Kukkoló ~ 1. fejezet

Azt hitted, nem vettem észre?

Egy izzadtságcsepp csorgott végig a halántékomon, a nyakamban tomboló lüktetés szétfeszítette a torkomat. A lenge, fekete trikó, amit a sportmelltartóm fölé vettem, hűsítő nedvességgel táncolt a hátamon, míg a nadrág teljesen ráragadt a combomra. A lábaim adta kellemes ütemre a copfom ide-oda kalimpált, meg-megsimítva a lapockáimat. Nem kellett a tükörbe néznem, hogy tudjam, mennyire kipirult az arcom vagy, hogy az izzadtságtól összetapadt rövidebb hajszálak milyen gusztustalan módon keretezik az arcomat. Utáltam futni! Utáltam, hogy a megerőltetéstől majd kiugrott a szívem a helyéről, hogy egy kisebb tónyi vizet kipárologtattam magamból, ami úgy folyt végig a testemen, mint a Niagara-vízesés. Utáltam, hogy a szagom még a hatalmas edzőtermet is képes volt betölteni. Az egész nyűg volt, abból a fárasztó és kellemetlen fajtából, amit az ember önszántából nem is végzett! 

A tükörbe pislogtam: és ott állt Ő. Izzadtságtól nedves bőrén még kivehetőbbek voltak a karjában meghúzódó izmok, és a hasfalát felosztó kockák. A combjait takaró szövet kevésbé mutatta meg a lába körvonalát, de a vádlija már szabadon lengedezett, a látvány pedig a szemembe égett. Úgy nyújtózott, mint egy nagymacska, s az apró fordulatának köszönhetően a háta izomzata is elém tárult. Lejjebb kellett vennem a futógép fokozatát, nehogy belefejeljek az irányítópanel felületébe. 

Tulajdonképp kukkoltam Csokifiút – így neveztem magamban, mert a haja pont olyan színű volt, mint az étcsokoládé, és pont annyira szerettem volna végignyalogatni, mint egy szépen kockákra felosztott csokitáblát. 

Persze nagyon ártatlanul indult az egész! Órákon át tartó tanulócsoporti foglalkozás és néhány szétült fenék vett rá pár csoporttársamat és engem, hogy edzőterembe menjünk. A táncos ugrabugra kellemesen lefárasztott, a kapott kupon és a diákkedvezmény pedig megkímélte a pénztárcámat annyira, hogy az éves tagság befizetése után sem kellett túlórát vállalnom a kávézóban, ahol robotoltam. Már az első alkalommal kiszúrtam Csokifiút: olyan komoly szenvedéllyel püfölte az előtte álló bokszzsákot, hogy kedvem támadt a zsák helyére állni, csak hogy engem bámuljon azokkal a sötét szikrákkal a szemében. A harmadik héten kezdtem önállósítani magamat. Egy plusz nap, gondoltam, senkinek nem árt, amikor is nyíltan bámulhattam Csokifiút anélkül, hogy tartanom kéne a tánc ütemét. Ráadásul sokkal kellemesebb volt futás közben, csendesen koncentrálni a szép kockaszeletek között csordogáló csokiöntetre, amikor nem ordít sipító hangon egy nő, hogy „és most jobbra ugyanezt!”. 

A lépteim egyre ráérősebbek lettek, a szívverésem lelassult. Kifejezetten jólesett a lecsorgó verejtéket felitatni a törülközővel, amit magammal vittem a terembe. Felpillantottam a tükörbe: Csokifiú akkor kezdte a harmadik kört az edzéssorozatából és tíz alá ritkán adta, így tudtam van elég időm. Az öltözők irányába vonultam és észrevétlenül a férfiaknak szánt rész felé kalandozott a tekintetem. Alig egy-két ember lézengett a teremben. Csokifiú nem szeretett közösködni. Néha az az érzésem támadt, hogy amikor Ő megtisztelte látogatásával az edzőtermet, mást tovább sem engedtek a portától. Csak egy tánccsoport gyakorolt az egyik próbateremben, s néhány lány futott a tükör elé állított gépeken, de férfi? Csak Csokifiú… 

Senki sem vette észre, hogy az utolsó pillanatban a másik ajtót választottam. A férfiöltöző pont ugyanolyan volt, mint a női: szekrényekkel felszerelt labirintus padokkal. Könnyű volt megtalálnom Csokifiú felségterületét: a ruhák szanaszét hevertek a padon, a cipője – aminek méretét már hetekkel ezelőtt lejegyzeteltem – elhagyatottan torlaszolta el az utat. Megfigyelési napló 11.1. számú bejegyzés: Csokifiú rendetlen. – pötyögtem a telefonomba, majd egy fényképet is csatoltam, hogy bizonyítsam a leírtakat. A ruhái jó minőségűek voltak: szépen varrott szegélyein nyoma sem volt kiálló cérnaszálnak; a színük pont olyan erőteljesen ragyogott, mintha újak lennének. Farmer, póló, zokni – 11.2. számú bejegyzésként gyorsan lekörmöltem, hogy mesefigurás zoknit viselt aznap – és egy alsónadrág. Viszketett a tenyerem, hogy megtapogassam az alsóját, a sötét anyag annyira hívogatóan csavarodott a kupac tetején, hogy legszívesebben megérintettem volna… hogy összehajtogassam. Legalábbis ezzel nyugtattam magam. Csakis a rendszeretetemet okoltam a vágyért, hogy az ujjaim közé kaparintsam a ruhadarabot és még a gondolatot is próbáltam tagadni, hogy szeretném beszippantani a pamutszálak között megbújó férfias illatot. 

Elöntött a forróság. Kényszerítettem magam, hogy otthagyjam a ruhadarabokat és elinduljak a női öltöző irányába. Bíztam benne, hogy a hideg zuhany majd lehűti a bőröm perzselését, elvégre még munka előtt álló leányzó voltam. Nem lett volna szerencsés, ha vörös fejjel és pajkosan csillogó szemmel szolgálom ki a kávéra vágyókat az éjszaka közepén. Bár lehet, hogy több borravalót kaptam volna… 

A hűsítő cseppek végigszaladtak a testemen, de ahelyett, hogy csillapították volna a heves szívverésemet, még jobban feltüzeltek: a melleim elnehezedtek, a vérem dübörgött az ereimben, a sóhaj pedig, ami kicsúszott a számon, forró volt és kéjjel átitatott. 

A szemeim önkéntelenül lecsukódtak, a feketeség elvarázsolt, a gondolataim olyan utakra tévedtek, amik messze vezettek az edzőteremtől és a nyilvános zuhanyzótól. 

- A bőröd szinte lángol. – Sosem hallottam még Csokifiú hangját, de pont ilyennek képzeltem: kellemesen bizsergés simította végig a testem. 

- Hogy? 

- Azt hitted, nem vettem észre? – Képtelen voltam megszólalni, csak bámultam őt: a sötét haját; a szemeit, amik megteltek vággyal; a felsőtestét, ami még mindig izzadtságtól csillogott; az izmai játékát, ahogy közelebb lépett hozzám; az ujjait, amik felváltották a vízcseppek helyét. Megfeszültek az izmaim, amint hozzám ért, a bőröm még több hőt bocsájtott ki magából, biztosra vettem, hogy az egész zuhanyzó párafellegben úszik. A simítása lágy volt és kedves, de amint a lábam közé ért erőteljesebbé vált az érintése, pontosan tudta, hogy szeretem… A gőz hófehér színe lassan váltott pasztellszínek keverékére, ahogy a szenvedély végigsöpört a testemen, hogy végül aranyló fénnyel robbanjon szét a tudatomban. Még nem voltam teljesen magamnál, mikor meghallottam a női hangok csacsogását… véget ért a tánccsoport próbája. A homlokom a zuhany falának koppant, és erőnek erejével vettem rá a szemhéjamat, hogy kipattanjon. Ahogy a fantáziaképem eltűnt, vacogni kezdtem. Már nem estek jól a hűvös cseppek, amik tűként szurkálták a bőrömet; már nem láttam a párát, amit a testem bocsájtott ki a szenvedély tüzében; már nem fürödtem Csokifiú csillogó szemeiben. 

Már csak egy lány voltam, aki egy nyilvános zuhanyzóban önkielégítést végzett, miközben egy srácról fantáziált, akit hetek óta kukkolt. 

- Gratulálok, Park Eunae! – suttogtam magam elé némi vigyorral a képemen – Mindig is tudtam, hogy kicsit őrült vagy. 

Elzártam a csapot, magamköré tekertem a törölközőmet és elhagytam a tett helyszínét. Még a vállam fölött hátrapillantottam, hogy hagyok-e bármilyen bizonyítékot, de minden tiszta volt és csendes. Nekem pedig vigyorognom kellett: igen, a fehér csempék meg fogják őrizni a titkomat. 

A hatalmas sporttáska egyáltalán nem illett a vastag, szürke egyberuhámhoz és a hozzá passzoló hosszú csizmámhoz, sem a fehér kabáthoz, amit magamra húztam a februári hidegben. A világos sapkát csak azért vettem fel, hogy a nedves hajamat megvédje, noha a lilás fürtjeim kissé hullámosan kandikáltak ki alóla. De mit számít az összhatás, ha az ember dolgozni megy? Kedveltem a kis kávézót, aminek három hete voltam büszke pultos lánya. Közel volt a lakáshoz, amiben éltem és az egyetemhez is, ahol a mindennapjaim nagyrészét töltöttem. Elégedett voltam, nem csak azért, mert könnyen megközelíthető volt a kávézó, a fizetésem is megugrott az előző helyemhez képest, és nem utolsó szempont, hogy Csokifiú is időnként tiszteletét tette nálunk. Úgy minden nap, pontban este 7-kor. Persze nem kifejezetten ezért váltottam le a mosogatóköpenyt a kávézói kötényért… legalábbis ezzel nyugtattam magam. 

Persze nem volt olyan rózsaszín a hely, ahogy először elképzeltem. Egyenruhát kellett hordani, ami zöld volt és kényelmetlen, a hajamat mindig jólfésült kontyba kellett kényszerítenem, és pultosként hallgathattam a bunkóbbnál bunkóbb utasításokat, hogy mit tegyek és ne tegyek a kávéjukba. Mindezt mosolyogva és türelemmel viselve. Nem volt mindig könnyű! De aztán, a műszakom közepe tájékán, belibbent Csokifiú a tökéletes ruháiban, a mosolynélküli arcával és leadta a rendelését… valamiért sosem nálam. Pedig tudni akartam a nevét, amit leolvashattam volna a bankkártyájáról, hallani akartam a hangját, amivel a markáns kávéit megrendeli, és bele akartam nézni a szemeibe, amik mindig unottságot tükröztek, az edzőtermi csillogás helyett. 

- Mit adhatok? – A hideg is kirázott a két kasszával arrébb sipító munkatársam hangjától, aki képes volt túlvisítani a mellettem zörgő kávégép kellemes zúgását. Próbáltam kizárni a tudatomból az ellenszenves hangot, de akkor elvinnyogta a varázsszavakat. A szívem hangosabban kezdett verni. Rápillantottam a karórámra és minden kétségem elszállt. Csokifiú megérkezett! Direkt helyezkedtem úgy, hogy rápillanthassak és szándékosan tartott tovább, hogy elkészítsem a kávékreálmányt, amit a vendég kért tőlem. 

Csokifiú tökéletesen összeszedett volt és persze a szokásos unott kifejezés ült az arcán. Még akkor sem vonta fel a szemöldökét, amikor a Borzalom nyávogva közölte a vásárlás végösszegét. Nem vártam meg, míg a tranzakciót sikeresnek minősítik, inkább odalöktem a vaníliás csodát Junmyeonnak, aki egyenletesen dörömbölt a pulton. 

- Mintha egy kicsit tovább tartott volna, mint szokott. – méltatlankodott a srác. 

- Ugyan már! – vontam meg a vállam és küldtem felé egy hatalmas vigyort. 

- Mikor végzel? – kérdezte, majd úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy forgatni kezdem a szemem. – Nem tetszik a gondolat, hogy este egyedül mászkálsz… szar környéken laksz, Eunae, ezt nem tagadhatod! – Miközben magyarázott, a kezembe csúsztatta a kávéra szánt érméket, én pedig fújtatva nyomkodtam a kasszát, hogy végre útjára engedhessem az egyik legjobb barátomat. 

- Nem kell aggódnod! – mondtam és csak azért nem tettem hozzá, hogy „mami”, mert semmi kedvem nem volt megmagyarázni a munkatársaimnak, hogy miért csap le egy jóképűnek mondott fickó a kávézó kellős közepén – Tudok vigyázni magamra! – tettem még hozzá határozottan. 

- Nem győztél meg! – bámult rám szúrós tekintettel Junmyeon. 

- Na most már hess! – nyomtam a kezébe a blokkot – Azt hittem, még könyvtárba akarsz menni! 

- Jól van, jól van! – emelte a kezét megadásra – Szia, Eunae! 

- További szép napot önnek, uram! – énekeltem a kávézó által rám kényszerített elköszönést. 

A környék, ahol laktam, tényleg nem az ötcsillagos szállodáiról volt híres. Ellenben időnként fel-feltűnt a híradóban, hogy eltűnt egy-egy lány, esetleg kábítószer túladagolásban életét vesztette egy-egy fiatal. Nem mintha mindennaposak lettek volna ezek az esetek, egyszerűen csak érezhető volt valami sötét aura a vidéken. Valami, ami uralta az ott felsorakoztatott üzleteket és éttermeket. 

A lépteim nem vertek zajt az éjszakába, csendesen suhantam végig az ismerős, sötétbe burkolt utcákon. Sosem éreztem magam fenyegetve, hiába hüledeztek a csoporttársaim, amikor elárultam nekik a lakhelyem címét. Persze nekem sem gyermekkori álmom volt, hogy drogosok és kurvák szomszédságába éljek, csak hát lekéstem a kollégiumi jelentkezést, a csekélyke félretett pénzem pedig nem engedte meg, hogy a jobb környékek albérletei között válogassak. Így maradtak a sötét utcák, az időnként felhangzó szirénák és a tíz perces séta, ami az egyetemre vezetett. Nevetséges volt, hogy a szürkés, szmogos, mindig hideg utcák, hogyan váltak egyre világosabbá és tisztábbá, míg elértem az egyetemi városrész barátságos otthonosságát. 

A főbejárat ajtaja nehéz volt és hangosan nyikorgott, ahogy kitártam. A lépcsőházban visszhangot vert a lakásokból ki-kiszűrődő tv hangja, a levegőben cigaretta és olcsó illatosító szaga áradt. Sosem értettem, hogy miért használ minden lakó citromos wc illatosítót a lakásának, légterének frissen tartására, de csak váll rántva lépcsőztem tovább, hogy végre felérjek a negyedik emeletre, ahol az apró kétszobás lakáson osztoztam egy felettébb különleges személlyel. 

Az előtérbe belépve megcsapott a füstölő illata, azon szerencsések közé tartoztam, akiknek a lakásában nem a citromos csoda terjengett, hanem a füstölő borzalmas töménysége. Xiu mindig ezzel próbálta elnyomni a dohány és a fű szagát. Csak sóhajtottam egyet, elhatároztam, hogy nem fogok kiakadni apróságokon – mintha apróság lenne, hogy illegális szerek tömkelege volt elrejtve a lakásban –, elvégre az új jelmondatom, az élni és élni, hagyni csodálatos gondolata volt. 

Nem lepődtem meg, hogy Xiu nem került a szemem elé, sőt még egy pisszenést sem hallottam, amíg a közös helyiségekben tettem-vettem, viszont, ahogy az ajtómat bezártam magam után, felhangzott a semmivel össze nem téveszthető vinnyogás, amivel Xiu a pajtijaival beszélgetett telefonon. A srác olyan meleg volt, mint egy kályha, és olyan magas hangon beszélt, amilyennel addig nem találkoztam. Bár nem ezek voltak az okok, amiért próbáltam a személyes találkozásainkat a minimumra csökkenteni: általában csak átadtam neki a bérleti díj rám eső részét, ha pedig találkoztunk valamelyik közös helyiségben – szerencsére csak egyetlen alkalom volt, amikor erre a fürdőszobában került sor – akkor néhány mondatnyi beszélgetésre is hajlandó voltam, mielőtt bemenekültem a szobámba. Próbáltam elfelejteni a képet, ami akkor fogadott, amikor egyszer korábban értem haza… Utólag értetlenül állok a tény előtt, hogy a földön heverő ruhák láttán miért nem gyanakodtam? Esetleg a füstfelhő miatt, ami megtelepedett a lakás levegőjében? De nem, én naiv kislány beléptem a marihuánától és szextől bűzölgő lakásba, és meglepődtem a látottakon: a négy férfin, a fehér poron az asztalon és a kacsintáson, amit a lakótársam egyik pajtija küldött felém és az ajánlaton, miszerint csatlakozzak hozzájuk. Ez a beköltözésem után néhány héttel történt, és igen, azóta teszem félre a fizetésem egy részét, hogy legyen pénzem másik lakásba költözni. Persze a barátaim koleszszobájában meghúzhatnám magam ideig-óráig, de hosszútávon az sem lenne megoldás. Így hát maradt a spórolás és a lopakodó üzemmód, amivel kerültem Xiut. 

A szobám borzasztóan apró volt! Az eredeti színe pedig annyira sötét, hogy biztos voltam benne, valójában egy gardróbba költöztem be. Egy vidám, világos szín, némi bútor, amit főleg adományként kaptam az ismerőseimtől, mégis képes volt élhető teret biztosítani. Az ágyra vetettem magam és a telefonomat kezdtem nyomkodni, végigpörgettem az aznapi bejegyzéseimet, amiket a Megfigyelési naplóba írtam, valahogy jól esett azon merengeni, hogy mivel töltheti az estéjét Csokifiú. Elképzeltem, ahogy a városban csavarog bőrcuccban, motorral, mint egy rosszfiú; aztán ahogy egy nagyon modern lakásban könyvet olvas a digitális technológiák fejlődéséről, szemüveggel az orrán, feketeteát kortyolva. Valahogy bármit el tudtam képzelni róla: és amíg csak a képzeletem játéka a fickó, olyannak alkottam meg, amilyennek csak akartam. Valahogy ez biztonságérzetet adott a kissé bizonytalan helyzetem közepette. 

☆ 

A lépcsőn ücsörögtem egy hosszúra nyúlt munkanap végén és a bakancsom fűzőjével bajlódtam, nem sok kedvem volt hazamenni, de annyira fáradt voltam, hogy biztosra vettem, nem lennék jó társaság semmilyen munka utáni programra. A gondolataim szárnyra kaptak, ahogy bámultam a kinti havazást. Annyira tisztának tűnt még a város a fehér varázsnak köszönhetően. Bevillant annak a cuki manósapinak a képe, amit Csokifiú viselt ma a szokásos kávézói megjelenése alkalmával. Persze megint nem az én soromban állt, de mégis hatalmas vigyor terült el az arcomon, már csak a megjelenése miatt is. A Megfigyelési naplóban még nem állítottam neki emléket, de már fogalmaztam magamban a szöveget: „Megfigyelési napló 81.5. számú bejegyzés: Csokifiú valójában egy kismanó.” egészen szomorúvá tett a tény, hogy nem tudok képet csatolni a megállapítás mellé. 

- Hú, de elgondolkoztál! – Egészen megugrottam, amikor meghallottam a munkatársam, Miyeon hangát, aki egy hatalmas esernyővel strázsált mellettem. – Hoztam neked egy esernyőt, annyira sűrű a hó. Felháborító, hogy márciusban még képes ennyire esni. 

- Köszi! – biccentettem és elfogadtam a felém nyújtott tárgyat. 

- Vigyázz magadra hazafelé! – Engedett utamra Miyeon, bár a hangjában felcsendülő aggodalom hallatán legszívesebben csak megcsóváltam volna a fejem. 

Minden olyan fehér volt: a tájra ráültek a hópelyhek, a levegőben játszó pihék pedig szállingózva hulltak alá. A lágy ropogás kellemesen jelezte a lépteimet, valahogy minden olyan vidámnak tűnt körülöttem. Mégis honnan kellett volna sejtenem, hogy mi vár otthon? 

Az ember azt gondolná, hogy megérzi, mielőtt történik vele valami NAGY. Nem apró bosszúságokra, vagy pillanatnyi örömökre gondolok, hanem sorsfordító tragédiákra, esetleg boldogító eseményekre. 

Még akkor sem ébredtem rá, hogy az életem viharos gyorsasággal tönkrement, mikor hazaérve az üres és állottszagú lakás fogadott. A szobám ajtaja tárva nyitva állt, a feszegetés nyomai pedig felsértették az ajtókeret felületét. A szívem a torkomba dobogott, amikor ráeszméltem, hogy valaki az engedélyem nélkül lépett a szobámba. A bőröndöm tartalma a földre volt szórva, a jegyzeteim itt-ott hevertek, némelyik meggyűrve, megtépve hirdette a hevességet, amivel eltávolították az útból. Remegve nyúltam a titkos helyemre, noha akkor már sejtettem, hogy bárki is forgatta fel a szobámat, bizonyára megtalálta azt a hófehér borítékot, amibe a megtakarításaimat rejtettem. A pénz a borítékkal együtt eltűnt, ahogy minden reményem is a jobb lakhatásra. 

- Kiraboltak. – suttogtam magam elé hihetetlenkedve. A telefon már a kezemben volt, elvégre józan ember ilyen helyzetben a hatóságok segítségét kéri, de a tárcsázásig már nem jutottam el… a balsejtelem bekúszott a szívembe. Csetlő-botló léptekkel kerültem egyre közelebb a lakótársam szobájához. Nem kopogtam. Biztosra vettem, hogy nem tartózkodik ott. Ahogy kitártam az ajtaját, a szobája üres volt. Teljesen üres. Se használati tárgyak, se ruhaneműk, se bútorok. A füsttől elszürkült fal mintha röhögött volna rajtam és a naivitásomon. 

Körbejártam a lakást és számba vettem, hogy mi tűnt el szőrén-szálán és igyekeztem nem bosszankodni afelett, hogy az elveszett holmik közül mennyi minden volt az én tulajdonom. Végül kénytelen voltam levonni a konklúziót: a lakótársam összeszedett minden mozdíthatót a közös helyiségekből, felfeszítette a szobám zárját, kirabolt és lelépett. A padlóra rogytam és próbáltam újratervezni az életem, vagy legalábbis az elkövetkezendő időszakot… Jó, bevallom, bőgtem! Fogalmam sem volt, hogy fogom egyenesbe hozni az életemet pénz, használati tárgyak és lakótárs nélkül, aki fizeti a lakás költségeinek a felét. Az önsajnálatom a tetőfokára hágott… ekkor kezdtek el dörömbölni az ajtón. 

Fogalmam sincs, hogy voltam képes feltápászkodni és elvánszorogni a bejáratig, nem mintha az a három lépés olyan megterhelő lett volna, de a hangulatom a béka segge alatt volt. Ilyenkor még a pislogás is fárasztó. 

Az ajtóban egy nagydarab fickó állt, nem várta meg, míg értetlenkedve kérdéseket teszek fel, rám ordított: 

- Hol a francban van az a köcsög? 

- Ha Xiut keresi, akkor nem tudom. – nyögtem ki két szipogás között. 

- Tartozik a Főnöknek, úgyhogy jobb lenne, ha előkerülne! – dörmögte a fickó, én pedig kaptam az alkalmon, hogy megosszam valakivel a saját szánalmas helyzetemet. 

- Ha ez megnyugtatja, nekem is tartozik. – morogtam ugyanazzal a stílussal, ahogy a fickó beszélt velem – Kirabolt a kis szemétláda! 

- Te vagy a lakótárs. – A fickó hanglejtése azt sejtette, hogy tényként állapította meg ezt, de azért a biztonság kedvéért rábólintottam. – Akkor te is tartozol a Főnöknek! 

- Hogy? 

- A ház a Főnöké. És nem fizettétek a bérleti díjat már két hónapja. 

- A kurva életbe! – Az állam a padlót verdeste, a gondolataim úgy kavarogtak a fejemben, hogy képtelen voltam szembenézni a valósággal: rohadtul át lettem cseszve! – Sajnálom, de nincs pénzem! Kirabolt az a szemét! 

Nem tetszett a tekintet, amivel a fickó végigmért, az meg egyenesen felháborított, hogy megragadta a karom és úgy vonszolt magával, mintha valami rongybaba lennék, mondván, majd a Főnök dönt a sorsomról. 

Az ember azt gondolná, hogy megérzi, mielőtt történik vele valami NAGY. 

A várost ellepte a mocsok: a hó gyorsan olvadt szét az autók abroncsa alatt, minden szürke volt és lucskos. Megborzongtam a testemet átjáró hűvöstől, amit még a kabát sem volt képes felfogni. Addig észre sem vettem, hogy le sem vettem magamról, mikor hazaértem. 

Az épület rosszabb állapotban volt, mint az a szánalmas társasház, amiben addig éltem. Csak reménykedtem, hogy a rám törő feszültséget az elkenődött sminkem és a pénztelenségem okozza, nem pedig a balsejtelem, no meg a Főnökkel kapcsolatos képek sokasága, amik a fejembe tódultak. 

- Kopogj! – utasított a fickó kicsit sem kedvesen, nekem pedig nem volt más ötletem. 

Remegett a kezem, ahogy a szürkés falap felé nyúltam. Görcsösen szorítottam ökölbe az ujjaimat, hogy végül elhaló kopogással jelezzem a jövetelem. Valahonnan a távolból rendőrségi sziréna ordított fel, s ahogy a percek teltek, egyre inkább a fülembe kúszott a hangja. Fázósan burkolóztam bele a világos szövetkabátomba, egyáltalán nem melegített fel a tudtad, hogy a fickó a sarkamba liheg, és valahogy semmi kedvem nem volt belépni azon az ajtón. A másodpercek lassú pergése megőrjített, már épp a hústorony tudtára kívántam adni, hogy ha nincs itt senki, akkor nyugodtan leléphetnénk, amikor kinyílt az ajtó. 

Az ajkamra fagytak a ki nem mondott szavak, a szemem pedig égett a látványtól. A lány vékony volt, s a pucérsága még inkább kihangsúlyozta a testalkatát. A haja zsírosan terült végig a vállain, kellemetlen, dögszagot árasztva magából. Az arcát elszínezte a füstös életmód, amivel tönkretette az ifjúságát. A szemét ködfátyolossá varázsolta a füves cigi és a kokain bódító keveréke. A karjai vékonyságát csak a könyöke hatalmas dudora törte meg, de szinte azonnal a háta mögé helyezte őket, amint meglátta, hogy a tűnyomokat kémlelem a bőrén. A kurva életbe! 

Azt hiszem az volt a pillanat, amikor ráébredtem, hogy az életem viharos gyorsasággal tönkrement. 

Fel sem fogtam, hogy a fickó mellettem dörmögve megszólalt, csak a lány elhaló hangjára figyeltem fel, ami, mintha a síron túlról hangzott volna fel: 

- Persze, itt van! Nyugodtan gyertek be! 

Szerettem volna jelezni, hogy a nyugodtságom abban a pillanatban hullott darabokra, mikor megláttam őt, sőt kifejezetten zaklatottnak éreztem magam, ezen pedig az sem segített, hogy beléptem a lakásba. Nem akartam körülnézni, valahogy a lelkem mélyén éreztem, hogy semmi olyasmit nem látnék, ami visszarángatna a teljes kétségbeesésből, így inkább a lányra szegeztem a tekintetem, aki kissé billegve haladt előttem. A hátán feltűnő tüskeszerű csigolyák ijesztő mozgása és a billogként rátetovált kígyó láttán nyelnem kellett egyet. A kurva életbe! 

A lakásban egyetlen ajtó sem volt becsukva. S a törékeny alak pont abba lépett be, ahonnan furcsa sóhajok szűrődtek ki. Földbe gyökerezett a lábam, amint a küszöbéhez értem. Képtelen voltam megszólalni, csak bámultam, ahogy az ismeretlen férfi sötét tincsei csapzottan hullnak alá; ahogy a kissé görbe orra kitágulva szippantotta a levegőt; ahogy az ajkai közül kéjes sóhajok ezrei vándoroltak ki. A bőre fehér: a nyaka, a mellkasa, a lábai… mind-mind sápadtan remegtek meg, az előtte térdelő szürkés test szapora munkája nyomán. 

- Hagyj nekem is belőle! – szólalt meg a kísérőnk síron túli hangján, mire a másik lány kelletlenül engedte ki az ajkai közül az ágyon ücsörgő férfi farkát, hogy társa folytathassa a kényeztetését. 

- Főnök, meghoztam a köcsög szobatársát. 

A férfi pillantása metsző volt és hideg. Bódultnak tűnt, de lefogadtam volna, hogy nem csak a két lány nyalakodása hatására, némi tiltott szert is sejtettem a tekintete mögött. 

- Vidd az irodába! – A hangja kemény volt és parancsoló, én pedig egészen hálás voltam, hogy elhagyhatom a szobát. 

Fogalmam sem volt, hogy jutottam el az irodáig, ami sokkal tisztább és barátságosabb volt, márha egy kihallgatóhelyiségnek kinéző szobát lehet barátságosnak hívni. Mégis, a gondolat, hogy lerogyhatok a székre, amíg a Főnök kiélvezi a két lány adta lehetőségeket, megnyugtatott. Minden belső szervem remegett, amikor a férfi megjelent kigombolt inggel és a gatyáját igazgatva, s ahogy belevetette magát a királyi székbe, már éreztem, hogy itt csak én veszíthetek. 

- Hol a pénzem? – szegezte nekem a kérdést a Főnök, engem pedig a hideg is kirázott. 

- Ott ahol az enyém is! – csattantam fel egy pillanat alatt, aztán ráébredtem, hogy nekik van fegyverük, nekem viszont nincs – Xiunál. – tettem hozzá csendesebben. 

- Engem az nem érdekel. Nekem most kell a pénz! 

- De nekem nincs pénzem! – mondtam ki a nyilvánvalót. – Xiu minden spórolt pénzemet elvitte. Még a mosógépemet is! 

- Hát Kislány, akkor hajléktalan leszel! 

- Muszáj laknom valahol, ha nincs lakcímem, nem engednek dolgozni, ha nem dolgozok, akkor magának nem lesz pénze! Legyen megértőbb! – Az érvek, amik kicsúsztak a számon, még nekem is sántítottak, nemhogy a maffia emberének. Csóválni kezdte a fejét… valahogy sejtettem, hogy szívesen ajánlana nekem egy jólfizető, neki jólfizető, állást a lányai között, de mire kinyithatta volna a száját, valaki berontott az irodába… 

- Főnök! Beszélnünk kell! 

A manósapka nevetségesnek hatott abban a környezetben, ahogy az én vinnyogásom is, de képtelen voltam visszafogni magam. Hogy a francba került ide Csokifiú? 

- Hát ő meg mit keres itt? – Igyekeztem én szépen beleolvadni a székbe, amin ültem, de láthatóan a megdöbbent sikolyom felkeltette Csokifiú figyelmét. 

- Ismered? 

- Persze, ő a kukkolóm! 

- Hogy mi? – Az állam a padlót verdeste, egy pillanatig nem kaptam levegőt. Komolyan? Lehetne még rosszabb ez a nap? 

- Ugyan már, szivi! Rózsaszín a hajad! – Szerettem volna pontosítani, hogy ez lila, de nem tettem – Tényleg azt hitted, hogy nem vettem észre? Ott csorgatod a nyálad az edzőteremben, aztán a kedvenc kávézómban, lassan már nem merem kitenni a lábam otthonról! – A hangja nem tűnt idegesnek, inkább úgy beszélt, mintha szórakoztatná a helyzet, ez valahogy engem is megnyugtatott. 

- Ez jó! – röhögött fel a Főnök – Oh Sehun megijed egy törékeny kislánytól! – Felkaptam a fejem, a szívem majd kiugrott a helyéről… Oh Sehun. Most már tudom a nevét! 

- Jól van, Kislány! – A Főnök tekintete rendreutasító volt és hűvös, nekem pedig elhalt minden jókedvem a láttán. – Hagyd, hogy a felnőttek megbeszéljék a dolgokat! Várj kint! 

Szerettem volna felháborodottan vitatkozni arról, hogy az én gondom is van olyan fontos, mint Csokifiú problémája, de a szavak a torkomra forrtak. Megtörten indultam el az ajtó felé. A folyosó csendes volt és szürke. Gyűlöltem, hogy ennyi szürke vesz körül, legszívesebben letéptem volna magamról a ruhámat, kevésnek éreztem a színt. Főleg most, hogy az életem lassan elhalt a kilátástalan szürkeségben. 

A gondolataimban nevek villantak fel: kitől tudnék kölcsön kérni. Ott voltak a szüleim, akik noha nem voltak szegények, de ha megtudták volna, hogy mibe keveredtem… esélytelen. Ott voltak a barátaim, akik többségben csóró egyetemisták voltak, akárcsak jómagam, és minden pénzt elvertek bulikra, ruhákra és egyéb felesleges dologra. Szóval… esélytelen. Akkoriban egésze jóba lettem az egyik munkatársammal, Miyeonnal, aki felnőtt volt, és műszakvezető, így bizonyára volt félretett pénze, meg egy kislánya, akit egyedül nevelt… esélytelen. 

Egészen megugrottam, ahogy kicsapódott az ajtó, a Főnök pedig nagyot sóhajtva csóválta meg a fejét: 

- Milyen kukkoló az, aki nem tapad az ajtóra, miközben szívszerelme egy maffiózóval beszélget? Sebaj, Kislány! – legyintett – Átbeszéltük a helyzeted, és úgy döntöttünk, hogy Sehunhoz költözöl, amíg nem téríted meg a tartozásod! 

- Hogy mi?