Téveszmék II. Zivatar - 7. rész

*7*

Gyönyörű idő volt. A nap vidáman sütött az ég tetejéről, nem olyan melengetően lágyan, ahogy tavaszi napokon szokott, hanem forró izzással, noha még csak a nyár elejét súroltuk. A szellő alig adott némi enyhülést a perzselésben, a levegő szinte nehéz volt a hőségben. Felhők egyáltalán nem színezték az eget… csak a meleg uralkodott a városon, ólomos súllyal borult rá a szürke épületekre, körbefonva azokat, arra késztetve őket, hogy ők is ontsák magukból a hőt. Tokió katlanná vált, én mégsem bántam. Jól esett a forróság, végre nem fáztam. 

A város zaját elnyomták a játszótéren ugrabugráló gyerekek hangja, no meg a csacsogó anyukáké. Bár akkorra már megfigyeltem, hogy ha angolul utasítom a gyerekeimet, miszerint játszanak szépen, akkor a kutya sem mer hozzám szólni, ráadásként vittem magammal egy könyvet, ami csupa latin betűvel hirdette az üzenetét, így aztán kirekesztett a japán anyukák játszótéri csoportja. Valahogy nem volt kedvem vegyülni velük. A messziről el-elkapott mondataik egyértelműen bizonyították, hogy a gyereknevelésen kívül semmi másról nem tudtak társalogni. Nekem pedig akkora erősen hiányoztak a „normális”, gyerekmentes beszélgetések. Ha az embernek gyerekei vannak, másról már nem is tud beszélni? Sóhajtva néztem rá az előttem parkoló babakocsira, amiben Kazu nyugodtan szendergett: a kis drágám még három hónapos sem volt, én pedig alig vártam, hogy elég idős legyen, hogy benyomhassam egy bölcsödébe, hogy végre normalizálódjon az életem, és kimehessek. 

Március tizenegyedike… semmitmondó dátum, semmitmondó nap. Nem kúsztak felhők az égen, hogy beleremegjen a sziget; nem égette fel a nap a föld peremét; nem áztatta el az eső a növényeket. Csak egy nap volt a naptárban, egy hétköznapi szürkeség… jelentéktelen. 

Taka nagyon izgult. Nem tudott aludni, félóránként nézte az órát, ezzel nekem sem hagyva nyugodalmas éjszakát. Legszívesebben már megbökdöstem volna, hogy ugyan hagyja már abba a fészkelődést, majd megszólal az ébresztő és aztán pöröghet, pattoghat, felőlem fejre is állhat, de addig is hagyjon pihenni, mert az a semmitmondó jelentéktelen nap volt az, amelyiken egy vigyori doktor bácsi az orrom elé helyezte azt a bizonyos maszkot, amiből nagyokat szippantva elfelejtettem számolni is… és felébredvén már nem két gyermek boldog édesanyja lehettem, hanem háromé. 

Már a kocsiban ültünk, a forgalom egyhelyben toporgott, Taka a kormányt verdeste, én pedig hangosan sóhajtoztam. Sosem gondoltam volna addig a pillanatig, hogy mennyivel könnyebben ment az első szülésem útja, amit tulajdonképpen végig ájuldoztam a mentőben, de legalább haladtunk, és nem kellett Taka görcsös idegességét végigélnem. Bizarr helyzet, amikor a terhes kismama, aki éppen a felvágására készül, nyugtatgatja a férjét? Fogalmam sem volt, így sóhajtoztam tovább… Taka pedig nyugtalanul pillantott rám: valószínűleg azt gondolta, hogy fájásaim vannak, lehet, hogy magában még a másodperceket is számolta, mert az orvosos sorozatokban úgy szokás. 

A Doki tényleg vigyorgott, amikor meglátott. Takát látva pedig egyenesen vissza kellett nyelnie a röhögését. „Na ez is jól kezdődik…” gondoltam magamban. Az egyik idegrohamot kap, a másik röhögő görcsöt, én meg legszívesebben visszabújtam volna az ágyikóba, a pihe-puha takaróm alá szunyálni egyet. De nem lehetett, elvégre ez volt a nap, amelyiken egy vigyori doktor bácsi az orrom elé helyezte azt a bizonyos maszkot, amiből nagyokat szippantva elfelejtettem számolni is… és felébredvén már nem két gyermek boldog édesanyja lehettem, hanem háromé.

Feleszméltem. A homlokomat ráncolva néztem, ahogy az ikrek mellé egy sötét fazon lép, és mosolyogva nyújt feléjük valamit, messziről nyalókának tűnt, mire Shini boldogan elvette az édességet és felemelte mindkét kezét a férfi felé, hogy emelje fel. Ennyit arról, hogy idegenekkel nem állunk szóba, gondoltam magamban. Ahogy felém közeledett az alak, Shini mellette baktatott, biztos elmagyarázta neki, hogy a csomagtól nem tudja felvenni, Sayu gyorsan odaszaladt hozzám, hogy közölje a dolgot, bár akkor már én is felismertem… 

- Nyugi, neked meg málnás fagyit hoztam! – mondta üdvözlés helyett. 

- Aoi… nem tudtam, hogy meglátogatsz minket. – kezdtem. 

- A barátoknál számít az ilyesmi? 

- Elég udvariatlanság hívatlanul beállítani valakihez… - morogtam mellékesen az orrom alatt. 

- Még akkor is, ha az ember hoz magával egy zacskó édességet és azzal látogatja meg a munkatársa és barátja tündéri feleségét és még tündéribb gyerekeit? Ha jól emlékszem, Te voltál kiakadva, hogy senki sem foglalkozik veled… úgyhogy magadra vess! – Aoi körülnézett, és a furcsán minket méregető anyukák láttán még hozzátette. – Szerintem felvihetnénk ezt – lóbálta meg a zacskót –, mielőtt elolvad minden.

- Remélem, boldog vagy, hogy tönkretetted az inkognitómat. – mondtam már a lakáshoz menet. 

- Miért? Neked olyanod is van? 

- Még szép! – válaszoltam – Itt töröm magam évek óta, hogy még véletlenül se kelljen beszélgetnem a játszótéri anyukákkal, te meg elsöpröd a japánul alig beszélő, külföldi anyuka imidzsemet két másodperc alatt. 

- Kicsit antiszoc vagy, nem? – röhögött Aoi. 

- Azt hiszem, igazad van. De képtelen vagyok elviselni a nyáladzó anyukákat. – mondtam határozottan – Megumi bőven elég nekem. 

- Áh… Pedig azt hittem már, hogy a vonzerőm miatt bámulnak annyira. – Gondolkozott el Aoi. – Általában bejövök az idősebb nőknek. 

- Szerintem inkább neked jönnek be az idősebb nők. – kotyogtam bele a mondandójába – Bár ha jobban belegondolok, a kisgyerekes anyukák… szerintem nem idősebbek nálad! 

Aoi csak legyintett majd folytatta: 

- Gondolj bele, egy idősebb nőnél nincs jobb. Maximum – javította ki magát – egy gazdag, öreg férjjel rendelkező idősebb nő, úgy kisiskolás korú gyerekekkel. Az a tökéletes. 

- Meg merem én kérdezni, hogy miért? – tettem fel a költő kérdést, de még a mondat végére sem értem, és még csak nem is néztem fel az ég felé a választ várva, mikor Aoi magyarázni kezdett. 

- Először is – kezdte a gitáros és felmutatta az egyik ujját – ha valakinek öreg a férje, az már nem teljesít, tehát a hölgy kiéhezett. – Eszembe jutott az unokabátyámmal töltött néhány délután, mikor az élet nagy kérdéseit taglalta. Nagyot sóhajtottam, tudtam, a magyarázatot már nem kerülhetem ki. – Másodszor – Lendült a második ujj. – mivel a férje gazdag, nem fogja elhagyni. Harmadszor: mivel vannak gyerekei, tőlem tuti nem akar majd teherbe esni. Végül negyedszer: nem kell barátnőként bánnom vele, elvégre csak a szeretője vagyok. – Én lefagyva hallgattam Aoit, aki hirtelen a fiam mellé guggolt és neki intézte már ezeket a szavakat: - Tanuld meg Shin! Nincs jobb egy idősebb nőnél! 

- Ne tanítsd a gyerekeimet ilyenekre! – háborodtam fel. 

Már a liftben jártunk, amikor Kazu arcán valami furcsa fintor jelent meg, majd hangot is adott a problémájának: úgy üvöltött fel, mint a sakál, és ha ez még nem lett volna elég, lassan bekúszott egy szag is a felvonó zárt rejtekébe. Az ajtóban kiadtam az utasításokat Aoinak, hogy az ikrekről távolítsa el a fölösleges ruhákat, én pedig extra gyorsasággal indultam a pici szobájába, Taka csodálkozó tekintettel figyelte a gyors lépteimet, majd az előrészben álló bandatársát. Még fél füllel hallottam, hogy kérdezi: 

- Hát te? Valami baj van? 

A választ már nem hallottam, de emlékszem mennyire meglepődtem az uram reakcióján. A pelenkázás után frissen és üdén lépkedtem a lakásban, az ikrek megkapták az építőkockáikat, így nyugisan eljátszottak együtt, a két gitáros pedig sört bontott. 

- Tudod, el tudnám ezt viselni. – kezdte Aoi. 

- Mit? – értetlenkedett az uram. 

- Ezt a család dolgot. 

- Öregszel barátom! – röhögött Taka. 

- De gondolj bele, ha már a kutyát sem fogja érdekelni a zenénk, neked és Kainak ott lesz a családja, Rukit nem kell félteni, Akira számára meg az egész banda csak egy állomás az életében, de mi lesz velem? 

- Komolyan, mi történt? – kérdezte az uram aggódva. Fogalmam sincs mivel oldottam a lehangoltságot, de végül Aoi velünk vacsorázott, végigszenvedett egy fürdetést, sőt még a lefekvésnél is asszisztált, mielőtt hazament. 

Elcsendesedett az este: odakintről még mindig szűrődött be némi fény. Az utcai világítás tompán végigszáguldott a gyerekszobán. Az ikrek az igazak álmát aludták, Kazu pedig a kezemben szunyókált az éjszakai étkezése után. Valami lágy elégedettség töltött el, amitől mosolyognom kellett. Taka hangja egészen felriasztott: 

- Nem gondoltad volna még néhány hónapja, hogy ilyen nyugalom fog megszállni, ha Kazu megszületik, igaz?

- Tényleg nem. 

- Most már teljes a családunk. 

- Igen, teljes a családunk…

~ Vége ~