Hatalmi játszmák 4. [4/4]

A szemeim kistányér méretűvé váltak, az ajkaim egy pillanat alatt kiszáradtak, a lábam remegett, s a szatyor kicsúszott a kezeim fogságából. De a kép nem változott: Jimin immáron sötét fürtjeiben ott játszottak Hyojung kecses ujjai, amint egyre erőteljesebben préseli magához a férfit. Az ajkaik ráérősen kóstolgatták egymást, észre sem véve, hogy valaki a helyiségbe lépett. Mély fájdalom mart a torkomra, fojtogatva préselt ki belőlem egyetlen sóhajt. Az ajkaim elnyíltak, szerettem volna kiabálni, s rájuk borítani az asztalt is, de nem volt hozzá erőm. S amint az első könnycsepp legördült az arcomon, már nem is tartottam olyan jó ötletnek. A bennem játszó indulat mégis arra késztetett, hogy jó erősen csapjam be az irodába vezető ajtót. 

A hangos puffanás arra késztette Jimin-t, hogy utánam rohanva ordítson, 

de már nem érdekelt.

☆☆☆

Az egyenletes zaj tompán szűrődött át a fülemre tapasztott tappancsok hangosan duruzsoló dallamai között; a gép robaja berregve vágtatott a térben, hogy pingpongozva zaklassa fel az elmém. Az ujjaimra telepedő enyhe fájdalom arról tanúskodott, hogy továbbra is görcsösen szorongattam a fehér, bőrhatású anyaggal beborított karfám széleit. Igyekeztem csillapítani a tüdőmbe áramló légkortyok zavaros ütemét. Minél lassabban próbáltam magamba erőltetni az éltető oxigént, s kissé éles pillantásokat vetettem a kedvesen rám meredő szoknyában és szűk kosztümkabátban ácsorgó leányzóra, aki csilingelő hangon érdeklődött, hogy esetleg kérek-e valamilyen frissítőt. Azt hiszem, az őrült tekintetemmel enyhén megijesztettem, de a tetőpont az lehetett az életében, mikor kellemes hangon tudakozódtam afelől, hogy esetleg intravénásan nem tudna-e a vérembe fecskendezni valamiféle nyugtatót… 

Kifejezetten hálás voltam a fekete ruhába bújtatott hölgyikének, aki hatalmas mosollyal az arcán közölte, hogy bizony van szabad hely a New York-ba tartó gépen, s valahol itt vált a szeme szomorúvá, s elhagyatottá, aztán közölte, hogy sajnálatára csak nem ablak melletti székkel tud szolgálni. A fülemben felhangzó angyali halleluja szólama egyáltalán nem ült ki az arcomra, bár azt hiszem, abban a pillanatban képtelen voltam az elkeseredettségen túl bármilyen reakciót produkálni. Egy határozott mozdulattal oda nyújtottam a bankkártyámat, hogy lehúzza róla a menekülésemért járó összeget, s én némileg megkönnyebbülten, poggyász nélkül, gyomorideggel szálltam fel a repülőre, hogy minél távolabb reptessen Jimin-től, a problémáimtól és az életemtől…

Cikázva kerülgettem az emberek tömegét a reptéren úgy fél nappal és néhány pohár konyakkal később. S legszívesebben levetettem volna magam a homokba, hogy hálát rebegjek a magasságosnak, amiért épségben földet értem. Gyűlöltem repülni. A körülöttem állók mosolyogva borultak egy-egy barát vagy rokon karjaiba, elcsattantak csókok és apró puszik, kedves simogatások, üdvözlő szózatok… és akkor megláttam Min Yoongi-t, aki hanyagul nekivetette a hátát az egyik oszlopnak. A kezeit karba téve ácsorgott unottan, fekete, kócos hajjal, s azokkal a miniatűr szemekkel, amik mindig álmossá tették a tekintetét. 

- Semmi tábla? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. 

- Miért? Már meg sem ismersz? – pislogott rám hűvös hangon – A cuccod? 

- Ez egy hirtelen ötlet volt. – kezdtem a repülőn betanult szövegemet – Nem hoztam magammal semmit. De így legalább téged ér a megtiszteltetés, hogy eljöhetsz velem vásárolni! 

Néhány órával, ezernyi csomaggal, jó pár szitokszóval – amik kivételesen nem az én számat hagyták el – később már a tágas családi autóban ücsörögtünk, ami valahogy egyáltalán nem illett a fejemben villózó vagány Yoongi képhez. Nagyon körültekintően végigvezettem a pillantásom a műszerfal kijelzőin, a beépített rádió gombjain, a klíma szellőzőnyílásain, de képtelen voltam megtalálni a látottakban azt a régi Yoongi-t. 

- Figyelsz te egyáltalán rám? – csattant fel a srác a vezető ülésen, mire én szánakozó pillantásokat vetettem rá. – Nem akarom, hogy felizgasd Hyesun-t! – ismételte meg a néhány mondattal ezelőtti figyelmeztetését, s nekem talán ez volt az egyetlen, ami a szövegeléséből megmaradt. 

- Annyira azért nem vagyok szexi ebben a ruhában! – néztem végig a fehér, apró virágokkal díszített ruhácskámon, a rám terülő barna övemen, s a telitalpú szandálomon. 

- És vissza az elejére… – csóválta meg a fejét Yoongi idegesen, szinte izzott a tekintete, amivel az utat pásztázta. Legszívesebben érdeklődtem volna, hogy hova tűntek a mondataiból a kevésbé szalonképes kifejezések, amikkel a boltokban igyekezett kizökkenteni egy-egy ruhaköltemény végigtapogatásából, de valójában egyáltalán nem érdekelt, hogy a kocsiban csak nekem csúszott ki néhány keresetlen szó az ajkaim közül főleg a forgalom, a meleg és az aszfaltból áramló szagok hatására. 

- Ne ingereld Hyesun-t, nem tesz jót neki! – magyarázta Yoongi, miközben a kormány kerekén dobogott az ujjaival. 

- Jó, megígérem, hogy nem fogom kiakasztani… – forgattam meg a szemeimet – Már ha ez lehetséges ebben a helyzetben. – tettem hozzá sokkal csendesebben. 

Zavarba ejtően egyformák voltak a lépcsők, amik felfelé vezettek a bérház negyedik emeletére. Yoongi kissé morogva cipelte a ruhákkal teli szatyrokat, s mintha csak pontosan tudná, hogy mikor kanyarodik a lépcsősor egy-egy fordulóba, ösztönösen fordult, s lépkedett mellettem. 

- Mindig itt laktatok? – kérdeztem a mechanikus mozdulatai láttán. 

- Nem, egy garzonban kezdtük, de már nem fértünk volna el… így kerestünk egy nagyobb lakást. 

Mosoly ült az arcomra. Jól ismertem Hyesun-t és a vásárlás mániáját. Lelki szemeim előtt pedig egyetlen pillanat alatt megelevenedett, ahogy a lány szőke fürtökkel ott ül a gigantikus ruhakupacok kellős közepén, felsők és nadrágok, szoknyák és egyberuhák zagyva szín kavalkádjában. 

- Megérkeztünk! – zökkentett ki a fiú a gondolataim árjából és betessékelt egy szürke ajtón. 

A sötétszürke téglák végignyúltak a falon mellettem, míg a másik oldalról hófehér tapéta vidáman kacsintott rám, néhány narancsos fényben úszó fénykép segítségével.

- Megérkeztetek? – Hyesun hangja izgatott volt, talán egy kicsit aggódó, de mindenképpen vidám, s ahogy az alakja megjelent a folyosó végén, kistányér méretűre kerekedtek a szemeim. – Yoongi, hoznál Somin-nak egy kis vizet? – kérdezte Hyesun miközben az ujjait tördelte. Az ismerős mozdulatok hatására erős késztetést éreztem, hogy megtépjem a legjobb barátnőmet. 

- Azt hiszem, valami erősebbre lesz szükségem! – szóltam a távolodó alak után, s a tekintetemet visszavezettem a lányra. Az arca némiképp kerekebb volt, mint ahogy emlékeztem rá, a haja sötétebbnek tűnt, a mellei duzzadtabbnak, de amin valójában megakadt a szemem, az a hatalmasan kerekedő pocakja volt. 

- Miért gondoltad – találtam meg a hangomat –, hogy ezt el kell titkolnod előlem? – mutattam bárgyúan a dudorodó hasára. 

- Talán üljünk le először. – ragadta meg a kezemet bűnbánó szemekkel Hyesun, majd magával rángatott egy falatnyi konyhába. A hófehér bútorok és a narancsos bárszékek világos párnái vakítóan hatottak a beszűrődő fényben, egészen üdítővé varázsolták a szikrázást a kékes csempék, amik a konyhapult felett sorakoztak. 

- Tehát terhes vagy. – állapítottam meg a tényt, miközben felmásztam az egyik magas székre. 

- Igen. – hajtotta le a fejét Hyesun. 

- És miért nem szóltál? – Próbáltam elég lággyá varázsolni a hangomat, noha az értetlenség okozta düh ott pattogott a nyelvemen. 

- Először még túl korainak éreztem szólni, aztán eltelt négy hónap és nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Ismerlek, Somin – bámult rám Hyesun bizakodó szemekkel –, megrémültél volna…

- Szóval ez jobb? Jobb, hogy kurvára mérges vagyok rád? – csattantam fel. 

- Nem akartam – folytatta Hyesun, mintha meg sem hallotta volna a szavaimat –, hogy megmérgezze a kapcsolatodat, hogy terhes vagyok… 

- Mi van? – ugrott a hangom néhány oktávval magasabbra. 

- Ugyan már! Tisztára kiakadtál, mikor Harin és Taehyung házassága kiderült. Mit tettél volna, ha megtudod, hogy terhes vagyok? Számodra ez mind valami lakat, ami végleg összefűz minket, ahonnan egyikünk sem tud meglépni. Te pedig rettegsz mindentől, ami egy kapcsolatot véglegessé tesz.

- Most már mindegy. – vontam vállat lazán, s nagy ásítást küldtem a közénk beálló csendbe. Próbáltam a kusza gondolataimról, a felháborodásomról és a torkomat szorongató érzésről tudomást sem venni, vagy legalábbis elérni, hogy Hyesun-nak ne legyen szembetűnő, mennyire árnyéka vagyok önmagamnak. 

- Le kéne pihenned! – Hyesun hangja egészen lágy volt, szinte már anyáskodó dallamot vett fel, s én bólintva indultam meg utána, hogy végre aludhassak egy kielégítőt. 

Furcsa kaparás mardosta a nyelőcsövemet, s csaknem a levegőbe engedtem a kikívánkozó csalódott sóhajt, amint megláttam a menedékemként szolgáló szoba bútorzatát. Az almazöld falak élénken szemeztek egymással, míg a fehérre meszelt felületek égették a pupillámat a tisztaságukkal, nem segített a néhány pillangó, amit díszítésként aggattak ide-oda, ahogy a tölgyszínű bútorok halvány csillogása sem: egy kiságy, egy fiókos pelenkázó, no meg a bizarr ággyá alakított kanapé… 

- Tudom nem álmaid szobája – szabadkozott Hyesun –, de… 

- Semmi gond! – vágtam rá, meg sem várva a mondat végét, csak leültem az apró virágokkal díszített ágynemű fodraira, amolyan belenyugvás gyanánt. – Ismersz, ha már nagyon elegem lesz, úgyis szállodába megyek! 

- Tudom. Inkább azon csodálkozom, hogy eleve nem vettél ki egy lakosztályt. – Hyesun vizslató szeme bizalmatlanul pásztázott végig, s nekem végül csak kicsúszott egy fáradt sóhaj az ajkaim közül. 

- Mire vagy kíváncsi? – adtam be a derekamat látványosan. 

- Mi a frászt keresel itt, Somin? – kicsit sem volt kedves Hyesun hangsúlya, sőt mondhatni inkább vádlón csengett. 

- Látogatóba jöttem! 

- Lószart! – csattant fel Hyesun, a düh ott csillogott a szemeiben, s nekem öntudatlanul is eszembe jutottak Yoongi szavai arról, hogy ne idegesítsem fel a kedvesét – Szóval? 

- Azt hiszem, Jimin és köztem mindennek vége. – mondtam ki a torkomat maró keserű szavakat. 

- Mi van? – háborgott a lány – Mi az, hogy azt hiszed? 

- Hát rohadtul nem maradtam ott kiszedni Jimin nyelvét a csaj szájából, hogy megkérdezzem, mi a véleménye a kapcsolatunkról! – vált a hangom erőteljesebbé. 

- Szerintem, pont azt kellett volna tenned. – dőlt neki az ajtónak Hyesun. A háta kellemes koppanással simult a fehér falapnak, volt valami felsőbbrendű a tekintetében, ami miatt úgy éreztem magam, mint egy megszidott gyerek. Baromi frusztráló volt!

- Nem mintha, kérdeztem volna a véleményed. – morogtam magam elé. 

- Somin! – sóhajtott nagyot Hyesun – Nem gondolod, hogy beszélnetek kéne? 

- Nem tudok én már semmit sem! – emeltem fel a kezem, éppen úgy, mint egy elfuserált rajzfilmfigura. 

- Pihenj egy kicsit! – vált Hyesun hangja ismét lággyá és anyáskodóvá. 

- Igenis mami! – próbáltam oldani a belém költözött feszültséget, de Hyesun csak rosszallóan megcsóválta a fejét, majd kilépett az ajtón. Furcsán jól esett a csend, ami körülölelt. Noha azt mondják, New York sosem alszik, én mégis úgy éreztem, hogy a délutáni forróságban egyszerűen elpilledt a város. A fejemben lüktető fáradtság lassúvá varázsolta a gondolataimat, s én öntudatlanul kezdtem magamra aggatni valami kényelmesebbet a nem rég vásárolt ruhadarabok közül, fogalmam sincs, hogy került a telefonom az egyik színes felirattal és márkás logóval ellátott szatyorba, viszont ahogy a kezem ügyébe került a készülék, lefagytam. Olyan könnyedén nyomtam meg a masina bekapcsolásához szükséges gombot, s olyan vidáman villózott az üdvözlő szöveg, amivel életre kelt a telefon, mintha minden rendben lenne. Az üzenetek sokaságát csak végigpörgettem, s a legtöbbet olvasatlanul töröltem ki. Nem volt hangulatom vezetőségi ülésről, új szőrtelenítőről, Instagramra feltöltött képekről olvasni, ahogy Jimin százhuszonöt levele sem keltette fel az érdeklődésemet. 

Jungkook e-mailje vörösen villogott, s egészen összeszedett volt: több pontot tartalmazott, s a legtöbb munkával kapcsolatos kérdéseket vetett fel, így gyors választ írtam neki, és köcsög módon további jó munkát kívántam. 

Aztán felvillant Harin neve…

A szar egy pillanat alatt öntötte el az agyamat. Az elképzelések egymást érték a fejemben: száguldva cikáztak a tények, a sejtelmek, a vádak. Már nem gondolkoztam tisztán: kikerestem azt a bizonyos névjegyet, s könnyedén nyomtam meg a hívás gombot. A kellemes berregés hosszan nyúlt el a türelmetlenségem csendjében. Annyira vágytam rá, hogy végre megtörjön, s én magamból kikelve tombolhassak, hogy fel sem tűnt a halk nyögés, amit végül egy álmos hang követett:

- Igen? 

- Tudtál róla, igaz? – dühöngtem azonnal, meg sem várva, hogy Harin feje kitisztuljon.

- Somin? – Megforgattam a szemeimet. – Miről beszélsz? 

- Tudtál Jimin-ről és Hyojung-ról, ahogy Yein filmjéről is, vagy Hyesun terhességéről… 

- Szóval New York-ban vagy. – vonta le a következtetést sokkal éberebb hangon – Tudtam, hogy nem esett bajod, Jungkook elmondta, hogy kerested… 

- A kérdésemre válaszolj! – ordítottam rá Harin-ra. 

- Bármennyire is azt hiszed, Somin, nem vagyok mindenható! – sóhajtott a lány – Igen, utána jártam Yein-nek, mert segíteni akartam Jungkook-nak. Hyesun pedig annyira átlátszóan fogdosta a hasát és kortyolgatta az almalevet Szilveszterkor… nem is értem, miért csak nekem tűnt fel!? – loholta bele magát – Hyojung pedig az első perctől kezdve rajongott Jimin-ért, miért lep meg annyira, hogy rámozdult?

- Miért nem…?

- Miért nem szóltam? – Harin feszülten csettintett egyet a nyelvével – Mit kellett volna mondanom? Hogy óvakodj a lánytól, akiért úgy odavoltál? 

- Leteszem. – közöltem egyszerűen, mintha csak magammal beszéltem volna, de Harin hangja megállított. 

- Somin… ugye tisztában vagy vele, hogy el fogom mondani Jimin-nek, hogy New York-ban vagy? 

- Rohadj meg, Harin! – sziszegtem a fogaim között. 

- Szívesen! – csengett a lány hangja sokkal vidámabban, mire fortyogva vágtam a telefont a falhoz.

Büszkén töröltem le a párát a hatalmas tükörről a fürdőszoba szikrázó fényében. A homokszín mindent uralt a tenyérnyi helyiségben: a csempék színeiben, a padló kövén, az apró tárgyak domborulatain. Szinte elveszett a sivatagi hangulat mellett a hófehér kád pereme, a mosdó kocka felülete vagy a WC csésze hűvös felszíne. A karomon éktelenkedő foltok kezdtek elhalványulni, ahogy megszoktam a hely szűkösségét. Már nem könyököltem bele állandóan a csempébe vagy az átlátszó plexibe, ami a kád zuhanyrészéből csörgedező víztől igyekezett megóvni a padló hideg kövét. A fejem tetejére csavart konty instabilan követte a mozdulataimat, amivel áttöröltem a bőrömet megszabadulva a rám ragadt vízcseppektől. Unottan csavarintottam a vaskos fürdőlepedőt a testem köré – akkor már tudtam, hogy felesleges magammal cipelnem a tiszta ruhámat, hiszen nagyon kevés volt rá az esély, hogy szárazon megússzák a pancsolásomat – s azzal a lendülettel indultam el az ideiglenes szobám felé. Meglepett a halk suttogás, ami a konyhából áradt, kíváncsian próbáltam a hangokra figyelni, de mivel egyetlen szót sem tudtam beazonosítani, érdeklődve fordultam a helyiség irányába. Csak két lépést kellett megtennem, hogy kirajzolódjon előttem a sötét fürtökkel megáldott ismerős alak, aki görnyedten ücsörgött a túlságosan fehér konyhában Hyesun-nal karöltve. 

- Ez meg mi a faszt keres itt? – háborodtam fel egyetlen pillanat alatt. 

- Ő is épp annyira a barátunk, mint te. – adta a tudtomra Hyesun a gondolatait, de képtelen voltam rá figyelni. Jimin-t vizslattam, ahogy lassan megfordult a széken, s egyenesen a szemeimbe bámult. Az ajkai mozogtak, de képtelen voltam a szavaira figyelni, a düh remegő némaságot varázsolt a szobába, s nekem pontosan erre volt szükségem, hogy képes legyek faképnél hagyni Jimin szomorú szemeit. 

Bosszúsan csaptam be magam után az apró gyerekszoba ajtaját, trappolva igyekeztem az ágyamra kikészített ruhák felé. Hazudnék, ha azt mondanám, nem számítottam rá, hogy a fehér falap újra kinyílik. Jimin csendesen dőlt az ajtó síkjára, s a hatalmas sóhajtól, amit a közénk ereszkedő néhány méter levegőbe engedett, kirázott a hideg. 

- Két percet kérek. – Szinte csak suttogott, mégis tisztán hallottam a szavait, ahogy a bennük megbúvó fájdalmat is. 

- Rohadtul nem érdekel a magyarázatod! – fordultam felé. 

- Nem fogok magyarázkodni, Somin. – lépett egyre közelebb hozzám, s én pánikba esve kezdtem hozzávágni a kezem ügyébe akadó tárgyakat kegyetlen káromkodás közepette. Jimin szemében megcsillant valami állatias harag, s úgy szorított magához, mintha mindig is ezt tervezte volna. Vérben forgó szemekkel bámultam rá, az ujjaimat keményen ökölbe szorítottam, s úgy ütöttem meg újra és újra. Jimin olyan könnyedén lökött az ágyra, s olyan könnyedén nyomott neki a matracnak, mintha egy elveszett tollpihe lennék. A csuklóimat a fejem fölött fogta össze egyetlen kézzel, a másikkal pedig elhallgatatott. A tenyere lágyan simult az ajkaimra: éreztem a hőt, ami a bőréből áradt; a furcsa illatok keverékét, ami az ujjait körülölelték; a pulzálást, ami dübörögve tudatta velem, hogy mennyire ideges. 

- Képes vagy két percig rám figyelni? – kérdezte fáradtan, s csak akkor pillantottam rá: a homlokába hulló hajszálai ragacsosnak tűntek; a bőre halványabb volt, mint máskor; a sötét karikák a szeme alatt egészen bágyadttá tették a pillantását; csak az írisze szikrázott a megszokott barna ragyogásával. Nem bólintottam. Fogalmam sem volt, hogy kibírok-e két teljes percet a hangjának hallgatásával… Ő viszont nem várta meg, hogy bármit is reagáljak, inkább a tenyerét továbbra is a számra szorítva kezdett bele a mondókájába. 

- Nem fogok hazudni, Somin. – Mélyebb volt a hangja, s talán álmosabb is, mint máskor. – Nem érdekel, hogy hiszel-e nekem vagy sem, de ennyivel tartozom neked, és te is tartozol nekem annyival, hogy meghallgass! – vonta meg a vállát kissé nehézkesen, elvégre mindkét kezét lefoglalta, hogy engem tartson kordában – Igen, megcsókoltam Hyojung-ot. Az egész olyan hirtelen jött… ő sírt, én meg… – zavartan kapta el rólam a tekintetét – De talán az elején kéne kezdenem! – Figyelmeztette saját magát. – Az első perctől kezdve kedveltem azt a lányt: kedves volt, okos és egy kicsit olyan, mint te. Úgy gondoltam, felkarolom, ahogy Jungkook-ot is. Hyojung távoktatásban tanult, senkit sem ismert Szöulban, olyan elveszettnek tűnt… Esélyt akartam adni neki, hogy olyan emberek közelébe kerülhessen, akik barátsággal fognak felé közeledni. Te pedig imádtad. – Csillant fel a szeme egy másodpercre. – Azt akartam, hogy több időt töltsön veletek… veled, Harin-nal és Mina-val. Hogy tényleg barátok legyetek. És te egyáltalán nem bántad… ezért is mertem elvinni a buliba. Mina rábólintott, amit jó előjelnek tekintettem. Harin meg – megakadt a hangja –, hát Harin mindig is kicsit gyanakvóbb volt, de azt gondoltam, hogy majd megszokja, hogy még egy lány kerül a csapatba. Minden pont úgy alakult, ahogy elképzeltem… aztán egyszer csak Hyojung furcsán kezdett el viselkedni. Került engem a munkán kívül. Hiába hívtam, hogy töltsön veletek egy kis időt, mindig visszautasított. Teljesen meglepett a felmondásával… – a csodálkozó tekintetem láttán bólintott egyet, aztán folytatta – Igen, Hyojung beadta a felmondását. Én pedig semmit sem értettem. Kérdezősködni kezdtem, tudni akartam, hogy mi az oka, mire bevallotta, hogy belém habarodott és mivel rajong érted, úgy érzi, nem fair, ha a közelemben marad… Hidd el Somin, rengeteg dolgot hallottam már egy-egy nőtől, de ovis korom óta nem vallottak nekem szerelmet. – egészen gyámoltalanná vált a tekintete – Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, ahogy a könnyeivel sem. Csak hebegtem valamit arról, hogy én rajtad kívül igazából senkit sem szerettem igazán… meg hogy majd talál magának valakit, aki szereti, de ő csak sírt és sírt, én meg megcsókoltam. Visszagondolva tök hülyeség volt, de akkor tényleg nem tudtam, hogy mit tegyek. És persze ez volt a pillanat, amit arra választottál, hogy meglepj. 

Az ujjai lágyan simították végig az arcélemet, ahogy a tenyerét elvette az ajkaim elől. Kíváncsian bámult rám, s én ugyanolyan érdeklődő arckifejezéssel fürkésztem őt. Nagyot nyeltem, pucérnak éreztem magam: a törölköző már korán sem takart annyira, mint az elején; a hajgumim végleg elpattant valahol a forgatagban; Jimin pedig a szememből igyekezett kiszívni a lelkemet.

- Ez a bocsánatkérésed? – vontam fel a szemöldököm, miután összeszedtem a gondolataimat. 

Jimin fürkészve figyelte minden mozdulatomat, s noha már szabadnak mondhattam magam, mégsem távolodott el tőlem. 

- Holnap után elutazok. – mondta, mintha nem is hallotta volna meg a kérdésemet – Ha továbbra is velem akarsz maradni, Somin, találkozunk a reptéren; ha nem, akkor maradj még Hyesun-nál néhány napot, addig összeszedem a cuccaidat és elküldetem a szüleid lakásába. 

- Ennyi? – kerekedtek el a szemeim. 

- Mit vársz tőlem? Hogy térden állva könyörögjek a bocsánatodért? – Idegesen csengett a hangja. – Öt éve minden apró lépésért harcolnom kellett… Belefáradtam. Képtelen lennék elölről kezdeni mindent.

- Szóval nem érek annyit, hogy harcolj értem? – Az arcomra terülő émelyítő mosoly fájdalmasan húzódott végig a bőrömön. 

- Minek harcoljak olyan lányért, aki még csak elképzelni sem képes közös jövőt velem?

- Igazságtalan vagy! 

- Miért? A feleségem kívánsz lenni, a gyermekeim anyja? 

- Te jó ég! Miről beszélsz? – igyekeztem távolabb húzódni Jimin-től, de továbbra is satuban tartott a testével. 

- Én ilyenekre vágyom, Somin, és, ha te nem, akkor jobb, ha különválunk! A döntés a te kezedben van. Gondold át alaposan! Én remélem, hogy holnap után találkozni fogunk! – mosolyodott el fájdalmasan, az én szívem pedig kellemetlenül facsarodott össze. Gombóc nőtt a torkomban, alig kaptam levegőt, mégis, amint Jimin az ajkaival a számra tapadt, úgy szívtam magamba, mintha ez lenne az utolsó érintésünk. Bennakadt a levegőm, ahogy Jimin elvált tőlem, a szemei fényében kívántam fürödni, de ő csak áthelyezte a testsúlyát, felállt, s egy utolsó pillantást vetett felém: – Ég veled, Somin! 

A tavaszi levelek világosabban és vidámabban ragyogtak, mint a késő nyári, öregedő társaik. A rózsaszínes virágok tündérkertté varázsolták a park eldugott részét, a szobrok úgy álltak egy helyben, mint megkövesedett csodalények, a víz zsongása serkentő dalt játszott a fejemben, s nekem pontosan erre a varázslatra volt szükségem. Noha a messzeségben olykor-olykor felhangzott egy sziréna kellemetlen rikácsolása, mégis sokkal nyugodtabban peregtek a gondolataim, mint az apró New York-i lakásban, ahol majd belefulladtam Hyesun értelmetlen kérdéseinek sodrásába. Elhalványult a hangos dübörgés, a fáradt pulzálás az elmémben, s végre képes voltam nyugodtan szemlélni az eseményeket, mégsem tudtam mit kellene tennem. Ott ücsörögtem, feltűzött hajjal, hófehér rövidnadrágban, piros topban, tökéletes kiegészítőkkel, de képtelen voltam a saját életemet helyre hozni. A napszemüvegem mögül minden olyan barnának tűnt, s az éles fénycsíkok homályos derengéssé váltak… Hűvösek voltak az ujjaim, mikor a vadonatúj telefont a fülemhez szorítottam, s a némaságban töltött percek kegyetlenül zúdultak rám, aztán jött a nyafogó hang a túloldalról: 

- Tudod te, mennyi az idő?

- Persze! Délután kettő… – adtam meg a választ fitymálva, pontosan tudtam, hogy Koreában még éjszaka van. 

- Szemét vagy, Somin! – nyavalygott tovább Harin. 

- Jimin felkeresett. – indítottam el a mondandómat egy egyszerű kijelentéssel. 

- És ez téged meglepett? – csodálkozott el Harin – Mondtam, hogy be foglak köpni. 

- Nem kért bocsánatot. Csak elmesélt egy történetet és most azt várja, hogy én döntsem el, mi legyen… 

- Aha. – csengett Harin értetlen hangja – És tőlem mit vársz? 

- Te mit tennél a helyemben? 

A beálló csendben tisztán hallottam Harin mély szusszantásait, s egy pillanatra azt hittem, hogy már visszaaludt, de a kissé érdes sóhaj, amit kiadott magából, arra bíztatott, hogy éppen gondolkodik. 

- Somin – kezdte, a hangjából eltűnt az álmoskás csengés –, mind máshogy reagálunk bizonyos helyzetekre. Ha Hyesun kerülne ilyen szituba, még 8 hónapos terhesen is útilaput adna Yoongi-nak. Mina ennél elnézőbb, ő számolja Jongdae kihágásait… elhintené neki, hogy ez volt a második eset és nem foglalkozna vele. 

- És te? Mit tennél, ha Taehyung csókolgatna másokat? – vontam fel a szemöldököm. 

- Tae azóta az életem része, mióta az eszemet tudom. Képtelen lennék nélküle élni.

- Tehát minden szart megbocsájtanál neki!? – csattantam fel egy pillanat alatt. 

- Somin, neked csak azt kell eldöntened, hogy szereted-e Jimin-t vagy sem… 

- De ő házasságról meg kölykökről beszélt… – A meleg ellenére is végigfutott a hátamon a hideg. Képtelen voltam a telefon túl végén felhangzó kacagást értelmezni. – Ez szerinted vicces? 

- Szóval Jimin előhúzta a mumusokat a zsákjából? – csilingelt Harin hangja – Szokás szerint túlkomplikálod. 

- Akkor sem fogom megbocsájtani neki, hogy mással smárolt! – dühöngtem, ha már Harin hallhatóan nem kívánta komolyan venni Jimin jövőképét. 

- Féltékeny vagy? 

- Kapd be! – gurultam be egyre jobban. 

- És Jimin mit szokott tenni, ha féltékeny? – csacsogott Harin. 

- Hát… 

- Talán itt az ideje, hogy te is elfenekeld egy picikét. – vált a lány hangja perverzebbé. 

- Miről beszélsz? – estem kétségbe. 

- A cuki piros vonalakról a combodon, amik arról árulkodtak, hogy Jimin mennyire féltékeny tud lenni… Tudod, Mina ötcsillagos ott alvós bulija után elég szép karcolásokkal ébredtél… Mindenki láthatta. 

- Mindenki? – estem kétségbe, s biztos voltam benne, hogy olyan fehér voltam, akár egy meszelt fal. 

- Jó, csak a saját nevemben beszélhetek…

- Akkor csak te és Taehyung tudtok róla? – puhatolóztam. 

- Ha hiszed, ha nem, nem számolok be mindenről Tae-nek! – háborodott fel – Vannak dolgok, amikről nem kell tudnia. 

- Szerinted – Az arcomra húzódó vörös pír egészen feltornázta a pulzusomat. –, Jimin hagyná, hogy domináljak felette? 

- Képzeld el Jimin-t – lelkesedett egyre inkább Harin –, amint a hatalmas, csokibarna szemeivel ijedten bámulja, ahogy egy tűsarkúval próbálod eltaposni… 

- Nem akarok ilyeneket elképzelni! – Egészen zavarba jöttem az elém vetített képektől. 

- Felesleges kéretned magadat, Somin. – sóhajtotta Harin morcosan – Már abban a pillanatban megbocsájtottál neki, amikor megláttad a szomorú kiskutya szemeit… Jó oké, most egy csomó kellemetlen mumust előhúzott a tarsolyából, de attól még a kérdés nem változik: szereted Jimin-t vagy sem? 

- Én… – kezdtem habogni. 

- Nem nekem kell válaszolnod! – Harin hangja egészen zaklatottnak tűnt, mire az ajkamra fagytak a szavak. 

- Leteszem. – közöltem egyszerűen, mintha csak magammal beszéltem volna.

- Szívesen! – csengett a lány hangja sokkal vidámabban, mire dühöngve nyomtam ki a telefont.

A reggeli pára még nem olvadt fel teljesen a délelőtti melegben. A szandálom tűsarka egyenletesen kopogott a járdán, noha a pinduri bőröndöm kerekeinek zörgése szinte teljesen elnyomta a lépteim zaját, mégis valahogy megnyugtatott a rám ülő gondolatok közepette. Bosszúsan nyomtam a körmeim peremeit a tenyerem párnájába, amikor egy-egy kirakat üvege tökéletesen visszatükrözte az alakomat. Minek öltöztem ki!? A pink szoknya hullámozva illeszkedett a mozdulataimhoz, míg a felsőrészén elterülő virágminta és a kiegészítőim halványrózsaszín csillogása vidámságot sugallt. 

Óriási levegőkorty feszítette a tüdőmet, amint megláttam a repülőtér tökéletesen érdektelen épületét, s néhány másodpercig még feltűnt az agyam egy eldugott szegletében, hogy ideje lenne megnéznem a sminkem állapotát, de sikeresen elhessegettem a gondolatmorzsát. 

Az épület ugyanolyan monumentálisnak tűnt, mint mikor megérkeztem: az emberek tömege ide-oda rohangálva igyekezett áthaladni az előcsarnokon; a hangok harsogva töltötték be a hatalmas belmagasságot; nyüzsgő hangyafészeknek tűnt az egész. 

Aztán megpillantottam Jimin-t. 

Egy pillanatra megállt az idő: az emberek sodrása színes vonalakká gyorsult, az érdes hangok tömkelege masszává csendesedett, az én szemem pedig megtalálva a fókuszt, képtelen volt más vizuális élményt befogadni Jimin alakján kívül. Merészen mértem végig a lábaira tapadt sötét anyagot, a hófehér pólót a kékes mintával, a szemeit takaró fekete napszemüveget, s a barnás csillogásba burkolózott hajszálait. Magabiztosan ácsorgott a megadott helyen, s egy pillanatig sem látszott, hogy kételkedne abban, hogy hamarosan besétálok a méretes ajtó fotocellás szárnyai között. 

Fogalmam sincs meddig bámultam a néhány méterre ácsorgó férfit, mikor ráébredtem, hogy ő pontosan ugyanolyan tekintettel méreget engem, ahogy én őt. Zavarba jöttem, s az ő ajkaira elégedett félmosoly csúszott. Tett felém egy lépést, s én azzal a lendülettel hátráltam… Nem akartam, hogy Jimin megérintsen, fogalmam sem volt tulajdonképpen, mit akarok. 

- Meg sem lep, hogy itt látsz? – kérdeztem visszafojtott hangon, szinte csak suttogva, ő mégis tisztán kivette a szavakat, amiket a levegőbe eresztettem. 

- Az enyém vagy, Somin. – vált teljessé a vigyora, s egy pillanattal később lehámozta magáról a sötét üveget, így a szemeibe kapaszkodhattam. Az íriszei sötéten ragyogtak, magabiztosan, s még némi pajkosságot is felfedeztem bennük, mint mindig. – Mindketten tudjuk, hogy azért rohantál el, mert haragudni akartál rám, de ha a közeledben vagyok, erre képtelen vagy. Hagytam néhány napot, hogy fortyoghass magadban, de nem volt kérdés számomra, hogy velem tartasz. – A léptei egyre közelebb hozták hozzám, az ujjai az arcomra simultak, engem pedig elöntött a düh. 

- Annyira gyűlöllek! – csattantam fel, s próbáltam elütni a karját, hogy megszüntessem az érintésének forró érzetét a bőrömön. 

- Gyere! – kezdte vidáman – Még a végén lekéssük a gépet. 

Olyan könnyedek voltak a léptei, ahogy elindult, észre sem vettem, mikor ragadta meg a kezem, csak a nyomást éreztem, amivel maga után kezdett húzni. 

- Ja! – pillantott rám a háta mögött – Ezt neked hoztam! – csúsztatta az ujjait a zsebébe, hogy utána a bennük terülő tárgyat felém tarthassa. 

- Ez meg mi? – pillantottam a hófehér dobozra.

- Nyugtató. – adta meg a választ Jimin – Tudom, mennyire utálsz repülni, ez némiképp ellazít. – vonta meg a vállát, én pedig önkéntelenül pislogtam a kezemben tartott dobozra, ami figyelemfelkeltő betűkkel hirdette, hogy a gyártó a könnyebb bevehetőség kedvéért málna ízű porrá alakította a lenyelhetetlen kapszulát. Elmosolyodtam, s felpillantva Jimin fehér pólójának hátát kezdtem bámulni. Meggyorsítottam a lépéseimet, hogy utolérhessem őt, a gyógyszeres dobozt az apró táskámba csúsztattam, a kezemet pedig Jimin ujjai közé… 

- Baszd meg, Jimin! Rossz gépre szálltunk! – nyögtem kétségbeesett hangon, amint néhány virágfüzérrel felszerelt leányzó kacagó hanggal üdvözölt minket Honolulun. Bennem az ütő is megállt, s érdeklődve pásztáztam Jimin alakját, aki láthatóan egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy a koreai jelek helyet értetlen kiírások igyekeztek útba igazítani minket. Kissé meghúztam a karját, s próbáltam a legérthetetlenebb és a legharapósabb tekintetemmel követelni a magyarázatát.

- Valójában nem szálltunk rossz gépre. – vigyorgott Jimin – Egy kis nyaralás… azért kapod, mert minden pöcsségem ellenére is szeretsz.

Nem válaszoltam, csak megforgattam a szemem elég látványosan ahhoz, hogy Jimin váll rántva elinduljon abba az irányba, ahol a csomagjaink kiadását sejtette. 

Az épületek hosszan és fehéren nyúltak a halvány szürkületbe vont ég felé. A növények méregzöld levelekkel lengedeztek a lágyan meg-meglibbenő szélben. A város zaja távolinak tűnt, noha éppen a forgalom közepén zötyögtünk egy furcsán kényelmes fehér taxiban. A szállodák egymást érték a partvonalon, s egyáltalán nem lepett meg, hogy a legfestőibb, legfényesebb épület mellett állt meg a járművünk. Jimin borzalmas akcentussal igyekezett angolul a sofőrünk tudtára adni, hogy mennyire elégedett a szolgáltatásával, mire a fickó csak ijedt szemmel pislogott rám. Kifejezetten vicces volt a kézzel-lábbal mutogató, feszült Jimin-t figyelni, így nem szóltam bele a beszélgetésbe, inkább elégedett mosollyal konstatáltam, hogy Jimin sem tökéletes. 

A lépteim hangosnak hatottak a szálloda köveinek kifogástalanul csillogó felszínén. Minden olyan világos volt: a nap utolsó sugarai még erőteljes narancsos fénnyel ragyogtak a márványhatású oszlopok során, az apró lámpák a plafonba mélyesztve igyekeztek láthatatlanul megvilágítani a várakozásra szánt bútorokat. Az előcsarnokot telis-tele tűzdelték virágokkal, a szín kavalkád teljesen elszédített, így legnagyobb sajnálatomra lemaradtam Jimin produkciójáról a portással, viszont legnagyobb megdöbbenésemre egy csomaggal a kezében igyekezett felém. 

- Hát ez? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, de Jimin ugyanolyan értetlenül bámult a dobozra, ahogy én. 

- Neked jött. – nyújtotta felém. 

- Nekem? – csodálkoztam el. A papíron lévő szavak sem segítettek a doboz titkának megfejtésében, így váll rántva indultam a lift irányába Jimin mögött. Másra sem vágytam, csak egy alapos zuhanyra és némi alvásra, bár úgy tűnt neki egészen más tervei voltak… 

Apró fénypöttyök tükröződtek az óceán éjszakába vesző felületén, a víz nyugtató morajlása olyan közelinek tűnt, mintha egyenesen a szobánk falait nyaldosták volna a hullámok. A fény egészen lággyá varázsolta a szobát: a sárgás világítás szépiát húzott a bútorokra: a sötét, fából készült asztalkára, a komódra, amin a TV pihent, a vele szemben elhelyezett kanapéra és fotelekre. Az apró nappaliból egy folyosó indult rövid útjának, hogy a hálószoba rózsaszínes berendezéséhez vezethessen. Minden asztalkán virágcsokor díszelgett, ami hatására egészen felszaladt a szemöldököm, viszont az ágyra hintett színes szirmok láttán az állam is leesett. 

- Mi a…? – De mielőtt befejezhettem volna, Jimin a mellettem húzódó kapcsolóhoz nyúlt, s könnyedén felkattintotta a hálószoba lámpáit, s akkor végképp minden realitás kicsúszott a lábam alól. 

- Ó, milyen kedvesek! – örömködött Jimin, én viszont képtelen voltam levenni a szemem a plafont simogató sárgás, barackos, rózsaszínes lufik soráról. 

- Valami hélium-szívós bulit akarsz tartani? – kérdeztem kicsit sem kedvesen Jimin-től. 

- Úgy gondoltam, a rózsák túl elcsépeltek… – lépett közelebb hozzám. Éreztem, ahogy a teste ott feszül mögöttem néhány centire. – Meg nem is biztos, hogy csak jó élményeid vannak a hosszúszárú rózsákkal kapcsolatban. 

- Nem is tudom, hogy kinek a hibája lenne. – forgattam meg a szemeimet. 

Jimin olyan lágyan húzta végig az ujjait a karomon, mintha a bőre helyett selyemmel érintene. 

- Próbállak kiengesztelni… – suttogta a fülembe kellemes, érzéki hangon, s nekem egy pillanat alatt kiszáradt a torkom. Borzasztóan forrónak éreztem a levegőt. 

- Remélem tisztában vagy vele – nyögtem kéjes hangon, amint megéreztem a leheletét a nyakamon játszani, ahogy az ujjai a ruhám vonala mentén igyekeztek felfedezni a testemet –, hogy itt ma nem lesz szex! – léptem el tőle, s a dobozt, amit még mindig a kezemben szorongattam, leraktam az egyik fotelba. Jimin éhesen követte minden mozdulatomat: végignézte, ahogy a neszesszeremet az ágyra dobtam, ahogy néhány ruhát túrtam a bőrönd legaljából alvás céljára, s ahogy ellibbentem a fürdőszoba felé. 

A hófehérben játszó csempék, a mosdó és a WC krémszíne tökéletesen kiemelte a zuhanykabin ajtaján jásztó mintákat. A magammal cipelt holmit könnyedén dobtam le egy kis szekrényre, ami valószínűleg a pakolás megsegítésére helyeztek el a fürdőszobában, s a neszesszerem egyik zsebéből a hajam megóvása érdekében, néhány hullámcsatot és egy vaskos hajgumit vettem elő. A kunkorodó fürtjeimből könnyedén varázsoltam kontyot, s elégedetten mustráltam magam a tükörben. A pink ruhámat nehézkesen hámoztam le magamról, legszívesebben kibattyogtam volna, hogy megkérjem Jimin-t, húzza le a cipzárt, mégsem tettem… Talán félreértette volna a szavaimat. Már csaknem a bőrömön éreztem a langyos cseppek simogatását – noha a fehérneműmtől még nem szabadultam meg –, amikor furcsa zajokra lettem figyelmes odakintről. Jimin angolja ismét megmosolyogtatott, de a szavai csak balsejtelemmel ajándékoztak meg. Mérgesen csaptam ki a fürdőszoba ajtaját, miután magamra kaptam a padlizsánszínű selyem köntösömet, s nem is csalódtam a megérzéseimben. 

- Mi a fenét művelsz? – kérdeztem két oktávval magasabb hangon, amint megláttam a minden földi jóval felszerelt zsúrkocsit. 

- Egy kis pezsgő és csokiszirup mindent megold. – bólintott Jimin elalélt fejjel, perverz vigyorral az arcán. – Végeztél? – kérdezte csilingelő hangon, de képtelen voltam felelni, csak hápogtam dühödten, mint egy partra vetett hal, ő pedig azzal a lendülettel beslattyogott a fürdőszobába engem ott hagyva a leesett állammal és a kérdő tekintetemmel. 

A pezsgős palack üvegtestén lágyan csordogált le a pára, amint megérintettem. A jégkockák halk koccanással rendeződtek a vödörnek tűnő tálban. A mellé helyezett eperkompozíciót bizarr tekintettel fürkésztem, s valóban pakoltak még a tálcára egy csoki öntetnek tűnő barnás masszával teli pohárkát is. A sárgás-fehéres virágcsokor mélyen megült egy reggeliző tálnak látszó edényben… valahogy nem illett a fülledt hangulatot árasztó többi tárgy közé, s én akkor ébredtem rá, hogy Jimin valószínűleg megkérte a szállodát, hogy még véletlenül se tegyenek díszítésként vörös rózsát a zsúrkocsira. Nagyot sóhajtottam, a zuhany kellemes suhogással jelezte, hogy Jimin már a zuhanykabinban áztatta magát, nekem pedig ekkor jutott eszembe a csomag. Az ágyra telepedve kezdtem felbontani a barnás papírba pakolt kartontobozt, de végül szükségem volt egy vágóeszköz segítségére is, hogy a celluxokkal megspékelt csomagolást sikeresen lefejtsem a pakkomról. Ahogy felnyitottam a tetőt, megdöbbentem. Érdeklődve vettem ki a hosszú pálcát, s az összehajtogatott ruhadarabok anyagát kezdtem fürkészni, valamiért az egyéb kellékeket meg sem mertem érinteni, majd megtaláltam a hozzájuk tartozó levelet is, s gyanakodva olvastam el az egyetlen mondatot.

Ezzel a tanító néni jelmezzel megfegyelmezheted Jimin-t. – Harin

Úgy hápogtam, mint egy kacsa, s még legalább háromszor végigfutott a szemem azon az egyetlen soron. Negyedszer már magam előtt láttam Harin pajkos tekintetét, amint összedörzsöli a kezét, s nekem csak kacsintva közli a fenti mondatot. 

- Teljesen megőrült. – suttogtam magam elé hangtalanul, de kiszedtem a jelmez darabkáit a dobozból. Valójában egyáltalán nem voltak rendkívüliek a ruhadarabok: egy hófehér ing lapult a csomagban, noha szűkebb fazonnal rendelkezett, mint ahogy az indokolt lett volna, bár sejtésem szerint éppen azért, hogy jobban kihangsúlyozza a dekoltázs vonalát. Vonakodva bújtam bele, s kissé bambán néztem, hogy a fehérneműm sötét csipketengere tökéletesen áttetszik a vékony anyag alatt. A szoknya majdnem térdig érhetett, bár az óriási felsliccelés miatt inkább tűnt két anyagdarabnak, amit végül összeöltöttek derékmagasságban. A harisnyatartó fekete, fényes anyaga szinte már közönséges volt, mégis magamra húztam. Döbbenten figyeltem, hogy Harin most is képes volt a méretemnek megfelelő göncöket küldeni. A harisnya fekete bordázata között megbújó minta derűssé tett, ahogy a bokarészen húzódó masni alakú szövés is. Rosszallóan csóváltam a fejem, ahogy a tükörben bámultam a hiányos öltözetemet. Valahogy nem vett rá a lélek, hogy a szoknyát felvegyem, vagy hogy a vastagkeretes szemüveget magamra aggassam. Az ingből csaknem kiesett a mellem, bár a felső gombokat hiába is próbáltam volna begombolni. Az anyag tökéletesen simult a derekamra, a csípőm felett pedig enyhén kiszélesedett, ezzel megadva a testem vonalának görbületeit. A csipkés, francia bugyim és a harisnyakötő kombinációja zavarba ejtően kihívónak hatott, s a harisnya érdekes bordázata pedig csak fokozta ezt. Még a felcsavart hajamnak is volt valami pikantériája a szerelésemet tekintve, én pedig felhúzott szemöldökkel figyeltem az egész összhatást, amikor Jimin belépett a szobába… 

Bassza meg!

Jimin haja enyhén nedves volt, így sokkal hangsúlyosabbak lettek az aranyló tincsek a sötét hajkoronájában. A köntös, amit magára aggatott éppen csak megmaradt a vállán, a törölköző pedig idétlen csomóval tekeredett a derekára. A bőre itt-ott még vízcseppes volt, a tekintete frissebb, s a rekedtes sóhaj, ami elhagyta az ajkait, túlontúl vágy ittas. 

- Ez nem az, aminek látszik! – fordultam meg hirtelen, hogy szembe nézzek a sorsommal. A hangomat elhagyta a határozottság, csak sipító nyafogásnak hatottak a szavaim, no meg ultra nagy kamunak. Elvégre ott álltam totál szexi göncben, mint aki csak arra várt, hogy Jimin kilépjen a fürdőszobából és jól megszeretgesse. 

Jimin szemeit elsötétítette a sóvárgás, s noha csak egy lépést tett felém, én mégis rápréseltem magam a hátam mögött álló tükörre. 

- Megmondtam, hogy ma nem lesz szex! – találtam meg a hangomat – Maximum a jobb kezed szolgálatait ajánlom figyelmedbe! – habogtam tovább, próbáltam magabiztosnak tűnni, bár minél közelebb férkőzött hozzám Jimin, annál erősebben remegtek a lábaim – De hogy lásd, kivel van dolgod! – némi hatásszünetet tartottam – A bal kezedet is használhatod! 

Ekkor szűnt meg közöttünk végleg minden távolság, Jimin úgy kapott az ajkaim után, mint egy szomjazó a sivatagban a vizes palack után. A falon elhelyezett tükör felületéhez koppant a testem, de képtelen voltam a hátamra húzódó nyomásra koncentrálni, Jimin vad játéka minden másról elterelte a figyelmemet. A fogai a húsomba vájtak, szenvedélyesen csócsálta az alsóajkam, míg én zagyva sóhajokat küldtem a bőrére. Az ujjait a fenekemre fonta, erőteljesen húzta az ölemet az övéhez. Zaklatottan szuszogtam, igyekeztem a gondolataimat a megfelelő mederbe terelni, de annyira könnyű volt a karjaiba simulni, annyira elbágyadtam az érintése nyomán. Hangos puffanással zuhantam az ágyra Jimin-nel együtt. A súlya beleolvasztott a paplan ráncai közé, szinte éreztem a bőrömön játszó virágszirmokat. Jimin zavarosan szuszogott a nyakamba, fogalmam sem volt, hogy éppen visszatartani próbálja magát, vagy csak a vágy túlzottan elhomályosította az elméjét. Bármennyire is jól esett, ahogy az érdes nyelve végigsiklott a torkomon, ahogy az apró ujjai bebarangolták a testem minden pontját, tudtam, hogy ez nem teljesen az a forgatókönyv, amit az éjszaka eltöltésére álmodtam meg. Könnyedén sunnyogtam be a köntöse alá a kezemmel, a hátát simogattam, az oldalán igyekeztem kitapintani a tetoválása vonalát, a feje a párnán landolt, s én a derekán ücsörögtem. Az első lépés teljesítése annyira elégedetté tett, hogy képtelen voltam Jimin kezére csapni, ahogy a melltartóm alá nyúlva próbálta kitapogatni a mellbimbómat. Védtelenül pillantottam a doboz felé, s olyan hirtelen találtam rá a megfelelő eszközre, hogy az arcomon egyből kirajzolódott a felfedezés öröme. 

- Mi az? – kérdezte Jimin rekedt hangon, kissé akadozva. Nem válaszoltam neki, csak a kezeit az ágy támlájához szorítottam, s könnyed mozdulattal hozzáerősítettem a sötét fakerethez. 

Jimin felhúzta a szemöldökét, kérdőn bámult rám, s igyekezett fészkelődve kitapasztalni a mozgásterét.

- Maradj itt! – utasítottam vigyorogva – Hozom, amire szükségem lesz. – kacsintottam rá. Kiszaladtam az aprócska nappaliba, s a zsúrkocsiról levéve a tálcát hagytam, hogy a képzeletem szabadon száguldozzon. Jimin ijedten vizslatta a mozdulataimat: ahogy leraktam a tálcát az éjjeliszekrényre, ahogy a dobozban kezdtem kotorászni, s hozzáértőn válogattam a kínzóeszközök között. Fenyegetően megsuhintottam a pálcát, ami hangosan csattant a tenyeremben, égető érzést hozva magával. A biztonság kedvéért magam mellé helyeztem az ágyra, noha semmi kedvem sem volt használni… persze Jimin-nek erről nem kellett tudnia. 

A fülemben vadul őrjöngött a vérem dübörgése, a pulzusom az egekbe száguldott. Valahogy feltüzelt, hogy uralkodhatok Jimin felett, a tekintetében tükröződő rémület pedig arra ösztökélt, hogy gonoszkodva harapdáljam meg a nyakhajlatát. A bőre tűzforró volt, perzselő és sós. Az ujjam között megbújó jégkocka úgy nyalogatta végig a mellkasát, a hasfalát egészen a derekára csavarodott törölköző vonaláig, mintha szánkó csúszott volna a hóban, noha Jimin teste sosem volt hófehér, s a fagyos anyag apró rücsköket festett a bőrére. A sóhajai mélyek voltak, tüzesek, s nekem ennyi pontosan elég volt, hogy ismét a vödörben lévő jégkockák egyikéért nyúljak. Csak véletlenül futott bele a kezem a csoki sűrű krémjébe, érdeklődve nyaltam végig az ujjam, de túl töménynek éreztem az ízét, mégis belemártottam egy eperszemet, hogy aztán Jimin ajkainak nyomjam az édessé vált gyümölcsöt. Jimin pontosan olyan köröket írt le a nyelvével, mint mikor a mellbimbóimat kényezteti, s a felismerés heves forrósággal ajándékozott meg. Az eperszemen tökéletesen kivehető volt Jimin íze, a szemei vadul bámulták minden mozdulatomat, ahogy játszva a számba engedtem a sötétrózsaszín gyümölcsöt. Észre sem vettem, mikor kezdtem a csípőmet mozgatva ingerelni Jimin-t, bár a hatását tisztán kivehetően éreztem. Elmosolyodtam, egy gonosz gondolat kúszott a tudatomba… valahol az elmém legmélyén pontosan tudtam, hogy mire használják azt a kis szilikongyűrűt… Jimin annyira elaléltnak tűnt, hogy észre sem vette, mikor a félig merev farkára helyeztem a játékszert. Csak a málnás síkosító ízének letesztelése miatt kezdtem nyalogatni a farkát, s ahogy egyre inkább megkeményedett már a kegyetlen ötlet bimbója ármányos virággá fejlődött az agyamban. Jimin hatalmas légkortyokat küldött a tüdejébe, a szusszanásai egyre hangosabbakká váltak, homályos pillantást vetett rám, csak úgy a szempillái mögött, s ezt a pillanatot választottam, hogy lekászálódjak róla. 

- Akkor én megfürdök. – intéztem hozzá a szavaimat, amik értelme csak néhány másodperc múlva estek le Jimin-nek. 

- Mi? – akadt fenn a szeme. 

- Fürödni megyek. – tagoltam a gyengébbek kedvéért – De csak, hogy lásd mennyire jófej vagyok, itt hagyom a kulcsot. – tettem Jimin-től a legmesszebb az ágyra a szabadságához elengedhetetlen fémes csillogású tárgyat. 

A csempének döntöttem a fejem, a fehér, hűsítő felület némileg lenyugtatta a gondolataim dübörgését, s a vérem perzselését a vénáimban. A víz tűcseppjei langyos fájdalommal szurkálták a testem, rücskössé varázsolva a bőrömet. A cseppek bebarangolták az érzékeimet, s a sóhaj, ami kicsúszott az ajkaim közül fülledten csapódott ki a csempe hűvösére. A fülem pulzálva lüktetett, így észre sem vettem, hogy mikor nyílt ki a kabin ajtaja, csak a nyomást éreztem, ami teljesen a falhoz szegezett, s a nyakamba mélyedő fogakat, amik szenvedéllyel töltötték meg a végtagjaimat. 

- Hogy? – zaklatottan dörömbölt a szívem, a leheletem még hevültebben csattant a levegőbe. 

- Tudod jól, hogy elég hajlékony vagyok. – Jimin hangja vészjóslóan méllyé vált, annyira vágytam a szemeiből áradó parázsra, hogy képtelen voltam megtartani a testhelyzetemet. Ahogy megfordultam egyből az ajkaimra tapadt, s nekem nem volt többé hangulatom ellenkezni, az ujjaimat a hajszálai közé temettem, s még inkább magamra húztam. 

A szivárvány minden színe ott táncolt az elveszett vízcseppek prizmáján: Jimin hajába édes, aranysárga pettyeket varázsolt. Az ajkai kéken ragyogtak, s hűs csókokkal borította a vörösre váltó bőrömet. A forróság megbabonázta a mozdulataimat, a jeges víz pedig fülledt erotikát lövellt magából. Éreztem a fájdalmat, amint a derekam a csaptelepnek ütközött, s én már magam előtt láttam a zöldes foltot, ami gyötrelmesen mesél majd a szenvedélyünk hevéről. Az apró lila pillangók táncolva rebbentek szét a belsőmben, s amint minden szárnycsapásuk hatalmas gombóccá nőtte ki magát, feszülten pulzált, s azzal ezer és ezer violaszín szikrává pattant szét. 

Rózsaszín ködbe burkolva ért a reggel: a takaró hűsen simította végig a hátam, a fenekem felett állapodott meg, s a lepedő lágy ropogással üzente, hogy Jimin mozdulatlansága a múlté már. Nagyot szusszantam, s ez elég volt, hogy Jimin lágyan visszasimítsa a hátamra a takarót. 

- Aludj még. – suttogta a fülembe. 

- Már fent vagyok. – fordultam át a hátamra, s elaléltan szemléltem, hogy Jimin a könyökére támaszkodva bámul rám. A szemei csokibarna sivatagként ragyogtak apró aranyszikrák közepette. A kusza fürtjei kócosan keresztezték az arcát, néhány szál bátran a szemébe lógott. A mosoly, ami a száján játszott megbabonázott. A legcsodásabb lénynek éreztem magam tőle. Olyan óvatosan hajolt az ajkamra, olyan kevés ízt lopott a nyelvemre, olyan gyengéden lehelte a számra a kérdést, hogy mit kívánok reggelizni, hogy képtelen voltam visszafogni az ösztöneimet, magamra húztam Jimin-t, s igyekeztem kipasszírozni kettőnk közül a takaró incselkedő érintését…

Ösztönösen igazgattam meg a zöld pántnélküli ruhámat, kissé megborzoltam a szőke tincseimet, amik furcsán kunkorodva hullottak a vállamra. Jimin félmeztelenül ácsorgott háttal nekem, s a felhalmozott reggelit figyelte árgus szemekkel, így én könnyedén végigvezethettem a szemem az alakján. A hátán játszó izmok hol megfeszültek, hol elernyedtek a mozdulatainak megfelelően. A bőrét színező vörös nyomok összevissza vonalakként hálózták be a hátát, s én egy pillanatra elpirultam a gondolattól, hogy bizony én húztam függőleges, piros csíkokat a körmömmel a testére. A feneke elbújt az alsója takarásában, s így csak a combjai izmait láthattam, a vádlija erőteljes vonalát. 

Mosolyognom kellett, a szívemet elöntötte valami bugyuta romantikus felleg: rózsaszín volt, nyálasan valószínűtlen, beleremegett a belsőm, s pillangókat képzeltem a gyomromba. Szavakba kívántam önteni az érzéseimet, de mielőtt kicsúszhatott volna az ajkaim közül az a bizonyos szócska, Jimin szembe fordult velem, s az ujjai között egy levelet tartott. 

- Tehát a kezdő szadista felszerelést Harin-tól kaptad. – állapította meg semmit mondó hangon – Miért nem lep meg? – tette fel a költői kérdést, majd félredobta a levelet, s levetődött az egyik fotelba. 

- Nem mintha nagyon bántad volna. – tettem hozzá magabiztosan, s képtelen voltam visszafogni magam: Jimin-hez sétáltam, s a tincsei közé vezettem az ujjaimat. A hajszálai érdesek voltak a rengeteg festés miatt, mégis úgy csúszkáltak a bőrömön, mint az édes selyemszálak. 

- Mit csináljunk ma? – kérdezte lágy mosollyal az arcán, nekem pedig a szavam is elállt egy pillanatra. 

- Elmehetnénk moziba. – vált sutává a hangom – Muszáj valami vértől tocsogót néznem, mielőtt elnyel ez a nyálas szar. – tártam szét a karjaimat, mintha a szoba tehetne minden túl-rózsaszín gondolatomról. Jimin pofátlanul a képembe röhögött, s nekem eszembe jutott, hogy képen törölhetném, végül inkább szem forgatva elküldtem felöltözni. 

A tömérdek hulla a széles vászon fényében valóban elhalványította az arcomra telepedő rózsás, romantikus pirosságot. Vidáman ecseteltem Jimin-nek a látottakat, a vérveszteségtől elgyengülő karakterek csak úgy repkedtek, ahogy a rommá tört autók is. Az értelmezhetetlen párbeszédek még a fülemben csengtek, volt valami bizarrul csiklandozó abban, hogy angol filmet néztünk, hawaii felirattal. 

Jimin egy utcai árustól szerzett morbid ételkompozíción nyammogott éppen, s mosolyogva hallgatta a beszámolómat, mikor kiszúrta a furcsa ruhákba bújt srácot. Érdeklődve figyelte a fickó túlzó mozdulatait, amikkel egy fotópapírra festett spray-vel. A színek az ezüsttől egészen a feketéig terjedtek némi kékes árnyalattal karöltve. Jimin minden figyelmét a technika kifürkészésére fordította; bámulta, ahogy a festék cseppekben csúszik a papíron, ahogy az újságpapír fodrokat rajzol a képre, ahogy a fekete belepi és elmaszatolja az egész képet, csodává varázsolva azt. 

- Ki akarod próbálni? – kérdeztem tőle, s a következő pillanatban már Jimin igyekezett képet alkotni a spray segítségével. Közelebb akartam lépi Jimin erősen koncentráló alakjához. Elvarázsoltak a színek, a formák, a virágszirmok lágy esése, a felkavaró történet, amit kiolvastam a kusza, gyorsan meghúzott vonalak mögött. Meg akartam tapintani az intenzív, vaskos permetcsíkok sokaságát, ami kacskaringós fonalaival, finom eséssel rejtettek magukban egyetlen szót: Nevermind. Az ereimben újra pezsegni kezdett a vér, arra késztetve, hogy erőtlenül suttogjam magam elé Jimin nevét.

- Nem a legjobb művem, de elsőre azért elmegy, nem? – mosolygott Jimin mindenféle védőfelszerelés súlya alatt. 

- Hihetetlen, hogy minden pöcsséged ellenére… – elharaptam a gondolatot – ilyeneket tudsz alkotni ismeretlen technikákkal is. 

- Te nem akarod kipróbálni? – kérdezte izgatottan, de csak megráztam a fejemet. 

- Inkább kajálni kéne valamit. – adtam a tudtára a problémámat. 

A szürkület kellemes levegőjét behálózta a hullámok morajlása. A lábujjaim közé ragadt apró szemcséjű homok csiklandozta a bőrömet, mégsem söpörtem ki őket. A mutatóujjammal zavaros szavakat irkáltam a sárgás homoksivatagba, míg Jimin vigyorogva mászkált az óceán habjai között. 

- Te, Somin! – Sietősen telepedett le mellém, én pedig gyengéden pillantottam a szemébe. – Vágod, hogy tök nyálasak vagyunk? 

- Mi? – emeltem meg a szemöldökömet. Már nem éreztem azt a furcsa szorítást a szívemben, s nem akartam kétpercenként szerelmet vallani Jimin-nek… így teljesen normálisnak éreztem magam. 

- Itt ücsörgünk, kézen fogva – Jimin az ujjaim után nyúlt. – és bámuljuk a naplementét a tengerparton. 

- Szerintem Hawaii rossz hatással van ránk. – vált komorrá a hangom – Haza kéne mennünk. 

- Lehet, hogy igazad van… 

Az étteremből csak úgy áramlott a hangzavar: a tányérok és az evőeszközök csörgése, a beszélgetések sora, az alig hallható csámcsogások szonátája, mind-mind arra voltak hivatottak, hogy még nagyobb káoszba taszítsák a helyiséget. Nyugodtan sétáltam végig az asztalok között szlalomozva a zöld, magassarkú cipőmben, a fekete ceruzaszoknyám szorításában, a világos almaszín felsőmben, mintha csak a New York-i divathét kifutóján vonultam volna végig. Magabiztosan sétáltam egészen a kiszemelt, elkülönített asztalomig, s kecsesen hátradobtam az aranyló, göndör fürtjeimet. 

- Hihetetlen, hogy mindig el tudsz késni! – forgatta meg a szemét Harin, míg az ujjaival a limonádéba helyezett szívószállal szórakozott.

- Bocs srácok! – néztem végig az asztaltársaságon: Harin nyugodtan ücsörgött a sarokban, s egyáltalán nem érdekelte, hogy a fal hűvöse a bőrét súrolja; Taehyung belefeledkezett az étlap átnyálazásába, s ha nem ettünk volna minden héten legalább háromszor a Moon-ban még talán el is fogadtam volna a fene nagy érdeklődését. Mina kissé sápadtan ücsörgött az asztal végén, s zagyva beszámolót tartott arról, hogy Taehyung mennyire állat-mód képes száguldozni a rábízott rendőrautóval, mire Hoseok csak hahotázva röhögcsélt, Jungkook pedig rosszallón csóválta a fejét. Jimin vizslató szemekkel figyelt: ahogy az asztalhoz szorított egyetlen széket hangos zörejjel kihúztam, rátelepedtem, miután a fekete szoknyámat lesimítottam a fenekemnél, és az asztalra helyeztem a pinduri táskámat… 

- Mi az? – kérdeztem szendén, mire csak megrázta a fejét, s elém tolta az étlapot, mintha nem tudta volna, hogy ugyanazt fogom rendelni, mint mindig. 

- Szóval? – kérdezte Harin. Mindkét könyökét az asztal lapján pihentette, s a fejét az összekulcsolt ujjaira helyezte, a szemüvegén megcsillant a fény, s az ajkain valami elégedett vigyor ült. 

- Rendkívüli vezetőségi ülésre kellett mennem. – közöltem magabiztosan. 

- Remélem, jól lecsesztek! – dühöngött Jungkook – Hogy voltál képes két hétre lelépni!? – pillantott rám az idegösszeomlás szélén – Tudod te, mit hallgattam végig a fejesektől miattad? 

- Ugyan, ugyan. – legyintettem félvállról – Tudtam, hogy nem lesz gond és profin mindent kézben fogsz tartani. Nem csalódtam benned, Jungkook! – veregettem vállon, ezzel biztosítva, hogy büszke vagyok rá. 

- Ezzel kurvára nem vagyok kisegítve! – morgott maga elé – Rohadt fáradt vagyok! 

- Jungkook! – szólalt meg Harin kemény hangon – Tudom, hogy sok időt töltesz Somin-nel, de nem kell átvenned a stílusát! – fedte meg a fiút, mire Mina látványosan megforgatta a szemeit: 

- Igenis, anyu! – nyafogta – Mi lenne, ha másról beszélnénk? – meg sem várta a választ, csak rám szegezte a tekintetét – Hogy vannak Hyesun-ék?

- Hyesun terhes! – toltam oda a tényeket mindenki képe elé. Harin csak kedélyesen a szívószálja után nyúlt; Taehyung fel sem pislogott rám, a desszerteknél járhatott, legalábbis úgy nyammogott, mint aki éppen az eperfagyi ízét kóstolgatja a szájában. Mina felhúzta a szemöldökét, Hoseok pedig vállat rántott. – Mindenki tudta rajtam kívül? – csattantam fel haragosan, mire Jungkook helyeslően s némileg szánakozóan bólintott. 

- Nem tudtuk, inkább csak sejtettük. – csendült fel Jimin hangja, s nyugtatólag a kezét az enyémre helyezte. 

- Fasza! És miért nem szólt nekem senki? – puffogtam tovább – Most már csak az kell, hogy Harin meg Taehyung is bejelentse, hogy gyerekük lesz! 

- Nekünk nem lesz gyerekünk. – ébredt fel zavaros étel-forgatagos álmából Taehyung, s még hozzátette – Amúgy is Rin-nek már van három… Egy problémás nagykamasz, egy békebíró középső, meg persze a kicsi, aki sosem hallgat az anyjára. 

- Te meg mi a frászról beszélsz? – hápogtam értetlenül Taehyung felé. 

- Hát rólad, Mina-ról meg Jungkook-ról. – forgatta meg a szemét a fiú. 

- Végül is van benne logika! – helyeselt Hoseok, azzal a két fiú mindenki feje fölött egymás tenyerébe csapott. 

- Rin amúgy is meddő… – ez volt az a pillanat, amikor Taehyung majdnem lefejelte az asztalt Harin dühödt legyintése miatt, s az, ami teljes döbbenetbe sodorta a társaság tagjait. 

- Tae, vannak dolgok, amikről nem beszélünk nyilvánosan! – utasította rendre a lány a kedvesét. 

- Én úgy látom – vetette közbe Jimin vigyorogva –, Harin-nak inkább négy gyereke van. 

- Ha már ilyen nagy vallomásos napot tartunk – köszörülte meg a torkát Mina –, akkor tájékoztatok mindenkit, hogy otthagyom a sulit. Elegem van abból, hogy mindenki előtt titkolóznom kell. Rohadtul nem szórakoztató egy tanárral járni. – tette még hozzá bosszúsan. 

- Én meg felmondtam! – röhögött Hoseok – Nem leszek többé vállalati jogász, Namjoon-nál fogok melózni. 

- Mondtam én, hogy kérdezd meg! – mosolyodott el Harin azzal az igazi anyáskodó derűjével. 

- A vicc az, hogy ő hívott fel engem. – vetette oda a lánynak Hoseok félvállról. 

- Na jó! Lehet, hogy mondtam neki valamit… – nyújtotta meg a hangokat Harin szem forgatva. 

A vaníliafagylalt kellemes íze tökéletes harmóniában volt a piskóta lágy állagával, az enyhén citromos aroma békés kompozíciót alkotott, s én igyekeztem minél tovább kiélvezni az ízek kavalkádját. Fel sem kellett pillantanom, hogy tudjam, az asztaltársaim már végeztek a kiadós ebédjükkel, s biztosra vettem, hogy Hoseok csak azért kért még egy kávét, hogy ne érezzem úgy, mintha rám várnának. 

- Hogy tudsz ilyen lassan enni? – vonta fel a szemöldökét Mina, akit kicsit sem zavart, hogy le kell torkollnia. 

- Minden egyes ízt kiélvezek. – válaszoltam a felsőbbrendűségem tudatában, mire Mina csak megforgatta a szemét. 

- Jimin kiállítást rendez nekem. – vetette közbe Jungkook, csak, hogy elterelje a társaság figyelmét a lassú kanalazásomról, irtó hálás voltam neki, főleg, hogy más hangok is csatlakoztak az örömmámorhoz. 

- Tényleg? – csilingelt Harin hangja, akin látszott, hogy ez volt az egyetlen vallomás, ami valóban meglepte. – De hiszen ez nagyszerű… 

- Látod, anya milyen büszke rád? – szúrta közbe Jimin röhögve, mire a vele szemben ücsörgő Harin kegyetlenül megtaposta a lábát. – Na jó, most, hogy mindenki megtette a maga vallomását, és még Somin is végzett az ebédjével, én is szeretnék… – Jimin elhallgatott, ritka volt, hogy az ajkaira fagytak a szavak, de akkor tisztán látszott a zavar a szemében – Nem is tudom, hogy mondjam. – gondolkodott el egy pillanatra, majd megrántotta a vállát és elém csúsztatott egy aprócska ékszerdobozt. – Tessék! Ez a tiéd, Somin… 

Lefagytam. A hátamon apró cseppekben kezdett folyni a jeges verejték, s képtelen voltam értelmes szavakat alkotni. A fejemben ott tornyosultak Jimin szavai házasságról és gyerekről, én pedig nem álltam készen egyikre sem. Legszívesebben haragos pillantásokat vetettem volna Harin-ra, elvégre minden az ő hibája volt. Még a szavai a fülemben csengtek: „Somin, neked csak azt kell eldöntened, hogy szereted-e Jimin-t vagy sem.”, és most mégis itt állok a szakadék szélén, s az egyetlen kapaszkodó egy vörös bársonyba csomagolt apró dobozka lenne? 

- Somin? – érintett meg Jimin, mire rákaptam a tekintetem – Nyisd csak ki! – tette még hozzá, s nekem erősen kellett koncentrálnom, hogy ne sipítsak fel, mint valami megnyúzott macska. 

A doboz könnyedén pattant fel, s én csak félősen pislogtam a világos anyag között megbújó ékszerre. Megkönnyebbülten adtam ki magamból a bennrekedt levegőt, mikor megpillantottam a karkötő szépen kidolgozott vékony szálait. 

- Baszd meg, Jimin. – suttogtam magam elé, mire a mellettem elnyúló nevetés csilingelve hangzott fel. – Majdnem szívinfarktust kaptam! – csaptam rá a vállára. 

- Látnod kellett volna a képed! – fordította az arcomat felé, s így teljesen elmerülhettem a csokibarna szemeiben, az arcomra pedig elégedett mosoly kúszott, mikor a kis családunk szeme láttára egy csókot hintett az ajkaimra.