Kukkoló ~ 4. fejezet

Mindig a nyomodban vagyok! 

Nehéz úgy melózni, hogy közben mindenféle emlék tódul az ember tudatába. Lassan minden furcsa esemény a helyére került: már teljesen világosan láttam, hogy miért varrtak Sehun nyakába, egészen más fényt vetettek a tények a Sehunnal töltött intim pillanatokra, a szavai más értelmet nyertek, de ahelyett, hogy a valóság megvilágította volna az elmém, csak összetörte a szívem és sötétségbe borította. 

A műszakom végén ott álltam a dolgozóknak fenntartott bejárat előtt, és fogalmam sem volt, merre haladjak tovább. 

- Minden rendben? – Miyeon hangját aggodalom fűszerezte, a kezei pedig úgy fel voltak pakolva, mintha költözködne. 

- Nem is tudom. – Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam meg a helyzetet úgy, hogy ne mondjak túl sokat. – Összevesztem Sehunnal. 

- Szakítottatok? – szomorodott el még inkább Miyeon. 

- Olyasmi. – Szerettem volna elmondani neki, hogy valójában nem is voltunk együtt, és minden kedvesség, amit Sehun felém mutatott valami borzalmas oktatási terv része volt, de nem akartam az egész szart Miyeon arcába önteni. 

- Ha nincs hová menned, nyugodtan gyere hozzám! – kacsintott rám – Van egy üres szobám, ha kell hosszabb távra is kiadhatom neked. 

- Ez igazán kedves, de… – kezdtem volna az ellenérveimet felsorolni. 

- Jó, persze tudom, hogy minden vágyad az lehet, hogy egy négyévessel élj együtt. – megcsóválta a fejét – Mindenesetre, amíg nem találsz mást vagy nem békültök ki, addig szívesen látlak baráti alapon. Aztán, ha a helyzet úgy hozza, kitaláljuk mi legyen! 

- Nem akarok a terhedre lenni! – mentegetőztem. 

- Eunae! Ha teher lennél, nem ajánlanám fel! Ez csak egy szoba, mehetsz a híd alá is, ha szeretnél – nevetni kezdett –, de hidd el, inkább egy totyogó nyávogására akarsz kelni, mint arra, hogy valami hajléktalan kilopta a kezedből a szendvicset! 

- Igazad van! Akkor elfogadom és köszönöm! – Olyan hálával bámultam Miyeonra, hogy szerencsétlen teljesen zavarba jött. 

- Nesze! – vágta hozzám az egyik pakkot, amit cipelt, majd vigyorogva hozzátette – Legalább valami hasznodat is veszem! 

Az új szobám – idén a harmadik – a minimalista stílus elveit követte: raklapokra lefektetett matrac, a bejárattól elhozott kinőtt cipősszekrény, egy tükör, ami veszélyessé vált egy négyéves közvetlen közelében, egy szőnyeg, ami már nem illett a másik szoba felszereléséhez. Az összeeszkábált berendezés mégis valami kellemes egységet alkotott. Hogy a ruháimat hova fogom tenni, vagy hogy ezentúl az egyetemi dolgaimat milyen asztalnál fogom végezni… arra nem tudtam volna választ adni, de valójában nem is számított. Miyeonnak igaza volt! Fontosabb, hogy tető legyen a fejem felett, mint apróságokon agyalni. 

- Tudom, nem álmaid szobája – szabadkozott a főbérlőm –, de mentségemre legyen szólva, évek óta üresen áll. 

Csak bólintottam, képtelen voltam kérdéseket feltenni és beszámolókat hallgatni Minyeon életéből, csak le akartam feküdni és aludni. Meg persze kitervelni, hogy fogom kikommandózni a cuccaimat Sehun lakásából anélkül, hogy találkoznom kelljen vele. Nem mintha nem állt volna rendelkezésemre a napirendje írásban… 

- Ha szeretnél lezuhanyozni, tudok adni törülközőt, meg valami kényelmesebbet, amiben aludhatsz. 

- Köszönöm! – motyogtam magam elé az utolsó hajszálnyi önuralmamba kapaszkodva. Alig vártam, hogy végre ágyba kerüljek és végigbőgjem az éjszakát. A jövő megint úgy lebegett felettem, mint egy saját esőfelhő, állandóan baljós árnyalatokban kísért az utamon, s a legváratlanabb pillanatokban kezdett szakadni rám a szar. De elhatároztam, hogy rendbe hozom az életem! A vizsgáimra koncentrálok, összegyűjtöm a maradék tartozásom és még véletlenül sem állok be a kurvák közé, ahogy azt a Főnök megálmodta. De a legfontosabb az volt, hogy kiverjem Sehunt a fejemből és a szívemből egyaránt. 

Megkíséreltem minél jobban beleolvadni a környezetbe: direkt sötét ruhákat igyekeztem összeválogatni, ami tekintve a babarózsaszín pulcsimat, nem igazán jött össze, de a szoknyám fekete volt. A kapucnit a fejemre húztam és próbáltam gyorsan haladni, hogy seperc alatt elérjem az úticélom anélkül, hogy bármilyen mélyreható dolgot pillanthatnék meg. Még mindig rémálmaim voltak a síron túli hangú lányról no meg a tű és koton szőnyegről, így szerettem volna távol tartani magam ettől a szürke és fájdalmas világtól. 

- Kislány, jó újra látni téged! – a Főnök láthatóan boldog volt, hogy ismét rajtam legeltethette a szemét, én pedig hálát adtam a bő cuccoknak, amik kevéssé engedik a szemmel való letapogatásomat. Szerettem volna a Főnök tudtára adni, hogy én nem lelkesedem különösebben azért, hogy újra találkozhatok vele, így inkább csak az asztal lapján átcsúsztattam a megpakolt borítékot. 

- Hát ez? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd számolgatni kezdte a bankjegyeket. Pontosan meg tudtam volna mondani, hogy mikor jött rá, hogy az összeg nem fedezi a teljes tartozásomat. 

- Ezzel szeretném jelezni, hogy nem fogok a lányai közé tartozni! – mondtam határozottan – A maradékot is megkapja, aztán el is felejthet. 

- Pedig jól kereshetnél! – Fogalmam sincs, hogy a szavait csábosnak szánta-e, mindenesetre engem a hányinger kerülgetett. – Néhány pénzesebb kuncsaft megváltoztatná az életed. – Fintorogtam. – Nem utcaszélinek szánnálak, hanem escort lánynak. Megvan hozzá mindened! 

- Kösz, de inkább nem! – Minden idegszálam azon volt, hogy végre leléphessek onnan, mikor a Főnök ismét megszólalt. 

- Ha jól tudom, elköltöztél Sehuntól – A név hallatára megremegett a gyomrom, nem voltam még felkészülve rá, hogy Sehunról beszélgessek, főleg nem ezzel a férfivel –, de nem kell aggódnod, megtalállak így is. 

Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor ráébredtem: nem csak azért költöztetett Sehun lakásába, hogy megkezdhessék a kiképzésem, hanem azért is, hogy ne tudjak elrejtőzni a maffia vigyázó szemei elől. Legszívesebben felröhögtem volna! Sosem éreztem még annyira idiótának és naivnak magamat! Úgy tűnt egy nevetségesen rózsaszín álomvilágban éltem, ahol vattacukrot teremtek a fák és az unikornisok szabadon nyargalhattak a virágokkal borított tisztáson a szivárvány alatt. Én pedig ott feküdtem a szirmokon valami nevetséges napellenzővel a szememen és azt gondoltam ez a valóság… Változtatni akartam! Minél előbb! 

☆ 

Az egyenletes búgás jól esett a könyvtár fülsiketítő csendje után. Fogalmam sincs, ki találta ki, hogy tanulni csak hangtalan környezetben lehet, de kapja be! Az első könyvtárban töltött délutánom után ismét egyetemistának éreztem magam. Valakinek, aki keményen készül a záróvizsgájára, míg a szakdolgozatát csinosítgatja. Valakinek, akinek céljai vannak, kreditekért harcol, erőteljesen küzd a tanulmányi osztályon, hogy elérje a kívánt hatást és elmagyarázza azoknak az értetlen embereknek, hogy igen, ismét megváltozott a lakcíme. Komolyan, a tanulmányin biztos valamiféle követelmény lehet, hogy a leendő dolgozó ne legyen képes feldolgozni az információt bizonyos időn belül, meg persze mindenkihez bunkón forduljon. 

A második könyvtárban töltött délutánon egy egész asztalt körbepakoltam a jegyzeteimmel és élénk színekkel húzgáltam ki a lényeges információkat, amikre külön felhívta a figyelmet valamelyik tanárom vagy csoporttársam. Még mindig az egyetemisták lendületessége élt a szívemben és a tenni akarás… 

Aztán eljött a harmadik könyvtárban töltött délután. Tanultam… vagy valami olyasmit próbáltam csinálni, mert a temetőkre jellemző csend, amit csak némi suttogás vált fel, az idegeimre ment. Hintázni kezdtem a széken, szerettem volna járkálni vagy csak elővenni a telefonom, hogy betöltse a hatalmas teret valami zene. De már azon gondolkodtam, hogy fogok egy legyet odakint – mert a könyvtárban úgy tűnt legyeknek tilos volt a belépés –, hogy legalább valami zörögjön nekem. Már gondolatban megfogalmaztam a bolondok házába történő beutalómat, amin az állt: „Állapotának oka: a zajok teljes hiánya a könyvtárban”… 

Ezután a mozdulatlan némaság után egészen pezsdítő volt a fodrászat hangzavara: a szárítók berregése, az emberek csacsogása, az ajtó csilingelése, mikor új kuncsaft érkezett. Minden sokkal természetesebbnek és élettel telibbnek tűnt. Tetszett, ahogy a lilás tincseim elveszítik a színüket, vagány, szőke hullámokat kaptam helyettük és azt a képzetet, hogy képes vagyok levetni magamról a naivitásomat és új életet kezdeni a sok váratlan esemény után. 

- Remekül áll ez a szín! – lelkendezett Sunkyu mikor meglátta az új külsőm. 

- Úgy nézek ki, mint egy érett dolgozó nő? – kérdeztem különböző pózokat felvéve, hogy minél jobban láthassa az új hajam és a hozzá felvett öltözékemet is. 

- Igen, ezek a kislányos színek pontosan egy felnőtt nő benyomását keltik! – forgatta meg a szemét a legjobb barátnőm. 

- Miért? Mi a baj a ruhámmal? – kérdeztem ijedten. A kis nyárias ruhám hófehérből lassan váltott át barackos színbe, így a térdem felett már egészen élénkké vált. A hozzá felkapott farmerdzseki pedig kifejezetten kényelmesnek hatott, ahogy a fehér tornacipőm is. 

- Kevesebb rózsaszínt, több komolyságot! – mantrázta Sunkyu, mint egy igazi szerzetes, majd vigyorogva karolt belém. – Tehát veszünk valami rucit a bulira? 

- Milyen bulira? – kérdeztem. 

- Ami mindenhol ki van plakátolva az egyetem területén? – majd egy oszlopra mutatott – Nem hiszem el, hogy még nem láttad! 

- Tudod, hogy kell a pénz, nem költekezhetek! – komolyodtam el. 

- Éppen ezért kapod tőlem ajándékba a csodás kis ruhádat, amit majd a bulin fogsz viselni! 

Még morgolódtam egy kicsit, de Sunkyu igazán meggyőző tudott lenni. A ruha, amit végül választottunk nekem, nem került olyan sokba. Sunkyu pedig izgatottan pörgött-forgott, elvégre hetek óta nem volt sehol, a magolás az agyára ment, a vizsga pedig teljesen rátelepedett az életére. Valahogy furcsának hatott arra gondolni, hogy néhány hét múlva a kezembe kapom a diplomámat és magam mögött hagyhatok mindent, ami a városhoz kötött… 

Miyeon kislánya a kanapén ücsörögve bámulta, ahogy illegetem magam a lakásban: a hajam csodás hullámokban omlott a hátamra, a fekete ruhácska tökéletes állt, és a sötét bőrkabátom gyönyörűen kiegészítette az összképet. 

- Nagyon szép vagy! – mondta századszorra, én pedig ugyanazzal a mosollyal köszöntem meg, mint addig. Miyeon el volt képedve, mennyire dögös sminket készített nekem, sőt! Anyukásan közölte, hogy lehet el sem kéne engednie abba a buliba, mert még a végén valami gonosz fickó elrabol és elad… A kényszeredett mosoly, ami az arcomra terült, csak nekem árulta el, hogy tulajdonképp valami ilyesmi a helyzet… Egy idióta fickó átvert (Xiu), miatta tartozom egy maffiózónak (a Főnöknek), és vagy fizetek vagy mehetek luxusprostinak. Csodás kilátásaim kissé elrontották a kedvem, de leráztam magamról minden aggodalmat, az a nap a bulizásé volt! És én ki akartam élvezni minden pillanatát. 

- Azta! De rohadt jól nézel ki! – Junmyeon kapott egyet a fejére, elvégre az ember nem mondhat ilyet a barátnője előtt egy másik lánynak – Most miért? – értetlenkedett a férfi. 

- Ne kelljen megmagyaráznom! – pirított rá szívszereleme. 

- Ha most látna a csávó, aki elhagyott, szívná a fogát rendesen! – veregetett hátba a haverom, nekem pedig görcsbe szorult a gyomrom. 

- Junmyeon! – kiáltott rá Sunkyu. 

- Semmi baj! – ráztam meg a fejem. 

- Azóta sem hívott? – kérdezett rá a barátnőm, miközben elindultunk a buli helyszínére. 

- Letiltottam a számát. – közöltem vele a tényt – De nem akarok Sehunról beszélni. 

- Jaj, Eunae! – ölelt meg féloldalasan – Nem biztos, hogy jót tesz, ha ennyire magadba zárod az érzéseidet! 

Az érzéseim gázak voltak! Nem akartam a félelem, a düh és a csalódottság édeshármasában fürödni, vidám akartam lenni, mint addig is. Noha a régi énemnél azért okosabbá, tapasztaltabbá és erősebbé kívántam válni. 

A zene dübörgött, a fények villóztak, a testek izzadtan táncoltak a tánctéren, vagy épp nyugalomban ücsörögtek egy-egy színes, világító ital mellett. Csak később jöttem rá, hogy valójában a poharak világítottak. 

Éreztem, ahogy egyre bódultabbá válok, hogy a zene üteme elvarázsolt, hogy a bőrömet csillogóvá festette. Jólesett a tánc, a némi alkohol, ami lecsúszott a torkomon, és a sikítások, amivel a társaság a DJ tudtára kívánta adni, ha egy-egy dalnak különösen örült. Sunkyu végig a nyomomban volt, velem táncolt, velem ivott, velem ordított; Junmyeon pedig csak vigyorogva figyelt minket. 

- Kimegyek a mosdóba! – ordítottam Sunkyu fülébe, aki csak bólintott. 

- Veled menjek? – kérdezte. 

- Ugyan, inkább menj a pasidhoz, mielőtt valaki lecsapja a kezedről! – Sunkyu csak legyintett, de szinte láttam magam előtt, hogy mennyire csilloghatott a szeme, mikor Junmyeon közelébe került. 

A női WC előtt természetesen állt a sor: néhányan ott sorakoztunk a folyosón, hogy végül beléphessünk a szentélybe, ami – reményeim szerint – tisztán várta az odaérkezőket. Ekkor jelent meg a sebhelyes arcú… A fickó nagydarab volt és sötét ruhákba öltözött, úgy nézett végig a várakozó lányokon, mintha csak piacra kiterelt marhák lettek volna. Aztán legnagyobb szerencsétlenségünkre, megszólalt: 

- Melyik cicababa szeretne elcuppogni a farkamon? 

Még néhány lépés távolságból is éreztem a fickó leheletének alkohol szagát, fintorogva bámultam, míg a többi lány sokkal okosabban leszegte a tekintetét. 

- Szóval meg akarod kóstolni a farkam? – A kérdését már direkt nekem intézte és olyan közel férkőzött hozzám, hogy egészen pánikba estem. Nem tudtam hova menekülni; a lányok mellettem pedig úgy tettek, mintha semmit sem vettek volna észre. A fickó egyre közelebb furakodott hozzám, a hátam pedig a falnak ütközött. 

- Meg akarod kóstolni az öklöm? – A hang, ami olyan távolinak tűnt, úgy vágott képen, mint anyám, mikor gyerekkoromban a sminkjeivel játszottam. Kijózanítóan élesen tört a tudatomba: Sehun ordít a faszival… 

- Menj be! – húzott maga elé az előttem álló lány, így a fehér csempével kirakott helyiségbe kötöttem ki. Hálás voltam, az ismeretlennek, aki megmentett attól, hogy Sehunnal keljen farkasszemet néznem. 

De persze én, a hülye helyzetek királynője, nem úszhattam meg a dolgot ilyen könnyedén! 

- Mi a franc ütött beléd, hogy egyedül jöttél? – Sehun a folyosón szobrozott, mint valami testőr, majd mikor figyelmen kívül hagytam a kérdését, a nyomomba eredt. – Ennyi? Úgy teszel, mintha itt sem lennék? Látom, ez nagyon jól megy! Letiltod a számom, nem válaszolsz az emaileimre, és még akkor sem szólsz hozzám, ha előtted állok… Nézz rám, Eunae! – Meglepett, ahogy megragadta a karom, a testem magától pördült elé, a szemem pedig automatikusan mérte fel az alakját. A magassága mit sem változott, ahogy a szeme színe sem. Pont olyan volt, mint mikor még nála laktam, csak a sötét karikákra nem találtam magyarázatot a szeme alatt. 

- Beszélnünk kéne, nem gondolod? – Sehun ajkaira meredtem, megborzongtam, mikor realizáltam, hogy a hangja még akkor is hatást gyakorolt rám. 

- Miért? Valami kimaradt az oktatásomból? – legszívesebben hozzávágtam volna valamit, de persze semmit sem találtam elérhető távolságban, amivel megdobálhattam volna. 

- Bármit is gondolsz – a szeme őszintén csillogott, a hüvelykujja pedig lágyan megérintette az arcélemet –, azt akarom, hogy tudd, fontos vagy nekem. 

- Már nem számít! – Suttogtam, noha addig fel sem tűnt, hogy Sehun mennyire közel férkőzött hozzám. A szavaim szinte perzselték az ajkait, épp úgy, ahogy a csók, amivel betapasztotta a számat. Nem ellenkeztem, valahogy képtelen voltam rá. Szerettem Sehunt és úgy tűnt, ez az érzés akkor sem tűnt el, mikor megtudtam az igazat a viszonyunk természetéről. 

- Remélem, rá fogsz ébredni, hogy tévedtél velem kapcsolatban! – Képtelen voltam rá nézni, csak elfordítottam a fejem és leszegtem a szemem és hagytam, hogy elsétáljon… 

- Tulajdonképpen miért is kell megnéznünk ezt a verekedést? – Enyhén illuminált állapotban botladoztam a barátaim mellett. Miután Sehun otthagyott a villódzó fények forgatagában, magam elé vettem egy méretes üveget, amit Junmyeon csempészett be a szórakozóhelyre, és nekiálltam erősen piálni. Mire fél órával később Junmyeon lökdösni kezdett a székről, mondván, hogy itt az idő a valódi szórakozásra, már eléggé eláztam ahhoz, hogy belemenjek az illegális harc megtekintésébe. 

- Csak ezért jöttem el! – magyarázta a haverom, miközben Sunkyu erőteljesen morgott, hogy ilyen erőszakos hülyeségre rángatja a pasija. 

- Csodás randiprogram nem? – bökdösött meg a lány felháborodottan. 

- Egyszer kibírjuk! – bólintottam nagyot – Vagy legalábbis elszopogatjuk közben a következő üveget! – Csak háromszor bukott el a nyelvem a mondat eldarálása közben, ezt pedig jelnek vettem… nem voltam elég részeg! Vihogva húztam meg a kezemben tartott palackot. – Fúj! – csattantam fel – Ebben csak víz van! 

- Már eleget ittál! – adta a tudtomra Sunkyu, majd úgy forgatott, hogy a küzdőtér felé nézzek. 

Lefagytam. Addig fel sem tűnt, hogy a harc már folyik. Addig észre sem vettem, hogy Sehun küzd valami idiótával. A küzdelem hangja ott visszhangzott a fülemben: az ütések fájdalmas csattanása, a rúgások kemény puffanása, az elvágódó emberek tompa esése. Sehun nyögése a szívembe markolt: könnyek csorogtak végig az arcomon, a meccs – habár az elején még úgy tűnt könnyű győzelmet ígér Sehun számára – a vége véres volt és fájdalmas. 

- Zsaruk! Jönnek a zsaruk! – Értetlenül bámultam a tömeget, ami úgy oszlott fel, mintha nem is fetrengene két sebesült ember a földön. Én bezzeg minden maradék erőmet összegyűjtöttem, hogy odabotorkáljak Sehunhoz. 

- Le kell lépnünk! – ragadott karon Junmyeon. 

- De Sehun! – nyafogtam. 

- Eunae! – fonta szorosabbra az ujjait a karomon – Ha elkapnak, nagy bajban leszünk! Le kell lépnünk! 

- Nem hagyom itt Sehunt! – kiáltottam, s úgy nyújtottam a kezem felé, mintha meghallhatná a kiáltásom, egészen meglepődtem, mikor a fájdalmasan csillogó szemeivel egyenesen rám nézett. 

- Junmyeon! Igyekezz már! – sürgette Sunkyu a pasiját, mire a fiú csak felkapott, mint egy krumplis zsákot és elcipelt a helyszínről… 

A fejem a konyhaasztalon pihent, úgy hasogatott, mintha épp az agyam egyes részeit próbálnák sebészi úton leválasztani altatás nélkül. 

- Tudod, azt mondják – mosolygott Miyeon –, hogy a legjobb, ha iszol rá egy kis rövidet. Kutyaharapást szőrével! 

A kávé, amit akkor készített, amikor próbáltam zuhannyal felfrissíteni magam, szerencsére nem tartalmazott alkoholt, bár ha jobban belegondoltam, hogy mivel kívánom tölteni a délutánomat, talán mégis kellett volna egy-két felest leküldenem. A borítékra néztem az asztalon, amit gyönyörűen kikészítettem és megtöltöttem pénzzel. A maradék tartozásom pihent benne… pontosabban az, amivel a maffiának tartoztam, merthát muszáj voltam kölcsönkérni végül, hogy kiegyenlíthessem a számlámat. A boríték mellett egy kis doboz pihent, gyönyörű lila masnival átkötve, Miyeon észrevette, hogy azt bámulom, így közelebb tolta hozzám. 

- Hát ez? 

- Nem tudom – vont vállat –, neked hozták tegnap. 

A kártyán lévő kézírás nem volt ismerős, a szavak viszont kétséget kizáróan árulkodtak a feladó kilétéről: „Gratulálok a sikeres vizsgádhoz! Mert mindig fontos leszel nekem!”. Nem mertem kinyitni az ajándékdobozt, nem mertem felhívni Sehunt, hogy minden rendben van-e vele, nem mertem azon gondolkozni, hogy milyen súlyos lehetett a sérülése vagy hogy a rendőrség milyen vádakkal csukhatta le tegnap éjszaka. Hihetetlenül beszarinak éreztem magam, de képtelen voltam a Főnökkel és Sehunnal egyazon délután megbirkózni. 

- Indulnom kell! – Úgy tápászkodtam fel az asztaltól, mint egy reumás csirke; és úgy toltam el magamtól a kis ajándékot, mintha fertőző lenne. Nem törődtem Miyeon értetlen arckifejezésével, csak tovább beszéltem: – Muszáj elintéznem ezt! – lengettem meg a borítékot és egy gyors köszönés után elmenekültem a lakásból. 

Zavartan bámultam a hatalmas, elegáns épületre, s ahogy beléptem – bár három járókelőt is megkérdeztem előtte, hogy biztos legyek benne, hogy jó címre jöttem – még inkább úgy éreztem, hogy enyhén alulöltözött vagyok a lenge, kék, nyári ruhácskában, amit magamra öltöttem. 

- Nahát, Eunae! Had vezesselek körbe! – a Főnök elég puccosan ki volt nyalva, mintha mindig is ilyen körökben mozogna. A kezét a derekamra tette, majd egy-két pasasnak bemutatott, mint kedves ismerősét. Próbáltam a burkolt ágyba csábításokat figyelmen kívül hagyni, s mikor már a negyedik fickó is a cicimről fantáziált, határozottan a Főnök tudtára adtam, hogy nem azért jöttem, hogy előkészítse az árverésemet. 

- Pedig azt hittem, meggondoltad magad! – mentegetőzött a Főnök, mikor beléptünk a szálloda egyik szobájában, ami inkább irodának tűnt – Elvégre a tartozásod rendezve lett. 

Meglepődtem. 

- Hogy érti ezt? Én… most hoztam a pénzt. 

- Sehun rendezte a számládat. – vont vállat a Főnök. 

- Ezt nem értem. – motyogtam magam elé. 

- Úgy tűnt, hogy mindenáron rendezni akarja a dolgot. – mondta a Főnök és rágyújtott egy cigarettára. 

- Ha amúgy is rendezni akarta, miért nem fizetett korábban? – háborodtam fel. 

- Jaj, Kislány! – csóválta meg a fejét a Főnök – Sehun gazdag, nem számít neki a pénz! Mi értelme lett volna pénzt kérnem tőle? Egy szívességet kértem. Időnként felteszem neki ugyanazt a kérdést, de eddig mindig elutasított, most viszont érted, hogy eltöröljem a tartozásod, megtette. 

- Mit kért tőle? – A félelem a szívembe költözött, mindenféle borzalom ott lebegett a szemem előtt. 

- Azt, hogy vegyen részt egy illegális bunyón. – vigyorgott – És hogy veszítsen! 

Elképedtem. Eszembe jutott az előző esti harc; Sehun, ahogy a földön fekszik, a vér, ami végigcsorgott az arcán. Az egészet csak megjátszotta volna? 

- Bár az emberem elég csúnyán helyben hagyta. – vigyorgott a Főnök – Azt hiszem, elbúcsúzhat a profi sportolói karrierjétől! 

- Maga beteg! 

- Ugyan, Kislány, én üzletember vagyok! – mondta, s közben közelebb intette az egyik fickót – Így aztán a tartozásod rendezve van, és ha nem akarsz beállni önszántadból a lányaim közé, talán jobb lenne, ha távoznál! 

- Azt hiszem, igaza van! 

- Üdvözlöm Sehunt! – kiáltotta még utánam, mielőtt kiléphettem volna az ajtón nyomomban a gorillával. 

- Nem fogom felkeresni! – adtam a Főnök tudtára. 

- Szerencsétlen hősszerelmes! – hallottam még a hátam mögött a férfi röhögését, majd ahogy az ajtó bezárult, az én sötét korszakomnak is vége lett. 

☆ 

A nyári forróságban éreztem a tarkómon lecsorgó izzadtságot, de bármennyire csiklandozott nem törölhettem le, hiszen tele volt a kezem. Egy teljes állásban dolgozó munkatársnak muszáj volt normális ruhákban járnia, legalábbis ezt dörgölte a második napomon a mellettem dolgozó idősebb asszonyság, én pedig igyekeztem a legsemmitmondóbb szettet kiválasztani a ruhatáramból… elvégre nagy előrelépés történt a karrieremben: bekerültem egy marketing projekteken dolgozó munkacsoportba, amit a csodálatos nagyfőnök menedzselt. Valójában időnként – elvétve egyszer félévente… legalábbis ezt állítják a többiek – előkerül egy meeting erejéig. 

- Várj, segítek! – A fickó, akit még sosem láttam az épületben sem, átvette tőlem a dobozt, majd kérdőn nézett rám, amint beszálltunk a liftbe. – Melyik emelet lesz? 

- A 43-ra megyek és te? – kérdeztem, elvégre szerencsétlen biztos képtelen lenne a cuccaimmal a kezében még a liftet is kezelni. 

- Én is oda megyek! – mosolyodott el – A marketing team tagja vagy? 

- Igen, a legújabb! 

- Akkor lehet, hogy be kéne mutatkoznom? Elvégre én menedzselem a csapatot. 

- Mi? – egészen ledöbbentem – Nem úgy nézel ki, mint egy nagyfőnök. 

- Ezt bóknak veszem. – bólintott a fickó – Igazából csak néhány éve örököltük meg az öcsémmel a céget, úgyhogy még nem volt időm megkopaszodni és pocakot növeszteni. 

A tárgyalóban lassan minden készen állt a prezentációk megtartására. Épp valami haszontalan dísztárgyat kívántunk rásózni a tisztelt vásárlókra, és mindenki kapott néhány percet, hogy előadja a saját ötleteit. Így lassan ott fürdőztünk a különböző jobbnál jobb gondolatok közepette, s volt, hogy már magam is elhittem, hogy szükségem van arra a szarra. 

Jól esett a szünet: a csapat tagjai kinyújtóztatták a lábukat, volt, aki az apró szendvicsekből lakomázott, volt, aki a nagyfőnökkel beszélgetett, volt, aki a jegyzeteit nézte át, és volt egy fickó, aki végigkínálta a társaságot üdítővel. 

- Köszi! Életmentő vagy! – mosolyogtam a munkatársamra, mire a velem szemben ülő dekoratív lány unottan megszólalt. 

- Milyen édes! Úgy tesz, mintha nem lenne hozzászokva a férfiak körül rajongásának. – A dekoratív lány… öhm picsa olyan szúrós szemekkel bámult rám, mintha minimum elcsábítottam volna a pasiját. 

A legtöbben észre sem vették a piszkálódását, csak én bámultam rá értetlenül, kiskutya szemekkel. 

- Nem kell a színjáték, tudom, hogy luxusprosti vagy! – Ha nem ültem volna, akkor tuti lehuppanok a fenekemre. Mégis miről beszél ez a lány? – Láttalak, Park Eunae! Láttam, amint részt vettél egy rendezvényen, ami összeismerteti a lányokat a kuncsaftokkal! 

- Engem már csak az érdekelne – A forróság ellenére az ereimben megfagyott a vér. –, hogy te, Sodam, hogy láthattad Eunaet ott? 

- Sehun, azt hittem, későbbre beszéltük meg! – A nagyfőnököt egyáltalán nem érdekelte, hogy milyen szópárbaj alakult ki a teremben, egyszerűen letámadta az érkezőt. 

- Hyeong, szerintem, nem vagy tisztában vele, hogy mennyi az idő! – Képtelen voltam felnézni, olyan átéléssel bámultam az előttem lévő asztallapot, mintha a legizgalmasabb képregényt fektették volna rá. – Igazán meghívhatnád a csapatodat ebédelni! 

Az üdvrivalgást és a helyeslést pakolászás követte, majd a szoba lassan kiürült, de én képtelen voltam rávenni magam, hogy elhagyjam a széket, ami biztonságérzetet adott addig is. 

- Nem vagy éhes? 

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, noha a fejemben már összeraktam az információkat. 

- Nézz rám, Eunae! – parancsolt Sehun, én pedig ugyanazzal a lendülettel teljesítettem a kérését, ahogy mindig is – A cég a bátyám és az én tulajdonomban van. 

Sehun remekül nézett ki méretre szabott öltönyben, hátra fésült hajjal. A szeme sötét volt és igéző, mint mindig, az ajkait csak lágyan elhúzta, talán a lebukás tényét kóstolgatta. 

- Tehát ez lenne a te más befektetésed… 

- Igen. – A sóhaj, ami elhagyta a száját fáradt volt és meggyötört. 

- Hogy a francba került egy gazdag ficsúr a maffia karmai közé? – Csapongtak a gondolataim, minden értelmét vesztette egy perc alatt. Biztos voltam benne, hogy Sehun a Főnöknek dolgozott és abból telt luxus kéróra és egyéb menő holmikra, erre kiderül, hogy kékvérűnek született. 

- Az egyik barátom drogos volt. – kezdte Sehun, de nem szüntette meg a távolságot kettőnk között, mintha csak arra várna, hogy engedélyezzem neki, hogy közelebb araszoljon hozzám – Miatta találkoztam a Főnökkel. Ki akartam húzni a pácból, de már késő volt. 

- A Főnök eladta prostinak? – fecsegtem közbe dühösen. Fogalmam sem volt, hogy miért ébredt bennem az a mérhetetlen ellenszenv. 

- Meghalt, Eunae. – suttogta Sehun, nekem pedig minden mérgem elszállt – Gyanús körülmények között túladagolta magát és meghalt. Nem akartam, hogy neked is bajod essen és ezért egyeztem bele, hogy nálam lakj. Csak egy ártatlan egyetemista voltál, nem szabadott volna belekeveredned ebbe az egészbe. Ilyen helyen kellett volna gyakornokoskodnod az utolsó évedben – A szeme végigszaladt a helyiség falain. –, és a tanulmányaidra koncentrálnod, nem pedig két helyen gürizni, hogy pénzt szerezz a maffiának… 

- Sosem gondoltam volna, hogy ennyire beleavatkoztál az életembe! – Megcsóváltam a fejem. 

- Mindig a nyomodban vagyok, Eunae! – mondta Sehun határozottan, majd néhány lépést tett felém – Én vagyok a biztonsági hálód, ha leesel, én elkaplak. 

Képtelen voltam levenni a szemem az alakjáról: a járása nehézkes volt és kissé bicegő. 

- Mi történt a lábaddal? 

- Néhány helyen zúzódás érte. 

- Mi? – Annyira elképedtem, hogy még a székről is felpattantam. Ott álltam Sehunnal szemben, hátam mögött a hosszú faasztallal és az értetlenséggel. – De hát a sportolói karriered… 

- Nem számít! – mondta egyenesen a szemembe – Amúgy sem csinálhattam volna sokáig. 

Sehun az arcomat vizslatta, mintha olvasni kívánt belőle. Fogalmam sem volt, hogy az érzéseimet kutatta-e vagy a gondolataimban kívánt kalandozni, a szavai semmit sem árultak el, mikor újra beszélni kezdett. 

- Enned kéne! – Szinte meg sem éreztem, ahogy végigsimított a karomon. – 6:15-kor ettél utoljára. 

- Nocsak! – mosolyodtam el – Megfigyelési naplót vezetsz arról, hogy mit csinálok? – Egészen elszomorodtam a tudattól, hogy az én Megfigyelési naplóm az ő életéről hónapok óta nem kapott új bejegyzést. 

- Olyasmi! – Sehun vigyora kiszélesedett, majd parancsoló hangon még hozzátette – Gyerünk! Meghívlak! 

- Ez egy parancs? – incselkedtem vele – Csak mert pont olyan hangsúllyal közölted, mintha nem is lenne választásom! Valld csak be, hogy még az ételt is ki akarod választani, amit ennem kell! 

- Ez egy randi! – válaszolt Sehun, az arcán végigszaladt a megkönnyebbülés. 

- A randi jól hangzik! – bólintottam, majd megsimítottam az asztalra helyezett kézfejét. 

- De azért én döntöm el, hogy mit eszel! – Kaptam egy cuppanósat az ajkamra, majd mint aki jól végezte dolgát, Sehun egyszeriben az ajtó felé sétált. 

- Borzasztó mennyire dominálni akarsz felettem. 

- Ha már itt tartunk, a ruhád sem tetszik! – vigyorgott Sehun – Olyan, mintha egy begyöpösödött titkárnővel járnék! Sokkal jobban szerettem a vidám, színes ruháidat! 

- Persze-persze, meg a pucér seggemet a padlón, amikor egyszál nyakörvben várlak otthon, mi? 

Nem jutottam ki a tárgyaló ajtaján, Sehun magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt: nem volt cuppanás, vagy bizonytalan simogatás, csak a szenvedély, az eltűnt feszültség és a mérhetetlen remény, amivel a jövőbe tekintettünk. 

- Annyit emlegeted, hogy egyszer talán kipróbálhatnánk! – Úgy kapkodtam a levegőt, hogy hirtelen nem is értettem, hogy Sehun miről beszél. – Majd kapsz egy helyes nyakörvet. – Bólintott maga elé, mintha csak egyetértett volna magával. 

- Mi bajod azzal a nyakörvvel, amit régebben kaptam tőled? – Sehun kérdő tekintete láttán az ingem alól kivarázsoltam az azálea medált, amit még a vizsgáim után küldött. 

- Örülök, hogy megtartottad. – hebegte Sehun. Volt valami bájos abban, ahogy a dominanciáját egy pillanat alatt eltörölte a bizonytalanság. Tetszett a kisfiús oldala, de szerettem a határozott énjét is! Minél több oldalát akartam megismerni, s úgy éreztem, hogy jövő sok jót tartogat nekünk…