Téveszmék II. Zivatar - 4. rész

*4*

Fázósan burkolóztam bele a kabátomba, a szél utat talált a hatalmas háztömbök közötti utcákon és hűvösen süvített keresztül a szűkös réseken. Melodyra a karácsony szellemével együtt rátört a honvágy, és valami szentimentális érzelemtől vezérelve úgy döntött, hogy a Szenteste előtti időt szeretné a családjával tölteni. Mivel csak én voltam a családjából Tokióban, így rám esett a választása. Így aztán ott álltam a munkahelye előtt átfagyva – pedig nem is volt olyan hideg – minden eshetőségre felkészülve, ugyanis a húgom meg én a karácsonyi forgatagba készültünk karácsonyi ajándékokat vásárolni. Igaz mi Takával nem tartottunk karácsonyt, Melody pedig már tudta, hogy ha bárkinek bármit ad ezen a napon, az azt hiszi, hogy szerelme zálogaként kapja. 

A szürke felhőkből lassan szemerkélve kezdett el hullani az eső és a szmog bódító keveréke, ami valami furcsa émelygést ajándékozott nekem. Felhívtam Melodyt, éreztem, hogy nem bírom kivárni, ha még sokáig szöszmötöl az ovis csoportjával. 

- Még egy fél óráig biztos nem szabadulok innen. – Hallatszott a húgom csilingelő hangja. – Várj meg a halban. Oda úgyis beengednek, de azért leszólok a portára, hogy a nővérem vagy, akkor rád sem mer majd nézni a portás bácsi. – vihogott jókedvűen. Valahogy nem akartam tudni, hogy a portás bácsinak róla vannak ilyen elvetemült képzetei, ami arra készteti, hogy a nővéreként definiált egyedtől is tartson, vagy rólam vannak annyira rémisztő hírek cégen belül. 

Az épület kívülről pont úgy nézett ki, mint a körülötte lévő irodaházak mindegyike. Hatalmas üvegfelületek több emeletes komplexuma. Az egyszeri turista nem is sejti, hogy az épületben nem öltönyös tucatemberek végzik a tucatmunkájukat, hanem fura fazonok próbálják csiszolgatni a zenei tudásukat, vagy éppen koránt sem öltönyös menedzserek igyekeznek a pártfogoltjaik útját egyengetni. 

A belső tér óriási volt. Az irodaház képzetem átfordult a forgóajtóval együtt, és hirtelen egy szálloda előcsarnokában álltam, ahol a portás bácsi éppen csak biccenteni mert nekem, én pedig iparkodtam észrevétlenül leülni az egyik várakozásra kijelölt helyre. Újságok hevertek szanaszét a dohányzóasztalokon, nekem pedig erősen vissza kellett fognom a rendrakási kényszeremet, helyette inkább belelapoztam az egyikbe, hátha úgy beleolvadok a környezetbe. Sosem jártam még az épületen belül, noha Melody szinte minden idejét azok között a falak között töltötte, ráadásul az uram is úgy járt oda, mintha haza járt volna. Mégis valahogy próbáltam megmaradni a nem hivatalos feleség szerepében… ki tudja, mit tudtak az emberek rólam ezen a helyen? Bár gyanítottam egyetlen szerepkörömben tündökölhetek mindenki előtt, amit az érkező nagyon vigyori, barna hajú gitáros bizonyítani is látszott: 

- Ő lenne Merody-chan cuki félvér nővére? – kérdezte a portás bácsit Kazuki. Meglepődtem. Nem csak azon, hogy ez akkora szenzációnak számít neki, hanem azon is, hogy japán létére ilyen hangosan meri kifejezni magát. De amikor odaállt elém, és egyáltalán nem udvariasan szétrázta a kezem, már kínomban vihorásztam. Tényleg azt hittem, hogy ezt már nem lehet űberelni, de Kazuki tett róla, hogy emlékezetes december huszonnegyedikém legyen: 

- Nem is tudtam, hogy kisbabád lesz! – kezdte hatalmas szemekkel – Megtapogathatom a pocakod? – kérdezte és már a keze a hasamon volt. Lefagytam. 

A szemeim kikerekedtek, hogy még pontosabban tudják az agyamnak továbbítani az információt, az arcomat elárasztotta a vér, ennek hatására valami mélyvörös színben pompázhattam, Kazuki pedig csak csacsogott, mintha ezer éve ismernénk egymást… talán az Ő univerzumában bőven elég volt ehhez a közvetlenséghez az a tény, hogy a húgommal dolgozik, nekem viszont koránt sem. 

- Te is érezted? – A kérdés megütötte a fülemet, elvégre a szavait már egyenesen a szemembe mondta. – Az előbb megmozdult… - tette még hozzá, majd a zavarom láttán, azt hiszem, egy csöppet Ő is zavarba jött, úgy vette el a kezét, mintha forró vízbe nyúlt volna, én pedig a pocakomra tettem a sajátom, tényleg mozgott a baba… 

- Te idióták királya! Mi a fenét csinálsz? – Melody hangja betöltötte az előcsarnokot. Kazuki szemei még inkább kikerekedtek, majd pont olyan kézmozdulatot tett, mintha most fenyegették volna meg egy pisztollyal. – Hogy voltál képes egy vadidegen nőt megfogdosni!?

- De hát kisbabája lesz! – kezdte Kazuki védekezően, ahogy a szavak eljutottak a tudatáig rám pillantott és őszinte, gyermeki érdeklődéssel tette fel a kérdést: - Akkor Senpainak kisbabája lesz? 

- Tessék? - sipítottam. 

- Hagyd! – legyintett a húgom. – Majd holnap reggelre összerakja a kis darabkákat. – nézett Kazukira lesajnálóan. – Na jó! – enyhült meg Melody – Két napja nem volt otthon azért ilyen lassú. 

Képtelen voltam megszólalni, éreztem, hogy ha ki is nyitom a számat, semmi értelmes nem fog kiszaladni az ajkaim között, így inkább hallgattam. A húgom olyan határozottan utasította Kazukit munkára, mintha legalább az anyja lett volna, én pedig somolyogva néztem őket: tényleg olyan volt, mintha Melody egy óvodással állt volna szemben. Kazuki bolondosan játszotta a kisfiút, majd, amint megszólalt a telefonja, átvedlett valami igen komoly alakká. A hangja pont úgy csengett, mint bármelyik üzletemberé, a tekintete pedig elveszítette azt a gyermeki bájt. Felemelte a szabad kezét, integetve elköszönt és tovább sétált. 

- Arra gondoltam – kezdte Melody -, hogy kezdhetnénk egy kajáldában. 

- Rendben. – bólintottam. 

Kellemes volt a koraesti szürkület. A fákon apró fehér füzérek pislogtak, akár ezernyi szentjánosbogár. Hiányzott a hó illat, a tiszta fehérség, valahogy mégis megnyugtató volt a légkör.

Az emberek tömege kaotikusan hömpölygött át az utcákon, a hangok összemosódtak a fülemben, a vigyort viszont nem tudtam letörölni az arcomról. A húgom úgy pörgött egyik helyről a másikra, vidáman, mint egy gyermek, a belőle áradó fény, valahogy engem is elvarázsolt. A szívemben valami gyenge melegség áradt szét, talán a karácsony szelleme engem is elért… 

- Talán vehetnénk valamit a babának is. 

A húgom megtorpant. 

- Nocsak… - nézett rám nagy szemekkel. 

Visszagondolva szinte biztos vagyok benne, hogy az én viselkedésem – pontosabban az, hogy nem viselkedtem úgy – feledtette el mindenkivel a terhességem. Aki pedig mégis tisztában volt ezzel a ténnyel, valószínű a reakciómtól retteghetett.

- Azt hittem, a baba tabutéma. 

- Már miért lenne az? Néhány hónap múlva megszületik, én meg még semmivel nem készültem az érkezésére. 

- Hát pont ezért! – motyogta Melody. – A gyerekszobában nincsenek bútorok, ha babaruhát látsz egyből Megumi kisbabájának akarod megvenni… Mintha nem is lennél terhes. 

- Néha én is elfelejtem. – vallottam be. – Valahogy még a nevén sem kezdtem el gondolkozni… furcsa, hogy nem tudom, hogy kislány lesz vagy kisfiú. Olyan megfoghatatlan az egész. Annyival másabb, mint az első terhességem. 

- Akkor gyerünk! – Karolt belém Melody és kezdett el egy bababolt felé tolni. 

Otthon Melodyval fáradtan estünk bele a kanapé puhaságába. Odakint már sötét volt, a szállítók hatalmas dobozokkal töltötték meg a nappalit, Amy éppen valami innivaló félét kotyvasztott nekünk, a gyerekek pedig csak bámulták a hatalmas akadályokat a szobában. A teánk az asztalra került, Amy pedig Sayu fejére tette a kezét és mosolyogva bíztatta: 

- Ha kikerülnek a bútorok a dobozból, és ha anya megengedi, akkor csinálunk belőlük a babáidnak házat. Jó lesz? 

Sayu csillogó szemekkel nézett hol rám, hol Amyre, majd odaszaladt a bátyjához, hogy eldicsekedje, hogy Amy neki babaházat ígért. Ekkor hallottuk meg az ajtóban lezajlódó beszélgetést: 

- Hát ezt a kórót meg minek hoztad? – kérdezte az éppen érkező Hime.

- Gondoltam állíthatnánk karácsonyfát a gyerekeknek. – Taka hangja nyugodt volt és vidám, ami az én arcomra kellemes mosolyt csalt. 

- Ez nem karácsonyfa! – mérgelődött Hime. – Ez egy cserepes virág! Ha karácsonyfát akarsz, miért nem szólsz egy szakembernek? – Taka nem válaszolt, de Hime felháborodott hangjából ki lehetett következtetni, hogy az uram valószínű elég értetlen fejet vághatott. – Nah vedd vissza a cipődet Télapó, majd én megmutatom, milyen egy rendes fa! Elmentünk! – kiabált még be Hime hozzánk, és az ajtó csapódása is ezt igazolta. 

- Azt hiszem – néztem körül a szobában -, itt az ideje helyet csinálni a mamutfenyőnek, amit Hime ki fog választani. – A többiek csak érdeklődve néztek rám, én pedig elmeséltem az első közös karácsonyomat Himével a lakása szomszédságában… ugyanis a Démon akkora fát választott, hogy a macska és a karácsonyfa sikeresen kitúrt minket a pici szobából. 

A fa valóban elég terebélyes volt, bár a csúcsából nem kellett leszabni, így kimondatlanul is büszke voltam Himére. A gyerekek csak bámulták a hatalmas zöld monstrumot, ami elfoglalta a nappalink felét, színes gömbökkel díszítve, izzó fényekkel pompázva. Áradt belőle a meghittség és a melegség, ilyennek képzeltem a valódi karácsonyt. Nem azt a randizgatósat, ami Japánban szokás, hanem az igazit, amit a család és szeretet jár körül.

Melody és Amy boldogan szemlélték a díszek kusza kavalkádját, amiket felaggattak a tűlevelekre, Hime pedig betámadta a konyhát: 

- Szeretem ezt az európai karácsonyt.

- Tudom. – Mosolyogtam és tovább dolgoztam a keze alá. – Nagyon jól néz ki ez a valami, amit csinálsz! – Tettem hozzá. 

- Nagyon finom lesz! Igazi karácsonyi menü! 

- Melyik országban? – kérdeztem rá gyanakodva, mert egyáltalán nem hasonlított a londoni karácsonyi menükhöz, vagy bármelyikhez, amit addig Európában ettem.

- Himeországban! – vágta rá határozottan.

- Jah, hogy a Démonok Földjén! Így mindjárt más! – röhögtem. 

Az egész este olyan kellemesen telt: Taka asztalt terített, Melody és Amy a gyerekeket szedte össze a vacsorához, Hime a finomabbnál finomabb falatokat tálalta, én pedig boldog voltam, hogy így kinőtte magát a családom. A csengő hangja furcsán törte meg a szoba lágy zörejeit.

- Hát te? – néztem a Taknyost a kinyitott ajtóban. 

- Zavarok? – kérdezte szomorkásan. 

- Dehogy, csak van kulcsod, nem? – terelgettem beljebb a vendéget, majd bekiabáltam a konyhába. – Taka! Teríts még egy főre! Tudod a karácsonyt a szerelmeddel kéne töltened. – szóltam ismét okoskodva a Taknyoshoz. 

- Tudom! – mosolyodott el – Azért jöttem! 

- Oh! – egészen megdöbbentem a reakcióján. – Remélem, nem az uramba vagy szerelmes. 

- Nem! – nézett rám rosszallóan. – A lányodba! 

- Igazán megnyugtató. – válaszoltam. – De Sayuról lekéstél, ő Rukiba szerelmes… most. – Jól esett együtt nevetni. 

A vacsora kellemes csacsogással telt meg. Valahogy minden olyan természetesnek tűnt: a hangzavar, a nevetések, az evőeszközök csengése a tányéron. Én pedig boldog voltam, hogy ennyi számomra fontos emberrel oszthattam meg a karácsony melegét. Az étkezés végeztével Hime Amyvel együtt beburkolózott a lányok szobájába, Melody pedig felajánlotta, hogy megfürdeti a gyerekeket, Taka és a Taknyos jóízűen beszélgetve kezdték el leszedni az asztalt, én pedig őket hallgattam. 

- Akira! Tulajdonképpen miért nem Ayame-sannal vagy? – kérdeztem meg végül, ami foglalkoztatott. Legnagyobb meglepetésemre az uram elejtett néhány tányért, amik hangos csörömpöléssel estek a földre. 

- Mi az? Szakítottatok? – kérdeztem ijedten. 

- Ayame-sannak megvannak a maga kötelességei! – vágta rá Taka, és pont úgy nézett rám, mintha beleütöttem volna az orromat olyasmibe, ami nem az én dolgom. 

- Nem mondtad el neki? – kérdezte a Taknyos kerek szemekkel az uramtól, aki csak megrázta a fejét. – Ayame férjnél van. Ilyenkor pedig gondos feleségként őt szolgálja ki. 

- Hogy mi? – kiáltottam rá. 

Akira nyugodtan leült az asztalhoz velem szemben – az uram pedig elkezdte feltakarítani a tányér maradványait –, a tekintete egészen megváltozott és mesélni kezdett: 

- Nagyon fiatal voltam, amikor először találkoztam Ayaméval. Ő egy bankár lánya volt, én meg egy egyszerű zenész nagy álmokkal. Az apja nem nézte jó szemmel, hogy Ayame velem járt, ezért megfenyegette, hogy kitagadja, ha továbbra is tartja velem a kapcsolatot. Én zenélni akartam, ő meg nem akart kitaszított lenni. Később, amikor újra találkoztunk, már férjnél volt… az apja választotta neki azt a pasast. Ayame boldogtalan volt, nekem pedig nem fért volna bele az időmbe egy normális kapcsolat. Így aztán… elkezdtünk összejárni. 

- Figyelj Akira! – ízlelgettem a szavait. – Igaz, azt mondtam, hogy rá sem nézhetsz a húgomra, de tudod mit? Most feloldalak a tilalom alól! 

- Na mi van? – vigyorodott el. – Megsajnáltál? – kérdezte továbbra is vidáman. – Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint Ruru, hogy talál egy ilyen elfogadó embert… 

- Miért? Kai is megtalálta Megumit! – értetlenkedtem. 

- Rossz példa! – csóválta a fejét szomorkásan, majd felállt és látszólag menni készült. Már a cipőjét húzta az ajtó előtt, amikor a válla fölött még elrebegett egy „boldogkarácsonyt” és kisétált a családias idillünkből. Leverten néztem utána, nem akartam a vidám hangulatát beárnyékolni a kérdéseimmel… Taka érintése egészen váratlanul ért.

- Pihenj le! – suttogta, én pedig szófogadóan elheveredtem a kanapén. 

Nem tudom, hogy mire ébredtem fel, csak laposakat pislogva néztem körül, amikor megláttam Takát, ahogy ott ül a lábamnál és olvas. A könyv vaskos volt, a szemüvege pedig lágyan ült meg az orrán. A fa ott diszkózott mögötte és ahogy az órára pillantottam, már a csend okát is megértettem: hajnali egy óra volt. 

- Miért nem alszol még? – kérdeztem.

- Nem akartalak így itt hagyni. – válaszolta. – Gondoltam, megvárom, amíg felébredsz, és majd együtt lefekszünk. 

- Milyen szentimentális. – kuncogtam. 

- Lehet, de most jól esik. – mosolyodott el. Nekem pedig ennyi is elég volt, hogy megosszam vele azt, amin egész nap gondolkoztam. 

- Azt hiszem, már tudom, hogy fogják hívni a babát! 

- Nocsak! – tette le Taka a kezéből a könyvet, és teljes figyelmét nekem szentelte. – Mit választottál?

- Szeretném, ha – kicsit elbizonytalanodtam – ha Kazukinak hívnák. 

Taka arcára kiült a döbbenet, az értetlenség talán még a düh is. 

- Megkérdezhetem, hogy miért pont ez a név jutott eszedbe? 

- Ma találkoztam Kazukival… 

- Te jó ég! 

- És egyből letámadt… megfogdosta a hasam meg minden. 

- És te hagytad?

- Annyira aranyos volt! – Taka csak megforgatta a szemét. – Szóval miközben én éppen ledöbbentem, hogy Ő ilyen közvetlen velem, a baba elkezdett mozogni az érintése alatt. 

- Úgy érted? – Taka pontosan olyan képet vágott, mint én, mikor ráeszméltem, hogy a gyermekünk egy idegen érintésére reagál, nem pedig a miénkre. – Ettől még nem kéne róla elnevezni…

- Haragudnál, ha mégis így neveznénk? 

- Nem… - válaszolta megenyhülve. – De azért aludjunk rá még egyet. 

Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen lavinát indítok el ezzel a névvel…