Hatalmi játszmák 5. [3/5]

 

o ☆ o 

Értetlenül futtattam végig az ujjaimat a nedves, rostokkal tarkított falak felületén. A levegő egyszerre volt dermesztően hűvös és nyirkosan csúszós. Akár egy szürke egyenletes massza, ami lassan elnyelte a testem. A mellkasomra ülő félelem gombócot növesztett a torkomba, a végtagjaimat pedig kegyetlenül marta a fagyos lehelet, ami oda-vissza cikázott az aprócska ketrecemben. Szerettem volna összehúzni magam, apróra tekeredni, akár egy elveszett kiscica, de képtelen voltam megmozdítani a testem. Kegyetlenül tolta a képembe az a zord, fémes csörgés, hogy láncokon tartanak… A fejem tompa volt, a szemem pedig csak szürke ködként érzékelte a körülöttem elterülő tárgyakat. Voltak egyáltalán bútorok? A matrac, ami alattam terült kéntől bűzölgött, csatakosan, túl puhán és idegenül feszült a bőrömnek. Úgy éreztem, elnyel, megfojt és vérszomjasan megemészt, mint egy nyálkás, hatalmas csiga. A fülem zúgott. Képtelen voltam értelmezni a körülöttem forgó zajokat. Halk sóhajok, éles kiáltások, beszélgetések elfojtott szavai visszhangoztak az elmémben. Olykor-olykor egy hangos puffanás reményt hozott, a láncok csörgése arra biztatott, most kiszabadulhatok. De minden hiába! Amint némi fényt nyert a szemem, amint képes voltam alakokat kivenni a szürke semmiből, jött egy sárga színű lötty, ami bizarrul táncolt a fecskendő műanyag hengerében, s jött egy féktelen vigyor azokkal a pengeéles szavakkal: „Ijedtnek tűnik a tekinteted, Somin. Nyugodj meg szépen és akkor nem esik bajod. Nemsokára jobb lesz!” 

Gyengéd volt a hang, ami arra késztetett, hogy kipattanjanak a szemeim. Jimin sötét tekintete feketének tűnt a gyatra fényben, ami a szobánkat körüllengte, a hangja pedig szelíden simogatta a fülemet: 

- Somin, minden rendben? 

Még túl közelinek tűntek az álom feszítő képei: minden porcikámat gúzsba kötötte a szürke massza, a számban furcsán ismerős, kesernyés íz cikázott, csak habogni voltam képes, s a könnyeimet igyekeztem visszanyelni, amit a félelem csikart ki a szemeimből. Jimin pillantását átitatta az aggodalom, s csak egy pillanatra volt szüksége, hogy ezt elrejtve nyugtató búgással kezdjen beszélni: 

- Micsoda elismerés, hogy még álmodban is az én nevemet nyögdécseled. Nem mintha nagyon legyezgetni kéne az önbizalmam, de azért jól esik. – hencegett kéjesen – Szóval, mit álmodtál? 

- Elég beképzelt vagy, nem gondolod? – valahogy a pajzán szóváltás kibillentett a rémálom fájdalmas szorításából. Jimin mozdulatai hatására könnyedén süppedtam az ágy pihe-tengerébe, az ujjai az arcomat simogatták, noha biztosra vettem, hogy pontosan tudja, az álom, amiben a nevét suttogtam sokkal inkább dermesztő volt, mintsem melengető. 

- Akarod, hogy elfeledtessem az álmokat? – A szavakat az ajkaimra suttogta, a lehelete simogatva forrósította fel a bőrömet, a szemei vágytól csillogtak. Jó érzés volt arra gondolni, hogy a felhevült testével könnyedén elmoshatná a kellemetlen görcsöket, amiket a rémképek okoztak. 

- Inkább aludj, te kéjenc! – toltam arrébb az arcát kuncogva. 

- Elég lelohasztó a reakciód. – panaszkodott Jimin, de könnyedén húzott még közelebb magához, mikor gyengén átöleltem. Reméltem, hogy a sötét képek elkerülnek, ha az ő karjaiban ér az álom. 

Szánakozó morgásokkal megtűzdelve szorítottam a telefont a fülemhez, miközben a fiókomban kutattam valamilyen íróeszköz után. Hányingerem volt az ürügyekből, amiket a csapatom próbált magyarázatként felhozni, mikor valamit elcseszett. Ez azon a napon sem volt másként. Hiába igyekeztem minden felsőbbrendűségemet bevetni, hogy végre az történjen, amit megbeszéltünk, a vonal másik oldalán nyafogó idióta képtelen volt felfogni, hogy bármennyire is igyekszik nem tudomást venni róla, a főnök akkor is én vagyok. 

- Rohadtul nem érdekelnek a kifogásaid! – ordítottam kicsit sem nőiesen. S akkor az ujjaim közé került egy összegyűrt papírdarab, ami valósággal megégette a bőrömet, a hangom elakadt. Nem tudtam mit kezdeni a torkomra feszülő láthatatlan, szürke massza fojtogatásával: a szavaim esendővé váltak, szinte suttogva hablatyoltam valamit búcsúzóul, azzal letettem a telefont. Zaklatottan bámultam a galacsint, a fülemben csengett Jongin hangja, a dallam, amivel a cetlire írt mondatokat kiejtené. A gondolataim ide-oda cikáztak. Két hét alatt többször meggyőztem magam arról, hogy felesleges ismét az életembe engednem azt az állatot, de újra és újra ott csiklandozta bensőmet a kíváncsiság: miért?, miért most?, mit akarhat?. 

A nyekergés megcsavarta a szívem, a félem hangja beborított, a fojtogató zaj betöltötte az irodám falait. A légzésem felhevült, szerettem volna apróra húzni magam, hogy elrejtőzhessek az emlékeimtől. 

- Somin? – Jungkook hangja hirtelen törte meg a fejemben játszó nyikorgást. A szívverésem továbbra is sokkal dübörgőbbnek tűnt, a fülemben pulzáló véráram lassan csillapodott. Biztosra vettem, hogy a tekintetem zavart. Igyekeztem a lehető legkiegyensúlyozottabb pillantásomat rávetni az asszisztensemre. 

- Mi az? – megköszörültem a torkomat. Jungkook sokkal jobban ismert annál, hogy ne hallja ki a rekedtes szavaimból a félelem fojtogatását. 

- Minden rendben? – kérdezte. A hanghordozása gyanút sejtetett, noha nem mertem rákapni a tekintetem, hogy megbizonyosodjak erről. 

- Persze. Megint nem sikerült teljes mértékben a kívánságomat teljesíteni. – Felemeltem az aktuális mappát, amivel bajlódtam, s olyan erővel csaptam az asztalomnak, mintha a szerencsétlen papírköteget hibáztatnám a beosztottjaim hasznavehetetlenségéért. 

- Jimin hívott, hogy nézzek rád, mert nem ért el. – motyogta maga elé, mire képtelen voltam visszafogni magam és rámeredtem. 

- Igen? – A hangom zavartabban csengett, mint szerettem volna, s a telefonomra pillantottam, ami érzéketlenül tolta elém a tényt, miszerint három nem fogadott hívásom volt. – Ó, majd visszahívom. 

Valahogy nem akartam megmagyarázni Jungkook-nak, hogy miért nem vettem észre a csengőhangom dallamos jelzését, ami könnyedén belesimult abba a szürke masszába, amit a félelmem irányított. 

- Azt hiszem, meg kell változtatnom a csengőhangom. – motyogtam magamnak, amikor ismét felhangzott a rémképek közé betolakodó dallam a maga nyekergésével. Megráztam a fejem, s könnyedén felvettem a telefont. 

Fürkészve figyeltem az előttem játszódó jelenetet: hangos kacagások szimfóniája tette teljessé a tökéletes alkotást, amiben Jimin udvarias gesztusokkal, mosolyogva, minden csáberejét latba vetve igyekezett elvarázsolni azt a nőt. A hölgy elegáns lófarokban viselte a haját, ami néhány tincset lágyabban hagyott az arca mentén. A sötét szálak vidáman keresztezték a hófehér bőrét, egységet alkotva a fekete szemeivel. Az egész megjelenése céltudatos magabiztosságot sugárzott: a mozdulat, amivel felemelte a csillogó üvegpoharat; a tekintet, amivel körbepillantott az étteremben; a mosoly, amivel Jimin szavait fogadta. 

Az ujjaim ökölbe szorultak. Teljesen nevetségesnek éreztem a dühöt, ami beárnyékolta a gondolataimat. Igyekeztem nagy légkortyot erőltetni a tüdőmbe, s olyan ráérősen haladtam az asztal felé, amennyire csak lehetett. Fél órát késtem. Minek siettem volna? 

- Elnézést! – rebegtem, s ez volt a pillanat, mikor Jimin csillogó szemeiből az arany tündérpor végre rám hullott, aztán az élénk csillogást bekebelezte a harag sötétsége. 

- Igazán telefonálhattál volna, hogy késni fogsz! – Jimin hangja rosszallóan csengett, s nekem vissza kellett fognom magam, hogy ne dörgöljem az orra alá, hogy látszólag egyáltalán nem érezte magányosnak magát a várakozás perceiben. 

- Elnézést! – ismételtem meg a nőre irányítva a pillantásom. 

- Semmi gond, kisasszony! – A hölgy hangja kellemesen csilingelt. Magas volt, mégsem esett a fülsiketítő visítás hangtartományába. A tekintete némán siklott végig az öltözékemen, különös figyelmet szentelve a szoknyám rózsa alakú övrészének. Sorra vette a kiegészítőimet: a fülemben lógó fülbevaló elegáns vonalait, a karkötőm gyöngyszemeit, az ujjaimra húzott gyűrűk csillogását. A hajam kuszaságának hosszabb időt szánt, szinte éreztem a szemrehányását, amiért nem kanyarintottam elegáns frizurát magamnak a nap kezdetén, s én a tekintete láttán szívesen bevallottam volna – néhány nem túl szalonképes szitokkal karöltve –, hogy rohadtul nem szoktam fésülködni, ha nem muszáj. 

- A hölgy Cho Yeonju. A legjobb esküvőszervező, akit ismerek. – mutatta be a nőt Jimin. 

- Ugyan Jimin, ez azért túlzás! – rebegte nagyon bájosan a hölgy, én pedig addig bírtam megjátszani a jómodorú menyasszonyt. 

- Helló, a nevem Han Somin. – nyújtottam felé a kezem, mire Yeonju szeme hihetetlenkedve kerekedett ki, hol az íriszemet stírölte, hol a kézfogásra kínált kacsómat, de láthatóan egyikkel sem tudott mit kezdeni. Jimin-re sandítottam, aki rendreutasító pillantásokat lövellt felém. 

- Talán elkezdhetnénk megtervezni a feladatokat, ön mit gondol, kisasszony? – érdeklődött nagyon elegáns csuklómozdulattal Yeonju, nekem pedig kellett néhány perc, mire ráébredtem, hogy az a nő nem hajlandó tegeződni velem. Elfojtottam egy sóhajt, s igyekeztem az étlap ételeit végigmustrálni, nem mintha túl nagy meglepetéseket okozott volna a Moon, de még a menüm kiválasztása is jobban érdekelt, mint az esküvőszervezők gyöngyének sablonos beszéde a meghívókról, a vendégekről, a díszítésről és a többi teendőről. 

Meglepően könnyű volt kiviteleznem a feladatomat, miszerint még véletlenül se vegyek részt a hölgy elképzeléseinek megvitatásában. Alig vártam, hogy papíron is megkapjam az ötleteket s, mint valami őrült ámokfutó, kihúzgáljam a nevetséges gondolatokat belőle. Az én esküvőmön biztos, hogy nem lesz mezei virágcsokor az asztalon! Zaklatottan emeltem a poharamat az ajkaimhoz. A hűs gyümölcslé jólesően csúszott végig a nyelőcsövemen, a fülem igyekezett kizárni az egyenletes szóáradatot, amikor megszólalt az esküvőszervezők gyöngye: 

- És választott már ruhát? – Félrenyeltem. Valahogy nem számítottam a hirtelen nekem szegezett kérdésre, s némi torokköszörülés után is csak annyira voltam képes, hogy nemlegesen megráztam a fejem. – Értem. – Cho Yeonju hangja továbbra is udvariasan csengett, bár én tökéletesen kihallottam belőle a leereszkedő dallamvezetést. Nem túl jó ötlet ráborítani az asztalt az esküvőszervezőre az első találkozáskor, igaz? 

- Somin elég elfoglalt volt mostanában. – magyarázkodott Jimin – De biztos vagyok benne, hogy keríteni fog rá időt. 

- Jó lenne. – bólintott a nő – Egyeztessünk időpontot? – A kérdést nekem szegezte néhány pillanattal később, mikor már kevésbé fuldokoltam. 

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – hebegtem. Már a gondolattól libabőrös lettem, hogy ezzel a nővel kell töltenem ki-tudja-mennyi időt. – Elég válogatós vagyok – tettem hozzá a két kikerekedett szempár láttán, amik kíváncsian meredtek rám –, kész türelemjáték velem vásárolni. Ha nem gond, inkább elmegyek a barátaimmal. 

- Összeírok néhány szalont, amit érdemes megnézni. – közölte Cho Yeonju és a táskájából valóban elővett egy noteszt és egy tollat, hogy szépen megrajzolt jelekkel lejegyzetelje nekem a címeket. – Amint sikerült ruhát választani, kérem, jelezze! – magyarázott közben – Szükségem van a ruha stílusára a díszítés miatt. 

- Természetesen. – bólintottam, s derűvel nyugtáztam, hogy egy egyenruhába bújtatott pincér a rendelésünkkel egyensúlyozva közeledett. Örültem, hogy a szóáradat némiképp elhalt. Úgy tűnt, nem csak az én gyomrom korgott már a táplálékért, s így némi eleganciát erőltetve a mozdulataimra, kezdtem kicsomagolni a szalvétagyűrűből a hófehér anyagot, ezzel is bebizonyítva, hogy kifogástalan nevelésben részesítettek. Nem mintha Yeonju figyelemmel kísérte volna a tetteimet, s miután a tökéletesen feltekert szalvétából egy cetli esett ki, nem is bántam, hogy az asztaltársaságom tagjai nem mutattak nagy érdeklődést a rögtönzött előadásomhoz. 

Még mindig nem hívtál! ~ Kim JI 

A nyugtalan szusszanás, ami a sorok olvasása közben kicsúszott a számon, azonnal felkeltette Jimin figyelmét:

- Minden rendben, Somin? – Az ajkamba haraptam, s igyekeztem minél apróbb galacsinná gyűrni a cetlit, ami az asztalon várt. A gondolataim ide-oda száguldoztak: mégis honnan tudta Kim Jongin, hogy a Moon-ban fogok ebédelni? Honnan tudhatta, hogy melyik asztalhoz fogok ülni? Hogy az asztalnál melyik helyet fogom elfoglalni? Zavartan pillantottam körbe a helyiségben, minden arcot igyekeztem feltérképezni, minden sötét alakot próbáltam kiszúrni. 

- Somin? – Jimin hangja betöltötte a hallójáratomat. Tudtam, hogy meg kell kísérelnem lehűteni a félelemtől fortyogó véráramot a testemben, az arcomról el kellett tüntetnem a zavart… 

- Minden rendben. – nyögtem ki, bár a Jimin tekintetében feltűnő értetlenség arról tanúskodott, hogy könnyedén olvas a vonásaimból. 

- A helyszín valóban nagyon fényűző! – csacsogott közbe Yeonju, s Jimin felé tartotta a tabletet, tudomást sem véve a közöttünk lejátszódó csendes szóváltásról. – Egy ilyen teremhez nem igazán illenek a mezei virágok. – gondolkozott hangosan – Sokkal megfelelőbbek lennének a nemesebb virágfajták… rózsa esetleg orchidea mondjuk. 

Jimin válasza teljesen elhalt a fülemben. Képtelen voltam odafigyelni a közöttük kibontakozó virág-háborúra. A bőrömön éreztem egy jeges szempárt, de képtelen voltam felfedezni a tulajdonosát az étterem falai között. Fojtogatónak és hűvösnek találtam a rám boruló levegőt, legszívesebben elmenekültem volna onnan, s talán ezért is csúsztak ki a számon a szavak: 

- Elnézést, ki kell mennem a mosdóba. 

Zaklatott mozdulatokkal igazgattam a szőke tincseimet: a kissé kunkorodó szálak nevetségesen ragaszkodtak a szabadsághoz, noha szigorúan a fülem mögé próbáltam utasítani őket. A tekintetem megtörtnek tűnt: az arcom sápadtabban fehérlett, mint máskor; a pillantásom fénytelennek és tompának bizonyult; a légzésem ütemtelensége idegesítően visszhangzott a csempézett falakról. 

S talán csak ebben a pillanatban vettem észre, hogy a női mosdóban senki sem tartózkodott rajtam kívül. Az egyik csapból fülsiketítő hanggal csepegtek a vízcseppek egyenletes időközönként, meg-megtörve a hangtalan helyiség némaságát. Remegett a kezem, ahogy benedvesítettem az ujjaimat, hogy az arcomhoz érintve némi hűvösséget juttassak a bőrömre. A gondolataim teljesen összekuszálódtak. Abban biztos voltam, hogy Jongin követett… hiszen hogyan máshogy tudhatta volna, hogy melyik szalvéta göngyölegbe helyezze el az üzenetét!? 

- Te jó ég! – suttogtam magam elé. – Akár Jimin is megtalálhatta volna azt a cetlit… 

Igyekeztem csillapítani a hirtelen elém vetülő képek sorozatát, melyekben nem csak kezek törtek, de nyakak is. S ahogy némi nyugalmat erőltettem a dübörgő szívverésemre, próbáltam végiggondolni, hogy mik azok az óvintézkedések, amiknek eleget kell tennem, hogy Jongin ne kerülhessen helyzeti előnybe. 

A szavak, amik kicsusszantak az ajkaim közül hangosak voltak és kicsit sem szalonképesek. Megvető pillantásokat vetettem a tükörben rám meredő hülye, szőke libára. 

- Baszd meg, Somin! – nyögtem magamnak – Ennél nagyobb baromságot nem is követhettél volna el!

Röhögnöm kellett! Volt az egész helyzetben valami eszméletlenül szánalmas és nevetséges. Elvégre én magam adtam Jongin-nak lehetőséget arra, hogy megtámadjon. Indulatosan pillantottam körül: minden csendes volt, csak az az átkozott csepp pottyant újra és újra a mosdó hófehér felületére. Mozdulatlanul ácsorogtam, s a szívverésem hirtelen az egekbe szökött, mikor a fény egyetlen pillanat alatt kihunyt. Remegtem, mégsem voltam képes megmozdulni, hogy a világítás ismét életre keljen. Valahogy minden lehetséges rémisztő kép a gondolataimba tódult: rettegtem attól, hogy a fény már nem csak engem köszönt majd a mosdó csendes falai között, hanem esküdt ellenségemet is ördögi kacajjal az arcán. 

- Ó, basszus! – Kezdtem teljesen kiborítani saját magamat, ökölbe szorítottam a kezem, lehunytam a szemem és megmozdultam. A fény kattanva gyúlt ki, noha én képtelen voltam kipislantani a szempilláim mögül. Az ajkamba haraptam, a levegő akadozva jutott el a tüdőmbe, a könnyeimmel küszködtem, kényszerítettem magam, hogy feloldjam a görcsös szorítást, amivel sötétbe borítottam a látásomat… s akkor kinyitottam a szemem… 

Ott álltam egymagam ugyanabban a fehér csempével körülvett szobában, a halk csepegéssel a mosdó szélén, a saját nevetséges képzelgéseimtől felzaklatva.

Hatalmas levegőt vettem. A tüdőm megtelt az éltető oxigén részecskéivel, a fejemben cikázó rémképek lecsillapodtak, a gondolataim kitisztultak. Fáradt sóhaj közepette bámultam a tükörképemet: 

- Őrült vagy! – tisztáztam a félreértések elkerülése végett saját magammal, azzal a papírtörlőért nyúltam, felitattam az ujjaim között megbújó vízcseppeket és kiléptem a női WC rejtekéből. 

- Jól vagy? – Jimin hangja aggódva csendült fel, s egy pillanatra még a kezemet is megérintette, mintha ezzel próbálna biztosítani a támogatásáról. 

- Persze. – motyogtam, s kissé talán lenézően paskoltam meg a kezét. 

- Sápadtnak tűnsz. – suttogta, hogy csak én halljam meg, bár ahogy az esküvőszervezők csodálatos nagyasszonyát néztem, egyáltalán nem tűnt érdeklődőnek, mióta visszataláltam az asztalhoz. Sőt! A figyelmét a papírjaiba temette, a száját szorosan összeszorította, s az ujjaival lágyan dobogott az asztalon az óriási mappa mellett, ami felváltotta a tányérokat. Megforgattam a szememet, valahogy untatott az egész esküvői hacacáré előkészülete, ahogy Jimin vizslató tekintete is. 

A hűvös, hóillatú levegő beáramlott a tüdömbe, s a lábamra apró rücsköket varázsolt, mégis jóleső elégedettség kerített hatalmába, ahogy kiléptem a Moon ajtaján. Jimin észrevétlen érintésekkel vezetett a kocsija felé, s nekem csak akkor tűnt fel, hogy Yeonju eltűnt, mikor a biztonsági övet kattintottam a helyére. 

- Mintha ma nem lennél önmagad. – sóhajtott Jimin – Remélem, nem az esküvői előkészületek vannak rád ilyen hatással. 

Egy pillanatra rámeredtem Jimin-re, aki olyan természetességgel kanyargott Szöul utcáin, mintha az egész város térképe a fejében lenne. Kíváncsian figyeltem a mellettem ülő vonásait, amiken továbbra is aggodalom tükröződött. Valahogy képtelen voltam élni a felkínált lehetőséggel, nagyot sóhajtottam:

- Csak felbosszantottak a munkában. – vontam vállat és reménykedtem, hogy Jimin ezt megfelelő válasznak fogja tartani. – Nem értem – tettem hozzá felemelve a hangom –, hogy miért olyan nehéz elvégezni bizonyos feladatokat. Pedig még a meetingen is mindent a szájukba rágok! Mit kéne tennem? Csináljam meg a munkájukat helyettük? 

- Tudod, Somin, én szeretlek, de megőrülnék, ha te lennél a főnököm. – Jimin hangja édesen csengett, a hanghordozása kedves volt, s még egy mozdulattal a kacsómat is megsimogatta. 

- Mi van? – Valahogy képtelen voltam a reakciómat véka alá rejteni. Dühösen meredtem Jimin-re, aki csak diszkréten vihogott rajtam. 

- Egy állat vagy, ha munkáról van szó. – magyarázta – A maximalizmusod félelmetes, nem csodálom, ha mindenben találsz kifogást. 

- Ez nem is igaz. – motyogtam magam elé megsemmisülve, a kezemet pedig úgy igazítottam, hogy Jimin ujjai könnyedén az enyémek közé csusszanjanak. 

A félhomály idilli, aranyló homokszemekké változtatta a falak egyenletes színét. A sárgás pislogás mellett eltörpült a TV hangja és hideg, kék fénye. Mosolyogva csóváltam a fejem: Vajon melyikünk hagyta bekapcsolva a szerkezetet? S akkor megtorpantam. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy másik lakást sikerült feltörnünk Jimin-nel. A gondolatok össze-vissza cikáztak a fejemben: mennyi az esélye annak, hogy két lakás ugyanazzal a kóddal nyílik? Betörtek volna? Ki a frász ez a kanapén? 

A fickó úgy terült végig a világos pamlagon, mintha mindig is oda tartozott volna: a sötét hajszálai kócosan terültek el, az egyik karja lazán lelógott a távirányítóval az ujjai között, a lábai érthetetlen módon összegabalyodtak… vagy csak a furcsán tekeredő ruhái miatt tűnt olyan kicsavartnak? 

- Jihyun? – Jimin hangjában némi csodálkozás tükröződött, s én csak akkor kezdtem el a váratlan vendégünk arcát vizslatni: Jimin tökéletes mása pihegett a kanapén. Az arca formája, a szeme vonala, a szája alakja, mind-mind a közöttük lévő hasonlóságot ordította felém. A frizurája egy csöppet más volt, így megnyugodva sóhajtottam fel, hogy nem fogom a két férfit gyenge pillanataimban sem összekeverni. A gondolatra elvigyorodtam. 

- Tudtad, hogy jön? – kérdeztem Jimin-től csendesen, mintha nem kívántam volna felébreszteni a szundikáló öccsét, noha erős volt a késztetés, hogy leborítsam a kanapéról. 

- Mondta – ráncolta a homlokát Jimin –, hogy az esküvőre jön, de… 

- Az esküvőre? De hát addig még majdnem fél év van! – csodálkoztam. 

- Reméljük, hogy addig nem itt kíván csövezni. – motyogta Jimin maga elé, s azzal odalépett a tesójához, megragadta a lelógó karját és maga felé húzta… Jihyun hangos puffanással ért földet, a távirányító pedig végigcsúszott a padlón. 

- Hyeong – pislogott fel a bátyjára Jihyun –, micsoda öröm, hogy hazaértél. 

- Azt gondoltam, hogy csak az esküvő előtt esel be… – Jimin hangja egészen nyugodtnak tűnt. 

- Még az esküvő előtt van, nem? – Jihyun olyan ártatlan képpel nézett fel a bátyjára, noha teljesen nevetséges volt a jelenet: a fiatalabbik Park-nak sikerült legalább felülnie, míg az idősebbik félelmetesen magasodott fölé. – Ne mondd, hogy lekéstem róla! 

- Májusban lesz! 

- Akkor még van idő! – Egy pillanat alatt eltűntek a megjátszott feszültség felhői Jihyun arcáról, s azzal visszaült a kanapéra. – Nem láttátok a távirányítót? – kérdezte, s ez volt az első alkalom, hogy hozzám is intézte a szavait. 

- Jihyun, mit keresel itt? – kérdeztem rá konkrétan, mert úgy tűnt a Park-ok képtelenek az egyenes beszédre maguktól. 

- Már untam a külföldi klímát, azt gondoltam, hogy hazaköltözök, és miért ne költözhetnék a tesómhoz közel? – A kézmozdulat, amivel a kérdést próbálta még inkább kihangsúlyozni enyhén nevetségesre sikeredett, de próbáltam a vonásaimat megregulázni és csak apró mosolyt engedtem magamnak egy biccentéssel. 

- Remélem, a közelséget nem akarod túlzásba vinni. – motyogott Jimin, s nem kerülte el a figyelmemet, hogy kissé kirázta a hideg. 

- Két emelettel lejjebb vettem egy lakást. – vonta meg a vállát a fiatalabb. 

- Somin, el kell költöznünk! – vágta rá Jimin egy pillanatnyi gondolkodási időt sem hagyva magának. 

- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim. 

- Ez az állat – mutatott az öccsére, nem foglalkozva az elégedetlen morranásra, amit az kiadott – itt fog csövelni nálunk hónapokig, amíg sikerül berendeznie azt a lakást! 

- Azt hittem, bírjuk az öcsédet. – motyogta magam elé. 

- Bírjuk is, de gondolj bele! Hónapokra beköltözik az életünkbe! 

- Engem nem zavar. – vontam meg a vállam, Jimin pedig olyan szúrós pillantásokat lövellt felém, mintha épp valami megbocsáthatatlant követtem volna el. 

- Akkor ez eldöntetett. – bólintott maga elé Jihyun majd a testvére felé fordult – Hyeong, odaadnád a távirányítót? – kérdezte angyali ábrázattal, mire Jimin csak felhorkant és bemenekült a dolgozószobájába. 

- A rendezvényszervezővel volt találkozónk – magyaráztam Jihyun-nak mentegető hangnemben –, biztos eszébe jutott valami. 

- És ez a rendezvényszervező egy fekete copfos hölgy, márkás ruhákkal és elegáns megjelenéssel? – kérdezte kíváncsian Jihyun. 

- Ismered? – lepődtem meg a tökéletes személyleírás hallatán. 

- Ja, nem – vágta rá a fiatalabb Park egy vidám mosollyal karöltve –, Jimin-nek volt egy olyan időszaka, amikor a nála néhány évvel idősebb hölgyek jöttek be neki. 

Zavartan pislogtam a fiúra, valahogy ez az információ egyáltalán nem ért kellemes meglepetésként, s mikor Jihyun észrevette a zaklatott homlokráncolásomat még hozzátette: 

- Esetleg neked, nem jönnek be a fiatalabb fiúk, akik kifejezetten hasonlítanak leendő férjedre? 

- Úgy érzem, rohadt hosszú néhány hónapnak nézünk elébe. – morogtam magamnak és otthagytam a jókedvűen vihogó fiút a TV-m előtt, a kedvenc kanapémon szétterülve. 

A szédítően magasnak tűnő épületek üvegteste tompán matt szürkeséggel állt sorfalat az utca két oldalán. Fénytelen homály borult a városra fekete-fehérre meszelve a láthatárt. A mélyről jövő hangzavar zagyva masszaként bukott a járda csendességére. Az autók úgy haladtak az utcán, mintha gyorsított pillanatfelvételeket nézegetnék: darabos, némafilmként peregtek a képek a maguk színtelen valójában. Az első piros folt beleolvadt a környezetbe. A fekete sarok elnyelte a vérvörös fonalszerű szirmokat. Csak a vállam felett néztem utána: a szürkeskálán valóban megjelent egy apró színfolt? Semmiben sem voltam biztos… A lépteim hangját elnyelte a homok, s értetlenül figyeltem, ahogy a jéghideg járdát felváltja az aprószemű homok hófehér szemcsetengere. A vörös virágok a lábszáramat simogatták: az érintésük csiklandós volt, mintha egy pók mászna a bőrömön. A szívemet elszorította a félelem. Szabadulni próbáltam a gyenge érintés elől, valahogy még az autók kerülgetése is jobb ötletnek tűnt, de képtelen voltam megközelíteni az úttestet. A homok a bokám köré pergett, a lábfejemet lassan belepte az ingovány. A virágok lágyan ringatóztak a szélben, meg-megsimogatva a bőrömet, a homok maró karmokkal szorított, a szívem vadul kalapált, s hiába igyekeztem megtenni mindent a szabadulásom érdekében, semmi sem használt. Elhalt a hangom. Képtelen voltam sikítani: a szürke ködként felém hullámzó massza a nyakamba mélyesztette láthatatlan ujjait. Már semmit sem láttam a könnyeim fátylán át, csak egy ismerős hang suttogott újra és újra körülöttem, de képtelen voltam kivenni a szavak értelmét. A szürke homályban csak arra a bántóan erős színre tudtam koncentrálni: a vérvörös virágokra egy négyzet alakú dobozban… 

- A vörös istenien kihangsúlyozza a szajha éned! – Jongin hangja felerősödött a szavak véget nem érő masszájában, s akkor megláttam őt. A férfi arcára eltorzult vigyor ült, a szemei élettelen, fekete szénként meredtek rám. A karjai zsinórokon lógtak, akár egy marionett bábu végtagjai: felém emelve a dobozt. Legnagyobb meglepetésemre az én ujjaimon is ott lógott a damil, ami arra késztetett, hogy átvegyem a virágokkal díszített dobozt. Lehunytam a szemem. A könnyeim durva barázdákat festettek a sminkembe. Képtelen voltam felpillantani a torkomat elszorító félelemtől. A fájdalom a szívembe hasított, egy köhögőroham tört rám, s a szemeim kipattantak: a kezemben tartott doboz mélyvörös izzással követelte a tekintetemet, a benne lüktető szív véres cafatként zakatolt, a számból vér csorgott dús patakban, a mellkasomon tátongó lyuk pedig arcul vágott. Elnehezültek az ujjaim, s a doboz hangos puffanással ért földre, hogy ott apró szilánkokra hulljon, akár egy kristályváza. 

Nem kaptam levegőt, a tüdőm hangtalanul kiáltott oxigénért. A szemeim égtek a könnyektől, az ujjaimmal igyekeztem eltörölni a sós cseppeket, noha a hüppögésem nem akaródzott alábbhagyni. Próbáltam feltornázni magam ülő helyzetbe, de a takaró rátekeredett a végtagjaimra, dühösen forgolódtam addig, amíg a világos anyag a földön kötött ki. Az apró légkortyok apránként végigszaladtak a légcsövemen. Egy pillanatra visszatartottam az oxigén áramlását, hogy aztán egy nagy szippantással normalizáljam a légzésemet. Ki kellett törölnöm az álom képeit a fejemből! Többször átmasszíroztam a halántékomat, majd a nedves szemeimet a kezembe döntve dülöngéltem az ágyban. 

- Somin, jól vagy? – Jimin hangja aggodalommal telinek tűnt. Persze hazudhattam volna, de képtelen voltam abban az állapotban még a szavaimra is figyelni. 

- Rémálmom volt. – nyögtem ki suttogva. A fejemet a térdemre hajtottam, valahogy képtelen voltam Jimin-re nézni. A léptei hangját elnyelték a szőnyeg puha szálai, így zavartan pislogtam fel, mikor az ágy besüppedt. Jimin láthatóan nem sokkal előttem ébredhetett fel: a felsőtestét nem takarta semmi, míg a pizsamaként használt lenge nadrág lágyan takarta a bőrét. Jimin ujjai szelíden simultak a fürtjeim közé, a mozdulatra csendes sóhaj hagyta el az ajkaimat. Közelebb araszoltam hozzá, az ölelése megnyugtatott, az illata megédesítette a levegőt, a hangja pedig betöltötte a hallójáratomat. 

- Minden rendben. – suttogta erőtlenül – Mi zaklatott fel ennyire? – A simogatása annyira finom volt, hogy legszívesebben az ölébe fészkeltem volna magam, akár egy elveszett kiscica. 

- Nem tudom. – elbágyadva válaszoltam a kérdésre, Jimin lágy ujjai teljesen elvarázsoltak. 

- El akarod mesélni? 

- Próbálom kitörölni a fejemből a képeket. – motyogtam megráncolva a homlokom. 

- Túl sok stressz ért mostanában? – A kérdés váratlanul ért, így gondolkodás nélkül intettem nemet a fejemmel. – Akkor felzaklatott valami? 

Jongin üzeneteire gondoltam: a határozottan megrajzolt jelekre, a fehér cetlikre, a vörös virágokra, amik az álmomat idézték újra a szemem elé. 

- Nem tudom. – suttogtam a számat csócsálva, a testemen pedig végigszaladt a hűvös fuvallat. Reméltem, hogy Jimin nem veszi észre a zavaromat. 

- Fel fogod hívni az orvost? 

- Azért annyira nem vészes a helyzet. – Felkaptam a fejem: Jimin arcára kiült az aggodalom. Próbáltam egy mosolyt erőltetni magamra, de kifejezetten halványra sikerült. – Egyébként is – vált lelkesebbé a hangom –, ma csajos napot tartunk. Keresünk nekem egy menyasszonyi ruhát. 

- Nem gondolod – Jimin hangja kissé akadozott –, hogy pont ez okozta a rémálmaidat? 

- Baromság! – morogtam magam elé kelletlenül, az ő arcára pedig ugyanolyan fáradt mosoly húzódott, mint amilyennel én próbáltam őt nyugtatni. Az ujjaimmal megcirógattam az arcát, a nyaka bőre alatt egyenetlenül dübörgött a vére. Megnyaltam az ajkaimat, Jimin lehelete ott táncolt kettőnk között, megcsókoltam. Borzongás futott végig a gerincem mentén, a bőrömön sikló apró ujjak valódi mosolyt csaltak az arcomra. Éreztem Jimin finom mozdulatait, amikkel végigsimított a lábamon, elhelyezve az ölében. Nem lepődtem meg, mikor végigdöntött az ágyon. A bőre meleg volt, a teste súlya a matrachoz taszított, a lehelete simogatón ölelt körül. 

- Nem reggelizünk? – A robaj, amivel Jihyun berontott a szobába, fülsiketítően harsogott. Jimin morcosan elfojtott egy káromkodást, én pedig igyekeztem visszaigazítani az elcsúszott hálóingemet. 

- Erről beszéltem, látod? – nyögött fel Jimin, miközben Jihyun továbbra is ott toporzékolt az ajtónkban. 

A felhők ragacsos ónosesőt csepegtettek magukból beborítva az utcák betonját hamuszínű vízzel. Az épületek úgy magasodtak felénk, mintha óriási katonák állnának sorfalat. Beleszédültem a felhőkarcolók hatalmasságába. A zaj kézzelfogható volt, mégis könnyedén csilingeltek az emberi hangok az autók dörmögése között. Hyesun apró csuklómozdulatokkal magyarázott a tökéletes menyasszonyi ruháról, noha a hangjában ott éktelenkedett valami feloldhatatlan feszültség. Mina vihogva egészítette ki a másik szózatát: 

- Az sem baj, ha nem esel hasra benne. 

- Nem érzed át a helyzet komolyságát! – csattant fel Hyesun, Harin pedig mosolyogva bólogatott. Valahogy ő sem tűnt túl komolynak a ruha tekintetében. Nem úgy, mint a világos nadrágkosztümben üdvözlő hölgyike a sokadik üzletbe betévedve. Egészen zavarban éreztem magam, amiért nem tudtam a legutóbbi trendekről referálni, s amikor megkérdezte, hogy milyen jellegű ruhák tetszenek, csak annyit voltam képes kinyögni, hogy szeretem a díszes felsőrészeket. A hölgy szeme elkerekedett és egy túl fehér szalonba vezetett engem és segítőimet, ahol csaknem hátra hőköltem a díszítéstől: a bútorok aranyszála szépen meglapult a szövetben, a tapéta virágmintája halvány sárgás színnel mosolygott felénk, a padló hófehér tengerként hullámzott körülöttünk. 

- Megkérem a hölgyeket, hogy foglaljanak helyet a pamlagon. – intett a kísérőnk nagyon udvariasan a többiek felé – Hozathatok esetleg önöknek egy kis pezsgőt? 

- Naná! – lelkesedett Mina angyali mosollyal, mintha csak a hölgy orra alá kívánná dörgölni, hogy ő ugyan nem fogja átvenni a múltszázadi angol udvariassági formákat. A hölgy elillant, míg Hyesun körbesétált a szobában, Mina és Harin viszont lehuppant. 

- Pamlag. – ízlelgette a szót Harin – Nem egy mindennap használatos szó. 

- Ezzel próbálja az orrunk alá dörgölni, hogy csórók vagyunk. – vonta meg a vállát Mina. 

- Mina ebben a szobában csak mi ketten vagyunk csórók. – adott hangot a véleményének Harin. 

- Szerintem, ti sem vagytok csórók, csak nem a felső tízezer közé tartoztok. – simított végig az egyik bútor szövetén Hyesun. 

- Szerintetek, a pezsgővel ruhákat is fogunk kapni? – érdeklődtem, mert már igazán untam, hogy nem haladunk. 

Legnagyobb örömömre még a pezsgő előtt megérkezett néhány elegáns ruhatartó, amikre díszesen hímzett, gyöngyrengetegben fürdő, csipkeberakásokkal tarkított ruhákat helyeztek. A világos kosztümös hölgy egy fiatalabb leányzót hozott magával, mint öltöztetőt, s miután kiválasztottam néhány öltözéket elvonultam, hogy felpróbáljam. Mina hangja az ajtó mögüli méretes öltözőszobából is jól kivehető volt: 

- Nem gondoltál rá, hogy koreai stílusú esküvőtök legyen? – kérdezte, s szinte magam előtt láttam, ahogy a hófehér ruhák között kotorászik. 

- Valahogy nem került szóba. – motyogtam magam elé. 

- Jimin biztos sejtette, hogy nem csíped annyira a hagyományos dolgokat. – mondta Harin. Kifejezetten zavart, hogy nem láthattam közben az arcát. 

- Somin-nak úgysem áll annyira jól a piros. – tájékoztatott Hyesun, én viszont csak a szememet forgattam, miközben a kis pink ruhámból bújtam ki. 

- Szerintem, Somin-nak minden jól áll. – Harin hangja határozott volt és magyarázó, mintha Hyesun egy ötéves lenne – Emlékszem volt egy piros kis estélyije, ami nagyon jól nézett ki. Tiszta csipke volt… 

A gondolataim elkalandoztak, próbáltam felidézni a piros, csipkés kis ruhámat, amit valami rendezvényen viseltem, de az emlék valahogy nem akart kikerekedni. Hirtelen szakadt rám a felismerés, és Jongin hangja máris ott táncolt a fülemben: 

- A vörös istenien kihangsúlyozza a szajha éned! – Nem akartam az álom képeit, nem akartam a bizonytalanságot, megmarkoltam a felsegített ruha szoknyájának hófehér fodrait, mintha az lenne az utolsó mentsváram. A tükör ordítva adta vissza a vonásaimat: a szemem fénytelenné vált, az arcom pedig beleolvadt a ruhába, annyira megfakult. Összeszorítottam a fogamat és próbáltam a fehér puccparádéra figyelni, ami… valami borzalmas volt. 

- Én ebben ki nem teszem a lábam még az öltözőből sem! – csattantam fel, mire Mina hangja válaszolt csilingelve: 

- Ne már! Röhögni akarok! – Fogalmam sincs, hogy siklottam el afelett, hogy Mina hallhatóan megkapta közben a pezsgőjét és kifejezetten sokszor töltögethette újra a poharát: teljesen becsiccsentett a drága. De, amint kiléptem az öltözőszobából elég nyilvánvalóvá vált a tény. 

- Mina, jól vagy? – kerekedtek hatalmasra a szemeim. 

Mina a pamlagon feküdt kezében a pezsgősüveggel, aminek az alján ugyan lötyögött valami, de igen kis mennyiségben. A tekintete zaklatott volt, a szavai viszont kellő vidámságról tanúskodtak: 

- Somin, ez a ruha hányadék! – vihogta – Ha ebben állsz az oltár elé, Jimin minden szépérzéke elhal, és akkor miből fogtok élni? – Mina mozdulatai enyhén túlzóak voltak, mire Hyesun megrázta a fejét, és arrébb lökdöste a lány lábát, hogy mellé telepedhessen. Már csaknem hálát rebegtem, hogy elveszi a zöld üveget a lánytól, de ahelyett, hogy elég távolságra pakolta volna a még megmaradt alkoholt, egyszerűen lehúzta a maradékot. 

- Nem értem, mi a problémád! – nyafogott Hyesun – Itt én vagyok az, akit nem hajlandóak feleségül venni! 

- Yoongi nem híve a házasságnak, ezzel együtt kell élned. – vonta meg a vállát Harin, majd végigvezette a tekintetét rajtam – Ez a ruha tényleg borzalmas. 

- Leszarom, hogy Yoongi mit akar! Bassza meg! Még gyereket is szültem neki! Megérdemlem, hogy elvegyen! – háborgott továbbra is Hyesun, s kezdtem kételkedni benne, hogy csak azt a minimális pezsgőt itta meg, amit sikerült kihalásznia Mina kezéből.

- Figyelitek a mamit, milyen szavakat használ? – viháncolt Mina, majd elkomorult a képe – Téged legalább nem hagynak el két évre… 

- Mi van? – értetlenkedtem. 

- Jongdae-t Kínába hívták tanítani két évre. – Mina hangja egészen síróssá vált – Bejelentette, hogy a következő félévet már ott kezdi. Semmi gyere velem, vagy várj rám… Csak közölte, hogy a lakbérbe szívesen fizet továbbra is, ha nekem megterhelő lenne. A pasik olyan szemetek! – dühöngött a lány, s kifejezetten örültem, hogy a kanapén nincs díszpárna, valószínű Mina leszúrta volna egy pohárral. 

- Mekkora bunkó már! – fonta össze a karjait Hyesun, s közben haragosan motyogott maga elé – Meg sem érdemelnek minket! 

- Neked – fordultam Harin felé – esetleg van valami kínod? 

- Sajnálom. – vonta meg a vállát a kérdezett – Felénk minden oké, mióta a bíróság Mimi-t nálunk helyezte el. 

- Furcsa lehet más gyerekét nevelni. – Hyesun megjegyzése egyáltalán nem lepte meg Harin-t. 

- Annyira nem. És mivel Mimi Tae húgának a lánya… egyáltalán nem érzem idegennek. – magyarázta Harin – Viszont, ha bánatomban nem is akarok inni, igazán jól esne egy kis pezsgő… ünneplésként. 

Felvont szemöldökkel vizslattam, ahogy Harin egy újabb üveg pezsgőt kért, s nagyot sóhajtva figyeltem, ahogy a barátaim egyre lejjebb gurultak a lejtőn. A sokadik borzalmas ruha után már egyáltalán nem tűnt olyan rémes ötletnek, hogy egy picit belenyaljak a pezsgőbe, noha utáltam az ital ízét. S még néhány hányadék öltözék teljesen egyértelművé tette, hogy a zöld üveget még az öltözőbe is magammal kell vinnem. 

A fények teljesen tompává váltak: az utca megtelt sárgás fénysugarakkal, ahogy a lámpák felpislákoltak. Kissé émelyegtem, s Harin az italautomata előtt azon tanakodott – saját magával –, hogy Hyesun-t kávéval vagy energiaitallal próbálja kijózanítani. Mina álmosan szuszogott a vállamon, bár enyhén szédelegtem, valahogy mégis sikerült megállnom a saját lábamon. 

- Kár, hogy Jisoo nem tudta elcserélni a műszakját. – motyogott Mina – A kedvenc pezsgőjével itattak minket. 

Nem akartam Mina-t felvilágosítani, hogy nem itattak, valójában kiittuk az üzletet a piakészletéből, valahogy nem tűnt helyénvalónak egy részeg emberrel vitatkozni. 

- Én csórtam egy palackot. – vont vállat Harin, s döbbenten figyeltem, amikor kihúzott a táskájából egy zöldes üveget. – Gondoltam, ha már kimaradt a jóból, kapjon egy kis ízelítőt. 

- Ti nem vagytok normálisak! – Az égre pillantottam, mintha egy felsőbbrendű lénytől vártam volna útmutatást, s csaknem megremegtem, amikor egy mély hang, mint valami kinyilatkoztatás, megszólalt: 

- A kocsi előállt hölgyeim. – Taehyung hülye kézmozdulatot tett, Hyesun az automata mellett sugárba hányt, Harin a másik hátát simogatta, Mina csaknem horkolt a vállamon, én pedig az egész jelenet láttán úgy vihogtam, mint egy tizenéves csitri. 

Jimin asszisztense zavartan figyelte, ahogy belibbentem a főnöke irodájába, kis híján eltaposva a sarokban álló, drágának tűnő, antik padlóvázát. Egyáltalán nem foglalkoztam a sráccal, meg a kezdetleges mondataival. Túl spicces voltam ahhoz, hogy elmagyarázzam neki, mennyire nem érdekel a mondandója. Jimin felvont szemöldökkel figyelte, ahogy ledobtam a kabátomat és a táskámat, majd egy kicsit sem nőies mozdulattal lehuppantam egy székre vele szemben. 

- Ittál? – tette fel az évszázad kérdését. 

- Neked is szia! – próbáltam rendreutasító pillantásokat lövellni felé, de csak vihogni voltam képes. 

- Szóval mennyit ittál? – mosolyodott el Jimin. 

- Csak egy picikét. – csücsörítettem édesen, s az ujjaim között próbáltam egy egészen apró rést hagyni, ezzel szemléltetve a mennyiséget. 

- Azt hittem, ruhát mentetek nézni a lányokkal. – tanakodott magában Jimin, legalábbis láthatóan nem nekem szánta a kijelentést. 

- Úgy is volt! – védekeztem – De minden ruha eszméletlen unalmas! – magyaráztam hangosan – Tudtad, hogy az esküvői ruhák fehérek? – vetettem neki a kérdést, Jimin láthatóan elvesztette a fonalat ezért még hozzátettem – Érted? Fehérek!

- Somin – Jimin előre hajolt, az asztalon könyökölt, miközben az állát az összefőzött ujjain pihentette –, ugye tisztában vagy vele, hogy manapság vannak színes menyasszonyi ruhák is? 

Jimin már nem hallgathatta meg a kimerítő választ, amit magamban fogalmaztam néhány másodperc alatt, hiszen az asszisztense lépett az iroda helyiségébe, s kellemes hangon érdeklődött, hogy esetleg megkínálhat-e valamivel. Gyanítottam, hogy a spiccességemet kívánta csillapítani, de Jimin csak megrázta a fejét: 

- Köszönöm, Minki, de felesleges. Hamarosan úgyis hazamegyünk…

Alig tette ki a lábát a srác, máris felvontam a szemöldökömet, s kérdőn estem Jimin-nek: 

- Ez a gyerek még nem mutált, vagy ez már a végső hangja? 

Jimin vigyorogva csóválta a fejét, átsétált az asztal túlsó oldalára, és a számra tette a mutatóujját. 

- Ne legyél gonosz, Somin! Olyan érzékeny ez a kölyök, még a végén megríkatod. 

- Nem igazán érdekel. – kaptam el a karját, hogy ismét csacsoghassak, majd sötét balsejtelem kúszott fel a gerincem mentén – Vagy ha sírni fog, őt is megcsókolod? 

Jimin szeme dühösen csillogott, én pedig úgy éreztem ideje lenne kicsit távolabb araszolnom a közeléből. Felálltam és lassan hátrálni kezdtem az ajtó felé. 

- Hova-hova? – Jimin hangjában volt valami bizarr csengés, ami arra késztetett, hogy gyorsítsam meg a csoszogásomat. 

- Lehet, jobb lenne, ha mégis kérnék valamit inni. – magyaráztam, s azzal megfordultam, mert a curikkolás nem tűnt túlzottan célravezetőnek. – Egy kis üdítő jól esne. 

Miért nem lepett meg, amikor az ajtóra simította a kezét, elvágva ezzel a menekülésem útját?

- Tényleg azt hiszed, hogy hagylak megszökni? 

A sóhaj kirobbant a számból. Éreztem a vérem pezsgését, a testemet körülölelte Jimin bőrének forrósága. Nem kellett látnom a tekintetét, hogy tudjam, sokkal sötétebben csillog, mint máskor; hogy az aranypettyek szikrát hánynak benne; hogy a pillantásába szorult vágy fullasztó perzseléssel simogat végig. Az ujjai ott táncoltak a csípőm mentén, beleremegtem, mikor rászorította a tenyerét a testemre. Zavartan fordultam meg, mintha csak igyekeztem volna kiperdülni a kezei közül. 

- Jimin?

Képtelen voltam a szemébe nézni, inkább a kezét figyeltem, ami – miután elszakadt tőlem – kirángatta az inget a nadrágjából. Az ujjaim remegtek, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne nyújtsak segítő kezet a vetkőzéséhez. Az ingje gombjai szinte vihogtak rajtam, mikor végül mégis hozzákezdtem a kibújtatásukhoz. Jimin a nyakamat csókolta és mindent megtett, hogy lerángassa a vállamról a hosszú pulcsim enyhe csónaknyakát. Egy cseppet sem érdekelt, hogy teljesen tönkreteszi a feszegetéssel a felsőmet, csak azért könyörögtem, hogy végre beférjenek az ujjai a nyakkivágásnál, hogy megérinthesse a reszkető mellemet. Minden olyan gyors volt: a pulzusom dübörgése, Jimin vágyának fokozódása, amivel a ruháimtól kívánt megszabadítani… Átjárta a testemet a forróság, egyáltalán nem zavart, hogy mikor Jimin felhúzott az ölébe, bevágtam a fejem az ajtó sima lapjába, ahogy a félredobált ruhák sem érdekelnek, vagy az, hogy Jimin frizuráját teljesen összekuszáltam az ujjaimmal. 

- Olyan pimasz vagy, Somin. – Jimin szavai elvesztek valahol az egyenletes pumpálás közepette, ami újabb és újabb csillagokat gyújtott a szemem előtt. Jimin minden érintése perzselte a bőröm, az ajkam nedves sóhajokat hagyott a nyakhajlatában. Akartam a hirtelen feltörő tűzijátékot, ami az apró csillagport szétszórja a szoba falai között, s a belsőmbe mérhetetlen fényt lobbant… 

Elpilledtem. A vérem még mindig pezsgett, a vigyort pedig képtelen voltam levakarni az arcomról, nehéznek érzetem a végtagjaimat. Jól esett az autó hűvös ablaka, amihez a homlokomat döntöttem, míg Jimin az irodája zárjaival bajlódott. Akkor vettem észre… A kinti sötét szürkeségben az egyik sárga fénysugár alatt ott állt egy alak. Az árnyékok elnyúltak az arcán, a teste meg-megfeszült a hidegtől. S noha képtelen voltam kivenni a tekintetét, jól tudtam, hogy kivel nézek farkasszemet. 

- Jongin. – csak suttogtam magam elé. Meg kellett dörzsölnöm a szemeimet, reménykedtem benne, hogy csupán káprázat a fekete alak az éjszakában. De bármennyire erősen igyekeztem elriasztani a kísértetemet, rá kellett ébrednem, hogy nem az. Jongin ott állt sötét úrként 3D-ben, s egy könnyed kézmozdulattal igyekezett utasítani: Hívj fel! 

- Somin, jól vagy? – Jimin hangja karcos volt és kissé hangos, amiből könnyedén leszűrtem, hogy már egy ideje szólongatott. 

- Persze. – vágtam rá – Csak elkalandoztam. 

- Oké. – Jimin még bólintott hozzá néhányszor, mintha magát kívánta volna nyugtatni. 

- Azt hiszem, mégis fel kéne hívnom a dokit. 

Jimin hirtelen rám kapta a tekintetét: a pillantása kérdő volt és aggodalom ült a szemeiben. 

- Rendben. – motyogta maga elé, s nagy sóhaj csúszott ki az ajkai között, miközben elindította az autót – Kíváncsi vagyok Jihyun mit tett már tönkre a lakásban. – terelte a témát Jimin.

- Jihyun nem valami kutya, ami szétcincálja a kanapét. – figyelmeztettem vigyorogva. 

- Majd meglátod, Somin. Majd meglátod.

Mosolyogva csóváltam meg a fejem, valahogy nem tudtam elhinni, hogy Jihyun bármit is képes lenne tönkretenni. Én kis naiv.