Kukkoló ~ 2. fejezet

Gyere velem! 

Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem az elmúlt 30 percben. 

A szívem még mindig hevesen dobogott, a vér száguldozott az ereimben, a levegő sípolva csúszott ki az ajkaim közül. Valójában a sikítást próbáltam elfojtani, de valami furcsa nyirvogó hang csak kisiklott a torkomon. Még mindig nem tértem magamhoz! 

A semleges színeket, a letisztult formákat kiegészítették a hatalmas, modern tükrök, amik egy beépített szekrényt rejtettek. Az ágy majdnem akkora volt, mint a régi szobám; az ablakokon fény szűrődött be, nem a másik ház piszka; az egész helyiség ragyogott és végtelenül barátságos volt… Nem úgy, mint a morcos pasi mögöttem: 

- Remélem, megfelel! – A hangjában volt valami rendreutasító, így nem mertem könnyes szemekkel Csokifiú felé fordulni, hogy hálaéneket daloljak neki, ráadásul az ének amúgy sem volt az erősségem, elvégre megmentett életem legveszélyesebb helyzetéből… 

Az események úgy peregtek végig az agyamban, mint valami nevetségesen sötét gengszterfilm képkockái: a feltört szobám fájdalma; a pénzes borítékom, mint az elveszett jövőm záloga; a szürkés padló magánya; a fickó hatalmas alakja; a lány, aki én is lehettem volna; a félelem jeges íze a számban… 

Képtelen voltam visszatartani a könnyeimet, az arcomat a tenyerembe temettem és mindent megettem, hogy a szipogásom halk maradjon és nőies, de képtelen voltam rá. Rettegtem. Noha már nem voltam közvetlen veszélyben, mégis rettegtem az előttem álló feladattól. 

- Jobb lenne, ha lezuhanyoznál és ágyba bújnál. – Noha Sehun igyekezett burkoltam közölni, de azért mégiscsak parancsot adott ki. – Holnap megbeszéljük a teendőket. 

- A szexrabszolgád leszek, akivel azt tehetsz, amit csak akarsz? – kérdeztem erőtlenül. 

- Nem! – vágta rá Csokifiú egyből – Nem azért lakhatsz itt, mert a Főnök nekem adott vagy ilyesmi. Azért engedem meg, mert én is tartozom neki és ezt a szívességet kérte, ennyi. 

- Oké. – Azt hiszem, a hangom nem volt túl meggyőző, mert Csokifiú nagyot sóhajtott.

- Gyere velem! – érintette meg a vállam – Megmutatom a fürdőszobát! 

Csak bólintottam, szerettem volna az orra alá dörgölni, hogy nem csak törülközőt kell adnia a tisztálkodáshoz, de ruhát is, amiben aludhatok, elvégre minden cuccom a régi lakásomban hevert széttúrva vagy szétszórva… még azt sem engedték meg, hogy összeszedjem a holmimat. 

A könnyeimet elmosták a vízsugarak. A steril fürdőszoba hófehér mindenségében én voltam az egyetlen színfolt: egy rózsaszínes massza. A bőrömet élénk narancsosra festették a forró cseppek, az arcom, pedig egészen rózsásra váltott a gondolattól, hogy éppen Csokifiú tusfürdőjét használom, az ő samponjától habosak a tincseim és az ő egyik törülközőjébe fogom törölni minden porcikámat. Annyira magam elé bírtam képzelni, ahogy abba a nagyon-fehér helyiségben, a teljesen áttetsző zuhanyfülkéjében simogatja magát a tisztaságillatú tusfürdőjével. Elképzeltem, a hatalmas kezét a hatalmas farkán, az arcomat pedig még inkább elöntötte a pír. Valahol a vállam felett ott suttogott a kukkolást biztató kisördög, hogy muszáj kihasználnom minden alkalmat, hogy ezt a fantáziaképet a közeli jövőben tökéletes 3D-ben is meglessem. A gonosz patás mindenféle, szexinél szexibb képet tolt az agyamba az itt megesett jelenetekről, ahogy Csokifiú egyik kezével a falnak támaszkodik, a másikkal magát kényezteti durván, behunyt szemekkel; vagy épp gyengéd simítások közepette igyekszik a lüktető keménységét elcsitítani egy reggeli ébredés után; vagy egy vizes hajú lány szája tapad a csodás testére, aki megfelelő technikával igyekszik kisajtolni belőle a sóhajokat. 

A szemem kipattant… 

Eszembe sem jutott addig, hogy Csokifiúnak akár lehetne barátnője vagy alkalmi szeretője, dugipajtija, egyéjszakás kalandja, gyorsnumerája a földszinti bár mosdójában… a lehetőségek tárháza végtelen. És mi van, ha nem is a nőket szereti? A gondolatmenettől megfájdult a fejem, így inkább kiléptem a gőzből, hogy a hófehér pihe-puha törülközővel felitathassam a rám zúduló cseppek maradékát. 

Az agyam kikapcsolt. A megszokott mozdulatokkal kezdtem neki a fésülködésnek, fogalmam sem volt, Csokifiú honnan szerezte a női hajkefét. Automatikusan mostam meg a fogam, mert Csokifiú fel volt készülve plusz fogkefékkel. Majd, mint egy alvajáró vonszoltam el a testem a szobámig egy szál, nem túl sokat takaró törülközővel körbecsavarva. 

A csattanásra eszméltem fel: Csokifiú telefonja koppant a méregdrága laminált padlóra, ami a nappaliját borította. A szemei tágra nyíltak, a tekintete ráérősen suhant végig a kilátszódó bőrfelületeimen, s az arckifejezése arról tanúskodott, hogy próbálja a nem kilátszódó testrészeimet is elképzelni. 

Oké! Csokifiú nem meleg! A konklúzió kifejezetten jólesett az aznapi borzalmak után. 

- Úgy emlékszem, adtam neked egy pólót. – morogta csak úgy maga elé. 

- Tényleg. – bólintottam, mikor eszembe jutott, ahogy egy pillanatra eltűnt, majd egy celofánba csomagolt pólóval tért vissza. Igen, mert Csokifiúnak kibontatlan holmik vannak a szekrényében. Hát nem remek? 

- Amúgy a cuccaidat is elhozták! – A szavait alátámasztva a bejárati ajtó felé intett, ahol két szemeteszsák árválkodott. A gyomrom görcsbe rándult: úgy dobtak ki, mint egy halom szemetet. – Pakolj el és feküdj le! – Csokifiú nem várta meg, hogy elpityeredjek, inkább utasításokat adott, mint leendő… mesterem, uram, rabszolgatartó főistenségem. Fogalmam sem volt, mi lesz ezek után. 

- Oké. 

- Holnap mindent megbeszélünk! 

Aznap éjjel bizarr lidércnyomással lepett meg az álommanó. 

A tükör torzítva adta vissza a képem: a szemeim alatt sötét karikák voltak, a fejem búbján megbújó sötét sáv feltűnően ordította, hogy hónapok óta nem festettem be a tincseimet. Hamuszürke volt a bőröm, élettelen és idegen. Egy nevetséges csokinyuszi tetoválás díszelgett a felkaromon, de tűnyomokat nem láttam a vénám mellett… Valahol a tudatom mélyén tisztában voltam vele, hogy a lábujjközökbe szoktam lőni magam, mert a Helyszínelőkben kiokítottak, hogy ott nehezebben veszik észre a mocskos kis zsernyákok. 

Csokifiú egyáltalán nem úgy nézett végig rajtam, mint a nappaliban: a szemében undor volt és csalódottság. Nem hoztam eleget a konyhára. Fájtak a végtagjaim, ahogy a síron túli hangú lány meglökött. Annyira meztelen voltam, annyira fáradt és annyira képtelen arra, amire szántak. 

A fickó hatalmas volt és kopasz. A vigyora a csontjaiba égett, ahogy kinyújtotta mindkét kezét: az egyikben piros, a másikban kék pirulva volt. 

- Én nem hiszek a mátrixban! – kiáltottam és futni kezdtem, de hiába igyekeztem az üldözőim a nyomomban lihegtek. A vinnyogás fülsiketítő volt, képtelen voltam levegőt venni. Csak távolról hallottam a sötét hangokat: 

- Hülye ribanc, végeznem kéne vele! Rohadtul megérdemelné, hogy szétverjem az arcát egy kalapáccsal. 

- Sokan élnek, akik halált érdemelnek, és néhányan meghalnak, akik élhetnének. Ki tudja ezt eldönteni? 

Már láttam magam előtt a fehér vitorlákat… szinte úsztam az óceán vízén, de amint közelebb értem, ráébredtem, hogy valójában egy hatalmas fal van előttem. 

- Óriások vannak a falban! – és akkor megláttam: a hatalmas, bamba képű lényt, aki vicsorogva nézett vissza rám, tudtam, ha elkap végem. Elnyel, mintha csak sosem léteztem volna. 

A reggel izzadtságban úszva talált rám… 

A nap ragyogó fénnyel sütött be az ablakon, a kávé erős illata megült a levegőben, a dohányzóasztalt beborították a papírok és egyéb tárgyak, míg a feszültség ott izzott a nappaliban ücsörgő személyek között. Jelentem az egyikük én voltam, a másik pedig Csokifiú, a harmadik… na róla semmit sem tudtam. Nem volt túl magas, nem volt túl izmos, nem volt beszédes, főleg azután, hogy beszámoltam neki az anyagi helyzetemről. Persze Csokifiú… mármint Sehun – kénytelen voltam kijavítani még a gondolataimat is, elvégre addigra kétszer Csokifiúztam le, és láthatóan nem nyerte el a tetszését a kis kedveskedésem – is gondterhes homlokráncolással próbálta megemészteni a hallottakat, de látszott, hogy nem ő fogja az évszázad pénzügyi tervét elénk tárni. 

Kyeongsu, mert így hívták az alacsony, vézna, csendes csávót, bármennyire is törte a fejét, csak nehezen szedte össze magát annyira, hogy meg is szólaljon: 

- Tehát semmi esély rá, hogy néhány héten belül kifizesd a tartozásodat a Főnöknek. 

- Arra sincs esély, hogy néhány hétig levegőn és napsütésen éljek… pedig kénytelen leszek, ez minden pénzem. – mutattam az asztalra, ahova már előzetesen kiborítottam a pénztárcám tartalmát. 

- Hát ez nem túl biztató. – motyogott maga elé – Sehun elmondása szerint, a Főnök legkésőbb két hónap múlva az egész összeget látni akarja kamatostul… 

- Miért nem lep meg, hogy még kamatot is számol fel!? – vetettem közbe, de Csokifi-- Sehunnak annyira nem tetszett a félbeszakításom, hogy inkább nem tettem fel a nagy kérdést a haverjának, hogy mégis hány százalék kamatot tett rá az a szörnyeteg!? 

- Az edzőteremről simán lemondhatnál. – morgott nekem Sehun foghíjról. 

- Miiii? – kezdtem volna bele a nyavalygásba. Képtelen voltam elhinni, hogy meg akar fosztani a titkos kukkolóhelyemtől, ahol nyugodtan és legálisan nyálazhattam a kockás hasa láttán. Egy szemöldökvonás. Ennyi elég volt, hogy befogjam a számat. 

- Keresned kellene egy jobban fizető állást! – Kyeongsu hangja sokkal lágyabban vázolta fel az ötletét, de akkor már elöntött az ellenséges hangulat – Másodállásként maradhatsz a kávézóban, de muszáj többet keresned, hogy teljesíteni tudd a fizetési kötelezettséged. 

- Hahó, egyetemista vagyok! – próbáltam emlékeztetni őket a tanulmányaimra és azok fontosságára, de a velem szemben terpeszkedő kiképzőtiszt pont leszarta; a vézna csendes pénzügyi tanácsadó pedig nagyokat pislogott. 

- Végzős vagy! – Természetesen az előbbi dörgölte az orrom alá a tényeket. 

- És? – Az ártatlan tekintet, amit magamra öltöttem még egy vadembert is meghatott volna, hát Sehun hajthatatlan volt… 

- Hány órád van a félévben? – tette fel a kérdést, mintha csak a vesémbe látna – Kettő? 

- Igazából… három. – aztán halkan hozzátettem – A szakdolgozati konzultációval együtt. 

Sehun megforgatta a szemeit, és úgy nézett rám, mint ahogy a legszigorúbb professzorom szokott, amikor elalszom az óráján. 

- Tulajdonképpen mit tanulsz? – Kyeongsu kérdése kedvesen csendült fel a háborús övezetben, így abbahagytam Sehun szemmel verését, csak, hogy ugyanazzal az udvariassággal válaszoljak a másiknak: 

- Marketinget és gazdálkodási menedzsmentet. – A két férfi reakcióját elnyelte a szoba csöndje, komolyan, a kabócák ciripelését is hallani lehetett, pedig közel s távol nem volt egy tenyérméretű zöldövezet sem a környéken. 

- Azzal pedig lehetne kezdeni valamit. – biztatott Kyeongsu néhány pillanattal később – Miért nem jelentkezel egy gyakornoki állásra néhány vállalathoz. 

- Mert a jó helyekre csak azokat veszik fel, akiknek kapcsolatai vannak. – vontam meg a vállam – Hát nekem nincsenek! Még azt sem tudtam elintézni, hogy az egy nappal később leadott kollégiumi jelentkezésemet elfogadják! 

- Írok egy listát, hogy hova add be a jelentkezésed! – vett maga elég egy papírt Kyeongsu – Biztosíthatlak, hogy egyik céget sem fogja érdekelni, hogy honnan jöttél és milyen a kapcsolati háttered. 

- Szóval, te mit akarsz azért cserébe, hogy itt lakhatok? – bámultam rá Sehunra. Csak a szemem sarkából láttam, hogy Kyeongsu kezében egy pillanatra megállt a toll, de aztán tovább körmölt, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet. 

- Semmit sem akarok tőled. – válaszolta Sehun hűvösen. 

- Mossak, főzzek, takarítsak? – erősködtem. 

- Majd pont egy kukkolóra bíznám a mosást! Szükségem van az alsógatyáimra! – háborgott – Ritkán eszek itthon, úgyhogy fölösleges lenne főznöd. És nézz körül! Szerinted, nincs emberem, aki elvégzi a takarítást? 

- Akkor mit akarsz? Hogy pucéron várjalak, térdelve a lábtörlőn, nyakörvvel a nyakamban? – Mielőtt Sehun válaszolhatott volna, Kyeongsu közbevágott: 

- Valójában nagy segítség lenne számára, ha átvehetné a bejárónőd szerepét, akkor legalább azért is szerezhetne pénzt! 

- Rohadtul NEM! – Sehun szinte kiabált. 

- Amúgy sem tudna megfizetni. – kotyogtam bele a nagyok dolgába. 

- Ne akard, hogy elfenekeljelek! – Sehun szemei dühösen villogtak, nekem pedig kiszáradt a szám. 

- A végén tényleg kapok nyakörvet. – suttogtam szinte csak magam elé. 

- Na jó, én ezt nem bírom tovább! – Sehun fogta magát és kisétált a lakásból a haverját és a pironkodó személyemet magára hagyva. 

- Ne dühítsd fel nagyon! – Kyeongsu továbbra is kedvesen beszélt hozzám, s noha sokkal több komolyságot sugallt a hangja, én képtelen voltam levenni a szemem a bejárati ajtóról, ahol újdonsült főbérlőm kiviharzott. – Segíteni akar neked, tapasztalatból tudja, hogy nem könnyű kiverekedni egy maffiakötelékből, de ha elveszti a fejét, ki tudja, mit fog tenni… 

- Ígérem, visszafogom a csípős nyelvemet. – fordultam a rögtönzött pénzügyi tanácsadóm felé, aki csak bólintva mosolygott, majd átadta a listát. Felületesen végigfuttattam a szemem a szépen rajzolt jeleken, az arcomra pedig ráfagyott az undor. Azt hiszem, akkor tudatosult bennem, mennyire utálom a valódi kihívásokat. 

☆ 

A város egyre mosolygósabb és világosabb volt a ráömlő tavasz hatására, nekem pedig egyre sötétebbek voltak a karikák a szemem alatt, egyre látványosabban tántorogtam egy-egy munkanap végén és egyre több pénzt gyűjtöttem össze. Lassan úsztam a cél felé kecsesen, mint egy vízihulla. 

Unottan válogattam a zöldségek között és próbáltam végigpörgetni, hogy milyen hozzávalók szükségesek a vacsorámhoz. Elvégre a kávéházi műszakom után még főzőcskézni készültem, mert olyan felemelő éjfélkor elfogyasztani valami könnyűt, de táplálót. Valójában így volt a legegyszerűbb és a legolcsóbb… számomra. Kegyetlen rabszolgatartóm ugyanis engedélyezte, hogy mesterszakácsot játszva ételekkel tömjem meg a hűtőt az ő kontójára. Így aztán elég gyakran főztem. Valójában ipari mennyiségű ételt gyártottam, hiszen elvileg több embernek készült, valójában én ettem ugyanazt napokig, de nem bántam, hiszen minőségi alapanyagból dolgozhattam, olyan gasztronómiai falatokkal kedveskedhettem magamnak, amire régebben sosem volt lehetőségem. Egészséges, változatos és ízletes étrendemnek köszönhetően pedig sokkal jobban éreztem magam, mint mikor előre gyártott kész vagy félkész ételek csúsztak le a torkomon. 

A lábamon végigszaladt a hideg, ahogy kiléptem a telepakolt szatyrokkal a boltból: noha a napok egyre melegebbekké váltak, az esték még hűvösen köszöntötték a várost. A fehér pöttyös szoknyám rövidebbnek tűnt az éjszakában, mint valójában. A céges munka megkövetelte, hogy normális öltözékben libbenjek be, bár talán az ötvenes főnököm az öltözékeimet nem mindig tartotta a legcélravezetőbb outfitnek. A szoknyám láttán mindenesetre felvonta a szemöldökét, de a fehér blúz láthatóan megütötte a csinos, de visszafogott mércén az elfogadhatóság határát. Miyeon megint kapott egy pontot a „Mi számít túl rövid szoknyának?” listán… legalábbis ő óvott a rajtam lengedező darabtól. Szerencsére a cég olyan nagy volt, hogy alig találkoztam a főnökséggel, sőt a felsőbb vezetőség egyáltalán nem tette tiszteletét a felvételi eljárás egyetlen körén sem, pedig három is volt, de valahogy nem bántam. A közvetlen felettesem kedves volt és nagyon türelmes, nekem pedig tökéletesen megfelelt, hogy beleolvadhatok abba a sokszínű, főleg fiatalokból álló, kellemes részlegbe. És, ami a legfontosabb volt, a fizetésem is megütötte a mércét, amit Kyoeongsu tűzött ki célként. 

Késő volt, noha a lakás még fényárban úszott: a konyhát már rendbe raktam az éjszakai használat után, az edények tiszták voltak, az étel kellemesen omlós, az én agyam pedig annyira szivacsos, hogy mindenképp át akartam járni a lakás helyiségeit, hogy letörölgessem a bútorokra telepedő halvány porréteget. Valójában talán csak arra voltam kíváncsi, hogy Sehun mikor esik haza a ki-tudja-milyen melójából. Csokifiú ugyanis láthatatlan embert játszott: reggel mikor felkeltem ő még az igazak álmát aludta, mikor pedig hazaértem még nem került elő. Időnként úgy éreztem, hogy valójában nem is ott él, és valami álomkép volt az egész, hogy ő vonszolt be az épületbe és igyekezett visszaállítani az életemet a normális kerékvágásba. 

Sehun hálószobájában a szürke dominált. Fogalmam sem volt, hogy miért gondolták a modern belsőépítészek, hogy a hamuszín a megfelelő egy férfi számára, de úgy tűnt Csokifiúnak megfelelt. Az ágya hatalmasan terpeszkedett a helyiségben, a számítógépsarok szinte letörpült mellette. A képek mennyisége meglepett: rengeteg fotó kapott helyet a szobában: voltak felakasztva fekete-fehér művészképek, de egy-egy színes alkotásba is bele-belebotlottam némelyikbe a falon lógva, némelyikbe pedig a falhoz támasztva, mintegy szemléltetésként, hogy mennyire passzol a színvilág a szürkéhez. A gardrób tolóajtaja nem volt tükrökkel felszerelve, mint az általam elfoglalt szobában, viszont mindig tökéletes pontossággal volt néhány centire kihúzva. Csalogatóan, mintha csak arra invitálna, hogy kezdjek esztelen tombolásba és keressem meg Sehun ruhakínálatának izgalmasabb darabjait. Nagyot sóhajtva törölgettem át a számítógép asztalt: a tiszta ruhák nem vonzottak annyira, Csokifiú pedig a szennyesét rejtegette előlem. Megengedte, hogy kitakarítsam a lakását vagy, hogy főzzek rá – az áldott jó lélek –, de a mosást olyan titkok övezték, mintha nem is végzett volna senki ilyen tevékenységet a lakásban a rabszolgatartóm számára. Nem mintha nagy leleményesség kellett volna ahhoz, hogy úgy intézze el a dolgot, hogy ne találjon engem otthon. A napom egy részét az irodában töltöttem, általában korábban kezdtem, mint a normál munkaerő, s mire a dolgozók beértek, addigra előkészítettem nekik az aznapi tárgyalások, vagy beszámolók dossziéját. Aztán néhány órát az egyetemi dolgaimmal foglalkoztam, legtöbbször a kávézóban tettem ezt, ahol pedig délután felvettem a munkaruhámat és lehúztam a következő műszakot. Így aztán Sehun szennyese reggel 6-tól este 10-ig azt tehetett, amit csak akart, akár a patakban is kimoshatta egy kobold, azt sem vettem volna észre. Esélyem sem volt ruhát lopni tőle… 

Az agyam tényleg tompa lehetett, hiszen háromszor mentem vissza a számítógéphez, mire feldolgozta az információt, amit a szemem küldött neki: egy eltévedt póló ücsörgött a széken. Kifejezetten remegtek az ujjaim, ahogy hozzáértem: a sötét anyag puha volt és jó minőségű, úgy szippantottam bele, mintha csak valami drogot kívántam volna a szervezetembe juttatni. Sehun illata úgy szállt az agyamba, mint valami ajzószer: a bőrének fűszeres aromái, a tusfürdője tisztaság szaga, az egész egyveleg elvarázsolt. Erre a pillanatnyi elmeleállásra fogtam az ösztönös reakciómat, ami a fürdőszoba ajtóig vezetett, és a bátorságomat, ami arra késztetett, hogy kinyissam az ajtót, noha tökéletesen hallottam a bentről zúgó zuhany hangját: 

- Csak bent hagytam a… – tök mindegy volt, hogy mit kamuzok, Sehun olyan nyugalommal bámult rám, mintha nem is akkor léptem volna be az intim szférájába. 

Nyelnem kellett egyet. Ott állt álmaim férfija meztelenül, sűrűn lehulló vízcseppekkel a bőrén, a haja kusza volt és nedves, a teste pont olyan kidolgozott, ahogy emlékeztem rá, még az edzőtermes időszakból, a farka pedig kőkemény. 

Az arcomra pír szökött, nem az a kedves kis rózsás, ami cukivá teszi a nőket, nem is a kellemes melegség ült ki az arcomra, amit némi forróság okoz egy nyári napon. Nem! Az én arcom úgy sütött, mint egy kályha, és – noha a fürdőszobában már így is forróság volt a vízpára miatt – az én vággyal teli sóhajom még így is képes volt látványos gőzként kicsúszni a számon. 

- Gondolom, az kell. – Sehun csak odabiccentett a mosdókagyló szélén ácsorgó hajkefémre. A hangja mély volt és rekedt, a tekintete tüzes, a keze pedig gyengéden oszlatta el a hasfalán a tusfürdő habját. Felháborított, hogy én török be a magányos rejszolásába, mégsem érzi magát zavarban. 

Alig bírtam rávenni magam, hogy beljebb lépjek a fürdőszoba párarengetegébe, valahogy az ajtónak támaszkodni sokkal biztonságosabbnak tűnt. Végül lassan indultam el, le sem véve a szemem Sehunról, majd ahogy magamhoz vettem az ott árválkodó tárgyat, sokkal gyorsabban lépkedtem a biztonságot adó kijárat felé. 

- Az ott az én pólóm a kezedben? – Sehun hangja az ajtóban ért, a kezem már a kilincsen lógott és értetlenül bámultam rá… majd eszembe ötlött az ujjaim között szorongatott kincs. 

- Nem adom vissza! – mondtam magabiztosan, noha nem mertem a vállam fölött hátra pillantani rá. 

A sóhaja hangos volt. Nem fáradt lemondó lélegzetvétel, amit a neveletlen rabszolgák kapnak, hanem vággyal teli, szenvedélyből fűtött, ami felébresztette a testemet. 

- Nézz rám, Eunae! – Sehun szavai parancsolóak voltak, mégis képtelen voltam rá, hogy nézzem, ahogy a farkával játszik – Hát nem erre vágytál? 

Képtelen voltam visszafogni a testem: megfordultam, a hátamat pedig az ajtónak vetettem. Úgy nézem végig Sehun testét, mintha nem is néhány perccel azelőtt tettem volna ugyanezt. Bele akartam vésni az emlékeimbe, azt akartam, hogy magam elé tudjam képzelni bármikor a tekintetét, ami úgy tapadt rám, mintha a legfinomabb édesség lettem volna. Fel akartam idézni a testének minden porcikáját: a bőre színét; az izmai játékát, ahogy a keze simogatta magát; az erei vonalát, ahogy egyre inkább kirajzolódtak; a farkát, ami vörös volt és incselkedő. 

- A kurva életbe. – A suttogás elhalt az ajkaimon, ahogy lehunytam a szemem. Túl sok volt ennyi inger a szervezetemnek! 

- Vedd le a bugyidat! – A parancs annyira váratlanul ért, hogy képtelen voltam tovább csukva tartani a pilláimat. Értetlenül bámultam a férfire, aki vigyorogva húzta fel a szemöldökét, majd megismételte: – Vedd le a bugyidat! 

Remegtek a kezeim, ahogy a szoknyám alá nyúlva lehúztam a pamut anyagot, éreztem, hogy még vörösebbé válik az arcom, bár elképzelni sem tudtam, hogy ilyesmi lehetséges. 

- Azt akarom, hogy nézd, ahogy csinálom és nyúlj magadhoz! 

Két gondolat futott át az agyamon: a józanabbik fele szerette volna Sehun tudtára adni, hogy bármennyire ellenkezett, igenis dominálni akar felettem; a vörös ködben úszó fele pedig azt akarta, hogy Sehun nyúljon hozzám és közben ő nézze, mit művel velem. Persze egyiket sem tudtam kinyögni… Csak bámultam, ahogy Sehun keze fel-le jár a farkán, és ugyanabban az ütemben simogattam magam, képtelen voltam levenni a szemem a férfiról, ő pedig vigyorogva engem bámult. Azt ahogy a kezem eltűnik a szoknyám alatt, ahogy az ajkaim közül egyre forróbban dőlnek ki a sóhajok, ahogy a szemem az ő szemének biztonságát keresi. 

Fogalmam sem volt, hogy mikor csendesedett el a víz zubogása vagy, hogy Sehun mikor döntött úgy, hogy kimászik a zuhanykabinból. Még pasztellszínű köd borította az agyamat, amikor ráébredtem, hogy a közöttünk lévő távolság egyre csökken. 

Sehun ujjai nedvesek voltak, ahogy a térdemtől lassan egyre feljebb simított a combomon. Meglepett, mikor belém tolta az ujját, felnyögtem a kellemes melegségre, ami a testemben ébredt újjá. 

- Azt akarom, hogy nézz! – Az arcára vezettem a tekintetem, az elégedett vigyort bámultam, a szemei csillogását, a lassan elnyíló ajkait. Vágytam a csókjára, arra, hogy a perzselés közepette kapjak valami igazit is. De Sehun akkor még nem csókolt meg, csak az ujjaival feltüzelt, amíg képtelen voltam még levegővételre is. 

Bódultan bámultam, ahogy a lábaim közé lépett és a combjaimnál fogva az ágyékához húzott, megint merev volt, én pedig az ajkára sóhajtottam, ahogy hozzám dörgölőzött. Annyira akartam a csókját, hogy képtelen voltam visszatartani az ösztöneimet: megnyaltam a felső ajkát. Sehun nem tétlenkedett tovább, úgy csapott le az ajkaimra, mintha hetek óta szomjazott volna rá. Vad volt és túl gyors, alig bírtam viszonozni a csókját. A hajába martam, próbáltam lassításra bírni, arra, hogy figyeljen rám, hogy ne az állatias ösztöneit szolgálja ki, hanem engem… Elaléltam, mikor végre az én tempómba folytatta a szám kényeztetését. Sehun tökéletesen csókolt. Még kába voltam, mikor ismét a saját lábamra állított, még távolinak tűnt a hangja, mikor megszólalt: 

- Már nem fog kelleni a pólóm! – mondta rekedten és kihúzta az ujjaim közül a rongyosra szorongatott anyagot – Az emlékek elegendőek lesznek, ha magadhoz akarsz nyúlni! 

Képtelen voltam rá, hogy megszólaljak. Csak mint egy rongybaba, hagytam, hogy arrébb tessékeljen az ajtóból és kisétáljon rajta. A földre rogytam. A testem még reszketett, a gondolataim még kuszák voltak és ködösek, az arcom pedig falfehér az emlékektől. 

- A kurva életbe!