★꿈나라★

Today and tomorrow Hamuszürkék voltak a fellegek, melyek lágyan szitálták magukból az eső vízcseppjeit. A levegő megtelt láthatatlan, súlyos nedvességgel, s a pára mindent ellepett: a faburkolat halványsárga rostjai nehézkessé váltak, a magasban húzódó rögtönzött tetőként feszülő fólia pedig lassan meg-megereszkedett az eső béklyójától. Feszült hangyaként sürögtek a munkások: volt, aki szerszámosládával felszerelkezve igyekezett egy-egy szöget végérvényesen a helyére ütni; volt, aki a háttér elemeit illesztette össze mértani pontossággal; volt, aki néhány rajzzal ácsorgott Kangdae mellett, s hatalmas gesztusok közepette magyarázta, hogyan kéne valódi paravánt húzni a színpad fölé.  Sunhee unottan firkált a párában úszó üvegre. A hűvös, nedves cseppektől kirázta a hideg, mégsem szakadt el az üvegtől, vagy az előtte kirajzolódó történettől. A koncertfelvételek záró jelenete… az játszódott le Sunhee előtt. Noha a színek szürkésebbek voltak, mint egy-egy DVD felvételen, s az

*7* Gyönyörű idő volt. A nap vidáman sütött az ég tetejéről, nem olyan melengetően lágyan, ahogy tavaszi napokon szokott, hanem forró izzással, noha még csak a nyár elejét súroltuk. A szellő alig adott némi enyhülést a perzselésben, a levegő szinte nehéz volt a hőségben. Felhők egyáltalán nem színezték az eget… csak a meleg uralkodott a városon, ólomos súllyal borult rá a szürke épületekre, körbefonva azokat, arra késztetve őket, hogy ők is ontsák magukból a hőt. Tokió katlanná vált, én mégsem bántam. Jól esett a forróság, végre nem fáztam.  A város zaját elnyomták a játszótéren ugrabugráló gyerekek hangja, no meg a csacsogó anyukáké. Bár akkorra már megfigyeltem, hogy ha angolul utasítom a gyerekeimet, miszerint játszanak szépen, akkor a kutya sem mer hozzám szólni, ráadásként vittem magammal egy könyvet, ami csupa latin betűvel hirdette az üzenetét, így aztán kirekesztett a japán anyukák játszótéri csoportja. Valahogy nem volt kedvem vegyülni velük. A messziről el-elka

*6* Sötét volt odakint, csak az autó reflektorai szitáltak áttetsző fénycsíkot a halovány útra. A rádióból halkan szólt valami andalító muzsika, a hátam mögül két egyenletes szuszogás késztetett alvásra. Csak Taka volt éber és csendesen verte az ütemet a kormányon.  A fák sötét masszává nyúltak a sebességtől, az én szemeim pedig egyre inkább elveszítették a fókuszálás képességét. Úgy éreztem magam, mint egy vízen lebegő falevél, amit lágyan ringat a természet. Képtelen voltam ébren tartani az elmém, újra és újra lebuktam az álmok világába, hiába próbáltam visszadörzsölni a szemeimet a valóságba, úgy tűnt ez lehetetlen küldetés. Taka nyugodt hangon, szinte suttogva elrebegte, hogy aludjak csak. Ez volt a végszó. A pilláim összeragadtak és kusza képek kezdtek pörögni az agyamban.  Olyan zavaros volt a fejem, mint a nyüzsgő vízpart utáni hullámokban ránk törő zsongás. A szavak összemosódtak értelmetlen hangtestekké, és az emlékek sokasága elöntötte a tudatom: a csomagok ren

*5* Kellemes, lágy muzsika szólt. A falak világos színe visszaverte a sárgás fények tömegét. Az emberi hangokat valami halk, masszaszerű egyveleggé varázsolta a zene és a terem nagysága. Én pedig ott álltam egy ruhában, ami szorított; egy cipőben, ami sosem volt a lábamon; egy frizurával, amit sebtében készítettem; szorongva, akár egy első bálozó távol mindenkitől, aki valamelyest segítséget nyújthatna az zavarom elhalványításában.  Én kis naiv persze azt gondoltam, hogy majd elvegyülök. Elvégre rengeteg ember, hatalmas tér, sok szép szobanövény, ami mögött jól meghúzhatja magát az ember lánya, ha észrevétlen szeretne maradni egy VK csillagokkal teli teremben, ahol mindenféle körítés, smink meg miegymás nélkül próbálják megünnepelni azt, hogy milyen baromi jól dolgoztak az évben, és előre koccintani a jövendő esztendő sikereire. Valószínű nem ismerték azt a szép, bölcs mondást, hogy Nyugtával dicsérd a napot. Persze az esélyeimet – a köddé válásra – latolgatva egyből rájöhettem