Hatalmi játszmák 2. [3/3]

- Remélem, te is hoztál valami szépet abból a boltból! – Bólintott a fehérneműs felé, és a cuki képén átsuhant valami perverz villanás. 

- Ne reménykedj! – forgattam meg a szemem, de képtelen voltam tovább játszani a morcos, sértődött kislányt. Ji Min jelenléte valahogy megnyugtatott és a belőle áradó jókedv engem is megfertőzött. 

***

Ji Min nyugodtan kavargatta a kávéját, míg én leszegett fejjel, mohón kanalaztam a vaníliás csodát, amit kihozott nekem a pincér. Magamon éreztem a tekintetét, pont úgy bámult rám, mintha a kávé után engem szánt volna desszertnek. Zavartak az éhes pillantásai, az emberek sokasága körülöttünk, és az, hogy Ha Rin gaz áruló módjára lelépett, amint a szatyrában tudta a kibékülés estéjére szánt fehérneműt. 

- Mitől vagy ennyire csendes? – kérdezte Ji Min továbbra is vigyorogva. Szerettem volna az arcába tolni a tényt, hogy nem óhajtok tele szájjal beszélgetni vele. Pláne azért nem, mert a fejéről lerítt, hogy főleg a Ha Rin szatyrában lapuló csipkecsoda érdekelte, no meg a lány terve, amivel Tae Hyung-ot akarta elcsábítani. 

- Kíváncsi vagy, szerintem, miért ilyen csendes? – A hang hallatán összerezzentem s idegesen figyeltem, ahogy a fiú a mellettünk lévő asztaltól elhúz egy széket, hogy közénk telepedhessen. Ji Min arcáról eltűnt a mosoly, az izmai megfeszültek, és dühösen bámulta Jong in-t. – Szerintem azért van, mert tudja, hogy vaj van a füle mögött.

- Miről beszélsz? – hajolt előrébb Ji Min a kezeit pedig fenyegetőn az asztalra helyezte. 

- Fogd be! – sziszegtem a szavakat a köcsög felé. 

- Oh hát csak arról a csókról. – kacarászott Jong In, mire én felszisszentem és erőteljesen belerúgtam a székébe. 

- Csókról? – Ji Min hangja olyan mélyen és rekedten csengett, mintha az elmúlt órákat végigordította volna.

- Amiben So Min részesített engem. – vont vállat Jong In, én pedig erőteljesen bokán rúgtam a szemétjét.

- Hazudsz! – söpörte le Ji Min még a gondolatot is magáról. 

- Tényleg? – nevetett gúnyosan a másik – Akkor szerinted, miért rugdos az asztal alatt? 

- So Min? – Ji Min hangja olyan volt, akár a mennydörgés: hangos, sötét és félelmetes. Nem mertem a szemeibe nézni. A kezét figyeltem: a fekete anyagot, ami feltűrve vonta be a bőrét. Az alkarját, amin az izmok hol megfeszültek, hol elernyedtek, ahogy a düh játszadozott velük. S a kézfejét, amit ökölbe szorítva nyugtatott az asztal tetején. 

- So Min!? – ahogy felemelte a hangját, még a szar is belém fagyott. Reménykedtem benne, hogy a kitörni készülő dührohama főleg Jong In-ra fog irányulni, és durván ráborítja az asztalt, míg nekem marad a csendes sunnyogás, meg a cuki szobalány jelmez, amit a fehérnemű boltban láttam… 

- Semmi jelentősége nem volt. – intéztem el a legkevesebb és legérzelemmentesebb mondattal, ami eszembe jutott. 

- De nem tagadod? – csattant fel ismét Ji Min hangja. 

- Nem…

A várt verekedés elmaradt. Sőt! Még csak nem is a biztonságiak vezettek ki minket a plázából, mondván, hogy felborítjuk a rendet az ordibálásunkkal. Ji Min felvonta az egyik szemöldökét a hallottak után és amint elszürcsölte a kávéját felállt, sokatmondó pillantást lövellt felém és szépen, kettesben elsétáltunk. Meglepett, hogy a saját lakása helyett a mi háztömbünk mélygarázsába gurult be. Egész úton egy rohadt szót sem szólt hozzám, ami egyre inkább azt a gyanút keltette bennem, hogy – mivel elmaradt Jong In péppé verése így – rajtam fog csattanni az ostor. 

- Most mit csináljak veled, So Min? – Ji Min hangja nem tűnt dühösnek, és ahogy egy furcsa mosollyal megcsóválta még hozzá a fejét… Teljesen összezavart. Értetlenül pillantottam felé, meglepve konstatáltam, hogy engem bámul érzelemmentes szemekkel. Az ujjai utat találtak a hajszálaim közé, s könnyűszerrel közelebb húzott magához. Furcsán érintette az ajkaimat: a hüvelykujja utolsó perce úgy dörzsölte végig a rózsaszín felületet, hogy szinte azonnal vörössé váltak a munkálata nyomán. 

- Ji Min? – bámultam rá kérdőn, de ő csak dühödten szusszant egyet és magához rántott. Harapta a számat, kegyetlenül vájta a fogait a húsomba, csak hogy még vörösebbé fesse, hogy még jobban lemossa róla Jong In érintését. Alig kaptam levegőt, szusszanásnyi időt sem hagyott nekem: kapkodva sajátította ki az ajkaimat. Kényelmetlen volt a féloldalas póz, amire kényszerített és kényelmetlen volt, hogy a sebváltó közénk tornyosult. Hálás voltam, amiért Ji Min nem növesztet karmokat, bár a tompa ujjaival is képes volt olyan erősen végigszántani a combomon, hogy biztosra vettem, nyoma fog maradni. Egészen hideg volt a keze, ahogy a forró bőrömhöz ért. Csak lassan langyosodott fel a hőtől, ami belőlem áradt.

- Ji Min? – Ijedtségem őrületében a néhány másodpercnyi szabadságot sem arra használtam fel, hogy hatalmas légkortyokat nyeljek. Fontosabbnak láttam, kissé visszafogni a pasimból kitörni készülő vadállatot.

- Én a helyedben, sokkal készségesebb lennék. – Lefagytam a hangja hallatán, a szemeiben égő tűz pedig, ahelyett, hogy melengetett volna, inkább hidegrázást eredményezett. 

Ji Min a fenekemet markolászta. Nem számított, hogy a rövid ruhám passzos szoknyarésze már a csípőm felet díszelgett. Tudtam mire próbál ösztönözni, s a tekintetében játszó sötétség miatt, jobbnak láttam engedelmeskedni: közelebb kellett férkőzni hozzá. Mikor realizálta, hogy az ölébe próbálok mászni, vigyorogva hátrébb tolta az ülését. Zavart a hely szűkössége, a tény, hogy nem tudtam hova pakolni a lábaimat, és Ji Min tenyérbe mászó vigyora, amivel figyelte az ügyködésem.

- Jó kislány! – suttogta az ajkamra, s elégedetten végigsimított az arcomon. 

Folyamatosan csókolt: kaptam lágy puszikat, fájdalmas harapásokat, huncut nyelvcsatákat, sóhajokat a számba. Az ujjai pedig bebarangolták a lábaimat. Az erőteljes mozdulatai pontosan irányítottak, mikor a ruhám alatt végigsimított a hasfalamon egészen mellemig, kissé hátra dőltem. Ijedten pattantak fel a szemeim, ahogy meghallottam az autó hangos dudálását, de Ji Min arca láttán, tudatosult bennem, hogy csak nekem sikerült megnyomnom a kormánykerék dudáját. 

- Nyugi! – vihogott, s azonnal a ruhám alá dugta a fejét. Nem volt elég hely kettőnknek benne, a passzos anyag reccsenve adta meg magát a varrás mentén, de egyáltalán nem zavart. Ji Min ajkai a mellemen, a harapása a bőrömön, kárpótolt a ruhám miatt. Bolondosan kapartam hosszú körmeimmel a hasfalát díszítő kockákat, egészen a mellizma alatt húzódó tetoválásig. 

Nem szórakozott a bugyimmal sokáig, könnyűszerrel tolta arrébb, valahol a tudatom mélyén még eszembe jutottak Ha Rin szavai a fehérneműről, ami fekete, csipkés és nem muszáj levenni… s Ji Min a megvilágosodásom közepette tett magáévá durva mozdulatokkal, keményen, arra ösztönözve, hogy a csípőmet ringatva minél mélyebbre hatolhasson bennem…

Homlokomat az övének döntve lihegtem a szájába, Ji Min pedig vigyorogva nyalta meg az alsóajkát. 

- Nem gondoltam volna, hogy erre valaha ráveszlek. – puszilt a számra. – Nem is olyan rossz, hogy bekerült ez a kis pöcs a képbe. – vont vállat. A szemeim elkerekedtek, értetlenül bámultam rá, mire megforgatta a szemeit. – Ugyan már So Min, ne tégy úgy, mintha nem tudnád, mire gondolok. Az enyém vagy! – csipkedte meg a fogaival az ajkam. – Mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy ilyen engedelmesen simulsz hozzám. 

- Rohadtul nincs igazad! – vitatkoztam vele és próbáltam visszamászni az anyósülésre. 

- Gondolj, amit akarsz! – fogott rá a lábamra és magára húzott – De valamit jegyezz meg, So Min! – Megvárta, amíg a szemeibe nézek, ahonnan eltűnt a mosoly… túl komoly volt a tekintete, véresen komoly. – Nem fogom sokáig eltűrni ezt! – Nyelnem kellett egyet a furcsa félelemtől, ami a szívembe költözött. – De sok-sok szexszel meg néhány jelmezzel kiengesztelhetsz. – Ölelt magához vigyorogva. – Megnéznélek szobalányként… – tette még hozzá, én pedig csak magamban elrebegtem, egy „annyira tudtam”-ot. 

Tae Hyung orra nagyobb és pirosabb volt, mint máskor; a szemeiben tompa álmosság húzódott meg; s úgy ült a kényelmetlen széken, mintha bármelyik pillanatban képes lett volna lefolyni róla, akár egy rajzfilmfigura. 

- Szia! – köszöntött sokkal mélyebb és rekedtebb hangon, mint máskor. 

- Mi van? – röhögtem – Zokni nélkül aludtál? 

- Inkább ruha nélkül. – vigyorgott sejtelmesen. 

- Annyira tudtam, hogy meg fogom bánni ezt a kérdést. – forgattam meg a szemeimet. 

- Ugyan, ugyan! – veregetett hátba vihogva, de egyből lehervadt a mosoly az arcáról, mikor belépett Zeusz. – Te most én tévesztettem napot, vagy ő? – kérdezte, de le sem vette a szemét kedvenc tanárunkról. 

- Nem vele lenne óránk. – vetettem hozzá a szavakat nyugtalanul. Végigpillantottam a termen és Tae Hyung-hoz hasonlóan mindenki meg volt lepve. S mikor a szemben álló üres székre tévedt a tekintetem lemondóan sóhajtottam. 

- Ji Min többet hiányzik, mint én anno. 

- Komolyabban is veszi, mint te! – morgott az orra alatt Tae Hyung.

- Tessék? – rikácsoltam hangosan, mire minden szempár engem kezdett pásztázni. Dühösen kértem bocsánatot, és próbáltam Tae Hyung-ra haragos pillantásokat lövellni, de ő semmi mással nem foglalkozott csak a zsebkendőjével és az egyre jobban folyó orrával.

A könyvtár illata körbeölelt, ahogy a hatalmas polcok között járkáltam keresgélve a megfelelő albumokat az egyik előadásomhoz. 

- Nem hiszem el, hogy rávettél erre! – a hang furcsán ismerősnek tűnt, s mikor a könyvtömeg mögött átnéztem a másik sorba, megláttam Jung Kook-ot, amint a polcnak döntve fogja a fejét, miközben Mi Na alig néhány méterrel tőle csak hang nélkül hápogott. 

- Az a csaj veszélyes! – tért magához a lány. Ráncok gyűltek a homlokomra. „Mégis miről beszélnek ezek?” 

- Rémeket látsz, mint Ha Rin! – magyarázta a fiú. 

- Ne csináld már, Jung Kook! – forgatta meg a szemeit Mi Na – Te talán nem láttad, hogy mit művelt az a csaj? Tuti tök odavan Ji Min-ért! – rángatta meg a fiú kezét, hogy nyomatékosítsa a szavait. 

- Nem akarlak elkeseríteni, Mi Na, de ezek szerint te is szerelmes vagy belém? – kérdezte a fiú fáradt hangon. 

- Már miért lennék? – háborodott fel a lány – Normális vagy te? Nekem ott van Se Hun!

- Most is fogod a kezem, olyan közel hajolsz hozzám, mintha legalábbis meg akarnál csókolni és mindig keresed a társaságom… 

- Barátok vagyunk! 

- Lehet, hogy Bambi is a barátot látja Ji Min-ben! 

Dühösen vágtam vissza a könyveket a helyére, hogy a másik sorban is feltűnjön a jelenlétem. Gyorsan szeltem át a közöttünk lévő távolságot, s a kezemet az egyik polcra csaptam. 

- Kezdjetek csak dalolni, tubicáim! – Jung Kook összerezzent, míg Mi Na zavartan pislogott rám, majd nagy levegőt véve kezdett beszélni: 

- Ji Min fontos – rajzolt idézőjeleket az ujjaival a levegőbe – HÖK feladatai valójában Bambiról szólnak.

- Nagyon sarkítod a tényeket! – csóválta meg Jung Kook a fejét. 

- Francokat! 

- Ha Rin és Mi Na kitalálták, hogy Bambi meg akarja szerezni magának Ji Min-t. – forgatta a szemeit a fiú. 

- Te tényleg gyógypedagógia eset vagy! – vágtam a fiúhoz. 

- Jaj, So Min, ne már! – hisztizett a fiú – Te is azt hiszed, hogy akar tőle valamit? 

- Miért ne akarna? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. 

- Persze, mert te aztán a legelfogulatlanabb vagy, ha Ji Min-ről van szó! – rázta meg a fejét vigyorogva. 

- Ha Rin valami tervről beszélt nekem. – intéztem a szavaimat Mi Na-hoz. Ő sokkal értelmesebbnek tűnt, mint a Kisfiú. 

- Nem alakult túl jól a terve… azt tudom. – válaszolta a lány. – De erről nekem sem beszélt igazán…

Idegesen trappoltam Ha Rin-ék lakása előtt és már vagy ezredszerre nyomtam meg a csengőt, de válasz nem érkezett. Kezdtem feladni a reményt, hogy bejutok a lányhoz, hogy beszélhessek vele, mikor végre kinyílt a világos falap és egy kissé vizes Ha Rin nézett velem farkasszemet. 

- Bocsi, zuhanyoztam. – törölgette a haját, de legalább egy hosszú trikót magára húzott.

- Beszélnünk kell. – toltam arrébb ellentmondást nem tűrő hangon és beviharoztam a konyhába. 

A lakás ugyanolyan üresnek tűnt, mint máskor. Néha kételkedtem benne, hogy valóban léteznek a lány szülei, de elmondása szerint rengeteget utaztak a munkájuk miatt. 

- Bambi tényleg olyan veszélyes? – ültem le a szokásos helyemre, s néhány perc múlva már ott virított egy csésze tea előttem Ha Rin jóvoltából. 

- Hogy érted ezt? – ráncolta vendéglátóm a homlokát. 

- Ne fárassz már! Mi Na és Jung Kook a könyvtárban kémkedett utána és Ji Min után. 

- Tehát Ji Min tényleg elment vele… – vonta le a következtetést Ha Rin. 

- Szia, So Min! – Tae Hyung hangja egyre rekedtebbé vált, s mikor a lárma irányába fordultam – mert persze sikeresen levert valamit – felsikítottam. 

- Tae, légy jó és vegyél fel valamit, mert szegény So Min sokkot fog kapni! – nevetett Ha Rin. 

- Miért hagyod neki, hogy félmeztelenül rohangáljon? – kérdeztem dühösen. 

- Zuhanyozott. – vont vállat a lány. 

- Ti együtt…? – vált magasabbá a hangom. 

- Miért? Te nem szoktál Ji Min-nel? – kérdezett Ha Rin vidáman vissza, majd ahogy Tae Hyung hátulról átölelte még inkább elmosolyodott. 

- Térjünk vissza a problémámra, még mielőtt olyasmi történne, amit nem akarok látni. – forgattam a szemem. – Szerinted – koncentráltam Ha Rin-re –, Ji Min megcsalna Bambival, hogy bosszút álljon Jong In-ért?

- Ji Min nem tenne ilyet! – háborodott fel Tae Hyung – Ji Min jó fej! – tette még hozzá. Egy pillanatra teljesen lefagyva bámultam a fiú komoly arckifejezését, aztán megráztam a fejem, hogy Ha Rin-re koncentráljak. 

- Nem tudom, So Min. Bambi olyan kis cuki lány… bár Ji Min ízlését ismerve…

- Ja, tök cuki az a csaj! Látnotok kéne, ahogy kipirul, amint bénázik a magas polcokkal a könyvtárban! Feléled bennem a supermen és meg akarom menteni őt. – vágott közbe Tae Hyung. 

- Látod? Emiatt aggódok! – tette hozzá Ha Rin – Ji Min mindig szeretett a megmentőd lenni… és ha ez a lány is olyan reakciókat vált ki belőle… 

Kezdett elegem lenni a hülye gondolatokból, amik behálózták a tudatomat, és értelmetlen álmokat bocsátottak az agyamra fél pucér Tae Hyung-gal, hősjelmezbe bújt Ji Min-nel és Bambival, akinek nagyobbak voltak a mellei a képzeletemben és úgy pirulgatott, akár egy szűz kislány a sztriptíz bárban. 

Durván vágtam le a tálcámat az asztalra és úgy dobtam le magam Hye Sun mellé, mintha az egész világra dühös lettem volna. Ji Min természetesen nem vett részt a közös étkezésen, az asztal másik oldaláról pedig Tae Hyung hiányzott. 

- Tényleg képes vagy 6 órát autókázni ezért? – kérdezte szem forgatva Mi Na. 

- Persze! – vont vállat Ha Rin. 

- Miről beszéltek? – kérdeztem bele a beszélgetésbe. 

- Ha Rin le akar menni vidékre, Tae Hyung nagyijához, mert Tae Hyung megfázott és csak a nagyi levese tudja helyrehozni. – magyarázta Hye Sun mellékesen, miközben a kajáját kanalazgatta. 

- Jó, tudom. – sóhajtott fel Ha Rin – Tae nem százas, de én így szeretem, szóval igen, képes vagyok 6 órát vezetni a leveséért… Ítéljetek el! – állt fel durcásan és indult el a kijárat irányába. 

- Zsák a foltját! – röhögtem – Egyvalamiben azt hiszem, megegyezhetünk. – néztem végig a társaságon. – Méghozzá, hogy Ha Rin sem százas. 

- Meg sem lepődök. – morgott Yoon Gi. 

- Most meg mi bajod? – forgattam meg a szemeim.

- Az önzésed határtalan, persze, hogy nem érted meg Ha Rin tetteit. 

- Yoon Gi! – szólt rá erélyesen Hye Sun. 

- Ő bármit megtenne azért, akit szeret – folytatta tovább a fiú –, ellenben veled, aki hisztizel, mint valami hülye picsa: „Ji Min nem visz el fagyizni!”. És ahelyett, hogy támogatnád, - mert ha hiszed, ha nem most arra lenne szüksége - kikezdesz az első faszival, aki szembe jön! Aztán meg fel vagy háborodva, amiért Ji Min kiakad… De persze Bambi egy büdös ribanc, csak mert Ji Min-re merészelt nézni. 

- Elég legyen, Yoon Gi! – csapott az asztalra Hye Sun – Semmit sem tudsz So Min-ről és Ji Min-ről, úgyhogy… 

- Faszt nem tudok róluk semmit! – Ez volt a pillanat, amikor Mi Na és Jung Kook majdnem észrevétlenül kereket oldott. – Az egész kibaszott társalgásotok másból sem áll csak értelmetlen infóáradatból róluk… Egy éve mást sem hallok! 

- Ha ennyire zavar, hogy mindent megbeszélünk, akkor nincs helyed közöttünk! – állt fel Hye Sun határozottan, majd a karom után nyúlt és felrángatott – Gyere, So Min! Én nem vagyok hajlandó ezzel a paraszttal egy asztalhoz ülni! 

- Biztos, jó lesz ez így? – bámultam hol a barátnőmre, hol Zöldségre, de egyikük sem méltatott válaszra. – Tudod, hogy rohadtul nem érdekel a véleménye és ezzel tök nem sértett meg vagy ilyesmi… 

- De engem igen! – fintorgott jelentőségteljesen a pasijára és végleg elhúzott az asztaltól. 

- Még egy harapást sem ettem az ebédemből. – méltatlankodtam. – Pedig már a számban éreztem az ízét. 

A folyosón alig lézengett egy-egy diák. Persze, hiszen mindenki az étkezőben evett csámcsogva, nyammogva, finomabbnál-finomabb falatok között… én pedig éheztem. 

- Nem értem, hogy lehetsz ilyen nyugodt!? – dühöngött még mindig Hye Sun. 

- Most miért kéne kiakadnom? – vontam vállat – Nem érdekel, hogy Zöldség szerint önző vagyok, vagy pofátlan, amiért elvárom, hogy Ji Min senki másra ne nézzen, amíg én cicázok Jong In-nal. 

- Jong In az, aki folyton rád mászik! – háborodott fel Hye Sun. 

- Ha tényleg le akartam volna állítani, azt hiszed, nem tudtam volna elérni, hogy leálljon? – kérdeztem felvont szemöldökkel – Túlságosan tetszett Ji Min reakciója. – sóhajtottam fel kéjesen. 

- Őrült vagy! – csóválta meg lemondóan a fejét a lány. 

- Na, de akkor nézzünk be a HÖK szobába, Ji Min biztos rejteget ott kaját… - adtam ki az utasítást, s elindultam a helyiség felé. 

A vaskos ajtó nyikorogva tárult ki. Öblös hangja egy percre sem rémített meg, s ahogy beléptem, egy pillant alatt lefagyott az arcomról az elégedett mosoly. A gyomrom görcsbe ugrott, és nem az éhezés miatt, hanem a látvány nyújtotta sokk hatására. A világos szoba ugyanolyas nyugalmat árasztott, mint máskor, mégis a lelkemben eluralkodó káoszt képtelenek voltak csillapítani az ismerős falak. 

Pislognom kellett párszor… talán abban reménykedtem, hogy a szemem elé táruló képet elmoshatja a szemhéjam rejteke, de sajnos nem így történt. A kanapé ugyanolyan sötét volt, mint néhány pillanattal előtte és Bambi hosszú, barna fürtjei sem tűntek el, ahogy Ji Min alakja sem, ahogy a lány fölé tornyosult, s ráérősen az ajkát ízlelgette. 

- Bassza meg… – suttogta mögöttem Hye Sun. A hangja hatására felébredtem, s a dühöm is egyszerre tört ki a lelkemből. Úgy csaptam be az ajtót, mintha legalábbis a hatalmas falap tehetne az egészről. 

- So Min! – Hye Sun kiabálását fel sem fogtam igazán. Gyorsan lépkedtem az egyetem kövein. Nem érdekeltek a magyarázatok, a miértek, a felmerülő kérdések… csak minél előbb el akartam tűnni. 

A fülemben csengett az ajtó hangja, amint szinte azt feltépve lép ki a HÖK teremből valaki. Trappoló léptei hallatán még inkább sietni kezdtem. 

- Nem érdekel! – suttogtam magam elé, noha még meg sem hallottam Ji Min jellegzetes hangját. 

- So Min! – Rohanni kezdtem, ami tekintve, hogy egy fekete tűsarkú volt rajtam, nem volt kis teljesítmény, de valahogy képtelen voltam elviselni Ji Min hangját. 

A folyosók sötétségét meglepően erőteljesen váltotta fel az őszi táj szürke fénye. Az iskola udvara enyhe ködben úszott, borongós fellegek takarták el a napot, a fülemet talán csak a párás levegő miatt csapta meg Mi Na csilingelő kacagása. Azonnal a hang irányába indultam, s mikor a feltételezésem beigazolódott, miszerint barátnőm éppen Se Hun miatt fagyoskodik odakint, és a fiú természetesen nem egyedül gurult az épülethez, eldöntöttem…

Yong In furcsán nézett rám, mikor melléléptem, mégis szó nélkül teljesítette a kérésem. Értetlenül figyelte Ji Min-t, akinek alakja erőteljesen kirajzolódott a szürkeségben, de nem tett fel kérdéseket, csak elindította a motort. 

- Indulj már! – türelmetlenkedtem. 

Jól esett a hűvös levegő, noha kegyetlenül megcsipkedte az arcomat. A város álmos zaja bódítóan melengetett: a dudálások hangja bele-beleszűrődött a motor kellemes duruzsolásába, a járművek dörmögésének szimfóniája szinte elringatott. 

- Szóval… mi történt? – állította le a motort Jong In egy elhagyatott építmény előtt. A falai monumentálisan álltak, mintha a világvége sem tudná ledönteni őket, noha a vakolat lassan le-lepergett róla. Az ablakok üvege viszont repedezve, kitörve ordította, hogy az épület immár nem fogad be látogatókat. 

- Mi ez a hely? – kérdeztem és gyanakodva végignéztem a fiún. 

- Régen művészeti iskola volt. – válaszolta Jong In némi vidámsággal a hangjában – De ma már csak a huligánok járnak ide… 

- Minek? 

- Ki tudja. – vont vállat. – Füvezni, lógni, szórakozni lánykákkal, akik összevesztek a pasijukkal…

- Nagyon vicces! 

- Mi történt? – kérdezte újra, noha a hangjában az érdeklődés legkisebb jelét sem fedeztem fel. 

- Mit számít? – forgattam meg a szemem. 

- Persze, a pasid engem akar majd szétverni, nem téged. – csóválta meg a fejét Jong In lemondóan. Én pedig rákaptam a tekintetem. Hát persze! Minden annyira egyértelmű volt. Ji Min nem bántotta Jong In-t, mert valójában nem is érdekelte, hogy a srác közeledett hozzám… Bambi miatt. 

- Azt hiszem, ez a veszély nem fenyeget. – csóváltam meg a fejem. 

Büdös volt odabent. Penész, vizelet és öreg szag keveredett a sötétséggel. Kacskaringósan húzódó fekete folyosók, ajtó nélküli fénytelen szobák és egy telefirkált, nagy terem… ezekből állt az egykori iskola. Jong In otthonosan mozgott a falai között. Pontosan tudta, melyik kereszteződésnél kell lefordulnia, hogy a táncteremhez érjen. A falak mocskosak voltak a rájuk rakódó por miatt, s a graffitinek magasztalt pácolmányok sem segítettek sokat a küllemükön. Alig hatolt be némi fény a bedeszkázott ablakokon át, mégis a tükrökön meg-megcsillantak a sugarak ezzel enyhítve a félhomályt. 

Jong In olyan könnyedén lépett elém. Furcsa érzés kerített hatalmába, mikor végigsimította az arcomat. Nem akartam hallani a hangját… túlzottan dühös és zavart voltam, hogy értelmezni tudjam a gondolatait. 

- Megmentettelek. – állapította meg. 

- Mi van? – vontam fel a szemöldököm. 

- Tartozol nekem. – A magabiztos hangjától a hideg is kirázott, s a közelségétől menekülni szerettem volna. 

- Ugyan miért tartoznék? – kérdeztem bosszúsan. 

- Komolyan, mint valami romantikus dráma. – sóhajtott Jong In. – Az első perctől fogva akarlak téged, So Min. És elég kétségbeesett lehetsz, ha a pasid elől az én karjaimba rohansz. – Megleptek a szavai, s hogy az ajkaimra suttogta őket. A nyelve rögtön a számba vándorolt, s én dühösen próbáltam elfordítani a fejem, hogy kitépjem magam a karjai közül. 

- Elég! – rikácsoltam. 

- Francokat! Még csak most kezdem! – Beleborzongtam, ahogy a fülembe lehelte a szavakat, nekem viszont nem volt erőm ellenkezni, hagytam, hogy a nyelve végigízlelje a nyakam, hogy az ujjai befurakodjanak a barnás ingem alá. A falon futó ábrákat néztem. Az élettelen segélykiáltásokat, amik beitták az én hangnélküli fohászomat is… Közelebb akartam lépi az egyik képhez, hiszen elvarázsoltak a színek, a formák, a virágszirmok lágy esése, a felkavaró történet, amit kiolvastam a kusza, gyorsan meghúzott vonalak mögött. Meg akartam tapintani az intenzív, vaskos vonások sokaságát, ami kacskaringós fonalaival, finom eséssel rejtettek magukban egyetlen szót: Nevermind. Az ereimben újra pezsegni kezdett a vér, arra késztetve, hogy egy erőteljes mozdulattal toljam el magamtól Jong In testét, s a fal közvetlen közelébe állva végigtapogassam a betűket. 

- Ji Min… – suttogtam magam elé. 

- Komolyan meglepsz, So Min. – állt mellém Jong In. 

- Mi? – értetlenkedve bámultam fel a fiúra. 

- Te tényleg szereted azt a pojácát. 

- Ji Min nem pojáca! – vitatkoztam. 

- Gyere – sóhajtott fel –, visszaviszlek a suliba! – Furcsán bámultam a felém nyújtott kezére. – Most mi van? Nem eszlek meg. – nevetett. 

- Nem mehetek vissza. – jelentettem ki határozottan. 

- Akkor viszont folytatom. – rántotta meg a vállát a fiú, majd nekiszorított a falnak. A hátamon éreztem a hűs vakolat érintését, amibe Ji Min belekarcolta a szót, ami a vázát is díszítette, ami mellett elfértek Tae Hyung kerge firkái és Jung Kook egyenletes tollvonásokkal megfestett képei is. 

- Nem akarom! – nyögtem Jong In szájába. Fullasztó volt a csókja, kellemetlen és lelkiismeret ébresztő. El akartam tolni magamtól, de nem sikerült. Gyengének éreztem magam… eszembe jutottak Ji Min szavai, miszerint képes vagyok megvédeni a határokat, amiket Jong In feszegetett. 

Kegyetlenül húztam fel a térdem és dühösen taszítottam egyet a fiún. 

- Azt mondtam nem! – ordítottam rá. 

- Normális vagy? – Jong In hangja kellemetlen szopránban csilingelt, s teste egészen meggörnyedt. 

- Nem vagyok csacska, naiv, vidéki kislány, Jong In! – vetettem rá lenéző pillantásokat. – Nem fogok lefeküdni veled, valami siralmas helyen, csak mert szerinted romantikus drámába illő jeleneteken vagyunk túl. 

- Oh, akkor… – kezdte Jong In mosolyogva, de szinte azonnal a szavába vágtam.

- Nem fogok egyáltalán lefeküdni veled! – adtam hangot a végső elhatározásomnak.

- Egy elnöki lakosztály sem győzne meg? Rózsaszirmokkal mondjuk. 

- Minek nézel te engem? – háborodtam fel. 

Amint leszálltam a motorról eltűnt mindennemű érzelem az arcomról. Ji Min alakja dühösen pulzált, mintha csak délibáb lenne a ködtengerben, mégis pontosan láttam, ahogy idegesen csócsálta a száját. Meglepődtem, mikor Jong In átkarolta a derekam, mintha csak idegesíteni akarná Ji Min-t, aki ingerült pillantásokkal követte a mozdulatot. Elindult felénk, az ujjai ökölbe feszültek, a szemeiben sötét fény villódzott, még hallottam magam mögött, ahogy Jong In elmosolyodik, aztán már csak Ji Min öklének csattanását észleltem, ahogy találkozott a másik álkapcsával. 

- Rohadtul megmondtam, hogy kerülj el! – ordította az éppen vadállatot játszó pasim, de Jong In csak nevetett. 

- Ji Min! – ordítottam rá, mielőtt újra üthetett volna, de meg sem hallotta a hangom. – Állj már le! – kiabáltam ismét, mire Ji Min pillantása rám szegeződött, ekkor viszont Jong In ökölbe szorított keze talált utat a másik gyomrába. Ji Min fájdalmasan felmorgott, majd ismét a fiú felé fordulva kezdte püfölni. 

- Wáo! Ezer éve nem láttam bunyót! – lelkesedett fel Jung Kook, aki mellém lépve bólintott. – Ki áll nyerésre? – kérdezte, s a kezében lévő chipsszel is megkínált. 

- Szedd őket szét! – mondtam semleges hangon a fiúnak. 

- Miért? – csodálkozott el. – Tök romantikus, ahogy szétverik egymást, miközben csepeg az eső. – vigyorgott. 

- Jung Kook, ne már! – nyafogtam – Én nem állhatok közéjük. 

- Persze, engem püföljenek szét, mi? – forgatta a szemeit. 

- Csak nem beszartál? Pedig mindig bizonygatod, hogy erősebb vagy, mint Ji Min… erre… 

- Menj a francba, So Min! – vágta hozzám a chipses zacskót és a két fiú felé lépkedett. 

- Kerülj el, faszfej! – dühöngött Ji Min, idegesen túrt a hajába, mikor Jung Kook ismét a karja után kapott, hogy végérvényesen elhúzza Jong In-tól. 

- Nesze! – vágta le az ujjai között tartott kart Jung Kook, mikor elértek hozzám, majd kitépte a kezeimből a nassolnivalót. – Megetted a chipszem? – dühöngött. Nem reagáltam. A szemeimmel Ji Min tekintetét pásztáztam, ami ugyanolyan dühösen csillogott, mint az előbb. A testéből továbbra is pulzált a harag és a csalódottság, így képtelen voltam a Kisfiú sértettségét hallgatni. 

- Basszus! – ütötte meg a fülemet Jung Kook hangja. – Jobb, ha most elhúzok. Ebben a harcban nem szeretnék részt venni. 

- Mi a fasz bajod van? – kiáltott rám Ji Min.

- Neked mi a fasz bajod van? – kérdeztem vissza. 

- Hogy voltál képes elmenni azzal a köcsöggel? 

- Hogy voltál képes smárolni Bambival? – nyávogtam.

- Az csak egy baleset volt… 

- Ja! Hogy pont ráestél a szájára a száddal? – forgattam meg a szemeimet. – Ne nézz már hülyének, Ji Min. 

Fogalmam sincs, mikor váltunk iskolai látványossággá, de minél hangosabban ordítoztunk, annál nagyobb lett a közönségünk. Sőt! Biztosra vettem, hogy egy-két diák még felvételt is készít rólunk a mobiljával. Éljen a modern technika! 

- Rohadtul igazságtalan vagy, So Min! – dünnyögött. Próbált nagy levegőket venni, fékezni a dühét, s mikor egy pillanatra lehunyta a szemét, elérkezettnek láttam az időt, hogy egyszerűen lelépjek. 

- Ne csináld ezt! – csak suttogott. Kifejezetten sajnáltam a mozizóinkat. Biztos nem hallottak semmit a szavaiból.

- Tetszik neked Bambi? – kérdeztem köntörfalazás nélkül. 

- Már miért tetszene? – háborodott fel. 

- Csinos, ártatlan, megmentésre szoruló szűzlány. – adtam pontokba a szempontjaimat. 

- Mintha az ilyen lányokra buknék… - sóhajtott fel. – Tudod, mi a legnagyobb különbség Bambi és közted? 

- Hogy én egy belevaló csaj vagyok, ő meg egy ártatlanságot sugárzó kislány? 

- Hogy téged szeretlek, őt pedig elviselem, mert muszáj. 

- És? 

- Mit és? – forgatta meg a szemeit vigyorogva. 

- Ennyi? 

- Már nem vagy dühös, mit magyarázkodjak akkor? – kérdezte jókedvűen. – Vagy szeretnéd, hogy megcsókoljalak az egész iskola előtt? Akkor legalább mindenki tudná, hogy együtt vagyunk, ráadásul Jung Kook is teljes képet küldhetne Tae Hyung-nak. 

- Ne szívass! – kezdtem a szememmel lökött barátaink egyikét keresni – Videózik? 

- Biztos lehetsz benne. – szélesedett ki Ji Min arcán a mosoly, majd egy könnyed mozdulattal magához húzott. Az ajkai finomak voltak, lágyan játszott az enyémekkel, én pedig mielőtt még belezuhantam volna a rózsaszín ködbe, felemeltem a kezem és bemutattam Jung Kook-nak. Kapja be!

Nyugodtan sétáltam végig a tálcámmal a pult előtt, hogy az ebédre kívánt ételeket kiválasszam. Egészen meglepett, hogy az étkezői zűrzavar elcsendesedett és mindenki tátott szájjal bámulta, ahogy a magassarkú bokacsizmámban, a lábaimra simuló farmerban, a kellemes, hosszított felsőmben végigsétáltam az asztalok között, mintha csak a New York-i divathét kifutóján vonultam volna végig. Egészen elszoktam már a népszerűségtől, így mikor egy-egy köszönésfélét elrebegtek a diákok, csak mosolyogva bólintottam, s igyekeztem, hogy végre leülhessek a megszokott helyemre. 

Néhány hónap aktív rajzversenyre járás, az egyetem honlapjára feltöltött kibékülős videó és persze Ha Rin a suli lapba írt magasztos cikkének hatására, ismét az iskola sztárjává váltam… 

- Gyere, Yoon Gi, ülj le! – húzott ki egy széket Ha Rin, aki csak néhány perccel előbb ért az asztalunkhoz Zöldséggel, aki úgy meghökkent a lány szavai hatására, hogy gondolkodás nélkül letelepedett Hye Sun mellé, noha akkor már hónapok óta nem beszéltek egymással. 

- Mi ütött beléd? – kérdeztem rá, amire senki sem mert: Mi Na csak hápogott az asztal szélén, Hye Sun pedig dühös pillantásokat lövellt Ha Rin felé. 

- Már meguntam az elfojtott sóhajok hallgatását. Így aztán a kezembe vettem a dolgot! – rántotta meg a vállát a lány. 

- Nincs jogod megmondani, hogy kivel béküljek ki és kivel ne! – morgott Hye Sun. 

- Oké. Yoon Gi a pasid… volt. – tette még hozzá az utolsó szót Ha Rin, a másik gyilkolni készülő szemei láttán – De nekünk meg a barátunk! 

- Mi van? – akadtam fel a barát szó hallatán. 

- Valaki elmesélte, mi? – vágott fájdalmas pofát Yoon Gi, mire én csak értetlenül kaptam rá a szemem. 

- Mindig azt gondoltam, hogy egy pöcs vagy. Elvégre mindig úgy viselkedtél Tea-vel, mintha szellemi fogyatékos lenne. 

- Mert az is! – fintorgott a fiú. 

- Most már hiába! Nem veszem a lelkemre. – vonta meg a vállát Ha Rin – Szerinted példaértékű, ami közöttünk van… - vigyorgott negédesen. 

- Én ezt nem mondtam! – akadékoskodott Yoon Gi. 

- Jó, barátok vagytok, rendben! – vágott közbe Hye Sun. – De nekem attól még nem kell kibékülni vele! 

- A barátok elmondják egymásnak, hogy mit gondolnak. – vetette oda Ha Rin – Akkor is, ha megbánthatják vele a másikat. De attól még barátok maradnak. So Min nem sértődött meg! Akkor meg mit akarsz? Hogy csússzon szerencsétlen – mutatott a fiúra – térden előtted? Úgysem fogja megtenni! Szóval hagyjuk a melodrámát, és csak béküljetek ki egyszerűen… lehetőleg addig, amíg Jung Kook ide nem ér… Persze, ha szeretnéd az egészet visszanézni az egyetem oldalán, akkor… – hagyta fent a hangsúlyt Ha Rin vihogva. 

- Hát most miért? Sztárok lehetnétek! – nevetett Mi Na is kissé kellemesebbé téve a légkört. 

- Nocsak! Yoon Gi újra közöttünk! – húzta ki a székét Tae Hyung, ezzel jelezve, hogy az üres helyek lassan megtelnek körülöttünk. – Üdv újra körünkben, Zöldségek királya! – hajbókolt, mire Jung Kook röhögni kezdett, de mikor Zöldség nyitotta volna a száját, Ha Rin közbeszólt. 

- Csak óvatosan, Yoon Gi! – a hangja sejtelmesen csengett – Tudok rólad egy-két dolgot, amit nem hiszem, hogy szeretnél kitálalni még baráti körben sem. – A fiú csak legyintett, mire folytatta. – Igaz, hogy ehhez Monster-t kellett felhívnom, de most már minden világos. 

- Ne már! – csodálkozott el Mi Na – Yoon Gi is része Monster titkának, amivel sikerült sarokba szorítanod két éve? 

- Mondhatjuk. – nevetett a lány ugyanolyan sejtelmes hangon, mint addig. 

- Ji Min nem eszik velünk? – nézett rám Hye Sun, hogy végre elterelje a témát. 

- Sziasztok! – hangzott fel Ji Min hangja végszóra, s nyugodtan letelepedett a mellettem álló szabad székre. – Mi ez a nagy csend? Csak nem rólam beszéltetek? – kérdezte gyanakodva. 

- Csak Hye Sun szerette volna rád terelni a témát. – csámcsogott Tae Hyung. – Mert addig Yoon Gi volt. – vont vállat. 

- Ejnye! Nem szép dolog arról beszélni, aki nincs jelen. – csóválta meg a fejét Ji Min, s vigyorogva rám nézett. – Ezért, So Min, büntetés jár.

A háttérben hallottam, ahogy Tae Hyung, mint valami őrült fanpicsa elkezd huuh-zni, de csak felvontam a szemöldököm. 

- Miért pont én kapom a büntit? – nyafogtam – Hye Sun volt! 

- De te nem szóltál rá! – Bizonygatta az igazát Ji Min, majd, hogy megleckéztessen maga felé fordította az arcom és az orromra nyomta az ajkait. 

- Kyaaaa~! – hangzott fel Tae Hyung őrjöngése, mire Yoon Gi dühösen az asztalra csapott, de csak az orra alatt kezdett morogni.

- Pofám leszakad tőled, Tae Hyung! 

- Csak óvatosan! – szólt közbe Ha Ri.

- Veletek aztán nem lehet unatkozni! – nevetett Ji Min, nekem pedig elégedett mosoly kúszott az arcomra, mikor az asztal lapja felett az ujjai utat találtak a kezemhez.

So Min ruhái a teljesség igénye nélkül. :)