Téveszmék II. Zivatar - 5. rész

*5*

Kellemes, lágy muzsika szólt. A falak világos színe visszaverte a sárgás fények tömegét. Az emberi hangokat valami halk, masszaszerű egyveleggé varázsolta a zene és a terem nagysága. Én pedig ott álltam egy ruhában, ami szorított; egy cipőben, ami sosem volt a lábamon; egy frizurával, amit sebtében készítettem; szorongva, akár egy első bálozó távol mindenkitől, aki valamelyest segítséget nyújthatna az zavarom elhalványításában. 

Én kis naiv persze azt gondoltam, hogy majd elvegyülök. Elvégre rengeteg ember, hatalmas tér, sok szép szobanövény, ami mögött jól meghúzhatja magát az ember lánya, ha észrevétlen szeretne maradni egy VK csillagokkal teli teremben, ahol mindenféle körítés, smink meg miegymás nélkül próbálják megünnepelni azt, hogy milyen baromi jól dolgoztak az évben, és előre koccintani a jövendő esztendő sikereire. Valószínű nem ismerték azt a szép, bölcs mondást, hogy Nyugtával dicsérd a napot. Persze az esélyeimet – a köddé válásra – latolgatva egyből rájöhettem volna, hogy Taka nem az az ember, aki majd időben odaér egy ilyen gyűlésre csak azért, hogy a felesége beleolvadhasson a még üres terem egyik narancsfája mögé. Jobban belegondolva már maga a meghívás módja is azt suttoghatta volna nekem, hogy ezek az emberek bizony nem fogják hagyni, hogy eltűnjek a szemük elől… 

Az egész egy kellemes estén történt, amikor éppen a gyereket próbáltam rávenni, hogy az esti mesén elaludjanak – nem sok sikerrel –, amikor az ajtó nyílt, és a halk motoszkálás mellett meghallottam Taka nem éppen nyugodt hanghordozását is. Telefonált. Természetesen kihangosítva, bár ez csak akkor tudatosult bennem, mikor elhagytam a gyerekszobát… bedugva az éjszakai fényt, hogy a gyerekek ne a vaksötétbe bámuljanak tovább alvás és színes mese híján. 

- De miből gondolták, hogy szégyellem? 

- Figyelj Ruru! – nagy sóhaj a vonal túlsó végén, nem kellett nagy oknyomozónak lennem, hogy felismerjem a Taknyos recsegő hangját – Sosem beszéltél róla bent. A legtöbben csak valami sokad-kézből származó pletykákat hallottak. Teljesen normális, hogy Kazuki beszámolója után kíváncsiak. 

- Kazuki is igazán tarthatta volna a száját! – morgott az uram, miközben elkezdett kutatni a hűtőben valami kaja után.

- Te nem lennél izgatott, ha az egyik senpaiodról kiderülne, hogy gyereke lesz?

- Ti meg miről csacsogtok? – kérdeztem végül rá a nyilvánvalóra. 

- Hé! Felnőtt, komoly férfiak nem csacsognak, hanem eszmét cserélnek! – akadékoskodott a Taknyos. 

- Ugyan-ugyan! – ráztam a fejem és néztem, ahogy a felnőtt, komoly férfiember, aki történetesen a férjem volt, hogy húzza ki kezét-lábát az ikreknek készített csoki krémből, mint egy rajtakapott pelenkás. Próbáltam kérdőn nézni Takára, hátha magától magyarázatot ad, de csak váll rántva közölte, hogy éppen erőt gyűjt egy nehéz beszélgetéshez a küszöbön álló partiról, no meg az azon való részvételemről. 

Először csak legyintettem! Ugyan már! Mégis hogy kerülnék én egy egyesült zenei banzáj kellős közepére úgy, hogy Taka és én is tisztában voltunk a ténnyel, hogy bébiszitterünk nem lesz azon a héten: Amy ugyanis elutazott Himével pihenni, Melody pedig ugyebár szintén hivatalos az évzáró bulira, idegenre sosem hagytuk volna a gyerkőcöket… így aztán maradt Taka kétségbeesett tekintete és az én nyugodt nemtörődömségem. A fene sem gondolta volna, hogy azon a sorsdöntő reggelen beállít Taka nővére, és vidám fütyörészés közepette hálát rebeg, amiért őt kértük meg a nemes küldetésre. Persze Ő boldogan átszervezte az életét, hogy segítségére lehessen imádott öcsikéjének így hát feladatra készen állva várja az estét, no meg a két pöttömmel való játékot. 

Ledöbbentem! 

Úgy tűnt Taka komolyan azt akarta, hogy vegyülni kezdjek az Ő munkatársaival… Mondjuk szólhatott volna erről kicsit korábban, hogy felkészülhessek a döntő küzdelemre: Hana vs VK-sok, de persze Ő mindent szeretett lepel alatt intézni… így aztán ott álltam megfelelő ruha, cipő és táska nélkül. A pánik nem fejezi ki azt az elfuserált állapotot, amiben leledztem. Kitúrtam az összes ruhát a szekrényemből, és megbeszéltem magammal, hogy legközelebb, ha valami kisestélyit veszek, akkor csakis bő szabásút, ami hat hónapos terhesen sem mutat annyira rosszul az emberen. Aztán észbe kaptam! Engem még egyszer Taka nem vesz rá erre, az tuti! Sem a gyerekre, sem a banzájra! 

Végül találtam egy ruhát, ami többé-kevésbé rám jött. Ennek örömére pedig felhívtam Melodyt, hogy ugyan mondja már meg, mit kell egy ilyen partin viselni? Gyanítom, ha közli, hogy egy pólóban és egy farmerban is megfelelő lenne az öltözékem, már akkor sem tudtam volna lerángatni a sötétlila kisruhát sérülések nélkül. 

Ruhám már volt! A táskarengetegből sikerült szerencsésen kiválasztanom a megfelelőt. A cipős szekrényem viszont kissé ünneptelennek tűnt, így kénytelen voltam a lakás másik végében kutakodni – no engedéllyel azért –, hogy találjak egy alkalomhoz illő cipőt, ami igazán csinos darab volt: köves, méretben ha nem is tökéletes, de némi ragtapasszal és papírtörlővel még orvosolhatónak tűnt, és magas sarkú. Gondoltam rá, hogy ez akár a vesztemet is okozhatja: teszem azt, elvágódhatok itt-ott, esetleg világítótoronyként vonzhatom az emberek tekintetét… De a táskához és a ruhához nem találtam mást… maradt Amy kölcsöncipője. 

A fürdőszobában hiába szuggeráltam a tükröt nem lettem se fiatalabb, se szebb, de még a hajam sem állt jobban. Így aztán feladtam a küzdelmet. Bár jobban belegondolva az egész többórás procedúrám hiábavalónak tűnt, hiszen a kutya sem foglalkozott velem, amikor végre odaértünk Takával. Csak messziről méregettek, de senki nem jött három lépés távolságnál közelebb hozzám. Persze az uramat szinte egyből letámadták, aki próbálta udvariasan visszautasítani a kollégákat, végül viszont beadta a derekát, és ott álltam én egy ruhában, ami szorított; egy cipőben, ami sosem volt a lábamon; egy frizurával, amit sebtében készítettem; szorongva, akár egy első bálozó távol mindenkitől, aki valamelyest segítséget nyújthatna az zavarom elhalványításában.

Leültem egy székre – álldogáljon az, akinek hat anyja van! –, amit észrevétlenül húztam egyre távolabb a többitől egészen a sarokig, és az apró táskámból előkotortam a telefonomat. Gondoltam, ha már úgyis több órás unatkozásban lesz részem, akkor legalább Himével hadd oszthassam meg a nyomorom. Éppen epésen számoltam be üzenetben a Démonnak az aznapi borzalmaimról, amikor hirtelen egy pohár narancssárga löttyel néztem farkasszemet. Döbbenten bámultam a kézre, majd egészen felemeltem a fejem, hogy láthassam ki könyörült meg rajtam, bár a megmentőt meglátva még inkább összeugrott a gyomrom és gyanakodva vettem el a felkínált poharat. 

- Nyugi! Sima narancslé! – mondta. – Nem mondom, hogy én facsartam, de én bontottam fel a dobozt, amiből származik, és – mielőtt megkérdezed – nem látszott semmi gyanús rajta. Teljesen originál volt! 

Én csak ámulva néztem, hogy a szeretet dalos pacsirtám, aki köztudottan utált, cseverészve odahúzott egy széket és letelepedett közvetlenül mellém. Nem úgy beszélt velem, mint mikor a koncertek közben szól pár szót a közönséghez dörmögve, mélyen. A hangja szinte gyermekien csengett, vidáman.

- Megkérdezhetem, hogy miért pesztrálsz, Ruki-san? 

Csúnyán nézett rám. A szeme eredeti színében lövellte rám a szikrákat, de a csillogásán látszott, hogy azért a látása érdekében belehelyezett egy lencsét… éppen meglepődtem, hogy nincs rajta napszemüveg, amikor rájöttem, hogy miért a gyilkos tekintet. 

Tulajdonképpen hallottam én történeteket arról, hogy Taka szívesen hozza össze a banda tagjait a gyerekeinkkel. Nekem sosem számolt be ezekről a találkákról. Fogalmam sem volt, hogy miért. Talán csak pontosan tudta, hogy Sayu mindent elcsicsereg nekem, így tisztában vagyok vele, hogy egy-egy fagyizás, vagy parklátogatás apuval azt jelenti, hogy véletlenül ott terem valamelyik ismerős… főleg a srácok közül. Sayu pedig egyszerűen oda volt Rukiért! Biztos az is hatással volt rá, hogy már a pocakomban is az Ő hangjára aludt el és az Ő hangjára ébredt. Vagy talán Ruki manópofijába szeretett bele, tény, hogy a leányzó elhatározta, hogy Ruki lesz a férje!

Aztán egy szép napon valami rosszul sült el, és Ruki megjelent az ajtóban egy hatalmas macival a kezében… mindketten ledöbbentünk a másikat láttán, de Ő megemberelte magát és bejött annak ellenére, hogy én voltam csak otthon az ikrekkel. Én pedig megasszonyoltam magam, és terülj-terülj asztalkámat varázsoltam elé visszafogott, nem-fan feleségként. Akkor kért meg, hogy – mivel egyik bandatagot sem sanoztam – akkor őt se szólítsam így. Én megígértem, Ő elment, azóta sem találkoztam vele… 

- Oh! Elnézést! – kaptam észbe. 

- Nem gond. – mondta és a szikrás tekintet lassan fagyossá vált. – De, hogy a kérdésedre válaszoljak, Ruru beosztott minket. – Rákaptam a tekintetem. – Mindenki a bandából fél órát lesz veled, aztán, úgy számolta legalábbis, már olyan részeg lesz a többség, hogy muszáj neki fogni a kis kezed, nehogy elkezdjenek bunkózni. 

- Taka igazán mindenre gondolt! – mosolyodtam el, és a szemem a tömegben az uramat kereste. 

- Még mindig tisztára kiakaszt, hogy így hívod. – morgott Ruki. 

- Sajnálom…

- Melodyt úgysem fogják a közeledbe engedni, szóval, amíg józan a társaság, kapsz magad mellé gardedámokat. 

- És Te akartál túl lenni legelőször a feladaton? – kérdeztem talán kissé gúnyosabban, mint szerettem volna. 

- Figyelj, Hana! Tudom, hogy én nem indítottam túl jól az ismeretségünket, de ezen már nem tudok változtatni. 

- Nem kedvelsz… nincs ezzel semmi baj… 

- Mindig Megumival hasonlítottalak össze. – kezdte magyarázni – Ő sosem nézett rám, azokkal ez elvetemült csillogó szemekkel… komolyan néha már csak az hiányozott volna, hogy nyálazni kezdj és nyávogni, hogy milyen kawaii vagyok! Én férfi vagyok – csapott a mellkasára – nem akarok cuki, édibédi kis manó lenni! 

- Akkor operáltasd át magad! – javasoltam. 

- Megumival ellentétben, neked nagyon szarkasztikus a humorod. – nem volt finom és nőies az a kézmozdulat, amivel válaszoltam a megállapítására. – Persze, mint kiderült – tette hozzá szomorkásan, miután elmosolyodva nyugtázta a reakciómat. – Megumi sem éppen tökéletes. 

- Miért mondod ezt? 

- Nem tudsz róla? – kérdezte hatalmas szemekkel – Talán majd az elkövetkezendő félórák valamelyikében megtudod. – tette még hozzá, és az érkező Taknyosnak adta át a helyét. 

A Taknyos aznap Reitának volt öltözve. Bár a haja – gyanítottam – pont úgy nézett ki, mint amikor felkelt. Az arcát takarta az elengedhetetlen orvosi maszk – mint később megtudtam csakis azért, mert érezte, hogy bujkál benne valami baci – orrkendő helyett. Az öltözéke pedig elismerést érdemelt, valószínű egy sztájliszt szakértelmét kérte segítségül, mert nem az általában hordott szétnyűtt ruhái voltak rajta. 

- Nofene. – Néztem végig rajta. 

- Oh jaj! – húzódott kicsit távolabb tőlem játékosan. – Most rám akarsz ugrani? Neked már mindenki megfelel?

- Álmodozz csak! – nevettem vele – Csak most, hogy aránylag normálisan nézel ki, felszedhetnél egy lányt! 

- Mi? – nézett rám értetlenül. – Nekem ezek közül a lányok közül egy sem kéne! – komorult el a tekintete. – Olyan dolgokat tudnak vélni, rólam, rólad, meg úgy bárkiről itt a cégnél, hogy legszívesebben a fejemet verném a falba. És te is azt tennéd, ha tudnál róla! 

- Mesélj! – néztem rá csillogó szemekkel. 

- Ennyire érdekelnek a pletykák? 

- Elvégre én is csak egy nő vagyok! – tártam szét a kezem. 

- Hát jó! – mosolygott ravaszon – De figyelmeztettelek, hogy sírás lesz a vége! 

Az elején sok újdonságot nem mondott. Az a hír járt rólam, hogy Melody nővéreként kerültem közel a tűzhöz és rendesen kihasználtam a húgom kapcsolatait. Egy kékmájú piócaként írtak le, aki szereti, de még hogy szereti, a híres, japán zenészeket kortól és hangszertől függetlenül. Persze alulról kezdtem a ranglétrát, és valami noname együttes dobosával, akit követett mindenféle harmad-másodbeli együttes tagja, míg eljutottam a PSC-hez meg a nagymenőkhöz. 

- És most kapaszkodj meg! – figyelmeztetett a Taknyos – Az első kiszemelted a SCREW-es Byo volt!

- Hogy ki? Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha Tora vagy Saga vagy Manabu… - erősen gondolkozni kezdtem – Várj! Még biztos van valaki, akit rühellek… 

A Taknyos jót nevetett a reakciómon, elrebegte, hogy nem hiába mondta Ő, hogy az ember legszívesebben a fejét verné a falba, annyi hülyeséget csacsognak ezek a nők. Persze nekem nagy szerencsém volt! Elvégre találkoztam Uruhával, aki volt olyan idióta, vagy részeg – a vélemények megoszlottak – hogy felcsinált. Én persze a sztori szerint egyből terhes is maradtam, és rákényszerítettem szerencsétlen Rurut, hogy a barátnőjeként mutasson be.

- No várjunk csak egy percre! – szóltam bele a beszámolóba. – Ha most estem teherbe, akkor az ikrek nem is Taka gyerekei?

- Az ikrekről nincs szó! Nem léteznek! – válaszolta a Taknyos komolyan. – Sőt te is csak pár hónapja ismered Rurut! 

- De hát házasok vagyunk! 

- Szerinted! – vihogott. – A pletykafészkek szerint viszont nem!

- És rólad, mit pletykálnak? – kérdeztem mikor már elegem volt a mesedélutánból. A Taknyos arca elkomorult, a tekintete egészen szomorú lett. Talán azt gondolta, hogy észrevétlenül teszi, de igen is látszott, hogy megnézte az óráját. Nem szóltam neki. 

Egy halvány mosollyal állapította meg, hogy lejárt az időnk, és magamra hagyott:

- Megyek, megkeresem Kait… most Ő következik. 

A dobos előkerülése után legalább ötször kért bocsánatot, amiért megváratott és, hogy Akirának utána kellett kutatnia. Én csak legyintettem, az alatt a pár perc alatt senki sem szólított meg, talán csak Kazuki mert olyan két méter távolságra megközelíteni, de végül Ő sem lépett közelebb. Bizonyára nagyon ijesztő lehettem! 

- Nem kényelmetlen ez a ruha? – kérdezte Kai, mint akit tényleg érdekel. 

- De valami borzasztó, hogy mennyire feszélyez… Nagyon látszik? 

- Nem! Igazából nagyon csinos vagy! – udvarolt körül. – Csak hát Megu sokszor mondja mostanában, hogy minden ruhája, még az is, amelyik bő fazonú, szorítja. 

- Tényleg! Megumi miért nem jött el? – kérdeztem gyanútlanul. 

- Néhány hónapja, tudod, amikor volt az a kisebb botrány… azután… nem hiszem, hogy a srácok túlságosan örülnének a jelenlétének. 

- Botrány?

- Nem tudsz róla? 

- Nem! És most már kezd idegesíteni! – hőbörögtem. – Akira is olyan hülye megjegyzéseket tett… Aztán Ruki, most meg Te. Mi a fene történt? 

- Ruru nem mesélte? – Csak megráztam a fejem, és gondolatban a drágát megsütöttem nyárson. – Megu elég nehezen viselte mindig is a munkámat. – kezdett bele Kai. – Gyűlölt egyedül lenni egy-egy turné alkalmával. Nem bírta elviselni, hogy nem normális időbeosztásban dolgozom. Egyszerűen utálta az egészet. Azt hiszem, sokkal boldogabb lenne, ha egy egyszerű irodai alkalmazott lennék, vagy boltos, vagy pék, vagy mittudomén. Te nem érezted magad soha magányosnak, amikor Ruru turnén van? 

- Általában bírom az egyedüllétet – válaszoltam –, ha pedig mérgelődni kezdek, hogy miért kell ez… egyből eszembe jut, hogy milyen szomorú lennék fanként, ha sosem láthatnám a kedvenceimet… A turné hozzá jár a munkátokhoz… mint mondjuk egy irodai munkásnak a továbbképzés. Csak kicsit hosszabb. 

- Sosem beszéltem erről a srácoknak! – mondta tovább Kai. – Megu pedig igazán édes tud lenni, ha találkozik velük. Úgy tekint rájuk, mint a sorstársaimra, akiket kiszipolyoz a gonosz kiadó hatalma. Pedig nem is dolgozunk olyan keményen, mint évekkel ezelőtt, amikor még meg kellett vívnunk a csatákat. Most mindegy mi kerül ki, szinte nem bukhatunk… Hiyo érkezése előtt pedig a feleségem átváltott hárpiába… - kezdte elcsendesíteni a hangját. – Nagyon szerettünk volna gyereket, és nagyon örültünk, hogy ha nem is mi leszünk a vér szerinti szülei, mégis mi nevelhetjük fel őt. Megu ekkor még lenyelte valahogy a keserűségét, de amikor kiderült, hogy terhes, és egyre jöttek a jókívánságok neki, a babának, a kislánynak, a családunknak, akkor Megu hatalmas jelenetet rendezett a próbateremben. Elmondta, hogy a srácok ellopnak engem tőle… hogy úgy érzi a házasságunk nem is valóság… hogy fogalma sincs, hogy fog két gyereket felnevelni egyedül, hiszen én sosem leszek ott vele. 

Meglepődtem. Sosem képzeltem, hogy Megumi ilyesmit tenne. Persze tisztában voltam vele, hogy a hormonháztartása felborult a terhesség miatt, és valószínű sokkal sebezhetőbb is volt. Számomra ez a kiborulás inkább tűnt egy terhes kismama kétségbeesésének, mintsem igazi vádaskodásnak. 

- El bírod képzelni Ruki arcát? – kérdezte. – Rukinak mindig is a banda volt az első. Számára ez nem csak munka… erre Megu, akit kedvel és tisztel, burkoltan közli, hogy az, amiért egész életében dolgozott, az csak egy kalap szar. Bevallom, még nekem is fájtak a szavai. Olyanokat mondott, hogy mi csak végighaknizzuk Japánt, portyázunk a nők között, mint valami cowboyok a prérin, és elismerést várunk a nagy – zenének magasztalt – zörejért, ami borzasztóan idegesítő!

- Jaj! 

- Jaj bizony! – nevetett fel keserűen. – Mindenki ott állt megkövülten, én pedig egy jól irányzott mozdulattal úgy leordítottam az asszonyt… - ijedten nézett rám. – Most biztos megvetsz. – A szó a torkomra forrt, de azért egy fejmozdulattal jeleztem, hogy én bizony semmi ilyesmit nem érzek irányában. – Ruru mondta, hogy vegyem rá Megut a veled való barátkozásra. – Meglepve néztem rá. – Ruru biztosított arról, hogy jót fog tenni az asszonynak, mert te pont a másik véglet vagy. 

- Én csak – mentegetőztem. – egyszerű fan vagyok. Megumi pedig most kicsit ingerültebb, mint máskor… nem hiszem, hogy komolyan gondolta, amit akkor mondott. Egyszerűen bántani akart, és tudta, hogy ezzel sikerül neki. 

Abban a pillanatban jelent meg Aoi csillogó szemekkel, noha nem az örömtől csillogtak azok a szemek, hogy szerény személyemet láthatják, sokkal inkább az elfogyasztott alkohol mennyisége miatt. 

- Te! – mutogatott rám. – Hogy képzelted ezt?

- Mármint mit? – kérdeztem tőle, majd kérdőn néztem Kaira, hátha Ő bennfentes az információt tekintve, de csak a fejét csóválta. 

- Most komolyan! Komolyan?

Ő egyre kétségbeesettebben követelte a válaszokat, én pedig egyre kétségbeesettebben bizonygattam, hogy fogalmam sincs miről beszél. 

Mindig is tudtam, hogy az alkohol hatásait képesek vagyunk mérni egy skálával. Persze minden embernél mások a lépcsőfokok, elvégre minden emberre máshogy hatott az alkohol. Viszont egyetemi jó barátom Rika megtanított rá, hogy nála az első lépcső általában a csacsogás, az utolsó pedig a teljes KO! Valahol a kettő között húzódott egy fok, amit én úgy neveztem, hogy Rika „érzelgősre itta magát”, úgy tűnt, Aoinál is van egy ilyen lépcsőfok. 

- Tényleg képes vagy Kazukiról elnevezni a babát!? – csúszott ki végül a száján a kérdés egészben, amiért igazán hálás voltam neki, bár miután felfogtam a lényeget, próbáltam kissé elhallgattatni. – Ez tök nem fair! – biggyesztette le az ajkait, mint egy óvodás. – Én voltam az első, aki sejtette, hogy babátok lesz… erre… 

- Úgy tudtam, kedveled Kazukit! 

- És a Kazuki alapból nem jó név! Mi lesz, ha lány lesz? 

- Ha beírod a Google-ba lányokat is kiad ilyen névvel! – vitatkoztam. 

- Az Aoi sokkal jobb lenne! Mert az egy szép név! Tele magánhangzóval és lányos is lehet, de lehet olyan férfias is, mint én! 

- Lehet, de Kazukin kívül senki nem törődött velem, mikor beigazolódott a gyanú! – Nem tudom, miért kezdtem el komolyan vitatkozni egy részeg emberrel. – Még te sem jöttél oda hozzám egy vödör vaníliafagyival, hogy gratulálj! Mert a drága Megumi-chan mindenkinek fontosabb volt! 

- Féltékeny voltál Megumira? – nézett rám ártatlanul. 

- Na menjél te a francba! – mérgelődtem. – Azt hiszed, hogy nekem talán jól esik a mellőzés, amikor Kai feleségét mindenki körbeugrálja? Nekem senki sem gratulált az ikrek születése előtt! Senki nem hozott plüssmacikat! Senki sem keresett fel a szülés után! Igen is rosszul esik most azt látni, hogy Őt annyira szereti mindenki, engem pedig annyira utáltok, hogy még a fene nagy japán udvariasság sem vesz rá benneteket, hogy meglátogassatok, noha hamarosan kisbabám lesz… megint! – Azt hiszem, képes voltam elérni az érzelgősség lépcsőfokát, noha egy korty alkoholt sem ittam. – Kazuki volt az egyetlen, akit egy kicsit is érdekelt, hogy kerekedik a hasam. – Az emlékre mosolyognom kellett. – Angyali volt akkor. Valószínű a baba is így érezte, mert közel akart lenni hozzá… - elhallgattam. 

- Kazuki rendes srác. – mondta végül Aoi. 

- Igen, az! – helyeseltem. 

- Kissé bolond, de rendes! 

Csak bámultunk magunk elé. Én gondolkodtam… Aoi pedig, azt hiszem, nyitott szemmel aludt vagy foszforeszkált a mellette lévő cserepes bokrot utánozva. Nem tudom, Taka hogy került akkor elő, de hirtelen megjelent egy kedves mosollyal az arcán. Talán pont azért, mert észrevette, hogy a bandatársa és én éppen készültük elhagyni az érzelgősség állomását… Az „érzelgősre itta magát” után viszont a „sírósra itta magát” volt a következő lépcsőfok. 

- Mi lenne, ha hazamennénk? – kérdezte a kezét pedig felém nyújtotta, hogy felsegítsen. 

- Rendben. – bólintottam. – Túl sok infó kavarog a fejemben. 

- De legalább túl vagy rajta. – bíztatott az uram. 

No igen, legalább túl voltam rajta.