Téveszmék II. Zivatar - 6. rész

*6*

Sötét volt odakint, csak az autó reflektorai szitáltak áttetsző fénycsíkot a halovány útra. A rádióból halkan szólt valami andalító muzsika, a hátam mögül két egyenletes szuszogás késztetett alvásra. Csak Taka volt éber és csendesen verte az ütemet a kormányon. 

A fák sötét masszává nyúltak a sebességtől, az én szemeim pedig egyre inkább elveszítették a fókuszálás képességét. Úgy éreztem magam, mint egy vízen lebegő falevél, amit lágyan ringat a természet. Képtelen voltam ébren tartani az elmém, újra és újra lebuktam az álmok világába, hiába próbáltam visszadörzsölni a szemeimet a valóságba, úgy tűnt ez lehetetlen küldetés. Taka nyugodt hangon, szinte suttogva elrebegte, hogy aludjak csak. Ez volt a végszó. A pilláim összeragadtak és kusza képek kezdtek pörögni az agyamban. 

Olyan zavaros volt a fejem, mint a nyüzsgő vízpart utáni hullámokban ránk törő zsongás. A szavak összemosódtak értelmetlen hangtestekké, és az emlékek sokasága elöntötte a tudatom: a csomagok rengetege az előtérben, a gyanú, amivel Takát vizslattam, a hosszú út, a tenger illata, anyám mosolyosa, amikor meglátott minket. A nevetések összecsengtek, aztán a derűre jött a ború, mert újév alkalmával nem csak az én családomnál tettünk látogatást, hanem Taka szüleinél is. 

Félreértés ne essék! Semmi bajom nem volt Taka szüleivel… amíg kellő távolságban voltak!

Azt hiszem, minden család egy színes gombolyag, amit összevissza tekert fel az élet. Vannak benne olyan szálak, amik megfejtése lehetetlen lenne, így nem is érdemes rákérdezni az adott közösségben a miértekre. Persze Taka elfelejtett a nagy tabukról listát írni nekem, így az édesanyjával való első találkozásom alkalmával, amikor találóan megjegyezte, hogy kissé talán öreg vagyok ahhoz, hogy még hajadon legyek, én kedvesen érdeklődtem középső gyermeke férjhez menési szándékairól. 

Én tisztában voltam vele, hogy Mei olyannyira karrierista, hogy esze ágában sem volt feladni a reklámszakemberek pergő életét a házasság és az anyai örömök kedvéért; Hiroko-san pedig akkor jött rá, hogy nem csak külsőleg nem vagyok engedelmes japán feleség, de a belsőm is rohad belülről.

Taka édesapja, Rui-san viszont igazán szimpatikus figurának tűnt. Volt valami mókás abban, ahogy a fiával bánt. A szigorúságával talán kompenzálni akarta a család nőtöbbségét, valamint a nőegyedek feltétel nélküli rajongását a legkisebb gyermek iránt; talán csak tényleg a szíve hasadt meg akkor, mikor a fia közölte, hogy annak ellenére, hogy az öreg minimum mérnöki fizetést és állást álmodott neki, Ő inkább majdnem-lánynak öltözve gitározgatta körbe Japán területét. Bájosan mosolyogva figyeltem, mikor apa és fia próbáltak bizonyos témákat elkerülve társalogni, és ott ült mellettük két felnőttnek nevezett nő – Taka nővérei – akik versengve próbálják rávenni őket, hogy beszéljenek a tabukról. Rui-san ilyenkor csak kényszeredetten mosolyogva legyintett, vagy tudomást sem vett a lányairól. 

Sayuri maga volt a megtestesült japán álom. Egyenes, sötét haja volt, csokoládébarna szemei, elég alacsony termete, betegesen vékony testalkata, imádattal beszélt a gyermekeiről, a férjéről és nagyon udvariasan hajlongva kezdte a bemutatkozását. Aztán fél óra beszélgetés után szinte képen törölt a felismerés, hogy Sayuri amerikai RAP zenét hallgatott, utálta a nyers halat és esze ágában sem volt fiatalon kiházasítani a gyerekeit esetlegesen egy megtervezett eljegyzés keretében általa kiválasztott ara-jelölt erőltetésével. Sayuri olyan volt, mint Takáék családjának egy apró lekicsinyített mása: nagyon hagyományosnak látszott, mégis ha az ember jobban beleásta magát a feltérképezésébe, észrevehette az ellentmondásokat. 

Mei egyáltalán nem akart a nővérére hasonlítani! Rövid frizurája volt, és még annál is rövidebb szoknyája, úgy nyomta magába a nikotint, mint megfázott ember az aszpirint, és pontosan úgy beszélt az életről, ahogy nagyvilági, karrierista, amerikai nők szoktak. Komolyan a Szex és New Yorkban éreztem magam, amikor előadta az eszméit. Néha nem is értettem, hogy engedhetem azt a nőt a gyerekeim közelébe. Elvégre mi jót tanulhatnának tőle?! De volt benne valami, ami kifejezetten szimpatikussá tette: sosem alakoskodott előttem. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki valamilyen formában elfogadta a családba való belépésemet. 

Valójában az egész összegyűlt társaságból mégis Naoki-sant kedveltem a legjobban. Csendes fickónak tűnt, amolyan belenyugvónak, akit az asszony könnyedén ledominálhatott. De biztos voltam benne, hogy ez koránt sem volt így. Egyetlen pillantással rá tudta kényszeríteni Sayurit, hogy abbahagyja a felesleges fecsegést. Sosem láttam addig egyetlen embert sem, akinek annyira sokatmondó lenne a mosolya, mint neki. Képes volt egyetlen félrehúzott szájmozdulattal kifejezni a jókedvét, a csalódását, a gúnnyal vegyült lenézését. Azt hiszem, egyszerűen csak tetszett a felfedezett irónia a tekintetében. 

Shiki és Shunsuke – Sayuri és Naoki-san gyermekei – hihetetlen energiával vetették magukat bele a családi kirándulásba. Azt hiszem, otthon sokkal jólneveltebben viselkedtek volna, viszont a nagyinál mindent lehetett. 

Négy nap ilyen környezetben… hát csoda, hogy elfáradtam? 

Taka halk suttogására ébredtem. A fény elárasztotta az utcát: a város lámpái sárgás sugarakat ontottak magukból, a rádió már elcsendesedett, az utcák zaja adta a dallamot. Hazaértünk… Kedvesem bizalmatlanul megkérdezte, hogy képesnek érzem-e magam az egyik gyerkőcöt a kezeim között felvinni, vagy inkább forduljon ő többször. Bevallom a kérdése megmosolyogtatott, igaz elég álomittas lehetett a tekintetem, mégis valahogy megmelengette a szívem a gondolat, hogy Taka ennyire aggódik. Csak legyintettem, és óvatosan kivettem hátulról Shinit. A lift csendesen zörgött velünk a fedélzetén, az ajtó lágyan nyílt Taka érintésére, a lakás kitárt karokkal ontotta az otthon illatot. Hazaértünk. 

Fogalmam sincs, hogy jutottam el a hálószobáig. Csak a kellemesen hűvös takaró érintésére emlékszem, hogy az orromba kúszott az öblítő friss virágillata, hogy a kezem simítása alatt elértem Taka forró testét. Az érintése kissé érdes volt, a lehelete cirógatta a számat, úgy csókolt, mintha lelket akart volna lehelni a vázamba. A testünk egyszerre mozgott, a bőrünk egymáshoz tapadt, a sóhajaink kiegészítették a szoba csendjében elnyúló álmot. Taka orrával a hajamban, a bőre illatától megrészegülve, a testének hőjétől felmelegedve aludtam el egy apró mosollyal az ajakaimon. Hazaértem. 

A fény kegyetlenül kutatta az apró réseket, hogy átbújva megtöltse a szobát világos csíkokkal. Éreztem a félhomályból, hogy elérkezett a reggel, de még olyan csendes volt a lakás, még megmozdulni is alig mertem. A gondolatok lassan kullogtak a fejemben, azt hiszem, néha-néha el is bóbiskoltam egy-egy világrengető terv kifundálása közben. Amikor ismét felpislákoltam, éppen Takával néztem farkasszemet. Ugyanolyan álmos volt az arca, mint amilyen nekem lehetett: apró, lágy vonalak kusza rajza látszott a vonásain. A haja rendezetlenül szőtte be a párna anyagának mintáit. A szemét még ragasztóként tapadó csipa próbálta visszataszítani az álmok világába. Mosolygott. Takának hihetetlenül édes volt a mosolya. Valami angyali nyugalom áradt belőle, egy kedveskedő melegség, amire az ember kényszert érzett és visszamosolygott. Egy nyálas, romantikus filmben éreztem magam, amikor a főszereplő pár végre egymásra talál… aztán valami hirtelen közéjük villan, ami tönkreteszi a pillanatot: valaki megjelenik és elkezd hülyeségekről beszélni, vagy a párocska egyik tagja véletlenül pukizik egyet… vagy elsuhan egy teherautó vagy egy vonat kettejük között… vagy az már horror filmekben van inkább? 

- Mire gondolsz? – kérdezte Taka karcosan, reggeli kiszáradt torokkal. 

- Arra – vettem nagy levegőt –, hogy egy Körből kilépett csaj, sötét ruhában, fekete hosszú hajjal, ami persze az egész arcát eltakarja, szinte lebeg az utca túloldalán… Aztán lassan felemeli az egyik kezét, és rám mutat, mintha csak azt mondaná „Te vagy a következő”, ekkor hirtelen elszalad az úton egy fehér kamion, és – azalatt a pár másodperc alatt – eltűnik a lány. 

Taka értetlenül meredt rám, aztán hangtalan kacagásban tört ki. 

- Hangulatgyilkos. – szűrte ki két nevetés között. Az arcát látva nekem is nevetnem kellett. A csendes magányunkat egy távoli hang verte fel: összetéveszthetetlenül nyílt egy ajtó, majd apró, meztelen lábak trappolása töltötte be a szobákat. 

- Jó reggelt! – mondta ki a végszót Taka, ezzel egy időben nyílt is a hálószobánk ajtaja, és egy kócos buksi pislogott be az apró résen, majd – mikor látta, hogy tiszta a levegő és a szülei ébren vannak – kakaót követelt. 

- Jó reggelt! – nyögtem végül én is. 

A reggeli kábaságot áthidalva a délelőttöt próbáltam hasznosan tölteni, és egy ruhakupacban ácsorogva igyekeztem kiválogatni a mosnivalót szín és érzékenység szerint, amikor feltűnt, hogy Taka erőteljesen bámul… ahelyett, hogy segítene a terhes feleségének, de persze neki eszébe sem jutott, elvégre olyan buli lehet – főleg a külső szemlélő számára – nézni egy hatalmas pocakú nőt hajlongani. Kitartóan meredt rám, bennem lassan kezdett felmenni a pumpa, amikor megfordulva a lágy mosolyába ütköztem. 

- Arra gondoltam – kezdte, megrökönyödve eszméltem rá: a drága gondolkodott. –, hogy elutazhatnánk. 

- Mi? – néztem rá kikerekedett szemekkel, majd az előttem elterülő ruhatömegre – Elutazni? Most jöttünk haza!

- Igen, de ez olyan pihentető utazás lenne. 

- Két gyerekkel? – próbáltam jobb belátásra bírni. 

- Megbeszéltem Yurival – a nővérét Sayurit ő bizony Yurinak hívta –, hogy néhány napig vigyáz a gyerekekre. 

- Tényleg? Szóval Sayuri vigyáz a gyerekeinkre, amíg mi elmegyünk… hova is?

- Kiotóba. 

- Tényleg? – csillant fel a szemem, Taka elmosolyodott. 

- Igen. Szeretnék még egy kis időt kettesben tölteni veled, mielőtt a baba megszületik. – No igen, neki továbbra is „a baba” volt, habár én rendszeresen Kazukinak hívtam, sőt a gyerekek is szépen rászoktak – legalábbis Sayu – Taka viszont még sztrájkolt névügyben. 

Nekem nem sok dolgom volt az utazás kapcsán. Taka egyik nap elém böffentett egy dátumot, én pedig tényként kezeltem, mint utazásunk napját. Némi éllel ugyan megjegyeztem, hogy remélem, Kiotó szépségeit, no meg japántudatát nem tatamis szobával, meg közfürdővel szeretné még inkább kiélni, mire ő ijedve rám emelte a tekintetét és még egy gyenge „oh” is kicsusszant a száján. 

- Gondoltam a hagyományok… 

- Na persze! Nyolc hónapos terhesen fetrengjek tatamin, amikor egy alacsonyabb székről kínszenvedés felállni, és akkor még nem is beszéltem arról, hogy egy közfürdőben mennyi bacilust összeszedhetek, amire most tényleg nincs semmi szükség! – felháborodva mondtam még néhány pillanatig a magamét, amikor Taka vigyorgására lettem figyelmes. – Te! TE! 

- Ne aggódj! Mindent szád íze szerint intéztem! – mosolygott tovább, én pedig valahol hihetetlenül hálásnak éreztem magam, amiért ennyire kiismerhető voltam számára, noha ezzel szemben dühös is voltam magamra, hogy ennyire kiismerhető vagyok. 

Érkezésünk napján kellemesen hűvös volt a februári időjárás: valahogy még a levegőt is tisztábbnak éreztem, noha a város ugyanolyan szürkén terült el, mint Tokió. A szállodánk valahol a turistalátványosságok közelében feküdt, ahol a tájat lágy hótakaró borította. Kedvem támadt volna belehemperegni és biztosra vettem, hogy a gyermekeim szívesen utánoztak volna. Taka viszont komolyan battyogott be az épületbe a csomagokkal, így elmaradt a játék. 

Tulajdonképpen az egész olyan volt, mint egy nászút… legalábbis én valami ilyesminek gondoltam, bár bizonyára friss házasokként többet lettünk volna ágyban, néhány év házasság után viszont többet láttunk a városból. Nagyokat sétáltunk, minden lehetséges nyitva lévő múzeumot, templomot megnéztünk, finomakat ettünk, jókat aludtunk… Kellemesen telt az idő. Legalábbis az elején. Három napja voltunk Kiotóban, amikor a telefonom csörgése és a rajta jelzett név miatt kivert a víz. Taka éppen áztatta magát, mégis nagyon halkan szóltam bele a telefonba, mintha csak tilosban jártam volna. A Taknyos hangja megtört volt: 

- Szia! Nem akartalak zavarni benneteket, és igazából megígértem, hogy nem teszem, de azt hiszem, tudni szeretnél róla… – olyan gyorsan beszélt, alig tudtam követni a szavait. – Szóval Megumit bevitték a kórházba. Alhasi fájdalmai voltak… 

- De jól vannak? – kérdeztem, mikor értelmeztem a sok-sok elhadart szót. 

- Nem tudom, Hana. Az orvosok még vizsgálják… Lehet, hogy meg kell majd indítani a szülést. 

Ahogy letettem a telefont azonnal elkezdtem pakolni. Valójában nem hiszem, hogy bárki is elvárta volna tőlünk, hogy hazautazzunk emiatt, viszont engem valami furcsa feszültség kerített hatalmába. Tudtam, hogy csak akkor nyugszom meg, ha a kórházban Kaitól magától fogom hallani az információt. Taka értetlenül nézte a bőröndöt az ágyon, és a lassan kiürülő éjjeliszekrényeket. 

- Mit csinálsz? 

- Haza kell utaznunk! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. 

- Valami történt a gyerekekkel? – kérdezte, és meg sem várva a választ kezdett besegíteni a pakolászásba. 

- Nem. Megumit kórházba szállították. 

- Mi? – Taka pont úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban robbanni készült volna, de lenyelte. 

- Taka… – A szeme szikrákat szórt, idegesen kezdte el harapdálni a száját, majd egyszerűen kiviharzott a szobából mondván, hogy akkor kijelentkezik és intézi az utazást. Fogalmam sincs honnan volt annyi önkontrolja. 

A vonaton nem szólt hozzám. Ott ültünk egymás mellett, Kedvesem csak bámult ki az ablakon, én meg nem mertem megszólítani. Azt hiszem, attól tartottam, hogy ha egyetlen szót is kiejtek a számom, nem fogja tudni tovább magában tartani a dühét és kitör belőle. Valahol Tokió közelében viszont, felém sem nézve kérdezgetni kezdett: 

- Ki hívott fel? – a hangja csendes volt, alig hallottam meg a fátyolos gondolataim mellet. – Megumi nem hiszem, hogy olyan állapotban van… Kainak pedig kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem téged hívogasson… azaz – Ekkor jöttem rá, hogy végig ezen agyalt. – Akirának kellett szólnia. – Én nagyokat hallgattam… Akira abban a pillanatban vált közellenséggé. – Akira és te mostanában nagyon jó barátságban vagytok. – A szemeim hatalmasra kerekedtek, a kezemet a combjára csúsztattam, kicsit megütögettem, ezzel próbálva rávenni, hogy a figyelmét nekem szentelje. Csak a sötét szemei láttán válaszoltam.

- Akira csak miattad akar jóban lenni velem. 

- Tudom. – A keze az enyémre vándorolt, majd megszorította. – Tudom, csak… Miért kellett felhívnia? Direkt kértem, hogy először minden hírt velem közöljön, én pedig eldöntöm, hogy tovább adjam-e… Nem akartam, hogy feleslegesen aggódj vagy idegeskedj. 

- Ezért nem meséltél a tökéletes Megumi-chan leereszkedését a piedesztálról? 

- Tudsz róla? – nézett rám kérdőn. – Az is Akira volt? 

- Nem. Kai… A partin sokat beszélgettem a srácokkal, akkor mondta el. – Taka csak megcsóválta a fejét.

- Én itt próbálkozok – kezdte egy fél mosollyal az arcán –, ezek meg… 

- Én örülök, hogy tudok róla. – suttogtam magam elé. 

A kórház pont olyan fertőtlenítő szagú volt, mint mindig. A fehérbe bújtatott személyzet pedig fel s alá járkálva szaladgált a munkájukat végezve. Rutinosan nem kérdeztem semmit, elvégre nem voltunk a család tagjai, így tudtam, hogy semmilyen felvilágosítást nem fogunk tudni kicsikarni a nővérkéktől. Kai a folyosón ült letörve, a könyökével a térdein támaszkodott, a fejét a tenyerében pihentette. Fáradtnak tűnt, éveket öregedett néhány óra alatt. Meglepődött az érkezésünkön, egy apró mosolyt próbált kierőltetni magából, de egyikünk sem várta el tőle a vidám fogadtatást. 

- Nem kellett volna ideutaznotok. – mondta a köszöntésünk után. 

- Ne hülyéskedj! Hanát semmi sem tarthatta volna ott, miután megtudta, mi történt. – válaszolt az uram. 

- Ne haragudj, Ruru! – nézett rá Kai ijedten. – Nem akartam tönkretenni a pihenéseteket. – Idegesen kezdte tördelni az ujjait, majd hirtelen felugrott és közölte, hogy neki most el kell szívnia egy (pár) szál cigit, majd kirohant. 

- Menj utána! – suttogott felém Taka. 

- Én? Nem lenne jobb inkább egyedül hagyni? 

- Menj csak! – bólintott még egyet megerősítésként, én pedig elindultam a kijárat felé. 

Kai a falnak támaszkodva szívta a cigijét, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója a világban. 

- Tulajdonképpen, mint mondott az orvos? – kérdeztem tőle, mire kicsit megugrott. 

- Bevallom – kezdte – nem sokat értettem belőle. Megut megcsászározták, de azóta semmit sem tudok. Nem tudom, hogy Ő jól van-e, nem tudom, hogy a baba jól van-e. Nem mondanak semmit. 

- Minden rendben lesz! – nyugtattam. 

- Honnan veszed? – kérdezte idegesen, majd egy újabb szálat vadászott a dobozból. 

- Bízz az orvostudományban. Gondolom, Megumit elég hamar behoztad a kórházba, miután panaszkodni kezdett. A császár manapság már rutinnak számít, azzal biztos nem volt gond. Meguminak nem lesz semmi baja. A baba pedig elég szépen fejlődött. Pont úgy csinálsz, mintha nem láttad volna a felvételeket, vagy nem hallottad volna a dokit, mikor azt mondta, hogy nagyon szépen fejlődik. Biztos Megumi varázsbogyóinak köszönhető… de tényleg fejlettnek tűnt az ultrahangos képen. Ha pedig tévednék, akkor biztosan inkubátorba fogják tenni. Szerintem elég biztató a helyzet. – mosolyodtam el. 

- Hogy lehetsz ennyire optimista? – kérdezte meglepődve.

- Hogy lehetsz ennyire pesszimista? – kérdeztem vissza, csak bámultam, ahogy egy újabb szálat helyez az ajkai közé. – Szerintem le kéne szoknod a cigiről… - jegyeztem meg mellékesen. 

- Tudom. Amikor Meguval elkezdtünk gondolkodni a babán, akkor tettem le… aztán, mikor az orvos azt mondta, több lombikot nem javasol, ismét elkezdtem dohányozni. Nem tudom, hogy tegyem le újra. 

- Takának a rágóra való áttérés nagyon jól ment. – mosolyogtam. – Igaz most állandóan kérődzik, de inkább az, mint a bűzrúd!

Néhány perc. Ennyit várt az orvos, miután visszatértünk a folyosóra. Taka ült Kai helyén, Akira pedig mellette, kiderült Ő támogatta addig a dobost, amíg az el nem küldte kávéért… valószínű, mi valamikor az automatához vezető oda-vissza út alatt érhettünk oda. 

A doki köpenye csak úgy repkedett utána, mintha Batmanre ráöntöttek volna egy vödör fehér festéket. Félrehívta az „apukát” és nagyon erőteljesen magyarázott valamit, Kai csak bólogatott és nagyokat sóhajtozott, amolyan megkönnyebbülten, így már sejtettük, hogy valóban nagyobb volt az ijedtség, mint a baj. Bemehettünk – mi nem rokonok is – néhány percre Megumihoz, aki kicsit kába volt, de nagyon boldog, elvégre nem minden nap születik az embernek gyermeke. Sőt! Még a picit is megnézhettük. Igaz messziről egy monitorról, amint egy inkubátorban pihengetett. Nagy babának tűnt, az orvos elmondása szerint csak a biztonság kedvéért tették bele. Hamarosan megérkezett Kai anyukája is Hiyoval. A kislány pedig örömmel újságolta, hogy bizony a hugicájának Ő adta az Erika nevet. Az egész családból áradt a boldogság és a szeretet. Én pedig abban reménykedtem, hogy Taka dühét sikerült ezzel csillapítaniuk. 

- Arra gondoltam – kezdte Taka immár otthon –, hogy ne hozzuk haza még a gyerekeket. 

- Itthoni pihenés? – kérdeztem huncut mosollyal.

- Olyasmi! Yuri nagyon szereti a kicsiket. Úgyis két nap múlva jöttünk volna haza, addig hadd maradjanak nála. – vonta meg a vállát. A szemeiből ismét valami angyali melegség áradt. Örültem, hogy a dühe szertefoszlott. Biztos voltam benne, hogy Tokióban is találunk két napig pihentető programokat, így rábólintottam az otthoni nyaralásra…