★꿈나라★

Gyere velem!  Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem az elmúlt 30 percben.  A szívem még mindig hevesen dobogott, a vér száguldozott az ereimben, a levegő sípolva csúszott ki az ajkaim közül. Valójában a sikítást próbáltam elfojtani, de valami furcsa nyirvogó hang csak kisiklott a torkomon. Még mindig nem tértem magamhoz!  A semleges színeket, a letisztult formákat kiegészítették a hatalmas, modern tükrök, amik egy beépített szekrényt rejtettek. Az ágy majdnem akkora volt, mint a régi szobám; az ablakokon fény szűrődött be, nem a másik ház piszka; az egész helyiség ragyogott és végtelenül barátságos volt… Nem úgy, mint a morcos pasi mögöttem:  - Remélem, megfelel! – A hangjában volt valami rendreutasító, így nem mertem könnyes szemekkel Csokifiú felé fordulni, hogy hálaéneket daloljak neki, ráadásul az ének amúgy sem volt az erősségem, elvégre megmentett életem legveszélyesebb helyzetéből…  Az események úgy peregtek végig az agyamban, mint valami nevetségesen sötét gengszterfilm képk

Azt hitted, nem vettem észre? Egy izzadtságcsepp csorgott végig a halántékomon, a nyakamban tomboló lüktetés szétfeszítette a torkomat. A lenge, fekete trikó, amit a sportmelltartóm fölé vettem, hűsítő nedvességgel táncolt a hátamon, míg a nadrág teljesen ráragadt a combomra. A lábaim adta kellemes ütemre a copfom ide-oda kalimpált, meg-megsimítva a lapockáimat. Nem kellett a tükörbe néznem, hogy tudjam, mennyire kipirult az arcom vagy, hogy az izzadtságtól összetapadt rövidebb hajszálak milyen gusztustalan módon keretezik az arcomat. Utáltam futni! Utáltam, hogy a megerőltetéstől majd kiugrott a szívem a helyéről, hogy egy kisebb tónyi vizet kipárologtattam magamból, ami úgy folyt végig a testemen, mint a Niagara-vízesés. Utáltam, hogy a szagom még a hatalmas edzőtermet is képes volt betölteni. Az egész nyűg volt, abból a fárasztó és kellemetlen fajtából, amit az ember önszántából nem is végzett!  A tükörbe pislogtam: és ott állt Ő. Izzadtságtól nedves bőrén még kivehetőbbek volta