Hatalmi játszmák 5. [4/5]

o ☆ o

A bőrömet vörösre festette a hűsítő vízsugár. Kellemes elégedettséggel töltött el, ahogy a testemről cseppenként pergett alá az izzadtság ragacsos maszlaga. A fájdalom itt-ott belenyilallt a végtagjaimba, a lilává erősödő foltok pedig lüktetve jelezték a sérüléseim helyét. Az ujjak nyoma a karomon egyre láthatóbbá váltak: önelégülten tapogattam a tisztán kivehető foltokat a bőrömön, miközben felitattam a vízcseppeket egy puha törölközővel. Az adrenalin még mindig a véremben keringett, s én erősnek éreztem magam, noha tisztában voltam vele, hogy egyetlen önvédelmi óra még nem tesz harcos amazonná, mégis éreztem, hogy jó irányba haladok. 

- Mik ezek a foltok rajtad? – Jimin szemei sötéten villogtak. Észre sem vettem, mikor lépett a fürdőszobába, vagy mikor közelített meg annyira, hogy egyetlen lépés válasszon el tőle. 

- Azt hittem, csak később jössz haza. – próbáltam kitérni a válasz elől, de a vigyort nem tudtam letörölni a képemről. A tükör hűen tükrözte Jimin értetlen arckifejezését, s az aggodalmat, ami ott csillogott a szemében. 

- Basszus, Somin! Úgy nézel ki, mint akit megvertek. – A pillantása végigsimította a sérüléseimet, mintha csak leltárba venné a bőrömön fellelhető foltok helyét és súlyosságát. 

- Hát tulajdonképpen… – vihogtam magamban – pont ez történt. 

Jimin értetlenül bámult a szemembe, mintha valami jelét keresné a kezdődő őrületnek, ami megtámadta az agyamat. 

- Néhány hete beszéltük, hogy jó lenne nekem egy kis testmozgás. – Jimin bólintott – Jelentkeztem egy önvédelmi tanfolyamra. – vontam vállat mintha nem is lenne olyan nagy ügy, hogy a jóga és a pilátesz helyett, valami egészen mást választottam. 

- Biztos ez a legmegfelelőbb testmozgás? – kérdezte megfáradt mosollyal az arcán. 

- Persze! – vágtam rá határozottan. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni. Bárhogy játszódott le a fejemben a miértek taglalása, valahogy mindig színvalláshoz vezetett. Jongin felbukkanása viszont nem olyan információ volt, amit Jimin orrára kívántam kötni. 

- Csak egy ártatlan kérdés volt! – emelte magasra a kezeit Jimin, mint aki megadja magát a határozottságom láttán, bár az arcára terülő vigyor egyáltalán nem azt jelezte, hogy bármi ellenvetése lenne a választott sportformám ellen. – Van valami terved ma estére? 

Zavartan fordultam Jimin felé: igyekeztem a sötéten villogó szemei mögé látni, s próbáltam figyelmen kívül hagyni a forró ujjait, amik lassan siklottak végig a bőrömön. 

- Valójában – közelebb léptem hozzá, mint egy szeretetéhes cica, aki arra vágyik, hogy még több felületet simogasson a gazdija – nem terveztem semmi különlegest. 

- Akkor… – fennhagyta a hangsúlyt, mintha arra vágyna, hogy én fejezzem be a gondolatait. Noha akkor már képtelen voltam normális terveket kieszelni, nemhogy ezeket a nem létező józan elképzeléseket szavakba önteni. Minden figyelmemmel arra koncentráltam, hogy az ingét kirángassam a nadrágjából, hogy végre a bőrét érezzem az ujjbegyeimen. Jimin lehelete forrón simogatta az arcomat, az ujjai könnyen becsúsztak a törölközőm alá megbizsergetve ezzel a bensőmet. 

- Hé! Fiatalok! – A kintről felcsendülő hang hatalmas sóhajt váltott ki Jimin-ből és belőlem is. – Arra gondoltam, hogy ehetnénk valamit. Mit szólnátok egy klassz étteremhez? Én fizetek! 

- Mit is mondott az öcséd? Mikor lesz kész a lakása? – lihegtem a szavakat Jimin bőrébe. 

- Túl sokára…

- Fiatalok! – ordított Jihyun, miközben ököllel verte az ajtót. 

- Addig még rengetegszer fogja ezt csinálni. – fejezte be a gondolatot Jimin. 

- Csodás. – morogtam az orrom alatt, majd kitessékeltem Jimin-t, hogy nyugodtan befejezhessem a készülődést. 

Másnap, mikor háborogva meséltem Harin-nak az esetet, csak mosolyogva legyintett a zaklatott elbeszélésemen. 

- Nem is volt olyan jó ötlet befogadni az öcsikét, mi? – veregette meg a vállam Harin, majd kíváncsian körülpillantott a helyiségen, ahova berángattam. Hatalmasra tágult szemekkel bámulta a kifőzdét, ami apró volt, kényelmetlen székekkel berendezett, mégis hangulatos és családias. 

- Nemrég hallottam a helyről és gondoltam, miért ne nézzük meg. – magyaráztam a barátnőmnek, majd magamban még hozzátetettem, hogy a maximum hat embert befogadó kifőzdét könnyedén beláthatom a sarokból, plusz tökéletesen szemmel tudom tartani az utca átellenes oldalán található helyeket. Olyan kávézót kerestem, ami eltért azoktól, amikben megfordultam; olyat, ami világos, hatalmas ablakok szívják magukba a kinti fényt; olyat, ahol biztonságban érezhetem magam, még akkor is, ha egy ellenséges fickó ül velem szemben. Minél előbb sort akartam keríteni a Jongin-nal való találkozásra. Akkor már biztosan tudtam, hogy képtelen leszek sokáig elzárkózni előle. Túlságosan beleette magát az életembe. Nem akartam több rémálmot, több rettegést, ahogy több vörös virágot sem az irodámban, vagy apró kártyákat a legváratlanabb pillanatban. Erősebbé akartam válni nem csak magamért, hanem Jimin-ért és a barátaimért is. S úgy éreztem muszáj ehhez egyedül szembe néznem a főgonosszal. 

- Nekem megfelel a hely, amíg készítenek jó erős kávét. – zavarta meg a gondolataimat Harin hangja, miközben az étlapnak nevezett laminált lapot tanulmányozta. 

- Elég szarul nézel ki. – Felvont szemöldökkel vezettem végig a tekintetem a lány alakján. Be kellett látnom, hogy Harin ruhatárában túl sok volt a szürke. A hosszított hamuszín felsője, kissé bővülő fazonnal esett a szürkéskék koptatott farmerjára. A haja szépen felcsavart kontyban ült a feje tetején, a szemüvege lencséje halvány csillogással takarta el a karikákat a szeme alatt. 

- Ezért kell a kávé. – bólogatott Harin álmos szemekkel, de a mosoly az arcán maradt – Nem volt túl pihentető az éjszakám – magyarázta –, aztán még az a borzalmasan unalmas megbeszélés is… 

- Mimi nem tudott aludni? – kérdeztem, de közben én is a menüt tekintettem át.

Harin tekintete úgy suhant végig rajtam, mint egy szkenner fénycsíkja, igyekezett minden vonásomat az agyába ültetni. Félelmetes volt ez a pillantás, biztos voltam benne, hogy ezzel minden titkomat képes kifürkészni.

- Én úgy látom, hogy a te életedben gyülekeznek a viharfelhők. – forgatta a szemét látványosan Harin. 

- Az igaz, hogy Jihyun-nal több a gond, mint gondoltam. Ezért is jó az önvédelmi kurzus… legalább levezetem a feszültséget. 

- Értem én, nincs szex, kell valami más… – Olyan lenéző pillantásokat vetettem a velem szemben ülő lányra, mintha az évszázad faviccével próbálna mosolyt csalni az arcomra, de ő csak jókedvűen megvonta a vállát. 

- A melóban is folyton idegesít a csapatom, de azt már megszoktam. Az esküvőig pedig még több, mint két hónap, de már most ide-oda rohangálok. Nagyon bosszantó. 

- Nincs nektek esküvőszervezőtök? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. 

- Ja, hogy arra a nőre kéne bíznom az esküvőmet? – A pillantásom olyan sokat mondóan esett a velem szemben ücsörgőre, hogy Harin önkéntelenül is elvigyorodott. 

- Szerintem, azért túlzol vele kapcsolatban. – csitított továbbra is derűsen. 

- Na persze, mert kicsit sem úgy néz ki az a nő, mintha minden vágya az lenne, hogy még az esküvő előtt bemásszon Jimin ágyába. – forgattam a szemeimet látványosan.

- Nem hiszem, hogy így lenne…

- Persze, igazad lehet! – vágtam közbe kicsit sem türelmesen – Lehet, hogy az esküvő után is szívesen terpeszkedne az ágyában. 

Mogorván fészkelődtem és próbáltam elég látványosan kegyetlen pillantásokat lövellni Harin felé, aki olyan vidáman röhögcsélt velem szemben, mintha nem is meséltem volna rémképeket a vőlegényemről és az esküvőszervezők gyöngyéről. 

- Ha csak emiatt aggódsz, akkor jó. – Harin vonásai továbbra is jókedvről árulkodtak a fáradtság mögött. – Amúgy – mondta félvállról – Mimi édes kölyök, átalussza az éjszakát. Volt egy-két dolog, aminek utána kellett járnom, azért nem aludtam. De mesélj inkább az előkészületekről! Hogy halad a ruhád? 

- Csodásan! – egy pillanat alatt elfogott a lelkesedés – Még azért van mit harcolnom a tervezővel, de könnyen ledominálom… 

- Ez valahogy nem lep meg… 

Jóllakottan torpantam meg az irodám előtt, hogy a fülemhez emelhessem a nyekergő telefonomat.

A kis kuckóm üvegfala tökéletesen visszaadta az alakomat: a púderszínű összeállításom világossága csaknem egybeolvadt a hajam szőke hullámaival. A vonásaimra ráncok telepedtek, ahogy az egyik beosztottam nyavalygását hallgattam, míg félkézzel intettem Harin-nak, hogy nyugodtan lépjen be a szentélyembe. Egy fáradt sóhaj szaladt ki az ajkaim közül, ahogy az utasítások végén csatlakoztam az iroda szikrázó fényébe Harin-hoz, ő pedig vidáman kapta rám a pillantását: 

- Száműzted a vörös virágokat az irodádból? – Az ujjai között egy rózsaszín tulipánszirmot tartott. Az asztalomra helyezett csokor halvány színei tökéletesen olvadtak bele a pasztellszínekben játszó irodám hangulatába. Az arcomra pedig mosoly költözött mikor ráébredtem, hogy sikeresen kiutasítottam Jongin vörös virágkreálmányait a személyes teremből, noha a titkárnőm nagyon harcolt értük, mondván ilyen szép csokrokat vétek kidobni. 

- Jobban szeretem a rózsaszínt. – vontam vállat. – Igaz, meg kellett fenyegetnem az asszisztenciát, hogy ne engedjen több vörös virágot az asztalom közelébe, de azt hiszem, megérte. – magyaráztam meggyőződéssel a hangomban – Mi mást tehettem volna? – A színpadias mozdulataim egyértelműen jelezték Harin-nak, hogy nem veszem komolyan a virágkompozíciókat, ő pedig vállat vonva mosolyt varázsolva az arcára. Hálás voltam, amiért belement a játékba: 

- Az biztos, hogy lehengerlően meggyőző a személyiséged. – bólintott Harin. 

- Nem tagadom, csodás ember vagyok. 

- Te jó ég, Somin! – röhögcsélt Harin – Az önbizalommal nincs gondod, azt látom. 

- Jimin mellett, csak tanul az ember. – bólogattam nagyon komoly arcot erőltetve magamra, majd kirobbant belőlem az elfojtott jókedv. – Na hess! Munkára! – utasítottam Harin-t – Még egy csomó dolgot el akarok intézni, mielőtt vacsorázni indulnék Jimin-nel és az esküvőszervezők gyöngyével. 

- Hú, ez nem hangozott túl jól. – vizslatott Harin, s azzal a lendülettel kényelembe helyezte magát.

- Az ilyen megbeszélések három módon érhetnek véget – magyaráztam hatalmasat sóhajtva – vagy Jimin ordít, vagy én…

- Had találjam ki! – kotyogott közbe Harin derűsen – Vagy az a nő.

- Vagy Jimin és én egyszerre. – adtam meg a helyes választ lesajnálóan. 

- Kicsi, naiv Somin! – Harin mosolya pajkossá vált, a tekintete pedig nem ígért sok jót. – Ilyen helyzetben ki kell használnod az előnyeidet… 

- Mire gondolsz? – bámultam rá ártatlanul – Hogy nyilvánvalóan sikeresebb, okosabb és csinosabb vagyok, mint Cho Yeonju?

- Arra, hogy hatalmad van Jimin felett. – forgatta meg a szemeit Harin látványosan – Csak el kell terelned a figyelmét, hogy mondjuk valahol a dekoltázsod környékén kalandozzon és azon agyaljon, hogy milyen melltartót viselsz és mennyire látszódna, ha a mellbimbóid keményen nekifeszülnének az anyagnak, ne pedig a virágcsokrok méretén és formáján. 

- Te beteg vagy! – nyögtem ki az első értelmes mondatot, ami eszembe jutott. 

- Minden az időzítésen múlik, Somin! Ha megleped egy túlfűtött megjegyzéssel, csak azzal fog törődni, hogy minél előbb ágyba vigyen, és pont le fogja szarni, hogy mit mond Cho Yeonju. 

- Én nem is tudom… 

- Egy próbát megér, nem? 

Végülis megérte… 

A „vacsora” hangulata a vártnál is sötétebb volt. Hiába szikráztak százával az étterem fényei a kellemes színösszeállításban pompázó különteremben, valahogy képtelen voltam laza legyintéssel fogadni a tényt, hogy rendes vacsora helyett falatnyi előételekkel kellett megtöltenem a bendőmet. Feszengve dörzsöltem össze a combjaimat, a szoknyám világos borítása szinte dörzsölte a bőrömet, a sokadik sajtkülönlegesség után is minden aprócska falat sajtízűnek tűnt és hiába próbáltam lépést tartani a beszélgetés forgatagával a korgó gyomrom minden lehetséges szót túlharsogott a fejemben. 

- Nos, Somin? – Jimin hangja lágy volt, szinte már kellemesen bizsergette a testemet – Mit gondolsz a sajtokról? 

Hablatyolhattam volna valamit a különböző alakúra vágott falatkákról, de valahogy semmi kedvem nem volt megcsillogtatni a jólnevelt énem, főleg mivel a rendezvényszervezők fejedelemasszonyán látszott, hogy alig várja, hogy valami obszcén kicsusszanjon a számon. Hát minek várattam volna? 

- Őszintén? – A hangom édesen csengett, s ahogy Jimin rábólintott, már nem fogtam vissza magam. – Rohadtul nem érzek semmit! Olyan éhes vagyok, hogy ha az egész sajttálat felfalnám, az sem segítene az ízlelésem kiélezésében. – majd két oktávval feljebb csúszott a hangom – Nem arról volt szó, hogy vacsorázni jövünk? 

- Pedig úgy emlékszem, hogy küldtem egy emlékeztetőt önnek, hogy mára csak az előételek kóstolását terveztem. – csacsogott Yeonju, majd még hozzátette – Bocsánatot kérek, az asszisztencia mostanában megbízhatatlan. 

Felmordultam, legszívesebben képen szúrtam volna azt a nőt a fogpiszkálóval, amit még mindig a kezemben szorongattam, miután leettem róla a falatkát, de akkor minden idegszálam vigyázzba csapta magát: Cho Yeonju olyan érzékien érintette meg Jimin karját, mintha a találka kettejük flörtölését szolgálná, majd elhaló hangon megszólalt. 

- Remélem, nem haragszol. 

Elképzeltem, ahogy a fülemből hirtelen hamuszínű füst csap ki, s mindenféle őrült csatakiáltások közepette lerohanom azt a büdös kurvát, aki a szemem láttára enyelgett a vőlegényemmel, már rohadtul nem érdekelt, hogy milyen tompák a fogpiszkálók vagy, hogy mennyit kell belevágnom a nő húsába, hogy elvérezzen, csak el akartam tiporni. Széttaposni, mint egy férget! 

- Somin-tól kell elnézést kérned! – Jimin hangja hideg volt és semmitmondó, egy elegáns mozdulattal a székek felé intett, s könnyedén helyet foglalt – Talán hallgassuk meg a bevonuló zenéket… 

A harmadik dal után tökéletesen tisztán láttam, hogy minden bevonuló dalnak rémesen nyálasnak kell lennie. A szövegek szívszorítóan romantikusak voltak, tele túlspilázott érzelmekkel és olyan körmönfont megfogalmazással, hogy biztosra vettem, hogy a szóvirágok rengetegében teljesen eltűnt a lényeg… vagy legalábbis az, amit a lényegnek tartott a dalszerző. Már reménykedtem benne, hogy véget ér a szenvedésem, amikor ismét elindult egy dal szivárványról és az álmok valóra válásáról. Jimin karjára szorítottam az ujjaimat, s csak úgy kedvesen belé vájtam a körmeimet. 

- Nem tetszenek? – sóhajtott fel Jimin fáradtan. 

- Hát ha azt akarjuk, hogy sugárba hányjam a násznépet, akkor megfelelnek. – motyogtam. 

- Én ezt nem bírom tovább! – morgott Jimin, s a következő percekben, mellőzve a szóvirágokat, meghallgathattam kissé kioktató hangnemben a véleményét a hozzáállásomról. Nem volt kellemes. 

- Talán jobb lesz, ha berekesztjük ezt az ülést. – Cho Yeonju láthatóan elégedett volt a fejleményekkel, nekem pedig ökölbe szorult a kezem. Dühös voltam és végtelenül csalódott. Alig vártam, hogy kiszambázzon a tökéletes tűsarkújában a kis teremből és kezdetét vehesse a valódi párbeszéd köztem és Jimin között. 

- Mi a fasz bajod van? – dühöngött Jimin. 

- Neked mi a fasz bajod van? – kontráztam. 

- Nem rohadtul mindegy, hogy melyik szarra vonulsz az anyakönyvvezető elé? 

- Ha lehet, inkább olyan dalt választok, amitől nincs hányingerem! – csaptam az asztalra – Így is elég gyomorgörcsöm lesz! 

- Úgy adod elő, mintha baromira nem vágynál erre az egészre! – Jimin hangja feszülten pattogott közöttünk – Még most szólj, ha nem akarod, mert kurvára szét foglak szaggatni, ha átversz, Somin! 

- Nincs rajtam bugyi. 

Jimin egy pillanatra megtorpant a gondolataiban. Az ajkai elkerekedtek, mintha csak egy halk ót kívánna kinyögni a hirtelen vallomásom hallatán, majd végigvezette a tekintetét rajtam. Röhejes volt, de egészen zavarba jöttem. 

- Nem vagyok benne biztos, hogy hogyan kéne reagálnom erre az információra. – Jimin csak suttogott, nekem pedig eszembe jutottak Harin szavai… Talán az időzítésemmel volt a gond? – Bár kifejezetten izgató a gondolat… a meglepő helyszínválasztás ellenére is. 

Zaklatottan vezettem körbe a tekintetem: minden szikrázott az elszeparált teremben, s noha közvetlenül senki sem ücsörgött olyan távolságban tőlünk, hogy hallhassa a beszélgetésünket, azért a nyitott boltívek tökéletes rálátást nyújtottak a hely éttermének forgatagára. 

- Megmutatod? – Jimin tekintete perzselt, teljesen elolvadtam a csokibarna szempár sötét csillogásától. Kiszáradt a szám, hatalmasat nyeltem, s próbáltam némi nedvességet feldörzsölni a nyelvemmel az ajkaimra. 

- Hogy? – leheletfinoman bukott ki belőlem az apró szócska, Jimin ujjai megfeszültek az abroszon, s könnyedén felém fordult. A szék hangosan nyikordult meg, ahogy igyekezett úgy igazítani, hogy könnyűszerrel elérjen, mégis a szemembe tudja fúrni a kíváncsi tekintetét. Az ujjai egészen mélyről indultak: a sípcsontom beleborzongott az érintésébe, noha a combfix a bőrünk közé ékelődött; a térdem remegett, s én hálás voltam, hogy ültemben nem eshettem a fenekemre az izgatottságtól; a combom csiklandozó érzéssel jutalmazta Jimin ténykedését a világos ceruzaszoknya alatt; s ahogy az ujjai egyre feljebb haladtak a sóhajaim egyre mélyebbekké váltak. 

- Dőlj hátrébb! 

- Mi? 

- Azt akarom – Jimin hangja rekedtebbé vált –, hogy egészen lecsússz a széken, ha már bugyi nélkül jöttél, csináljunk valami izgalmasat is. 

Talán akkor jöttem rá, hogy Jimin varázsló… Fogalmam sem volt, hogy képes könyökig a szoknyám alatt matatni anélkül, hogy gyanúsan viselkedne, s az apró ujjaival, hogy tud olyan mély, visszafogott morgásokat kiváltani belőlem, mindenesetre az egész szituáció olyan lucskos volt és jóleső, hogy képtelen voltam egy pillanatra is elővenni a józan eszemet és tiltakozni. A fülem bedugult, mintha csak víz alatt visszhangoznának az étterem zajai; próbáltam az ajkaimba harapni, hogy a kikívánkozó nyögéseket magamba tartsam; a szememet erősen hunytam le, hogy a lila szikrák ne keveredjenek az idegen környezet fényeivel. 

- Gyerünk! – Jimin parancsolóan rántott fel a székről, s nekem kellett néhány pillanat, hogy a bódulat eltűnjön a tudatomból. 

- Mi? – Képtelen voltam még értelmes mondatokat kivetni magamból, Jimin túl gyorsan rángatott le a fellegekből. 

- Akarlak Somin, és bárhogy nézem, ez nem a megfelelő hely arra, hogy leteperjelek. 

- Nocsak? Park Jimin-nek is vannak korlátai? – A hangom egészen recsegett, a lábam pedig kocsonyásan igyekezett kicsúszni alólam. Hihetetlenül hálás voltam azért, hogy Jimin felajánlotta a karját, így a lépéseim közben mégsem estem össze, mint valami hóember a tavasz meleg sugaraitól. Hálát rebegtem, mikor megláttam Jimin autóját nem túl messze, igyekeztem megszaporázni a lépteimet, s úgy tűnt ez Jimin-nek sincs ellenére. A kinti hűvös levegő még vacogtatóbbnak tűnt, mint máskor, s a kocsi belsejében megrekedt langyos lég és a kényelmes ülés ismerősként köszöntöttek. Mocorogva helyezkedtem, a homlokomra barázdákat festett a bugyim kellemetlen hiánya. Ki gondolta volna, hogy ennyire elengedhetetlen egy darabka vászon? Jimin olyan határozottan hajolt felém, mint mikor türelmetlenségében a biztonsági övet próbálja körém tekerni, teljesen ledöbbentett, hogy ismét a szoknyám szövetje alá igyekezett bedugni a kezét. 

- Jimin? – csendesen értetlenkedtem – Mit művelsz?

- Jihyun. 

- Mi van vele? 

- Még mindig a lakásunkban ólálkodik… semmi kedvem megosztani vele a nyögéseidet. 

- A kocsiban akarsz megdugni? – kerekedtek kistányér méretűre a szemeim. 

- Emlékeim szerint, nem ez lenne az első alkalom. – vonta meg a vállát és hátradöntötte az anyósülés támláját – Ha már ilyen izgalmas ajándékkal készültél nekem, kihasználom a helyzetet. – bólintott csak úgy magának, s azzal elkezdte lehámozni rólam a kardigánomat. 

A bőrömön apró rücskök tanúskodtak arról, hogy az autóban keringő levegő még nem melegedett fel eléggé, a nyögés, ami kiszaladt az ajkaim közül pedig arról árulkodott, hogy a testem a hűvös ellenére is izzott. Jimin olyan szakszerűen húzta le a melltartóm pántját a púderszínű felsőm alatt, s olyan könnyedén kapcsolta ki, mintha mindig is ezzel foglalatoskodna. Zavartan pislogtam a testszínű, csipkés anyagra, ami egyszerűen fennakadt a sebváltón. Jimin forró tekintete vigyázzba állította a mellbimbóimat, s úgy tűnt ez kifejezetten jókedvre deríti. A tenyere forró volt, ahogy a ruhán keresztül gyúrni kezdte a kebleimet. Zavart a ruhatenger, ami elborított bennünket, a bőrét akartam érezni az ujjaim alatt, s mérhetetlen kétségbeeséssel próbáltam közelebb vonni magamhoz, hogy legalább a nadrágjából ki bírjam szabadítani az ingét. Végig akartam zongorázni a hasfalán. Érezni akartam a remegését, ahogy az érintésem nyomán össze-összerándul a teste. Dühített, hogy az autó beszűkíti a lehetőségeinket: hatalmas térre vágytam, az otthon melegére, a csendre, amit Jimin morgásai és az én sóhajaim tölthetnek be. A hangom akadozva csusszant ki a torkomon: Jimin ajkai olyan melegséggel tapadtak rá a mellemre, mintha nem is állna a bőröm és a csókja közé az a fránya felső. 

- Jimin. – Fogalmam sem volt, hogy mit akarok közölni vele. Könyörögtem, utasítottam, rebegtem. 

- Sokkal mélyebb kivágásokhoz vagyok szokva. – Jimin hangja mély volt, szinte rekedt. Az érzékeimet perzselte a lehelete. 

- Bocs, hogy még nincs elég meleg a köldökig kivágott felsőkhöz. – nyafogtam zaklatottan, Ő pedig olyan mély pillantással ajándékozott meg, hogy elfelejtettem a saját gondolataimat is. A csókja elvarázsolt, a hajába túrva próbáltam még inkább magamhoz húzni. Habzsolni akartam Jimin-t, valósággal magamba olvasztani. Türelmetlenül rángattam az inge gallérját a tarkójánál. 

- Segíts! – Jimin az egyik kézfejemet a nadrágjához vezette, s én remegő ujjakkal próbáltam kihámozni a farkát a ruhái alól. A szoknyám már a derekam köré csavarodott Jimin erőteljes taszítása nyomán, a combomon apró remegés suhant végig az ülésfűtés ellenére.

- Ez így… – Suttogtam rekedten, ahogy Jimin a derekam alá nyúlva emelte meg a csípőmet, teljesen felzaklatott a kapkodása. 

- Tudom, de sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy rendesen csináljuk. – Bólintottam, noha fogalmam sem volt, hogy ezzel a beleegyezésemet kívántam adni, vagy csak jeleztem, megértem a szavait, de nem is számított. Jimin döfése mély volt és kapkodó, a légzése szapora forrósággal simogatta a nyakamat. A hangok fülledté tették a kocsi belsejét, a vágy illata elhatalmasodott az orromban. A csillagok érintésére vágytam, a robbanásra, ami színpompás parádét varázsol közénk. Bőrt akartam a bőrömön érezni, de csak a ruháink sistergését hallottam. Minden olyan gyorsan történt, nem volt időm kielemezni Jimin ízét az ajkamon, nem volt rá lehetőségem, hogy a tetoválása körvonalát végigsimítsam, nem tudtam a tincseit megborzolva vadságot adni neki… mégis Jimin olyan gyorsan repített a szilvaszín pillanat felé, hogy lélegzetvisszafojtva bámultam a tarka pettyek forgatagát, s Jimin édes súlyát, ami még inkább az anyósülésbe nyomott. 

- Minél előbb ki kell raknunk Jihyun-t a lakásunkból. – nyögte Jimin elhaló hangon, s nekem kellett néhány perc, hogy a mondat értelme eljusson a ködös agyamig. A teste az enyémhez préselődött, a légzése csillapodott, de még mindig forrón simogatta a nyakhajlatomat.

- Ő az egyetlen testvéred – mosolyodtam el –, tényleg ki akarod dobni, amikor csak rád számíthat? 

- Számíthat a szüleire is! – nyavalygott tovább Jimin – Nyugodtan akarok élni, kettesben veled. 

- Hamarosan elköltözik, és azután akkor, amikor akarod; ott, ahol akarod; úgy, ahogy akarod… – nem fejeztem be a mondatot. 

- Somin, ne kísérts! – sóhajtott Jimin rekedtes hangon. 

- Nem tudom, hogy te mivel fejezted be a mondatot magadban, de én azzal, hogy vakarhatod a tököd. 

- Az én mondatvégemben is szerepel a farkam, noha nem a saját kezemben képzeltem el – A hangja egyre pajkosabbá vált –, hanem a tiédben, vagy a szádban, vagy a… 

- Értem, nem kell tovább ragoznod! – vágtam közbe. 

- Pedig most értem volna az izgalmas részekhez. – vonta meg a vállát Jimin, engem pedig valami belső inger arra késztetett, hogy a lehető leggyorsabban témát váltsak: 

- Szerintem, kérjük meg Mina-t, hogy komponáljon nekünk egy bevonuló zenét. Nem akarok nyálas szöveget, elég egy kellemes melódia is. – Jimin felemelte a fejét, egyenesen a szemembe nézett, mintha próbálná a tekintetemben megtalálni a felmerülő kérdéseire a válaszokat. 

- Ahogy akarod. – bólintott végül, én pedig vigyorogva figyeltem, ahogy belebuccolt az autó tetejébe, ahogy próbálta megigazgatni a ruhákat magán. 

Az április heves zivatarokkal búcsúzott. Egyik pillanatról a másikra beborult az ég és úgy zúdította a világra a hűvös cseppeket, mintha sosem fogyna el az utánpótlás. Néhány percig el is hittem, hogy az esőzés napokig is eltarthat, de minden egyes alkalommal olyan gyorsan tűntek el az esőfelhők, ahogy megjelentek. Nyugodt tekintettel bámultam a hatalmas ablakot. Odakint a szürkület hirtelen nyelte el a világosságot vöröses fényeket bocsájtva az égre, mintha nem is percek, hanem órák teltek volna el azóta, hogy leültem a megszokott krémszínű kanapéra. A csend behálózta a szobát. Hetek óta igyekeztem megacélozni a lelkem és a testem, mindezt egy találkozó miatt, ami – reményeim szerint – lerázza rólam a félelem utolsó morzsáit is. De a tervemhez szükségem volt egy hátvédre… 

- Úgy döntöttem, hogy találkozok Jongin-nal. – vágtam a dolgok közepébe, Kim Junmyun pedig olyan döbbenten bámult rám, mintha akkor vallottam volna be, hogy szellemeket látok. 

- Ez egészen veszélyes vállalkozásnak tűnik. – mondta sokatmondó pillantások közepette – Főleg, hogy ez a férfi már elrabolta önt, Somin. 

- Arra gondoltam, hogy nem egyedül megyek. – kanyarodtam észrevétlenül a kérésem felé.

- Ha jól emlékszem, a férfi kifejezetten kérte, hogy ne vigyen magával társaságot. – vonta össze a szemöldökét a doki – Vagy esetleg beszélt valakinek a dologról? – Már éppen kinyitottam volna a számat, mikor hozzátette. – Rajtam kívül persze. 

Elmerengve bámultam az egyre sötétebb eget odakint: a szomszédos épületekben fel-felvillant egy-egy lámpa fénye teljesen elnyelve a csillagokat, mégis a hold ezüstös sarlóként hirdette az éjszaka uralmát. 

- Ugyan kinek mesélhettem volna el? – a hangom háborogva csengett, a szemeim pedig forogva jelezték a dokinak, hogy mennyire felesleges a kérdése. 

- Erre elég egyértelmű a válasz, nem gondolja?

- Jimin túlságosan elfoglalt, és… – Fogalmam sem volt, hogy hozzam Kim Junmyun tudtára, hogy tulajdonképp magam szeretném intézni az ügyet. Önállóan a saját erőmből, nem támaszkodva senkire. Az ajkaimat harapdáltam, s Jimin és Jongin legutóbbi találkozása villant fel előttem. Az emlékkép élesen rajzolódott ki: a semmiszínű terem, aminek szürke árnyalatai hideggé varázsolták a falakat. A párás csepegés fülledt, dermesztő légkört árasztott. A két viaskodó színterét megvilágította a helyiségben található egyetlen lámpa, ami a plafonról lógott alá, mintha csak a színpadon játszó reflektorok fénye nyalogatná azt a két-három méter sugarú kört. A padlón elnagyolt betonréteg feküdt, amit megszínezett egy-két vércsepp, s némi olajosabb anyag, amire szivárványt vert a ragyogás. Ijedten kaptam a szemem Jimin alakjára, sérüléseket kerestem rajta… Néhány vörös folt díszelgett az arcán: az ajkai szélén egy kis vért is felfedeztem, de a tekintete éber volt és magabiztos. Az ökleiből cseppenként hullott alá a vörös folyadék, s csak ekkor jöttem rá, hogy az ellenfele szarabb állapotban lehet. Jongin úgy tántorgott, akár egy részeg ember: a lábai alig bírták el, a karjait képtelen volt védekezően az arca elé emelni. A bosszú édes íze vigyorra húzta Jimin ajkait, s az utolsó ütés után, ami Jongin-t végleg a földre küldte, csak köpött egyet az áldozata mellé. A karja után nyúlt, míg a talpát a másik lapockái közé helyezte. Ördögi vigyorral húzta meg maga felé a kezei között szorongatott csuklót, míg az hangos reccsenéssel adta meg magát. Megborzongtam. – Nem biztos, hogy jó ötlet lenne, ha megtudná, hogy Jongin előkerült. 

- És a barátai? – lesett rám a doki a mappája rejtekéből – Úgy tudom, mindenben számíthat rájuk. 

- Nem akarom, hogy Hyesun belekeveredjen és le kelljen mondania az unalmas kis kertvárosi életéről! Nem akarom, hogy Mina-nak a csomagoláson kívül másra is kelljen gondolnia! Épp elég neki, hogy hamarosan Kínába megy… – gondolkoztam hangosan, ahogy a barátaimat vettem sorra. – Nem akarom, hogy Jungkook megint élőhalott ábrázattal üljön mellettem széttörve a lelkiismeret furdalástól! Nem akarom, hogy Taehyung vagy Harin miattam kezdjen önálló hadműveletbe, így is rendesen átvilágították őket Mimi miatt. – Harin alakja olyan elevenen jelent meg az emlékeimben, ahogy ott állt előttem kegyetlenül megtépázva. Mimi vér szerinti apja egyszer csak megjelent, hogy a magának követelje a kislányt. „Tudod, mit mondott a bíróság, miért nem lehetek Mimi gondviselője?” A fülemben csengtek Harin keserű szavai. „Mert a nagymamámnak gyanús üzleti tevékenységei vannak Japánban. Meg persze azért, mert egy kiugrott yakuzával barátkozok.”

- Tehát senkivel sem osztotta meg, hogy az a férfi ismét a közelébe kíván férkőzni, viszont eldöntötte, hogy találkozik vele. 

Felvontam a szemöldökömet a hiábavaló helyzetjelentés hallatán, elvégre pontosan erről beszéltünk egy ideje, de azért bólintottam. 

- Dr. Kim, megtenné, hogy elkísér a találkozóra? – szegeztem neki a kérdést, mielőtt újabb felesleges körökbe bonyolódtunk volna, ő pedig olyan meglepettnek tűnt, amilyennek még sosem láttam azelőtt. 

- Én már magát a találkozót sem támogatom, miből gondolja, hogy elkísérném? 

- Le akarom zárni ezt. – közöltem magabiztosan – Eldöntöttem, hogy nem fogok többé félni a múltam egy árnyától, és tudni akarom, hogy mit művelt velem az az állat három napon keresztül. Ön a tökéletes kísérő. Jongin nem ismeri önt, elvegyülhet az étteremben anélkül, hogy egyáltalán feltűnést keltene, ha pedig a megbeszélttől eltérően viselkedem, felhatalmazom, hogy lépjen közbe, akár a rendőrség bevonásával is. 

- Megteszem, amit kér. De Somin, legyen nagyon óvatos! 

- Akkor felhívom… 

A doki felállt és ideges járkálásba kezdett, mintha ezzel is jelezni kívánta volna, hogy nem ért egyet a találkozó megtartásával. Nem foglalkoztam a csendes ellenállással, a táskámba nyúltam, hogy a határidőnaplóm rejtekéből előszedjem azt a bizonyos papírdarabot. A vaskos naptárban apró cetlik igyekeztek felhívni a figyelmemet: itt egy találkozóra, ott egy ruhapróbára, amott egy baráti vacsira. A színkavalkád átláthatatlannak tűnt, noha máskor könnyedén elevickéltem a postit rengetegben. Eszeveszett lapozgatásba kezdtem egészen addig, amíg meg nem jelent előttem az a bizonyos telefonszám. A csendben fülsiketítőnek tűnt a telefonom halk kattanása, ahogy beírtam a számokat, s még mielőtt meggondolhattam volna rányomtam a hívás gombra. Földöntúli erő szállt meg: az ujjaimban éreztem a véráramot, a levegő nyugodtan járta át a megszokott útvonalat a testemben, a fülem egészen hozzászokott az egyenletes zúgáshoz, amit végül egy ismerős hang váltotta fel: 

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig húzod az agyam. 

- Nem gondoltam volna, hogy még van képed bele pofátlankodni az életembe! – Meglepően nyugodtnak tetszett a hangom, mire Jongin recsegő hangon hahotázott a vonal túlsó oldalán.

- Szeretem, amikor nem a jólnevelt énedet mutatod nekem. Már hiányzott a pimaszságod. 

- Csodás! – forgattam a szemeimet – Mit akarsz tőlem? 

- Ez tényleg nem telefontéma, Somin. – Jongin ébernek és komolynak tűnt, ami engem is arra sarkalt, hogy jobban odafigyeljek. Egy pillanatra a dokim alakját kerestem a szememmel, aki továbbra is nyugtalanul járkált fel s alá, de mintha megérezte volna a belőlem áradó elveszettséget, rám emelte a sötét szemeit. Elöntött az erő, a gondolat, hogy akár földre is teperhetem Jongin-t, hogy pontosan tudom, mit kell tennem, ha esetleg megtámadna. Nagy levegőt vettem, hogy a lényegre térjek:

- Nem vagyok hajlandó négyszemközt találkozni veled!

- Úgy intézed, ahogy akarod! – vágta rá magabiztosan Jongin – De muszáj beszélnünk. 

- Legyen egy nyilvános hely. A címet elküldöm holnap, fél órád lesz, hogy megjelenj, többet nem vagyok hajlandó várni rád. 

- Igyekezni fogok! 

- És Jongin – vártam egy pillanatot, hogy belehümmögjön a telefonba –, ne merj több gazt küldeni! 

- Vannak dolgok, amiket nem várhatsz el! – dörmögte a vonal túlsó végén, mire én dühösen nyomtam meg a piros gombot, hogy véget vessek a társalgásunknak. 

Volt valami különös az éjszakában: a sötétség behálózta az eget és a fekete fellegeket, csak a szél hangja és az eső kopogásának fülsiketítő dörömbölése adott némi életet az utcának. Fázósan burkolóztam be a blézerembe és átkoztam magam, amiért egy halványszürke magassarkú cipőre esett a választásom a reggeli öltözködés közben. A lábam már bokáig tocsogott a vízben, a megígért sofőröm pedig legalább fél órás késésben volt. Bizonytalanul topogtam egyhelyben, amikor valami furcsa bizsergés futott végig a karomon. 

- Somin. – Egy pillanatig csak hallucinációnak véltem a csendes suttogást, de amint a hang irányába fordultam, ráébredtem a tévedésemre. A nedvesség utat talált magának a hatalmas esernyő ellenére is: noha a pereméről sebesen csordogált a víz, a sötét alak fekete fürtjei ragacsosan omlottak a homlokára, a szürke felsője pedig cseppektől terhesen tapadt a testére. 

- Jimin? – A megtört szemek látványa annyira szokatlanná tette a vonásait, hogy képtelen voltam leemelni róla a pillantásom. – Valami baj van? – suttogtam csendesen, ahogy közelebb lépett hozzám. 

- Csak fárasztó napom volt. – közölte színtelen hangon – Menjünk haza! 

Nem volt szívem az orra alá dörgölni, hogy nekünk aznapra programunk volt a barátainkkal, valahogy nekem sem volt hangulatom a vidám társasághoz ázott verébként. 

- Rendben. 

Jimin keze hűvös és nyirkos volt, mégis melegség áradt belőle, ahogy átfogta az én ujjaimat. 

- Milyen engedelmes feleség válik majd belőled. – mosolygott kissé esetlenül. 

- Ne szokj hozzá! – közölem szemtelenül – Ha csizmát vettem volna fel reggel… 

- Hála az égnek, hogy a húsz pár cipő közül, ami az előtérben hever szanaszét, egyik sem felelt meg az időjárás viszontagságainak. – röhögött fel Jimin őszintén. 

- Te most provokálni akarsz? – vontam fel a szemöldökömet. 

- Mintha mernék én incselkedni veled! – háborgott Jimin rám sem pillantva – Mióta önvédelmet tanulsz, úgy érzem magam, mint egy megfélemlített kisfiú. – A cukkolás még a szavai ellenére is kicsattantak a hanglejtéséből. 

- Oh szegény kisfiú, aki hetente háromszor edz. – piszkáltam egy kicsit én is – Biztos félelmetes lehet számodra egy lány, aki egy fejjel alacsonyabb, mint te és legalább 10 kilóval kevesebbet nyom. 

Jimin megtorpant, az addig szomorkás szemeibe huncut csillogás költözött, majd végigvezette a tekintetét a felismerhetetlenségig átázott cipőmön, a testemre tapadó ceruzaszoknyámon, a sötét blézeren és az alatta kikandikáló blúzomon. 

- Szerintem, van az több is, mint 10 kiló. 

- Csodálatos. – morogtam magamban és a parkoló autók felé kezdtem húzni. – De mi lenne, ha ezt a beszélgetést a kocsiban folytatnánk? – Majd a tekintete láttán még hozzátettem: – Megfagyok.

- Én meg már azt hittem, hogy az új hobbinknak akarsz hódolni. – morgott Jimin csak úgy az orra alatt. 

- Új hobbi? – értetlenkedtem Jimin felé fordulva, s a szemeit kutattam. 

- Tudod, az autós szex. 

- Menjél te a tudod hova! – csapkodtam meg, mire Jimin tekintete ellágyult, a fejét pedig a vállamra ejtette. 

- Tudtam, hogy te vagy a gyógyír minden bajomra, Somin. – suttogta erőtlenül. 

- Megijesztesz. – leheltem a fülébe. 

- Nincs semmi baj, csak volt ma egy találkozóm, amit szívesen kihagytam volna. 

- Ha jófiú leszel, ha hazaérünk, főzök neked valamit. 

- Inkább pancsolj velem a kádban! – Egyenesedett ki ismét. A szomorú kiskutya szemek egészen ellágyítottak, amit a szavai mellé csatolt. 

- Rendben. – bukott ki belőlem.

- Milyen engedelmes feleség válik majd belőled. – Jimin olyan vigyort produkált, amibe teljesen beleborzongtam. 

- Baszd meg, Jimin! – forgattam a szemem, miközben megfordultam, hogy beülhessek az autóba, de még tisztán hallottam a hangját, amint maga elé motyogta: 

- Pontosan ez a tervem. 

Az utca túloldalán élénk forgatagban jöttek-mentek az emberek: a vaskos holmikat felváltották a lengébb öltözetek, a szürkeséget színnel töltötte meg az aranyló napsugár, az a néhány fa – amit a véletlen tartott meg Szöul belvárosi útjainak szélén – pedig lassan szelíd, zöld koronát öltött magára. 

A csészék csilingelve csúsztak vissza a csészealjakra, a kávégép hangos zúgással igyekezett minden vendég számára kiköpni magából az éltető folyadékot. A hangok összemosódtak az egyenletes zajban. 

- Elnézést a várakozásért! – hajolt meg némileg a felszolgáló lány – A vaníliás kapucsínó. – Tett le elém egy hatalmas bögrét, amiben szinte elveszett a folyadék a sűrű vaníliás hab alatt. 

- Köszönöm! – széles mosoly terült az arcomra. Az ablak hatalmas üvegtáblái remek kilátást biztosítottak a járókelőkre, mégsem feledkeztem meg, hogy ezzel a találkozóval végre lerázhatom magamról a félelmet és a rémálmokat. Az órámra pillantottam: Kim Jongin-nak még kereken tíz perce volt betoppanni a belvárosi kávézóba, ha még ott akart találni. A doki tekintetét a hátamon éreztem: a pillantása bátorítóan hatott rám, egyáltalán nem foglalkoztam a belőle áradó feszültséggel.

- Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyet fogsz választani. – Jongin hangjára felkaptam a tekintetem, s a sötét, mosolygó szemek megleptek. A frizurája szélfújt volt és világosabb, mint évekkel ezelőtt; az ajka pimasz vigyorra húzódott. – Kicsit sok benne a rózsaszín, nem gondolod? 

Tűnődve pillantottam körbe a helyiségben: a barnás színeket valóban rózsaszínes árnyalatok egészítették ki, de nem tűnt émelyítőnek az összhatás. Kérdőn pillantottam a közben velem szemben letelepedő alakra, aki csak megcsóválta a fejét és tettetett felháborodással a szívére helyezte a kezét: 

- A lelkembe gázolsz, Somin. – motyogta vigyorogva – Már nem is emlékszem az első randinkra? 

- Nem emlékszem, hogy valaha randiztunk volna. – közöltem vele a tényeket lesajnálóan. 

- Mindig olyan hűvös vagy velem! – A hangjában játszó évődés régi emlékeket idézett fel bennem: mikor lett Kim Jongin – a nagyszájú csávó, akit kedveltem – az ellenségem? Fogalmam sem volt, hol siklottak ki a dolgok. 

- Jársz most valakivel? – A kérdő pillantásom meglepte, úgy tűnt, nem számított rá, hogy bájcsevegni kezdek vele. 

- Tényleg érdekel? – A homlokán ráncok keletkeztek, a kezét pedig az asztal szélére támasztotta. 

- Persze. – bólintottam rá, míg Jongin vizslató pillantásai lassan meglágyultak, majd megrántotta a vállát. 

- Nem járok senkivel. Évekkel ezelőtt volt egy lány, aki nagyon tetszett nekem és úgy tűnt, hogy neki is valami bizarr módon bejön a zaklatásig menő viselkedésem… de a végén nem lett belőle semmi. 

- Szerintem valamit félreértettél. – forgattam meg a szemeimet. – Mit akarsz tőlem, Jongin? – Tettem fel a kérdést, ami leginkább érdekelt. Úgy tűnt, hiába próbálkoztam, a csevegés nem ment nekünk olyan simán, mint reméltem. Jongin arcáról eltűnt az évődő arckifejezés, a szemeiben valami meghatározhatatlan érzelem ébredt, a hangja rekedté és méllyé vált:

- Nem mehetsz hozzá Jimin-hez! 

- Nem mintha sok közöd lenne hozzá – vigyorodtam el lekicsinylően –, de ugyan miért nem? 

- Somin én sosem akartam neked rosszat… 

- Ahogy ezt már számtalanszor be is bizonyítottad. – forgattam meg a szemem, kezdtem dühössé válni. 

- Azt hiszed, hogy olyan könnyű megvédeni téged? – csattant fel türelmetlenül. 

- Miféle védelemről hadoválsz itt össze-vissza? – háborodtam fel, s olyan hangosan csaptam le a kézfejemet az asztalra, hogy több szempár is ránk szegeződött – Te vagy az egyetlen – folytattam, miután bocsánatkérőn végigvezettem a pillantásom a helyiségben –, akitől meg kell védeni! 

- Tényleg azt hiszed, hogy ebben a történetben én vagyok a rosszfiú? – kérdezte, s a tekintetében ott pislákolt a néma bánat. Ezerszer is feltettem magamnak a kérdést: Jongin miért bántana? S a szomorú, elárvult szemei, noha meg nem hatottak, valahogy mégis igazolták a kételyeimet. 

- Beszélj világosan! – vontam össze a szemöldökömet, kezdett idegesíteni ez a teszetoszaság. 

- A dolgok sosem feketék és fehérek, Somin. – Jongin hatalmas légkortyot erőltetett a tüdejébe – Néha kénytelenek vagyunk a kisebb rosszat választani, hogy elkerüljünk valami katasztrófát. 

- Te ezt – hadonásztam a közöttünk elterülő légre mutatva –, ezt nevezed világos beszédnek?

- Azért raboltalak el – Jongin szinte csak suttogott –, mert biztos voltam benne, hogy ha nem én teszem, akkor olyan ember fogja, aki tényleg képes lenne bántani téged. 

- Nem önszántadból tetted… – következtettem elkerekedett szemekkel. – Mégis ki a tökömnek állok annyira az útjában, hogy ezt tegye? 

- Nem véletlenül mondtam, hogy nem mehetsz hozzá Jimin-hez. – lökte oda Jongin a burkolt választ.

- Jimin apja? – Zavartan tátogtam. Persze, az öreg nem kedvelt, de azért… azért egy ilyen akció túlzásnak tűnt. – De miért? 

- Mindig is Jimin-t akarta a cég élén látni. 

- Ez akkora faszság! Jimin-t sosem érdekelte a Park Csoport! – csattantam fel. – Mégis mi a szart akart ezzel elérni az öreg? 

- Nem tudom, Somin. – sóhajtott fel Jongin – Lehet, hogy csak azt remélte, hogy Jimin majd apucihoz rohan segítségért és ő majd tetszeleghet a megmentő szerepében. Nem hiszem, hogy ténylegesen bántani akart volna. 

- Akkor mi a fenéért kellett úgy tartanod, mint egy állatot? Hozzáláncolva az ágyhoz? Bedrogoztál, baszd meg! – Rohadtul ideges voltam. Annyira értelmetlennek tűnt minden, s én olyan tehetetlennek éreztem magam. 

- Az öreg sok gyanús alakot ismer. – mentegetőzött Jongin – Ezért sem mertem megkockáztatni, hogy azok a fickók raboljanak el, akiket bemutatott nekem! Úgy gondoltam, velem jobban jársz. 

- Igen! – A felháborodás végigcikázott a testemen. – Csodálatos volt! Kereken három napig azt tehettél velem, amit csak akartál, következmények nélkül! 

Jongin szemei kistányér méretűre kerekedtek a ki nem mondott vádam hallatán, majd az asztalra könyökölve dőlt előre. A hangja suttogó volt, mégis tökéletesen hallottam minden szavát: 

- Nem erőszakoltalak meg, ha erre vagy kíváncsi. – A kezdeti komolyságát lassan törölte el valami perverz elégedettség. – Nem mondom, hogy amikor megfürdettelek becsuktam a szemem, vagy nem tapogattalak végig – kacsintott rám –, de nem ártottam volna neked, Somin. 

- És ezt higgyem is el!? 

- Ugyan, mi okom lenne hazudni? – A tekintete őszintének tűnt, s noha nem mondtam ki hangosan, de nem találtam magyarázatot arra, hogy miért is hazudna. 

- Tehát – próbáltam visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe – ne menjek hozzá Jimin-hez… miért is? Gondolod, hogy Jimin apja ártani akar nekem? – Erősen koncentráltam, hogy olvassak Jongin-ban, de ő csak megrántotta a vállát.

- Nem hiszem, hogy ártani akarna neked. – mondta magabiztosan – Bizonyára rád akar majd ijeszteni, nagyon nem akar menyének – magyarázta –, de ha valóban készülne valamire, akkor már lépett volna.

- Mégis mivel fenyegethetne? – gondolkoztam hangosan.

- Erre én nem tudok válaszolni. – buktak ki Jongin-ból a szavak. 

- Ugye tudod, hogy semmi értelmes indokot nem hoztál fel, hogy miért ne legyek Jimin felesége. 

- Azért egy próbát megért! – vigyorgott Jongin ugyanazzal a rókavigyorral, ami régen is az arcára ült, mikor próbált elcsábítani – Legalább tudod, hogy van más lehetőséged is. 

- Más lehetőség? – unottan végigsiklattam a szemem rajta. – Tényleg azt hiszed, hogy most elhagyom Jimin-t, noha akkor sem tudtál rávenni erre, amikor mosolyszünet volt közöttünk? 

Jongin nem válaszolt, csak vigyorogva vállat vont és tovább bámult azzal az átható szemével. 

- Ha nincs más mondandód – forgattam meg a szemeimet –, lelépek. 

Nem vártam meg, míg Jongin hajlandó kibillenni a transzból, amibe a bámulásom során esett, felálltam és elindultam a kijárat felé. Egészen meglepett a hangja, amikor megszólalt: 

- Örülök, hogy nem felejtetted még el, hogy mennyire imádom, ha piros van rajtad. – Szenvedély fűtötte a szavait… valamiért nem akaródzott megfordulni, hogy a tekintetéből is olvassak, inkább elindultam a kijárat felé. 

Az utca fülsiketítő nyüzsgése megnyugtatott: a járókelők sokasága biztonságos elrejtőzést ígértek, az autók hangos dudálása pedig elterelték a figyelmet rólam, legalábbis ezt hittem. Megdöbbentem a nemvárt érintéstől, ami a derekamra simult, majd lassan a fenekembe csípett. Dühösen fordultam meg és minden erőmmel igyekeztem ellökni magamtól a támadót. Valamiért nem lepett meg, hogy Jongin jött utánam. 

- Ne légy ilyen távolságtartó, Somin! – meglepettnek tűnt a hangja a vehemenciám láttán, amivel megtoltam, én pedig enyhe sikerélménynek könyveltem el, hogy sikerült kibillentenem a lelki egyensúlyából. 

- Ne merj hozzám érni! – sziszegtem kettőnk közé, mire megragadta a kezem, s a szájához emelte. Visszatartottam a lélegzetem, képtelen voltam végignézni, ahogy csókot lehel a kacsómra, helyette inkább az utcán járkálókat kezdtem figyelni. Felháborított a felismerés, hogy senkit sem zavar a „megtámadásom” ténye. Egyetlen sötét figura ácsorgott a velünk szemközti járdán az épületnek támaszkodva, aki kihegyezett érzékekkel bámult felénk. Ismerősnek tűnt a fickó, de képtelen voltam beazonosítani, hogy honnan ismerem. 

- Elég lesz! – rántottam ki a kezem Jongin szorításából, mikor már az ujjaimat próbálta az ajkai közé erőltetni. – Egyikünk sem szeretne a rendőrségen kikötni! 

- Fenyegetsz, Somin? – Jongin hangja sötétté és félelmetessé vált. 

- Somin, tényleg ön az? - Kim Junmyun úgy jelent meg, mintha nem is néhány méter távolságból figyelte volna az eseményeket és nagyon udvariasan még hozzátette – Remélem, nem zavarom. 

- Nem dehogy! – vágtam rá, és úgy mértem végig Jongint, mintha egy idegen lenne – Épp az irodámba tartok vissza…

- Ha gondolja, szívesen elviszem, én is arra megyek. – udvariaskodott tovább a Doki, mire csak bólintottam. 

- Ég veled, Kim Jongin! – zártam le a találkámat az ellenségemmel. 

- Viszlát, Han Somin! – vigyorgott éppen úgy, mintha pontosan tudná, hogy még találkozunk. 

Még akkor is kattogott az agyam, mikor az irodám felé baktattam. A folyosók lassan kiürültek, már csak azok voltak a szerkesztőségben, akik valamilyen határidős feladattal vesződtek, no meg én, aki ott próbálta lenyugtatni az idegeit a Jongin-nal való találkozást követően. 

- Elég hosszú ebédszüneteket tartasz! – meglepett a hangnem, amivel kérdőre vontak, ahogy az is, hogy ki ücsörög az irodámban a legnagyobb nyugalommal, az én asztalom mellett, az én székemben. 

- Későn indultam. – vontam meg a vállam. Próbáltam minél lazábbnak tűnni. – Mit keres itt? 

- Nem tetszik a gondolat, hogy a fiam felesége leszel. – A hangja nyugodt volt, és olyan undorral az arcán tolta arrébb az asztalomon pihenő esküvői meghívót, mintha fertőző lenne. 

- Nem igazán érdekel, hogy mi tetszik magának és mi nem. – vontam vállat. 

- Azt hiszed, hogy nem tudok ártani neked? – Dühösen csattant fel, a tekintete pedig semmi jót nem ígért. 

- Azt hiszi, hogy árthat nekem? – Az ujjaim ökölbe szorultak, annyira elegem volt a felesleges szócséplésből és fenyegetésekből. – Az én kapcsolati hálóm is van olyan szerteágazó, mint a magáé. Ráadásul igazán beláthatná végre, hogy Jimin nem fogja átvenni a Park Csoportot. Ha engem kérdez sokkal jobban jár Jihyun-nal! 

- Ez mind a te lelkeden szárad! – ordított az öreg. 

- Mi közöm nekem ehhez? – emeltem fel a hangomat én is – Jimin már azelőtt művészeti képzésben vett rész, mielőtt megismertem. Tényleg azt hitte, hogy csak a móka kedvéért tanulta? 

- Te álnok szuka! 

- Takarodjon az irodámból! – már kiabáltam, de egyáltalán nem érdekelt, hogy megsértem Jimin apját, csak nyugalmat akartam, hogy rendezhessem a gondolataimat minden idegesítő tényező nélkül. 

- Somin, minden rendben? – Jungkook kistányér méretű szemekkel bámult hol rám, hol a hívatlan vendégemre, majd a dühöngő férfin ragadt a tekintete – Ha nem képes emberi hangot megütni Somin-nal, kénytelen leszek kikísértetni az épületből! 

- Te kis pincsi! Tudod te, hogy ki vagyok!? – dühöngött tovább a férfi. 

- Természetesen tudom, hogy ön Jimin édesapja. – bólintott Jungkook, mire a férfi egyszerűen fél karral leütötte az asztalomon tárolt tárgyak nagy részét. 

- Ne pimaszkodj velem, kölyök! 

- Takarodjon az irodámból! – ismételtem magam némileg kulturáltabb hangerővel, majd Junkook-ra néztem – Hazamegyek! – ő bólintott, s nekem ennyi elég volt, hogy ne foglalkozzak a mögöttem ordibáló és fenyegetőző fickóval. 

Nehéznek éreztem a vállam, a feszültség ott száguldozott a bőröm alatt, legszívesebben dühöngtem volna, hogy lerázzam magamról a stressz fojtogató béklyóját. Arra vágytam, hogy Jimin elporlassza a haragomat a szenvedélyével, hogy az ajkai közül lopjam ki a levegőt, hogy eltűnjenek a határok közte és köztem…

- Jimin? – érdeklődtem elhalványult hangon, mikor megláttam a lustán terpeszkedő Jihyun-t a kanapén. 

- Még nem ért haza. – válaszolta unottan, majd a pillantása felém vándorolt. Meg tudtam volna mondani, hogy melyik volt az a pillanat, amikor felismerte, hogy mit művelek éppen – Mi a frászt csinálsz? 

- Mintha nem látnád! – forgattam meg a szemeimet – Vetkőzök! Arra gondoltam, hogy játszhatnánk egy kicsit! – Megnyaltam a számat, Jihyun pedig annyira ijedten nézett rám, hogy vigyorognom kellett – Félsz? 

- Mutasd, mit tudsz! – jött meg Jihyun hangja, a tekintete pedig megtelt tűzzel. 

Hatalmasat sóhajtottam, Jihyun sokkal ügyesebben bánt a kezeivel, mint reméltem. Mindkettőnk teste perzselt, szinte már zavart, hogy mennyire a bőrömön érzem a hőjét. A villódzó fények, amik a szemem előtt pattogtak, eltakarták a gondolataim szürkeségét. Csak a hangomra koncentráltam és arra, hogy minél egyértelműbb morgásokkal irányítsam Jihyun-t. 

- Mi a fasz folyik itt? – Jimin hangja dühös volt és hangos. Képtelen voltam magyarázatot adni arra, ami épp a szeme elé tárult. – Komolyan képes voltál az öcsémmel csinálni? – Csak habogtam valamit. – Remélem, tudod, hogy kurva nagy bajban vagy!