Téveszmék II. Zivatar - 3. rész

*3*

Furcsa áttetsző szürkeség fogadott odahaza. A sötétítők félhomályba vonták az egész nappalit, alig engedtek be egy-egy fénycsíkot. A csendet alig észrevehető motoszkálás törte meg, nekem pedig feltűnt, hogy Taka a kanapén elterülve próbálta csukva tartani a szemeit. Láthatóan ott töltötte az éjszakán: a takaróként használt pokróc teljesen rácsavarodott a lábára, az egyik keze élettelenül hajolt le a földre, a hajszálai kuszaságából ki-kikandikált a párna világos huzata. Mégsem tűnt nyugodtnak a kép, hiszen Taka lehunyt szemei mögött bizonyára valamilyen zaklató álmot láthatott, szemhéja ide-oda ugrálva próbálta felvenni a versenyt a képekkel. 

Halkan ültem le kanapé mellett lévő kis dohányzóasztalra, és tovább bámultam az álomvilágban fogvatartott kedvesemet. Egyre feszültebbé váltak a vonásai, így lassan, puhán húztam végig az ujjaimat az arcán, miközben a nevét suttogtam halkan a levegőbe. Nem tudom, hogy az érintés verte-e fel vagy a hangtalan szólításom, mindenesetre kipillantott a pillái közül. Először talán nem is tudta volna megmondani, hogy hol van, kellett neki néhány pillanat, hogy realizálja a helyzetet. Aggodalmas szemekkel tekintett rám, majd hirtelen felindulásból próbált meg felülni, de a rácsavarodott pokróc nagyon ragaszkodónak bizonyult. Már-már mosolyt csalt az arcomra, de tudtam, most komolynak kell maradnom, elvégre fontos megbeszélnivalónk volt. 

- Hana… - elakadt a szava. Csak bámulta a vonásaimat, azt a furcsa mosolyt az ajkaimon. Látszott, hogy fogalma sincs, mi változott meg tegnap óta. 

- Meg kéne beszélnünk ezt a dolgot. – kezdtem nagyon határozott hangon. – Tudom, tegnap kissé túlreagáltam a helyzetet, de… Miért nem mondtad, hogy szeretnél még egy gyereket? 

- Én mondtam. – Taka szinte csak suttogott maga elé, egyenesen a lábfejét nézte. – De te mindig valami olyasmivel átléptél rajta, hogy milyen jó, hogy vidéki létemre ilyen jó a humorom. 

- Jót nevettünk falusi haverom fejlődő humorán. – Ő csak bólintott. 

- Tudod, hogy nekem két testvérem van. Szerettem volna, hasonló családot teremteni, mint amilyenben én is éltem. 

- Azt hiszem, ez természetes. Az ember mindig a saját családját tekinti a normának. Bár szerintem a három gyerek egyáltalán nem ideális. – Taka pont úgy nézett rám, mintha most szidtam volna az összes felmenőjét, amit mindig is sokkal rosszabbul viselt, mintha őt illettem volna mindenféle válogatott szépséggel. – Mert hát a középső gyerek mindig defektes. – magyaráztam neki. – Az elsőszülött mindig a szülők imádott első gyerkőce marad, a legkisebb, meg ugye a kicsi… de a középső? Igen, azt hiszem, mindig a középső szív a legjobban. 

- Szerintem – rágta át Taka a mondataimat – ez csak amolyan Hana-igazság, aminek semmi köze a valósághoz, egyszerűen egy elméleti kép alakult ki benned, mert mondjuk találkoztál két neked furcsa emberrel, akiknek történetesen volt egy idősebb és egy fiatalabb testvére is. 

- Akkor mondd, hogy nincs igazság a logikámban!

- Nem a logikáddal van baj, hanem azzal, hogy ebből arra következtettél, hogy majd kevésbé fogod szeretni az egyik gyermekünket. Amúgy is, az ikreknél is számít a sorrend? Melyiküket tekinted másodiknak? 

- Ez… 

- Látod? Egyszerűen csak van egy hülye elméleted és máris elveted a háromgyerekes családmodellt. 

- Te nem félsz? – kérdeztem félszegen. 

- Ugyan mitől? – nézett rám Taka furcsa, gyanús képpel, értetlenül, mintha nem lenne nyilvánvaló.

- Nem tudom, te hogy emlékszel, de nekem még mindig vannak elég éles képek a fejemben arról, hogy az első terhességem után, mintha majdnem elváltunk volna! – Nem voltam benne biztos, hogy ilyen tömény mennyiségben sikerül-e neki az iróniát felfognia, de úgy tűnt, Taka fejlődőképes. 

- Ez most más lesz! – vágta rá. 

- Ugyan miben lenne más? – kérdeztem a plafon felé fordulva, és még a kezeimmel is próbáltam kérni a plafonon lógó lámpát, hogy ugyan hozzon már némi világosságot ránk. 

Taka zavartan elfordult, látszott rajta, hogy fogalma sincs fel van-e hatalmazva a miértek kiteregetésére, aztán vállat vont és belekezdett a mesébe, aminek tulajdonképpen az elejét már ismertem hála egy koncertnek meg egy csacsogós feleségnek. Az egész gyerekprojekt akkor ugrott ki kedvesem fejéből, amikor mindig mosolygós vezetőjük közölte – sokkal elégedettebb vigyorral a képén – hogy bizony apai örömök elé néz. Noha a próbálkozásaik az asszonnyal nem jártak sikerrel, viszont a kérvényüket egészen gyorsan – pár év alatt – kivizsgálták és mind a leendő anyukát, mind a leendő apukát alkalmasnak találtak a feladatra. Ezáltal útban volt tündéri kislányuk, aki igaz nem újszülött, hanem két éves és vér szerint sem igazodott teljesen a leendő szülők DNS-éhez, de ugye Japánban mindenki testvér mindenkivel, szóval ez sem számított. Mielőtt megkérdezhettem volna felháborodva, hogy ugyan mi köze van ennek a mi gyerekvállalásunkhoz, Taka közölte, hogy Kai szeretne sok, pontosabban nagyon sok időt tölteni a gyermekkel, hogy biztosítsa a család szorosságát, így aztán Takában megszületett az elhatározás, hogy most milyen jó lenne a baba projekttel foglalatoskodni, mert így neki is több szabadideje lenne a születendő és a már meglévő gyermekeivel és hisztis asszonykájával foglalkozni. 

Meg, ahogy Ő azt elképzelte! 

Végül is a promócióval kapcsolatos megjelenésekben kevésbé kellett részt vennie, nem mintha addig nagyon hajlandó lett volna ilyesmivel foglalkozni. Azt hiszem, csak akkor tett eleget ilyen jellegű kötelességeinek, ha nagyon muszáj volt… és általában csak akkor volt nagyon muszáj, ha egy töpörödött énekes torkaszakadtából üvöltött vele, hogy lassan elhagyják a fanjai. 

Szóval, igen, Taka sokat volt otthon, de az otthon tartózkodása lényegében ugyanolyan külsőt vett fel, mint mikor otthon dolgozott. Így aztán volt egy szabadnapos gitárosom, aki főleg dalokat szerzett, gitározgatott és nagyon elmés telefonkonferenciákat tartott a maradék négy taggal. Meg volt egy bébiszitterem, akinek kemény összegeket fizettem azért, hogy – habár kedvesemet otthon ette a fene az én távollétemben is – szemmel tartsa a gyerkőceimet plusz egy főt, mert Taka még WC-re is lusta volt elmenni, ha éppen az ujjaiból próbált dallamokat kicsikarni. 

Néhány hét elteltével viszont nekem is megeredt a nyelvem, no meg a hangomat sem kellett féltenem, azt hiszem, a hormonháztartásom is addigra vehette észre, hogy bizony mégiscsak növekszik bennem valaki… Már hűvösek voltak a reggelek, kicsit megcsipkedte a dér a tájat, de nappal még mindig igencsak felmelegedett az levegő. Még nem volt dél. Takával nem lehetett aznap bírni… én pedig dühöngetem, és egy dühös kismamánal mi lehet rosszabb? Egy hiperaktív kismama?

Persze a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor Taka haját éppen próbáltam leordítani, no meg enyhén céloztam rá, hogy jó lenne, ha fogná magát, az ikreket és leereszkedne a magaslati levegőről a néhány emelettel lejjebbi szmogot szívni, viszont az ajtóban egy nem várt vendég nézett velünk farkasszemet. 

- Épp mentek? – Megumi úgy állt ott, mint aki majd összeesik az izgatottságtól. Válaszként közöltem vele, hogy én nem megyek, csak a gyereksereg, mire beinvitáltatta magát és mindenféle tippekért könyörgött. A kérdő tekintetem láttán azért kifejtette bővebben is, hogy Ő bizony szeretné „jól” nevelni a gyermekét, mire én vállba veregettem és közöltem vele, hogy akkor nagyon rossz helyen jár. Azt hiszem, valahol itt indult a Megumival való kálváriám – vagy inkább barátságom? – kezdete. Bánatomra ő továbbra is nagyon őszintén beszámolt olyan dolgokról, ami az én agyamban a túlinformáltság fogalmával voltak egyenértékűek. 

Persze a találkáink többsége eleinte abból állt, hogy Hiyonak – vagyis Kai és Megumi újdonsült kislányának – próbáltuk tökéletesen berendezni a szobáját, majd próbáltuk megvenni a tökéletes ruhákat és persze mindennek annyira tökéletesen rózsaszínnek és nyálas-fodrosnak kellett lennie… Így én tökéletesen megfeledkeztem arról a tényről, hogy nem csak Megumi, hanem én is anyai örömök elé nézek hamarosan és, hogy az ikrek szobája mellett lévő másik gyerekszoba tökéletesen üres volt. 

- És hogy megy a bilizés? – kérdezte Hime miközben bizonytalanul vizslatta a szembetűnően pelenka nélküli Sayut, aki próbált felkéredzkedni az ölébe. 

- Oh már profik vagyunk! – mondtam bíztatva a Démon Hercegnőt, aki a válaszomat hallva a lánykám kezei alá nyúlt, a picúr pedig egy pillanat alatt elhelyezkedett a barátnőm ölébe. – Én már – kezdtem bele – teljesen szobatiszta vagyok, Shini mindig elém áll és húzogatja a ruhámat, Sayu pedig… - nagy levegőt vettem – hát neki még van mit tanulnia! – vigyorodtam el. 

- Azt akarod mondani, hogy még a macskám is okosabb, mint a te kölkeid? – nézett rám lesajnálóan. 

- Szisza~ - csacsogott bele a lányom, közben pedig Hime selymes haját kezdte el simogatni. 

- Sayu! Csak óvatosan! – figyelmeztetem. – Tudod, hogy neked is mennyire fáj, ha meghúzzák a hajad. – A kislány csak bólint és próbál alig hozzáérni pille ujjaival a világos tincsekhez. 

- Shini még mindig nem beszél? – kérdezi a Démon, az arcát elnézve tényleg érdekelte az infó, szemeivel a mellettem ücsörgő kisfiút nézte, aki teljesen belemerült a kezei között lapozgatott mesekönyvbe, néha ugyan megcsócsálta, de az érdeklődését nem veszítette el. 

- Nem, már kezdek aggódni. Sayu lebeszéli a csillagokat az égről, Shin pedig… hallgat. 

- Mindig is nyugodtabb baba volt, majd csak elkezd egyszer csacsogni, aztán nem tudod majd lelőni, mint Törpillát! 

Éppen valami frappánsat készültem válaszolni Hime becézgetésére, amikor kivágódott az ajtó, és megjelent az uram. 

- Nem fogjátok elhinni! – kezdett bele izgatottan. 

- Mondtam, hogy szólj rá, hogy ne jöjjön ki, amíg itt vagyok! – nyávogott Hime angolul. 

Megkapta a rosszalló pillantásomat, legszívesebben egy díszpárnát is a képébe dobtam volna, de féltettem Sayu épségét, viszont Takát egyáltalán nem zavarta a kis közjátékunk, folytatta a mondandóját: 

- Kaiéknak gyerekük lesz! 

- Nem Taka, nekik már van gyerekük! – vitáztam vele. 

- Megumi terhes! – leplezte le a nagy titkot. 

Onnantól kezdve semmi más nem létezett a bandának. Az imádott Megumi-chant – akiért odavolt az egész banda, de még az utolsó technikus is – elhalmozták jókívánságokkal és mindenféle aprósággal. Ő pedig a legtöbb idejét valamiért velem akarta tölteni. Talán csak azért, hogy megmutassa azoknak az érzéketlen szemétládáknak, hogy én is létezem, vagy talán azért, mert az egész díszes társaság közül, akik akkoriban zaklatták, csak én adtam életet gyereknek, sőt, majdnem én voltam az egyetlen nőnemű lény… nem tudom mi vette rá. Az biztos, hogy attól a pillanattól szinte el is volt felejtve, hogy én is áldott állapotban vagyok. Az hogy a banda – akikkel amúgy sem jártam össze – nem érdeklődött a hogylétem felől, egyáltalán nem zavart, de hogy a tulajdon férjem – aki történetesen kitervelte a teherbeejtésem minden mozzanatát – ne törődjön velem, na az már fizikailag fájt! 

Valójában nekem is néha kiment a fejemből, hogy voltaképpen terhes vagyok. Semmilyen tünetem nem volt: nem híztam, nem voltak kimagaslóan durva hangulatingadozásaim, nem akartam sírni minden filmen, és még a csoki éhségem is normális keretek között mozgott. Bár a havonkénti orvosi vizsgálatok minden alkalommal a fejemhez vágták a tényeket, hogy bizony családgyarapodást hoz a tavaszi szél… 

- Úgy tűnik, a poronty továbbra sem hajlandó úgy mutatkozni, hogy meglessük a nemét. – mondta a Doki, miközben szétkent rajtam egy diónyi (bizonyára a használati utasításban is így volt) kenőcsöt a kicsit sem dudorodó hasamon. – Rejtőzködő életmódot él! 

- Biztos benne, hogy normálisan fejlődik? – kérdeztem sokadszorra. – Egyáltalán nem mozog… az ikrek ilyenkor már bokszzsáknak tekintették minden létező belső szervemet, Ő meg… 

- Most tényleg amiatt panaszkodik, hogy nyugodtak az éjszakái, és pisilnie sem kell minden harmadik percben? 

- Én csak… maga szerint ez teljesen normális? 

- A vizsgálati eredmények szerint a gyermek teljesen normálisan fejlődik, nem is kisebb szerintem, mint annak idején bármelyik ikergyermeke… csak éppen ők ketten voltak, ő pedig egyedül. De ha gondolja, elküldöm még néhány roppant kellemes vizsgálatra, hogy biztosak legyünk a dolgunkban. – Én lesápadtam, a Doki elvigyorodott, aztán egy guriga papírtörlőt rakott a kezem ügyébe és tovább csivitelt. – Azt hiszem, meg kéne beszélnünk, hogy mikor is fogunk szülni. 

- Ezt hogy érti? Amikor itt lesz az ideje. – vágtam rá. 

- No igen, de mivel az első szülése császárral történt, így a másodiknak is azzal kell. 

- Már miért kéne? – értetlenkedtem. 

- Oh hát horrorra vágyik? Szívesen ajánlok Önnek a témában igen kimagasló alkotásokat szerte a világból mindenféle műnemben… de ha a realityre bukik, akkor hallgasson figyelmesen. – Nagyot nyeltem. – Az orvostudomány kezdetén, amikor a szülészek még alig különültek el a hentesektől… szóval nem is olyan régen… élt egy asszony, akinek az első szülése beavatkozást igényelt, így ejtettek rajta egy sebet. No nem olyan helyes kis apróságot, mint ami Önnek is van, hanem olyan bordától-bordáig érőt. Második gyermekét viszont természetes úton próbálta világra hozni… Kitalálja, mi történt? – kérdezte az orvos amolyan horror mesélő hangon. – A seb felnyílt… Szóval azóta inkább a vágást újranyitjuk. 

Én sápadtam a mese hallatán, a Doki előhúzta a naptárját, és bejegyzett március tizenegyedikére, de majd még konzultálunk, mondta mindentudó mosollyal a szája szélén, és hozzátetette, hogy, ha a gyermek ilyen szépen fejlődik tovább, akkor semmi gond nem lesz. Azt hiszem, az volt az a nap, amikor ugyanolyan mérges voltam Takára, mint mikor először tudtam meg, hogy ismét kisbabánk lesz.