Doll☆s - 31. fejezet

Today and tomorrow

Hamuszürkék voltak a fellegek, melyek lágyan szitálták magukból az eső vízcseppjeit. A levegő megtelt láthatatlan, súlyos nedvességgel, s a pára mindent ellepett: a faburkolat halványsárga rostjai nehézkessé váltak, a magasban húzódó rögtönzött tetőként feszülő fólia pedig lassan meg-megereszkedett az eső béklyójától. Feszült hangyaként sürögtek a munkások: volt, aki szerszámosládával felszerelkezve igyekezett egy-egy szöget végérvényesen a helyére ütni; volt, aki a háttér elemeit illesztette össze mértani pontossággal; volt, aki néhány rajzzal ácsorgott Kangdae mellett, s hatalmas gesztusok közepette magyarázta, hogyan kéne valódi paravánt húzni a színpad fölé. 

Sunhee unottan firkált a párában úszó üvegre. A hűvös, nedves cseppektől kirázta a hideg, mégsem szakadt el az üvegtől, vagy az előtte kirajzolódó történettől. A koncertfelvételek záró jelenete… az játszódott le Sunhee előtt. Noha a színek szürkésebbek voltak, mint egy-egy DVD felvételen, s az emberek sem gyorsítva építették a színpadot, mégis olyan nyugalmat adtak Sunhee számára az ismerős képkockák, mintha csak egy felvétel jeleneteit nézné. Mosolyogva figyelte az óriási, fekete szövetbe rejtett ismerős alakot. Fényesen csillogott a kitömött kockákból kialakított kabát a törékeny test vonalán. Nevetségesen hosszúnak tűnt az anyag, s így teljesen ellepte a lányt, Sunhee csaknem hangos kacagásba kezdett, mikor rájött, hogy Ririn parádézik odakint pingvinnek öltözve. 

A lakókocsi ablakára ismét ráült a pára, s Sunhee-nek újra a függönyt kellett használnia, hogy letörölhesse a cseppeket. A kinti munkálatok sokkal izgalmasabbnak tűntek, mint a benti műveletek. Sunhee-t valahogy egyáltalán nem érdekelték Soyoung átváltozásának mozzanatai. Nem foglalkozott a hajszárító zümmögésével, a ruharengeteggel a fogasokon vagy a cipős dobozokkal, amik teljesen beterítették a padlót, hogy csak szlalomozva tudott eljutni egyik pontból a másikba. 

Sunhee fejbőre kegyetlenül viszketett, hiszen a tincsei még alufóliába voltak csomagolva, s az arcát is legszívesebben áttörölte volna egy nedves kendővel, feleslegesnek érezte a pofijára kent puhító maszkot. Még nem aggatta magára a számára kikészített ruhákat, valójában dühös volt, amiért az összes szett ott sorakozott a háta mögött, ezzel tolva az orra alá, hogy addig nem mehetnek haza, amíg az egész videóklip el nem készül. Három nap Soyoung-gal kettesben. A gondolatra egy durcás fintor csúszott az arcára, s a mozdulatra megrepedt a puhító maszk feszes, zöldes rétege. 

- A telefonom szerint délutánra eláll az eső! – rontott be Ririn átázott kabátban, lustán a mobilját nyomkodva – Kíváncsi leszek. – tette még hozzá szem forgatva. Sunhee pillanatokig csak bámulta az idősebb lányt, ahogy lefejtette magáról a kabátot, ahogy egy törölközővel felszárította az arcára ragadt esőcseppeket, ahogy besétált mezítláb a lakókocsi belsejébe nedves foltot hagyva a padlón. 

- Állítólag még napsütés is lesz. – csacsogott tovább Ririn, miközben letelepedett Sunhee mellé az egyik elárvult székre – A rendező talált egy helyet, ahonnan esőcseppes levelek közül tudna néhány felvételt lőni… 

- Remek! – Sunhee hasbeszélőket megszégyenítő módon próbálta kiadni a gondolatait.

- Nem tűnsz valami lelkesnek. – csodálkozott el az idősebb. 

- Viszket a fejem. – nyafogott kissé Sunhee, s egy jelentőségteljes pillantást küldött a tükör előtt tollászkodó Soyoung felé. Ririn jókora levegőkortyot küldött a térbe. 

- A többiek csak délután jönnek. – magyarázta, mintha Sunhee nem ismerte volna a programot – Remélem, addigra a hangszereket is be tudjuk állítani. Igazán elállhatna már az eső! – bámult ki vágyakozva a Doll☆s legidősebb tagja. 

A kunkorodó ezüstös tincsek mosolyt csaltak Sunhee ajkaira: hosszan elnyúló, ragyogó fürtök keresztezték az arcát, bár bolondos félkonty vonta el a hajszálakat a homloka elől. Kedélyesen rázta meg a fejét, s örömmel látta, hogy a lágy loknik táncra perdültek a mozdulattól. Tetszett neki a frissességet sugárzó árnyalat, energiával töltötte fel. Egészen megfeledkezett a dühről, amit hetek óta képtelen volt kiadni magából. Hiába nyomkodta végig az összes vérfagyasztó játékot, amit a Dollhouse-ban talált, s hiába igyekezett több testmozgást erőltetni az amúgy is zsúfolt napirendjébe, valahogy képtelen volt megszabadulni a lelkét nyomó feszültségtől. 

Unottan könyökölt mindkét kezével a tükör előtt húzódó sminkasztalra, s vizslatva bámulta az arcát borító festéket. Egészen furcsának tűnt a szeme a megszokott, erőteljes tusvonal nélkül, ami mindig cicás pillantást biztosított neki, de a koncepció felülírta a megszokott Sunhee-imidzset, s így maradt a lágyság és cukiság álarca. 

Egy pillanatra betöltötte az apró lakóbuszt a zongora és a gitár kellemes hangja, majd ahogy Haewoo bevágta az ajtaját elhalt az andalító muzsika. 

- Hú, de nyugodtan ücsörögtök! – csendült fel az érkező hangja, mire a leader abbahagyta a tükörképe vizslatását és a vörös hajú lány felé fordult. Élénk tincsei egészen borzoltnak tűntek, a fekete bőrdzseki éppen csak takarta a derekát, alóla pedig hosszú hófehér ing kandikált ki, hogy a szürkés farmeron terülhessen végig. Sunhee még kicsit bosszankodott a lány nyakába tekert óriási sál miatt, de megnyugtatta a tény, hogy neki nem álmodott semmilyen hatalmas anyagot a sztájliszt, amivel megfojthatta volna. 

- Ririn ma állat hangulatában van, szerintem kezdjetek el beénekelni. – tette még hozzá mindentudó pillantások közepette Haewoo, s unottan végigszántotta a kusza fürtjeit az ujjaival. 

- Kikaptál? – kérdezte Sunhee vigyorogva.

- Képzeld! – vihogott Haewoo, bár a hangjában némi sértettség is csengett – Nem tudom ütemre rázni a csörgődobot! – A lány látványosan megforgatta a szemét. – Mondtam neki, hogy kapja be és bejöttem. 

- Akkor tényleg jobb lesz, ha elkezdek dalolászni! – kuncogott Sunhee és néhány másodpercig szíveskedett Soyoung irányába pillantani, de úgy tűnt a legfiatalabbat hidegen hagyja a felkészülés, így egyedül kezdte bemelegíteni a hangszálait. 

A pocsolyák lágyan fodrozódtak Sunhee léptei alatt: a térdig érő csizma védelmet nyújtott a nedvességtől, s ezért egyáltalán nem érdekelte, hogy mennyire kell belegyalogolnia a tócsák lelkivilágába. Fázósan húzta a fekete pulcsija ujjait egyre lejjebb, noha hiába igyekezett a kötött anyagtól még több melegséget kicsikarni, ha a kézfeje a biztonságot adó anyag takarását élvezte, akkor a vállai váltak szabaddá. Sunhee egészen megdöbbent: sokkal magasabb színpadot képzelt el, rá kellett ébrednie, hogy a lakóautó ablakából egészen másnak tűnt a délelőtt felépített kis emelvény. A leadernek nem volt ideje eltűnődni az optikai csalódás mibenlétéről, elvégre egy kedélyes arc próbálta felhívni magára a figyelmet, s Sunhee örömmel nyugtázta, hogy Ririn állatsága talán még sem öltött mérhetetlen formát, ha az egész délután vele gyakorló Minhee szemei ennyire csillogtak. 

- Végre itt vagytok! – ujjongott Minhee. Sunhee meg is feledkezett arról, hogy Soyoung mögötte loholt a virágokkal díszített, lenge öltözetében. – Azt hittem, már sosem kezdjük el a felvételeket. – Minhee hihetetlen energiával táncolt jobbra-balra, amit Sunhee nem is csodált. Minhee öltözéke egészen angyali volt: hófehér ruhácskája széle csipkemintában végződött a combjai felett. Sunhee megrökönyödve bámulta a lány világos bőrét, ami kikandikált a szoknyája szegélye és a hosszú zoknija között. Mégis mit ért a hideg ellen a szürkés csizma, ami a térde felett ért véget?

- Nem fázol? – csatlakozott a beszélgetőkhöz Soyoung is. 

- Nem látszik, de egy nejlonharisnyát azért engedélyezett a sztájliszt. – magyarázkodott Minhee – Nem is értem, hogy miért engem öltöztettek ki, amikor elvileg csak a háttérben fogok zongorázni. – forgatta meg a táncoslábú a szemeit – Bezzeg eonni-val nem mert kekeckedni… 

Sunhee végigvezette a tekintetét a legidősebb tagon, aki tényleg nem látszott a sztájliszt keze munkája: fekete farmer volt rajta egy sötét bakancs társaságában. A nyaka köré tekert sál egészen melegnek tűnt, ahogy a vaskos kötött pulcsi is, ami éppen csak kikukucskált a khaki kabát szárai között. 

- De te legalább csinos vagy! – bíztatta Minhee-t a leader. 

- De jó! – vigyorgott Minhee – Legalább csinosan fagyok meg! 

- Mindenki álljon be a helyére! – harsogott a rendező hangja, így Sunhee már nem tudta kifejteni az öltözködés fontosságáról szóló gondolatait, főleg egy MV kapcsán; csak felcsoszogott az apró lépcsőfokon, s a megfelelő jelzésre tipegett. 

Olyan fényesen ragyogott a nap, hogy Sunhee-t csaknem elvakították a sárgás sugarak. Csak néhány hangot kellett énekelnie, hogy a technikusok beállíthassák a mikrofont a tökéletes hangzás elérése érdekében, s máris a rendező kissé érdes hangja csendült fel. Sunhee ismerte a koncepciót, pontosan tudta, hogy noha az MV-be szánt jelenetek alatt a tökéletes, stúdiófelvétel fog szólni, de azzal is tisztában volt, hogy a parkot hamarosan megnyitják a közönség számára. Néhány rugózó mozdulatot végzett, kissé hűvös volt az őszi levegő, s ahogy meghallotta az ideiglenes dobosuk beszámolását, felcsendült az ismerős dallam. Sunhee csak a szeme sarkából figyelte a mellette ücsörgő Ririn alakját: a lábaival kényelmesen dobogta az ütemet, míg a keze lágy mozdulattal pengette a húrokat. Minhee bársonyos csilingeléssel lépett be a dalba, s a zongora melódiája összefonódott a gitárjátékkal. Haewoo pontosan húzta végig az ujjait a fém rudakból álló hangszeren, ezzel némi karácsonyi hangulatot adva a dalnak. Soyoung hangja egészen álmosnak tűnt, mikor elindította a dal lírai hangjait. Sunhee egy pillanatra Ririn-re pillantott, s még sikerült elcsípnie a lány fejcsóválását, ami az elégedetlenségét volt hivatott kifejezni. A leader érezte, ahogy hirtelen megremeg a gyomra a nyomástól. Az izgalom a munkájával járt, mégis, amióta az énekléssel is kacsintgatott, rosszabbul viselte a fellépéseket. Nagy levegőt vett, s végül ő is belépett a dalba. Érezte, ahogy felszabadul a lelke a hangok hatására, átszakadt a kötél, ami a szívét kötötte gúzsba… végre szárnyalhatott. A rap részénél mindent beleadva igyekezett a dal drámaiságát átadni, s ahogy a dal vége közeledett meghallotta a többiek hangját is, akik a refrén sorait igyekeztek mélyebbé varázsolni. 

- És… ennyi! – A rendező hangja egészen megtörte Sunhee álomvilágát, s felpillantva bámulta a férfi alakját, aki néhány mozdulatot tett a kezével, majd még hozzátette: – Áthelyezzük a kamerákat és újra felvesszük! Addig pihenjetek… 

- Vagy mondjuk, addig Soyoung beénekelhetne! – suttogta Ririn bele a mikrofonba, s rosszalló tekintettel pásztázta a legfiatalabbat. 

- Miért mindig engem kell piszkálnod? – háborodott fel Soyoung. 

- Mert te voltál az egyetlen, aki hibázott? – kérdezett vissza Ririn. 

- Ririn! – lépett a színpadra Eunha – Azt hiszem, megbeszéltük a pozitív megerősítés fontosságát. 

- Oh tényleg! – csapott a homlokára a Doll☆s legidősebb tagja, felállt és a háta mögött álló Haewoo-ra pillantott – Haewoo, az időzítésed tökéletes volt. Minhee – a szemei átvándoroltak a fehérbe bújtatott lányra –, csodálatosan lejátszottad a dalt. Sunhee – fordult a leader felé –, nagyon szépen énekeltél és a rap részed is remek volt. – S azzal megint a legfiatalabbhoz ért. – Soyoung, a dal végére már majdnem minden hangot eltaláltál. Így jobb?

- Reménytelen vagy! – sóhajtott Eunha lemondóan…

Sunhee képtelen volt a szívverésére koncentrálni, ugyanis a dob hangos üteme átírta a teste ritmusát. A csizmája sarkát már teljesen leamortizálta az állandó ugrálásával, de képtelen volt nyugodtan ácsorogni, mikor a Doll☆s rajongói ott álltak tőle egyetlen karnyújtásnyira. A hangok körülölelték a parkot: a dallamok, a hangszerek egyenletes légzése, az ének szavainak lebegése a térben, mind, mind arra ösztönözték Sunhee-t, hogy minél többet adjon azoknak, akik eljöttek megnézni őket. Mérhetetlen energiákat szabadított fel belőle a közönség szeretete, legszívesebben átölelte volna az egész világot. 

Furcsán üresnek érezte magát, amint elhalkult a hangzavar. A kisbusz egyenletes zúgása halkan mormolt ugyan, de eltűntek a rajongói sikolyok, a hangszerek dallamos csengése, a dalok kavalkádja. Ismét csend vette körül Sunhee-t s az az idegesítően frusztráló érzés, hogy Soyoung-on kívül senkihez sem tud hozzászólni. A fejét az ablaknak döntötte: a hideg üveg sem volt képes rávenni a lányt, hogy éberebben pislogjon a sötétségbe. Sunhee pillái le-lecsukódtak, s az éjszakai forgalom miatt rendelkezésére állt talán fél óra, hogy a fáradt szemeiből eltüntesse az utóbbi napok pörgésének pirosos jeleit. 

Az éjszakai égbolt tisztán ragyogott a város felett: a Hold sarlóként hunyorgott a fekete ég tetején, a csillagok viszont teljesen eltűntek Szöul vakító fényei miatt. Sunhee reszketve húzta magára a túlméretezett kabátot, amit a stáb valamelyik tagja dobott rá egy hirtelen mozdulattal, s a kezébe pedig egy meleg vizes palackot csúsztattak, hogy a kipirult füleit és orrát kezelje. Órák óta forgatták az éjszakai jeleneteket. Sunhee már nem merengett a város közepén álló óriási épület tetőterén berendezett kis kert szépségén. A lampionok sem vidították fel egy-egy forgatási szünetben. Fáradt volt, a lábai égtek a tűsarkú cipőben, a teste átfagyott a halvány, barackszínű kisestélyiben, ami valóban nagyon hangsúlyosan mutatta a melleit, s a combjait, viszont a mellkasa, a háta, a karjai, sőt, az egész lába ki volt téve a hűvös, őszi éjszaka ridegségének. A leader egy pillanatra a másikra pillantott: Soyoung kezében súlyos papírpohár nehezedett, senki sem tartotta számon, hogy hányadik kávéját gurította le az elmúlt órák alatt; a kék, csipkékkel bevont ruhája pontosan annyira takarta el a lány karamell színű bőrét, hogy a legfiatalabb is fagyos húsként ácsorgott a talpig bebugyolált segítők forgatagában. Eunha a lány füleire szorított két, tenyérnyi méretű tárgyat, Sunhee pedig biztos volt benne, hogy Soyoung is ugyanannyira kipirosodott a hidegtől, mint ő. 

- Rendben lányok! Öltözzetek át! – kiabálta a rendező, aki összeeszkábált kis kuckóban nézegette az addig felvett jeleneteket. Sunhee pedig örömmel konstatálta, hogy néhány pillanatra visszatérhet az épület kellemes, melegséggel csábító belsejébe. 

Soyoung egy tágas fotelban ücsörgött: a kék ruhája úgy hullámzott végig az ülőalkalmatosságon, mint a tajtékos tenger. A kezei között a változatosság kedvéért nem poharat szorongatott, hanem a telefonját, s hol egy-egy mosoly futott át az arcán, hol megkeményedett tekintettel bámulta a kijelzőt. Sunhee azon kapta magát, hogy legszívesebben kérdéseket tett volna fel a legfiatalabbnak, noha akkor már maga sem tudta, mióta nem beszélt közvetlenül a lányhoz, főleg úgy, hogy annak semmilyen munkával kapcsolatos célzata nem volt. Hiányzott neki Soyoung, a csacsogása divatról, manikűrtrendekről, fodrászkellékekről. Sunhee csak akkor jött rá, hogy a Doll☆s tele van öltözködési analfabétákkal, amikor próbált pár szót váltani a többi lánnyal ruhákról, cipőkről vagy egyszerűen egy-egy szettről, amit felhúzni készült. Minhee teljesen természetesen válogatta ki a gönceit, Sunhee néha meg is feledkezett arról, hogy a lány minden tudatosság nélkül képes volt a tökéletes szerelést magára kapni, viszont ha másról kellett nyilatkoznia tanácstalan volt. Ririn-t általában Sunhee maga öltöztette. A legidősebb a kényelem híve volt, s néha a leader a fejét fogta a szereléseitől… magában csak divat feketelyuknak nevezte, akitől még a legszorongatóbb helyzetben sem kért volna javaslatot. Haewoo olyan volt, mint egy sötét rocker. Sunhee teljesen megdöbbent, mikor a rapper egy alkalommal arról beszélt, hogy az ő szekrényében szín szerint vannak a ruhák. Természetesen azonnal arra kényszerítette a morgós lányt, hogy mutassa meg, s mikor kitárta a szóban forgó gardrób ajtaját megdöbbenve vette tudomásul, hogy Haewoo-nál két „szín” létezett: fekete, ami a polcai nagy részét benépesítette; és nem fekete, ami egyetlen fakkra korlátozódott…

- Ha készen vagytok, jöhettek! – nyitott be a helyiségbe Kangdae, aki legalább olyan nyúzottnak tűnt, mint a lányok. Sunhee egészen hálás volt, amiért rá újra és újra újabb réteg frissességet festettek a sminkesek, vagy amiért Eunha kis mennyiségben adagolta számára a szemcseppet szempirosodás ellen. 

Sunhee karján azonnal végigszáguldott a hideg, amint kilépett a kertbe. A lampionok az öltözködésre szánt néhány perc elteltével el is tűntek, s a fák ágait behálózó égősorok öntötték magukból a sárgás fénysugarakat. A leader szeme a fehérre festett, kör alakú emelvényre esett, amit virágokkal teletűzdelt apácarács futott körül két, boltíves kijáratot kialakítva. Sunhee megemelte a súlyos abroncsot, hogy beállhasson a neki kijelölt helyre, s próbált mosolyt erőltetni az arcára, hogy kezdetét vehesse a forgatás. 

Soyoung nagyot tüsszentett. Sunhee egy pillanatra teljesen megfeledkezett arról, hogy egy kényelmetlen fotelban próbált szunyókálni néhány percet, vagy talán órát, amíg a nap nem kezd felkúszni a város szélénél. A leader még mindig reszketett… Az éjszakai forgatás során egészen a csontjáig hatolt a hideg, őt mégis körülvette a vidámság, könnyedén tátogta el ezredjére is a sorait. Már fogalma sem volt, hogy valójában miről is szól a Today and Tomorrow csak azt tudta, hogy legszívesebben elszaladna mindkettő elől. Elvégre a „ma” azzal kecsegtette, hogy a város egy eldugott, szűk utcákkal beszőtt területén rohangálhatott kiengedett, bozontos hajjal, egy aprócska, fekete ruhában – bár sikerült rábeszélnie a rendezőt, hogy a derekára szánt inget had húzza magára, egy khaki kabát társaságában – és magassarkú csizmában. A „holnap” pedig a koreográfia felvételeivel bíztatta… meg Minhee dühös, felfújt arcát ígérte, amiért lomhán táncolja végig az egész napot. Sunhee borzasztóan fáradtnak érezte magát: minden porcikája reszketett, képtelen volt felmelegedni; a szemei égtek a kialvatlanság miatt; a hajtövei fájtak a túlságosan szoros konty miatt, amit az éjszaka kunkorítottak a fejére. Azért fohászkodott, hogy a Nap ne jöjjön fel, de még az első sugár sem köszöntötte, máris Eunha lépett be a helyiségbe felverve a lányt. 

Hideg és nedves volt a terméskő fal, amihez Sunhee-nek hozzá kellett dőlnie. Érezte a hűvös anyag tapadását minden egyes lépésnél. A haja átnedvesedett a párától, de így legalább tízpercenként leállt a forgatás, mert hol az ő frizuráját kellett tökéletesíteni, hol pedig Soyoung hajkoronája kiáltott renoválásért. A Nap vidáman csillogott a bokrokon csüngő harmaton; az aprócska utak szürkés felületét sötétre színezte a nyirkosság. Sunhee már nem érezte a kezén játszó hideget, egészen kimelegedett a rohangálástól. Élvezte, hogy el-elbújhat egy-egy kerítésre tekeredett vöröses vadszőlő inda között. S ahogy a nap eltüntette a kegyetlen nedvességet, már vidáman tűzdelt a hajába levelekből szőtt koszorút. Az előző napi hűvösség tovaszállt, s ezzel együtt Sunhee kedve is megenyhült: vidáman rugdosta a kupacba söpört sárga leveleket, örömmel ücsörgött a barnás padon Soyoung társaságába, s ahogy a forgatási napnak lassan vége szakadt, az égre is szürke felhők gyülekeztek…

Az üvegkupolán hangosan csattantak az esőcseppek: Sunhee érdeklődve figyelte a felette elterülő, hűvös üvegezést, s szinte maga előtt látta, ahogy a felkelő nap megcsillanhatna a felületén. Persze az időjárás semmi jót nem ígért, de bízott benne, hogy az eső átvonul felettük az éjszaka így könnyedén el tudják végezni az utolsó napra szánt munkát. Nevetségesnek hatott, hogy mekkora rumlit volt képes egy néhány emberből álló stáb rendezni a neves szálloda kupolatermében. A helyiség hatalmas volt: a falak mentén zöldes növényekkel vontak gyűrűt, ahogy a tér közepén körként felbukkanó emelvényt is virágrengeteggel díszítették. Sunhee erőtlenül próbálgatta a lépéseket a telitalpú masnis cipőjében, s dühösen mérte végig Soyoung lábbelijét, ami sokkal kényelmesebbnek tűnt, legalábbis a tánc szempontjából. Tekintélyeset sóhajtott, amint meglátta magát a tükörben: a ruhája tökéletesen illett az alakjára. A magas derekú, barackszínű nadrág és a fehér topp igazán jó választásnak tűnt, s a cipője is nagyon tetszetős volt, viszont az arcára terülő fáradtság már egyáltalán nem volt kedvére, ahogy a szemei vörössége sem. 

- Mindjárt csepegtetünk a szemedbe! – került elő valahonnan Eunha, s máris a táskájában kezdett kotorászni, mintha csak olvasott volna Sunhee gondolatai között. 

- Nagyon fáradt vagyok! – nyafogott a leader, majd a sarokban szundikáló Soyoung-ra vetett egy pillantást. 

- Viszont van egy jó hírem. – veregette hátba a lányt Eunha – Minhee csak néhány óra múlva jön, akkor gyakorol veletek egy kicsit, aztán megy is el. 

- Nem lesz itt a felvételeknél? – érdeklődött Sunhee talán kicsit lelkesebben, mint ahogy elvárható volt. 

- Nem! – bólintott Eunha – Így csak a tánctanárt kell meggyőznötök arról, hogy jók vagytok. 

- Remek! – örömködött Sunhee, s az ujjai közé vette a felkínált szemcseppet – Ha Minhee csak néhány óra múlva jön, akkor alszok egy kicsit.

A kanyargós csigalépcső fokai nyálkásnak hatottak, akár az iszap, amit bíborra festett a vér. Sunhee léptei lassúak voltak, érezte, ahogy bele-belekapaszkodik a vörös sártenger a bokájába, mintha ezer és ezer fáradt kéz nyúlt volna utána. Megbabonázva követte az előtte haladó szellemlányt, akit megelőzött a bíbor toronyként magasodó elmosódott alak sziluettje. 

Sunhee félelemmel nézett a vörös szőnyeggel borított folyosó felé. A torkát szorongató kiáltás kegyetlenül kaparta nyelőcsövét, képtelen volt még egy lépést megtenni az oroszlán barlangja irányába. Szinte lebegett, noha minden erejével azon volt, hogy távol tartsa magától azt a kegyetlen ajtót. A dübörgés fülsiketítő zaja elhalkult a távolság nyomán, s a helyét átvette valami sokkal visszafogottabb muzsika. A beszélgetés foszlányonként érkezett Sunhee fülébe, noha semmit sem értett ki belőle, biztosra vette, hogy a szobákban, melyek mellett elhaladtak, nem a táncé volt a főszerep. A sötét falap, ami előtt megállt egy pillanatra, ijesztően vaskosan magasodott fölé, Sunhee nagy levegőt vett, az ajtó pedig hangos nyikorgással tárult ki előtte: érezte a felé kúszó sötét karmokat, amik tépázva markolták meg a ruháit, s kínzó hörgések közepette húzták a sötétségbe. 

A helyiséget behálózta a félhomály és a furcsa füstfelleg, ami rózsaszín párát varázsolt a levegőbe. Sunhee megtorpant, teljesen lefagyott a szeme elé táruló látványtól… Mocskos volt és fülledt, ahogy az alig ruhában vonagló lányok nyögését elnyelték a vörösben úszó falak. A levegőt megtöltötte az alkohol, a cigaretta és az izzadtság szagának andalító keveréke. Sunhee csaknem harapta a párás füsttengert, s próbált minél több oxigént biztosítani a tüdejének. Csípte a szemét a kellemetlen illatfelhő, mégis egy pillanat alatt óriásira kerekedtek, mikor felfogta az előtte zajló jelenetet.

Sunhee menekült: a lábai meg-megakadtak a kapkodó kezekben, amik a vörös szőnyeg redői között bújtak meg. A szemei égtek, mintha ezer és ezer apró tű szúrta volna végig őket. Elszorult a torka a kitörő ordítástól, ami hangosan és haragosan hagyta el a torkát. Teljesen kirázta a hideg, ahogy a vállain megérezte az idegen érintést: a sötét, szomorú szemek megbabonázták. Szerette volna eltörölni a bennünk eluralkodó fájdalmat, annyira vágyott a mosolyra, arra a féloldalasra, amitől mindig lágy libabőr húzódott a testére. A szívében lapuló tüske viszont arra ösztönözte, hogy tépje ki az erős szorításból a testét, hogy tomboljon, akár egy felbőszült vad. Minden dühét beleszőtte a mozdulatba, amivel az őt fogva tartó kéz csuklójára fonta az ujjait, s olyan erővel szorította meg, ami a másikat halk szisszenésre késztette. 

- Sunhee? 

- Sunhee?

A tekintet, ami barnán ragyogott Sunhee-re, egyáltalán nem perzselt, s nem festett apró rücsköket a lány bőrére. A bennük tükröződő aggodalom halvány szikrái azonban mozgásra késztették a lányt: kába szemei fáradtan pislogtak, a vörösség egészen beárnyékolta a pupilláit, a bőrére furcsán kanyargó csíkokat húzott a kardigán, amit magára terített, s a hajszálai kuszán keresztezték az arcát. 

- Ideje lenne próbálni. – csendültek fel Minhee szavai némi bizonytalansággal a hangjában, s ahogy a Doll☆s leadere rákapta a tekintetét, minden lassan értelmet nyert körülötte… Már nem csodálkozott a rohangáló, sötét alakok láttán; már nem hunyorgott annyira a fénnyel beborított terület vakításától; már nem tapogatta zaklatottan az elgémberedett tagjait, amik egészen kegyetlenül adták a tudtára, hogy ülve aludni nem a legjobb ötlet. 

- Csak kinyújtózom egy kicsit. – Sunhee hangja álmosan csengett a karjai alig akartak engedelmeskedni neki, noha igyekezte a magasba emelni őket.

- Rendben, addig előkerítem Soyoung-ot. – veregette hátba Minhee a leadert, s azzal a lendülettel felfedező útra indult a halmokba tornyozott tárgyak között. 

Sunhee talpa kegyetlenül égett, tudatva a lánnyal, hogy éppen eleget szenvedett már a tánc begyakorlásával, bár Minhee még mindig nem volt maradéktalanul elégedett a teljesítményükkel: hol a leadert vette elő, hol a legfiatalabbat, s dühösen mutogatta a mozdulatokat, amiről Sunhee biztosan tudta, hogy tökéletesen leutánozott. 

- Nekem erre most nincs időm! – trappolt Minhee az egyik kupac felé, hogy egy vizes palackot felkapva csillapítsa a háborgó gondolatait. 

Sunhee úgy roskadt le a fényesen csillogó kőre, mintha napok óta talpon lett volna. Bambán bámult maga elé, s már percek óta képtelen volt felfogni Minhee szitkozódását. 

- Na jó! Táncoljuk el még egyszer! – csapta össze a tenyereit a táncoslábú, s Sunhee-nek talán ez volt az egyetlen mondat, ami eljutott a tudatáig. Unottan tápászkodott fel: a lábai sajogtak, a fáradtság átjárta a testét, de eldöntötte, hogy mindent belead… Minél előbb végezni akart a tánc felvételeivel, már csak az ágya lebegett a szeme előtt és a jól megérdemelt pihenés…

Halvány, ezüstös derengés nyúlt végig a falon, apró fénye viszont érzéketlenül csiklandozta a szoba magányában szundikáló lányt. Ririn hunyorogva igyekezett megszabadulni a fényforrástól, s kegyetlenül rángatta meg a sötétítő nehézkes anyagát hangzavarral borítva be a csendet. Összerezzent, s a válla fölött ellesve próbálta kivenni a szobatársai alakját, de minden gyanúsan nyugodtnak tűnt. Nyűgösen húzta magára a földre dobott felsőt, s csoszogva indult felfedező útra a lakásban. A nappaliban tündöklő fényártól megtorpant, csak hunyorogva volt képes befogadni a látottakat: Sunhee-t, ahogy a TV hatalmas képernyője előtti kanapén szunyókált egy kabáttal letakarva, míg a villódzó képek unottan követték egymást a masinában. Ririn egészen megenyhült, a zavartságát felülírta a leader fáradt látványa. Csendesen igyekezett az ellenkező irányába, s valamelyik fotelból még egy pokrócot is magához vett, hogy azzal betakargathassa Sunhee-t. 

- Fent vagyok! – suttogta maga elé Sunhee, amint hozzáért a vaskos anyag. 

- Miért nem a szobánkban alszol? – kérdezte Ririn ugyanolyan halkan. 

- Fáradt vagyok… – nyűglődött a leader, s azzal a lendülettel hátat fordított a TV-nek és Ririn-nek is. 

- Hát ez? – kérdezte Ririn. A derű, amit a leader akciója okozott neki, az arcára fagyott, s gyanakodva emelte fel a borítékot, ami a földön hevert. Az ujjai megremegtek, amint meglátta, hogy csupán név szerepelt rajta címzés gyanánt. Zaklatottan bontotta ki a leadernek szánt üzenetet, s pislogás nélkül olvasta végig az egyetlen rajta lévő sort, minek gyors, kusza kézírással még inkább megrémítette. 

- Sunhee! Mi a fene ez? Zaklatnak? – árasztotta a kérdéseket a leaderre. 

- Miről beszélsz? – nyafogott Sunhee, s értetlen szemekkel figyelte a fölé magasodó Ririn-t. 

- „Tudom, hogy továbbra is rólam álmodsz.”? – olvasta fel a lány az üzenetet – Ez elég egyértelműen zaklatás. 

- Képes voltál kinyitni? – tajtékzott a leader, majd felült, hogy kitéphesse a levelet Ririn kezeiből. 

A kézírás határozott vonalai egészen felzaklatták Sunhee-t, nem akarta végigvezetni a tekintetét a jelek sokaságán, mégis úgy futotta át a szavakat újra és újra, mintha az élete múlt volna rajta. Az ujjai dühödt mozdulattal válaszoltak a szemei árulására: kicsiny galacsinná gyűrte a hófehér papírt. 

- Tudod, hogy kitől van ez a levél, igaz? – kérdezte Ririn sokkal lágyabb hangon. 

Sunhee zaklatottan bámult a másik lányra: még a szemei előtt játszott a pillanat, mikor Minhee a kezeibe csúsztatta a borítékot, a szégyenlős mosoly a lány arcán elég árulkodó volt, meg persze az időzítés is… 

- Soyoung még mindig nem ért haza? – terelte el Sunhee gondolatait a legidősebb. 

- Nem. – csóválta meg a fejét a leader – Nem is értem, hogy hova mászkál el állandóan… nem mintha érdekelne. – tette még hozzá megrántva a vállát. 

- Haewoo és Minhee sem tudja, gondolom…

- Haewoo már alszik, Minhee pedig lelépett. – csacsogott Sunhee, mire Ririn tekintete kikerekedett. 

- Minhee sincs itthon? 

- Nincs, Sehun megjelent – magyarázta Sunhee és még gondoltban hozzá tette: a hülye levéllel együtt –, aztán leléptek. 

- Nagyon összemelegedtek. – gondolkodott el Ririn. 

- Ja… – ásított bele az éjszakába Sunhee. 

- Feküdj le, Sunhee! – parancsolt a másikra Ririn. 

- Még nem megy… – egy pillanatra megtorpant, s Ririn arcát látva folytatta – rémálmaim vannak… 

A sötétség beborította az eget, az autópálya mellett ácsorgó fényoszlopok halvány fehérséggel világították meg az alattuk húzódó kacskaringós útvonalat. Minhee ijedten araszolt közelebb a fiúhoz minden alkalommal, mikor a motor hangja ijesztő berregéssel jelezte, hogy gyorsabb ütemre kíván kapcsolni. Minhee hiába érezte a bőrén a levegő jeges érintését, a testében száguldozó adrenalin felmelegítette a végtagjait. A pofijára pirospozsgás zavar szökött minden alkalommal, mikor eszébe jutott, hogy Sehun ugyanolyan intenzivitással érzékelheti a dübörgő szívverését, akárcsak ő; viszont a száguldás izgalma okozta vigyort képtelen volt leradírozni az arcáról. 

- Ez nagyon király volt! – lelkesedett Minhee, amint leszállt a motorról, s lekapta magáról a bukósisakot, amit Sehun erőltetett rá. 

- Örülök, hogy élvezted. – mosolygott a fiú, s határozott léptekkel indult el egy magasba nyúló épület felé. – Gyere! – nézett hátra a vállai fölött Minhee-re, aki gyors léptekkel indult a fiú után.

- Bocsi a kupi miatt! – pillantott Sehun a lányra, miközben az egyik lakás ajtajának zárjával bajlódott. – Nem szoktam vendégeket hívni még ide – szabadkozott a fiú, majd a lány kérdő tekintete láttán még hozzátette –, mindjárt meglátod, hogy miért nem. 

Minhee-t meglepte a hűvös és az enyhe festék szag, ami a lakás szobáiból áradt. Kissé bizalmatlanul lépett Sehun után, s éppen a cipőjét készült meglazítani, mikor a fiú ismét megszólalt: 

- Hagyd csak! Még nincs minden szoba olyan állapotban, hogy mezítláb mászkálhass. 

Minhee bólintott, s egészen elkerekedett a szeme, ahogy körbenézett a lakásban: a falakon ezer és ezer színcsík pompázott, kuszán, nyugtalanul, míg egy-egy fóliatakaró gyanúsan lengedezett a szélben. Minhee végre rájött a hűvösség okára is: az egyik ablak résnyire nyitva tátongott. 

- Ugye nem azért hoztál ide, hogy megölj? – kérdezte bizalmatlanul, mire a fiú csak csintalanul elmosolyodott.

- Nyugi. Semmi ilyesmiről nincs szó! – majd intett a kezével – Erre gyere! – s, miután lerúgta magáról a cipőjét, Sehun eltűnt egy sötét ajtó mögött. Minhee megtorpant a szoba küszöbén. Valahogy a helyiségből áradó sötétség megrémisztette, az ajkaiba harapott, s talán még egy rövid fohászt is elmormolt magában, azzal belépett az ajtón. Furcsán puhának érezte a talajt a lába alatt a sötétben töltött pillanatok alatt, de amint a szobát elárasztotta a sárgás fény, megértette a miérteket. 

A szobát arany ragyogással főzte be néhány fényfüzér, amit látszólag gondosan vezettek végig a falakon, egészen a szoba vaskos szőnyegén át. A földön hatalmas párnák sokasága sorakozott, néhány pokróc gombócba összegurítva pihent, egy laptop fekete felülete csillogott… 

- Ez a bunkerom. – magyarázta Sehun – Az egész lakásból csak ez a szoba, meg a fürdő van készen. – mutatott egy ajtóra maga mögött. – Készítettem be kaját. – húzta ki a szekrény tolóajtaját, ahol a polcon néhány doboz, s egy mikró pihent – Remélem, éhes vagy… 

Minhee arcára puha vidámság húzódott, a szemei ragyogva figyelték a fiú kis kuckóját, valami édes, meghitt melegség költözött a szívébe. Csak bólintott, mikor Sehun a kezébe nyomta a dobozt, amibe ínycsiklandozó tészta pihent, s gondosan simította a feneke alá a szürkés szoknyát, amint lehuppant az egyik ülőpárnát maga alá ügyeskedve. 

- Szóval ez – mutogatott a lány az égősorokra – leplezetlen szerelmed a karácsony felé vagy…? 

- Kellett a fény és hirtelen ezt találtam. – vonta meg a vállát Sehun. 

- Hát nem vagy valami romantikus! – csóválta meg a fejét vidáman a lány. 

- Ó, akkor azt kellett volna mondanom, hogy csak miattad tettem fel, mert az olyan romantikus? – kérdezett vissza Sehun ugyanazzal a bizarr jókedvvel a képén, ami Minhee arcára is kiült. 

- Miért ne? Legalább tudnám, hogy le akarsz venni a lábamról. 

- Biztosíthatlak, hogy minden vágyam, ledönteni a lábadról. – kacsintott Sehun. Minhee-t furcsa zavar kerítette hatalmába, de néhány másodperc hangtalan tátogás után, képes volt szavakat is kiadni: 

- Inkább együnk!

A szoba megtelt az étel illatával és vidám kacajok sorával. Minhee kedélyes csacsogása elvegyült Sehun dörmögése között, s a hangulatot átjárta valami kellemes melegség. 

- Most nézd meg! Tiszta maszat lettem! – nevetett Minhee, amint a Sehun által indított kóstoló az orrán kötött ki. 

- Ugyan már! – vigyorgott a fiú is, majd egy szempillantás alatt került közelebb Minhee-hez, s könnyedén végignyalta a pisze orrot, eltüntetve ezzel a rákerült szószt. 

- Szóval ezért hoztál ide. – mosolygott pajkosan a lány – Nem megölni akarsz, hanem… 

- Ledönteni a lábadról… pontosan. – bólintott Sehun és Minhee kezéből kivette az üres papírdobozt, hogy fedezékbe helyezhesse. 

- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy megdönteni. – csóválta meg a fejét Minhee.

- A lényegen nem változtat. – vigyorgott Sehun, azzal Minhee ajkaira hajolt. Lassú volt a csók, idilli, fűszeres ízű, tele borzongató érzésekkel. Minhee bőre egészen felforrósodott, ahogy Sehun ujjai végigsimítottak a szürkés harisnya fogságába esett lábain. 

- Mennyire szeretnéd, hogy készséges legyek ma? – suttogta Minhee a fiú szájába.

- Ma nagyon készségesnek kell lenned.

Minhee csak bólintott, a gondolatait behálózták a fényfüzérek, a vörös pulzálás a bőre alatt és Sehun érintései, amik lassan lesimogatták róla a ruhát… 

Nehézzé vált a levegő a perzselés közepette: súlyos sóhajok tették párássá a teret, furcsa illatok tömör esszenciája sűrítette az oxigént. Minhee úgy érezte belepusztul a köré feszülő forróságba vagy abba a földöntúli szenvedélybe, ami a testében égett. Alig fedte meztelen bőrét az egyik pokróc halvány anyaga: a karjai szabadon terültek szét az óriási térben, a lábai körül furcsán megperdült az egyik párna, amiről fogalma sem volt, hogy került oda. Percek óta feküdt mozdulatlanul a plafont bámulva, még képtelen volt felfogni a Sehun érintései nyomán kialakult érzelmi kavalkádot, ami a lelkében gyúlt. Még ott tombolt az ereiben az adrenalin vigyort csalva az arcára. Az emlékeiben ott motoszkáltak a vakító fénnyel szikrázó lámpák, amik az autópálya kanyargós testét kívánták megvilágítani. A motor hangos berregése a fülébe csengett, amit csak Sehun szavai mostak el… 

Minhee megborzongott. Képtelen volt kiverni a fejéből Sehun hangját, az érintései még mindig égették a bőrét, a mozdulatai ott táncoltak az érzékei rejtekén. Szerette volna visszaidézni pontosan a pillanatot, mikor a sóhajaik a legmélyebbek voltak, s a testét szorító csomó lassú pulzálása egyszerre reppent szét, szétszórva ezer és ezer elhalványuló csillagot. 

- Fáradt vagy? – Sehun hangja kedvesen csengett, Minhee pedig még éppen elkapta, ahogy egy gyors mozdulattal magára kapott egy pólót. 

- Nem igazán, miért? – Minhee kicsit kótyagosnak érezte a gondolatait, a végtagjai még kocsonyásan pihentek mellette, valahogy képtelen volt az elmúlt óra történéseit feldolgozni. 

- Mert a szemed azt súgja, hogy mindjárt elalszol itt nekem. – Sehun könnyedén mászott a lányhoz közelebb, s ez Minhee-t is arra ösztönözte, hogy a fiú felé fordulva igyekezzen kevesebb helyet elfoglalni. – Alhatunk, ha gondolod. – tette még hozzá a fiú mindentudó pillantásokkal karöltve. 

- Csak egy picit lehunyom a szemem. Kikapok, ha nem alszok otthon. – suttogta Minhee maga elé mielőtt elnyomta az álom.