★꿈나라★

Mindig a nyomodban vagyok!  Nehéz úgy melózni, hogy közben mindenféle emlék tódul az ember tudatába. Lassan minden furcsa esemény a helyére került: már teljesen világosan láttam, hogy miért varrtak Sehun nyakába, egészen más fényt vetettek a tények a Sehunnal töltött intim pillanatokra, a szavai más értelmet nyertek, de ahelyett, hogy a valóság megvilágította volna az elmém, csak összetörte a szívem és sötétségbe borította.  A műszakom végén ott álltam a dolgozóknak fenntartott bejárat előtt, és fogalmam sem volt, merre haladjak tovább.  - Minden rendben? – Miyeon hangját aggodalom fűszerezte, a kezei pedig úgy fel voltak pakolva, mintha költözködne.  - Nem is tudom. – Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam meg a helyzetet úgy, hogy ne mondjak túl sokat. – Összevesztem Sehunnal.  - Szakítottatok? – szomorodott el még inkább Miyeon.  - Olyasmi. – Szerettem volna elmondani neki, hogy valójában nem is voltunk együtt, és minden kedvesség, amit Sehun felém mutatott valami borzalmas oktatási

Te voltál az első!  - Elegem van ebből! – Dühös kirohanásomban még az asztalra is rácsaptam egyet, pedig elég ingatag lábakon állt a kicsinyke faasztal, ami a kis frissítőket áruló bódé vendégei számára kínált leülési lehetőséget.  - Eddig azt hittem, örülünk, hogy nem került az utadba. – értetlenkedett Junmyeon, miközben igyekezett a limonádéját biztonságban tartani a földrengéstől, amit okoztam. Sunkyu olyan szemeket meresztett a pasijára, mintha kasztrációs műtétre kívánná küldeni szerencsétlent.  - Nem hiszem el, hogy nem érted! – háborgott a legjobb barátnőm. Sunkyut a középiskolában ismertem meg: az ő haja kék volt, az enyém már akkor is rózsaszínes és egyszeriben barátok lettünk. A kapcsolatunk nem korlátozódott a hajfestési módok és termékek kibeszélésére, én voltam vele, mikor az édesapja meghalt és a gyász lépésein botladozott, én fogtam a haját, mikor a piamámorban rókázó tinédzsert játszott, én vigasztaltam az első szakítása után és én tuszkoltam oda Junmyeon elé, mikor a