Hatalmi játszmák 4. [2/4]

- Somin. – meglepődtem, ahogy Jimin egyszerűen kipörgette a széket velem együtt a megszokott állásából – Ne csinál ezt! – kérlelt, s mindent megtett, hogy a szemeibe nézzek. A pimasz vigyor, ami az ajkán ült, dühössé tett egy szempillantás alatt.

- Eressz! – álltam fel hirtelen, de Jimin könnyedén ragadta meg a karom, s erősen magához szorított. Vágy ittas volt a hangja, ahogy belesuttogott a fülembe: 

- Boldoggá tettél azzal, hogy átpakoltál hozzám. – Megremegtem a lágy légáramlattól, ami a szavait követte. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén hozzám költözöl. – Pillecsókot kaptam a nyakamra, pont oda, ahol a reggeli vadságáról árulkodott a bőröm. 

- Ez nem végleges állapot. – magyarázkodtam halkan – Ez csak… – az ajkaimba haraptam, mégsem mondhattam, hogy csak addig tart, míg a rémálmaim el nem tűnnek.

- Rendben. – bólintott Jimin, de a szemében táncoló csillogás ijesztően vidám volt…

☆☆☆

Vérvörös ruha tapadt az alakomra: feszengtem a szorításától, kegyetlen ölelése kellemetlenül préselte ki belőlem a szuszt. A hajam nyílegyenesen száguldott végig a hátamon, melengetve a bőrömet. Unottan piszkáltam a villámmal az előttem pihenő süteményt, ami lassan rózsaszín masszájával színezte át a hófehér kistányért. A körülöttem zakatoló beszélgetések elhaltak a fülem mellett, képtelen voltam értelmet keresni a szavak tömkelegében. Egyenletes hangzavar volt csupán. 

Jimin éles pillantása furcsa balsejtelmet vájt belém: a testemen különös borzongás futott végig, a szám pedig egy pillanat alatt elveszítette a hidratáltságát. Remegő kezekkel nyúltam az elém helyezett borospohár felé, de a vörös folyadék, ami nehézkesen ütközött a pohár üvegfelületének, egyáltalán nem tűnt bornak. 

- Az a fickó olyan ismerősnek tűnik. – Jimin hangjának békés csengése ütötte meg a fülem, s amint követtem a mozdulatait, találkozott a tekintetem egy nem várt személy szempárjával. 

- Lee Taemin? – suttogtam magam elé hangtalanul. 

- Sunbaenim. – Könnyedén olvastam le az ajkai tátogását, s az arcára terülő mosoly egészen félelmetesnek tűnt. Szinte lebegett, ahogy egyre közelebb sétált az asztalunkhoz. Az arcvonásai minden lépéssel egyre markánsabbá váltak, férfiasabb alakot vett fel, s mire elém ért, már kétségkívül valaki más nézett farkasszemet velem. 

- A vörös istenien kihangsúlyozza a szajha éned! 

- Kim Jongin? – összerezzentem a felismeréstől, s idegesen tekintettem Jimin felé, de a széke üresen tátongott. A nyakamon éreztem a félelem hűvös ujjait, s ahogy Jongin könnyed mozdulattal túrt a hajamba, ez még inkább fokozódott. 

- Tudhatnád, hogy nem hagyok magára ilyen szép cickókat hosszú ideig. – nyalta végig a száját perverz mosollyal az arcán. 

- Jimin! – nyafogtam, akár egy kiscica, aki viharban a gazdájáért kiált. Összeszorítottam a szemeimet, nem akartam látni, ahogy az ujjai egyre közelebb merészkednek a bőrömhöz, ahogy az arcomra szorítja a csigaszerű, hűvös, nyálkás mancsát… 

Akkor jött a hangtalan suttogás…

ami felébresztett a szorító feketeségből.

Bársonyos, apró ujjak puhán, édesen táncoltak az arcomon. A nyugtató simítások be-bekúsztak a fürtjeim közé, s a kellemes hangot ezer közül felismertem volna. 

- Somin. – rebegte elhaló hangon, de képtelen voltam felemelni a szempilláimat. Rettegtem, hogy ez csak valami trükk, hogy valójában nem Jimin fog visszanézni rám, nem az ő kedveskedő tekintete fogja simogatni a bőröm. Csukott szemmel araszoltam hozzá közelebb, s csak akkor nyugodtam meg, amint az orra az enyémhez ért, amint a leheletét lélegezhettem be, amint az illata átkarolta az érzékeimet. Lustán tapogattam ki a bőre alatt húzódó izmokat a hasfalán, bolondosan kulcsoltam a lábai közé a saját végtagjaimat. 

- Jimin. – sóhajtottam nagyot, s már elég bátor voltam, hogy a szemeimmel is érzékelni merjem az alakját. Kedveskedő csókot kaptam a számra: a nyelve édesen csúszott végig az ajkaim között, a fogai lágyan csócsálták meg a pirosságot; rám pedig mámoros feketeség terült, álmok nélküli sötétség, ami nyugodt felleggel takart be az éjszaka további órái alatt. 

A konty, amit a fejem tetejére pödörtem, elég kezdetleges volt, s mindenképpen a fürdőszoba tükrénél kívántam kiigazítani a szálakat, de, amint beléptem a helyiségbe, lefagytam. Jimin tejeskávé színű bőre vonzotta a tekintetemet: a hátán játszó izmok hol megfeszültek, hol elernyedtek, ahogy a teste a napi rutint végezte. A tükörben szépen kirajzolódtak a hasán húzódó kockák, s a tetoválásának betűi. Bambán lengettem a szemeimet a fenekén húzódó fekete anyagon, s a combjain, amik erőt sugározva feszültek. 

- Tetszik, amit látsz? – a kérdése nem ért váratlanul, nem pirultam el és nem is estem zavarba. 

- Igen. – vágtam rá, s határozott pillantásokkal vizslattam a tükörben – Miért talán baj? – húztam fel a szemöldököm.

- Nem. – fordult szembe velem. Egyetlen karnyújtásnyira álltam tőle, s amint felém emelte a kezét már tudtam, hogy az a picurka távolság könnyedén megszüntethető. A karjai erősen borultak körém, s én olyan éberen vizsgáltam a vonásait, mintha most láttam volna először. Jimin az ajkaimra hajolt, jóleső borzongás futott végig a testemen, a szívem pedig éberebben dübörgött a mellkasomban. Ahogy az arcához értem, kipattantak a szemeim, kissé eltávolodtam Jimin-től, s érdeklődve figyeltem. 

- Te szúrsz! – adtam tudtára. 

- Ja. – rántotta meg a vállát – Borotválkozni készültem, de aztán megzavartál azokkal az elalélt szemeiddel. – mosolyodott el.

- Pfú! Milyen elalélt szemek? – néztem rá hihetetlenkedő képpel. 

- Ó, ha láttad volna magad! – nevetett Jimin – Úgy néztél rám, mint aki mentem alám fekszik! 

- Beképzelt majom vagy! – veregettem meg a pofiját – De jobb, ha tudod, hogy nem gerjedek a borostára! 

- Hess innen, Somin, mert bajok lesznek! – vigyorgott perverz szemekkel, majd a fenekembe markolva húzta a testem egyre közelebb. 

- Inkább borotválkozz! – csapkodtam meg a vállait, hogy elengedjen végre – Megyek, felöltözök! – adtam a tudtára a gondolataimat, noha nem voltam benne biztos, hogy neki szántam az információt vagy magamat akartam mozgásra bírni. 

Az egyik piros szoknyámat már rádobtam a kis pamlagra, s a felsők között kutakodtam, egy belém ivódott dallamot dudorászva, mikor groteszken dübörgő emlékképek törtek elő valahonnan a sötét elmémből: 

- A vörös istenien kihangsúlyozza a szajha éned! 

A kezem megremegett, s fogason táncoló ruha, csaknem a földön landolt, ahogy átlapoztam. Hatalmas levegőt kellett vennem, hogy eltakarodjon a fülemből Kim Jongin hangja. 

- Már sosem lesz vége? – suttogtam magam elé erőtlenül, s azzal a lendülettel tettem vissza a helyére a kiválasztott ruhadarabot, hogy egy szürke egyberuhát aggassak magamra. A rózsaszín kiegészítők egészen feldobták a tavaszi öltözetet, s nekem ismét a véremben dübörgött a magabiztosság. 

A cipőmmel a kezemben indultam az előszoba felé – a reggeli ízeit elmosta a fogkrémem mentolos fuvallata, a hajam tökéletes kontyként kunkorodott a fejem tetején néhány fonattal megspékelve –, mikor Jimin kérdő tekintettel vizslatva állított meg egy pillanat alatt: 

- Mind a tíz cipőt óhajtod a lábadra húzni? – a hangja elfojtott dühről tanúskodott, én pedig csak értetlenül pislogtam rá. 

- Ezt fogom felvenni. – emeltem meg a szürke topánkámat, amit az ujjaim között szorongattam. 

- És ezek? – mutatott Jimin az előszobát behálózó cipő-rengetegre. 

- Hát – zavarosan pillantottam rá –, ezeket most nem veszem fel.

- Akkor miért árasztják el az előszobát? – érdeklődött Jimin felhúzott szemöldökkel. 

- Mert nincs itt egy normális cipős szekrény? – tettem fel a nap kérdését. 

- Somin – sóhajtott fel fáradtan –, kérlek, pakolj el magad után. 

- Huh! Nem tudtam, hogy rendmániás vagy! – csodálkoztam el látványosan. 

- Nem vagyok az, de… 

- Ha annyira zavar, pakold el! – vágtam rá váll rántva. 

- Ha én pakolom el, akkor annak nagyon csúnya vége lesz! – emelte meg a hangját Jimin, kérdő tekintetem láttán pedig még hozzátette – A ház előtti konténerből kell majd kihalásznod a cipőidet!

- Azt próbáld meg! – vált vörössé az arcom a haragtól, Jimin türelmetlenül az órájára tekintett.

- Ezt még nem játszottuk le, Somin! – kezdte – De most rohadtul nincs erre időnk. – tessékelt ki a lakásból. 

- Most is te kezdted! – forgattam meg a szemeimet. 

A leves halvány, sárgás színe lágyan hullámzott a tevékenységemnek köszönhetően: néhány keverő mozdulattal igyekeztem megszabadítani a forróságtól, hogy végre bele kanalazhassak az ínycsiklandozó ételbe. Noha a fehér gőz, ami kényelmesen szállt felfelé, nem arról árulkodott, hogy ehetővé hűlt a levesem. Nagyot sóhajtva adtam fel a harcot, s egy pillanat alatt dőltem a székem támlájának, hogy a felettem zajló beszélgetést hallgathassam. 

- De Jungkook, te sokkal tehetségesebb vagy annál, hogy egy magazinnál ragadj le! 

- És megszólalt a pótanyám! – csóválta meg a fejét a fiú – Harin, ez az én életem, és ha én úgy döntök, hogy továbbra is Somin-nak fogok dolgozni, akkor neked azt el kell fogadnod. 

- De… 

- Nincs de! – vált Jungkook hangja egyre határozottabbá. Az arcára ülő feszültség egészen sötétté varázsolta a szemeit, a hév ott cikázott minden rezdülésében, s én biztosra vettem, hogy nem először társalognak erről Harin-nal. Ösztönösen kezdtem a gyermeteg pofiját vizslatni: olyan puhának tűnt az arca, mint a kisbabák popsija, s mikor a lány rám emelte a szemeit segítségkérően, én csak egy kérdést tudtam kinyögni: 

- Jungkook, te szoktál borotválkozni? 

Megfagyott körülöttünk a levegő: a Kisfiú olyan megdöbbenten bámult rám, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk, s Harin arca is értetlenséget tükrözött. 

- Erre most nem tudom, hogy merjek-e válaszolni. – dadogott Jungkook – Bár nem hangzik annyira ijesztőnek a kérdés, mintha Harin tette volna fel, de azért… 

- Hé! – lökte meg az említett Jungkook kezét – Szerintem – mosolyodott el Harin lágyan, csintalanul –, Somin csak látta Jimin-t borostásan és még nem képes feldolgozni a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy Jungkook borotválkozik, Somin. – nézett rám mindentudó vigyorral az arcán Harin – Sőt! Taehyung is szokott, bár valószínűleg sosem lenne képes szakállt növeszteni. Ahhoz túl egyenetlen a szőrnövekedése. 

- Te jó ég! – löktem ki magamból a szavakat, amint elképzeltem Taehyung-ot szakállal – Röhejes lenne!

- Te kérdezted! – kacagott Harin – Egy hónapja éltek együtt, teljesen normális, ha Jimin olyan oldalával is találkozol, ami eddig rejtve volt előtted. 

- Nálatok is voltak ilyenek? – kérdeztem reménykedve egyenesen Harin szemei közé bámulva. 

- Bocs, Somin! – csóválta a fejét a lány – Én nagyon jól ismertem, Tae-t… Vele nőttem fel! Azt is tudom, milyen ütemben leng a farka fogmosás közben… 

- Baszd meg, Kim Harin! – háborgott Jungkook – Most már az étvágyam is elment. 

- Az enyém is. – toltam el a tányéromat, s próbáltam kiverni a fejemből az elénk vázolt képet.

- Képmutató bagázs! – kezdett neki az ebédjének Harin röhögve, kicsit sem zavartatva magát. 

A tányérok és az evőeszközök csörgése lágy szimfóniává szelídült a fülemben: volt valami kellemes a lárma okozta zsongásban. Harin szürcsölése mellé néhány perc után Jungkook nyammogása is csatlakozott. Valójában az én étvágyam is abban a pillanatban tért vissza, mihelyst a fejemből elpárolgott Taehyung fogat mosó alakja, így lágy mozdulattal emeltem fel újra a kanalamat, hogy ellenőrizhessem a levesem hőfokát. 

Bágyadtan figyeltem a pincérek rohangálását, fekete-fehér alakjuk ide-oda cikázva járták be a helyiséget, s nekem csak akkor tűnt fel: 

- Yein ma nem dolgozik? – bámultam Jungkook szemei közé, akinek az arca egészen ellágyult a kérdés hallatán. 

- Nem, ma szabadnapos. 

- Észrevetted – kérdezte Harin –, hogy mióta együtt járnak, mindig akkor jövünk a Moon-ba, amikor Yein nincs itt? – majd Jungkook-ra emelte a tekintetét – Gyanús vagy te nekem. 

- Olyan jó lenne, ha Mina ráért volna… – sóhajtott fel Jungkook – akkor meglenne legalább az esélye, hogy ne velem foglalkozz! 

- Hogy te milyen kis pöcs vagy mostanában! – zúgolódott Harin vigyorogva. 

- Ez meg mit keres itt? – Jungkook hangja megkeményedett, képtelen voltam levenni a szemem a vonásairól. Automatikusan kezdtem forgolódni, hogy meglássam azt a személyt, aki a Kisfiúra ilyen hatással volt, miközben Harin egyenletes hangja töltötte be a közénk feszülő csendet:

- Ne legyél már paranoiás! – csapkodta meg Jungkook vállát a lány – Ez egy jó hírű étterem, nem csoda, ha rajtunk kívül más is itt ebédel.

A szemeim végigsimították az étteremben ülő emberek alakját, s könnyedén kiszúrtam azt a filigrán alkatot is, ami Jungkook-ok felháborította. Sötét göncökbe rejtette a vékonyságát, a haja szőke fürtökben hullott a homlokára, a mosoly, ami az arcán játszott gyermeki volt, de a szemeiben perzselő szikrák arról tanúskodtak, hogy sokkal több vadság van benne, mint amit mutat. Valamiért mégsem szartam össze magam Lee Taemin jelenlététől.

- Mert szerinted, Taemin csak úgy véletlenül ebédel itt? – forgatta meg a szemeit Jungkook – Én töltöm az irodában a legtöbb időt Somin-nal és elhiheted, hogy ez a csávó mindig körülötte ténfereg. 

- Ugyan mi oka lenne rá? – vetette a kérdést egyenesen a Kisfiúnak. – Lehet, hogy csak érdeklődik Somin iránt. – vonta meg a vállát Harin – Somin nagyon csinos, és valljuk meg őszintén, nem ő lenne az első rajongója. 

- Szerintem, ha valaki iránt érdeklődik, akkor az Jungkook! – szóltam bele a beszélgetésbe. – Nézz már rá, Harin! – próbáltam szavak nélkül kimondani a gyanúmat – A srác sztájliszt! – erősködtem. 

- Az a csávó pont úgy néz ki, mint Jongin! – csapta le az evőpálcikáit Jungkook kicsit sem visszafogottan. 

- Feltett szándékod teljesen ráijeszteni Somin-ra? – kérdezte felvont szemöldökkel Harin. 

- Nem hiszem el, hogy semmilyen kapcsolatot nem találtál kettejük között. – erősködött a Kisfiú, én pedig egy pillanatra megemeltem a szemöldököm. Tehát ezért kezdett nyomozni Harin? Mert Jungkook kapcsolatot sejtett a két férfi között?

- Elég legyen, Jungkook! – csattant fel Harin dühösen. – Megmondtam, hogy minden rendben van! Nincs miért beleavatkoznod! Egyél szépen! És ne agyalj hülyeségeken! – zárta le a vitát a lány, számomra pedig minden értelmet nyert: Harin mindet megtett, hogy Jungkook-ot kihagyja az események sorából, bármilyen végkimenetelt is álmodott meg Taemin felbukkanásának. Értetlenül pislogtam a barátnőmre, elvégre láthatóan a fenyegetése semmit sem ért, de ha ezt ő nem ítélte aggasztónak, akkor nekem sem volt miért aggódnom. Lee Taemin amúgy sem tűnt félelmetes figurának. 

Zavartnak éreztem az elmém, ahogy kievickélve a sárga taxiból felnéztem a hatalmas épületre: a nap megcsillant a hófehér köveken, amik felépítették a vázát, s az óriási ablakok szikrázva kacsintottak rám. Nagy levegőt vettem, s a kibomló kontyomat kezdtem rendezettebbé varázsolni, mikor megszólalt a telefonom elfojtott csengőhangja. A kijelzőn Jimin neve villogott. Megtorpantam. Csak néhány másodpercig bámultam a mobilomat, hogy összeszedjem a gondolataimat, majd felvettem. 

- Szia! 

- Szia! Végeztél a melóval? – szegezte nekem a kérdést Jimin, mintha tudta volna, hol is ácsorgok éppen. 

- Őőőő. Miért? – vontam fel a szemöldököm, s a tömeget kezdtem pásztázni a járdán. 

- Csak gondoltam csinálhatnánk valamit együtt. – csacsogott csilingelő hangon – Én már végeztem. 

- Nekem még van egy halaszthatatlan ügyem. – magyaráztam, s egészen megdöbbentem, mikor egy szőke fej kitündökölt a tömegben. A szemeiben ott lapult a tudat, hogy észrevettem. Nem értettem, mi a fenéért követ ennyire nyilvánvalóan? Ennyire kezdő lenne, vagy ennyire nem érdekelte, ha rájövök, minden lépésemről informálja Jongin-t?

- Mikor végzel? – Jimin hangja továbbra sem volt számon kérő, inkább csacsogó, mégis felpumpálta az ereimben a vért. 

- Fogalmam sincs! – dühöngtem. Az ajkaimba haraptam… elvégre nem Jimin tehetett róla, hogy ismét szembe kerültem az ősellenségem pincsijével – Leteszem. – enyhült meg a hangom, s bontottam a vonalat mielőtt Jimin szólhatott volna… s beléptem az épületbe, mielőtt Taemin megérinthetett volna. 

Ugyanabban a hófehér fotelban ültem, amiben minden addigi látogatásom során. Az ujjaim könnyedén kutakodtak a magazinok között, s mikor felemeltem egy tetszetős újságot, az ajtón ugyanaz a fickó lépett be. Lazán került meg, s lehuppant velem szemben mindentudó szemekkel. Az ajkaira simuló mosolyban volt valami pajkos, s én azon imádkoztam, hogy meg ne szólaljon. 

- Nem tűnsz őrültnek. – Úgy látszott négy alkalom elég volt neki egy pszichiáter rendelőjének várójában, hogy elég bátorságot szedjen össze és beszélgetést kezdeményezzen velem. 

- Te viszont igen. – rá sem pillantva lapoztam unottan tovább az újságban. 

- De komolyan, miért jársz Junmyun-hoz? – kérdezte érdeklődéssel a hangjában – Ha nem bolond vagy, akkor… – gondolkodott hangosan – te lennél a barátnője? 

Lassan emeltem rá a tekintetem: a haja kifogástalanul terült a homlokára; a napszemüveg nyoma még tökéletesen kivehető volt az orrnyergén, noha már lekerült a szeméről a sötét üveg; a ruhái úgy terültek el rajta, mintha egy magazinfotózásról lépett volna meg; s nekem talán csak akkor tűnt borzasztóan ismerősnek. 

- Találkoztunk már? – kérdeztem sután s vizslatóan bámultam az arcát, hátha sikerül beazonosítanom a csávót, aki őrült vigyorral figyelte a tapogatózásom. 

- Persze, minden héten itt futunk össze. – kacsintott rám. 

- Szóval, ha feldobom Twitter-re a képed, hogy nézzétek-kibe-botlottam, nem fognak megjelenni az épület előtt nyáladzó tini lányok és ráérős háztartásbeliek vászonzsákokkal?

- Minek a vászonzsák nekik? – kerekedtek ki a fickó szemei. 

- Hogy elraboljanak. – adtam tudtára. 

- Oké, most már nem vennék rá mérget… lehet, hogy mégis őrült vagy. – fagyott meg az arcán minden érzelem. 

- Szóval, valami idol-fiú lennél? – kérdeztem. 

- Miből gondolod?

- Lehet, hogy más nem veszi észre, de én látom, hogy ki van húzva a szemed felül. – húztam fel az egyik szemöldökömet, ő pedig megadóan sóhajtott. 

- Színész vagyok. 

- Tudom már! – mutogattam rá teljes beleéléssel – A magamutogató fazon, akinek minden filmjében van legalább egy fél pucér jelenet! 

- Lehet, hogy ha ledobtam volna, a felsőm egyből felismersz? – kezdte a pólója szegélyét piszkálva. 

- Rohadtul nem vagyok rászorulva a nyeszlett tested bámulására! – vetettem neki oda lesajnálóan. 

Az arcán némi meglepettség tükröződött, talán a kijelentésem miatt, talán a szavaim megválasztása döbbentette meg, de gyorsan összeszedte a lélekjelenlétét. 

- Nem kell szemérmesnek lenned, a lányok szeretik a kidolgozott izomzatú pasikat, én pedig szívesen mutogatom magam, akár – ekkor nyílt ki a doki irodájának ajtaja – pucéran is. – fejezte be a fazon, s azzal a lendülettel egy műanyag csíptetős mappa landol jó nagyot csattanva a tökéletesen beállított haján. 

- Megmondtam neked, Jackson Wang, hogy nem tűröm, hogy molesztáld a betegeimet! – morgott a Dr. Kim Junmyun. 

- De hát hyeong, hozzá sem értem! – A megszólítás arcon csapott: a színészpalánta valójában nem kliens volt.

- Bőven elég, hogy ha verbálisan bántalmazod! – nézett a fickóra szúrós szemekkel – Kisasszony – vált kellemessé a tekintete –, Ön következik. 

Kényelmesen süppedtem bele a krémszínű kanapé párnáiba. A doki ugyanolyan várakozón tekintett a helyválasztásom elé, ahogy minden alkalommal. Persze megértettem a ki nem mondott kérdéseit, elvégre ott állt néhány méterre tőlem az a fekhely, ami olyan ismerős volt a filmekből; de valahogy mindig magam előtt láttam, ahogy Harin csukott szemmel odatelepszik, s mesél a problémáiról… 

- Valamit nagyon nem csinálunk jól, doki! – mondtam neki elhaló hangon, amint helyet foglalt velem szemben, s letudtuk a néhány perces néma ide-oda bambulást. Mindig is úgy képzeltem, hogy egy orvos kötelező kellékei közé tartozik a fehér köpeny, így arculcsapásként éltem meg, hogy Kim Junmyun sosem viselt orvosi zubbonyt… vagy sztetoszkópot, bár az érthető volt. Igazán hálás voltam, hogy egy kartonmappát azért magánál tartott, jegyzetelés címen. Legalább valami emlékeztetett, hogy a fickó tényleg doki, ha már a külseje inkább hajazott egy hírességre. Mindig tökéletes öltönyt viselt, olykor-olykor elhagyva a szorító nyakkendőt; a frizurája bolondosan kócosnak tűnt, amit láthatóan egy fodrász borzolt szabályosra; s noha Harin-nak sosem vallottam volna be, tényleg jóképű volt.

- Miből gondolja, hogy nem eredményes a kezelés? – kérdezte nagy hümmögések közepette.

- Mióta Önhöz járok, már ne is haragudjon, de sokkal többször van rémálmom. – közöltem vele enyhe éllel a hangomban. 

- Úgy hiszi, hogy ez a hozzá nem értésem eredménye? – tette fel a kérdést bizarr mosollyal az arcán. Utáltam a mindentudó pillantásait, amivel képes volt az orrom alá dörgölni, hogy ő bizony tudja a megoldást a kérdésekre, amik a fejemben tombolnak. Pillanatok teltek el csendesen, az óra kattogására összpontosítottam, s arra, hogy rájöjjek, mi lenne erre a megfelelő válasz.

- Nem hiszem – ejtettem ki a szavakat ráérősen –, de azért költöztem a pasimhoz, mert, ha vele aludtam, eltűntek a rémálmok. Most viszont ugyanúgy vannak… 

- Ez természetes. – bólintott maga elé, s néhány jelet firkált a papírjára. Néha kifejezetten szerettem volna kitépi a kezei közül azt a bosszantó dossziét, csak, hogy beleleshessek a gondolataiba. – Próbáljuk feltérképezni azokat az elveszett napokat, ennek hatására pedig az agya akkor is ezt igyekszik megfejteni, amikor alszik. Még mindig képtelen szürke taxiba ülni? – kérdezte, s nem tudtam hova tenni a kutakodó szemeit, amivel a tekintetemben kívánt olvasni. 

- Én… – gondolkodtam el látványosan. Tik-tak-tik-tak. Kezdtem nagyon zaklatott lenni. – Nem, ide is sárgával jöttem. – nyeltem egy nagyot. 

- Értem. – ismét jegyzetelt – A párja – Kirázott a hideg a szóra. – mit szól mindehhez? A rémálmaihoz? 

- Nem tud róluk. – nyögtem ki szinte hangtalanul, s a doki pillantása láttán rájöttem, hogy ez volt a rossz válasz.

- Tessék? – nyögte ki a szót, mintha csak rosszul hallotta volna a feleletemet. 

- Nem akarom, hogy tudjon róla. – magyaráztam – Ha beszélnék a rémálmaimról, akkor biztos rákérdezne a kiváltó okra, ha pedig Taemin-t megemlíteném… azt hiszem, kinyírná. 

- Mindenképp az javasolnám, hogy beszéljen erről a párjával. – Ismét hideg fuvallat kerített hatalmába. 

- Lehetne, hogy Jimin-nek hívjuk? – bámultam a dokira kérlelő szemekkel. 

- Zavarja a „pár” kifejezés? – vetette fel a gondolatot a doki. 

- Igen. – bólintottam, s mikor a férfi kérdő tekintete nem változott megrántottam a vállamat – Azt hiszem, lejárt az időnk. – kocogtattam meg a karórám lapját, jelezve, hogy tényleg eltelt az egy óra, majd szedelőzködni kezdtem. 

- Somin, mindenféleképp azt javaslom, hogy legyen őszinte Jimin-nel. – Egészen hálás voltam, hogy teljesítette a kérésemet, s még egy elnagyolt bólintásra is telt tőlem, de úgy menekültem ki az irodájából, mintha üldöztek volna. 

A tüdőmbe áramló áprilisi levegő békésen töltötte meg az orromat frissnek nem nevezhető városi levegővel. A fejem még mindig zsongott a doki tanácsaitól, így könnyed mozdulatokkal indultam el gyalog a járdán, hátha az utcák zajai túlharsogják a gondolataimat. A belváros idilli környezete, az útvonalam mellett elhelyezkedő parkok, a kirakatok hatalmas ablakai, mind körülöleltek, s egy kellemes mosolyt festettek az arcomra. Akkor éreztem meg a furcsa jeges fuvallatot a tarkómon. Megfordultam. Az emberek arcán semmi sem látszott: ugyanolyan megkövesedett ábrázattal kerültek ki, mintha csak egy lámpaoszlop lennék. Arcok, amik elszáguldoztak mellettem, hangok, amik a fülemet kikerülve lebegtek tova. Fogalmam sem volt, hogy mit keresek az emberek rengetegében, egészen addig, míg ki nem szúrtam a szőke hajkoronát. Belekapaszkodtam a táskám pántjába: le akartam foglalni a kezeimet, mielőtt összeverem a kölyköt. 

- Sunbaenim! – ért hallótávolságon belülre a pincsi.

- Még mindig követsz? – bámultam rá semmitmondó szemekkel, talán meglepte, hogy nem félek tőle, de könyörgöm! Ha az én szememmel látta volna magát, körberöhögte volna a szituációt. 

- Tényleg választ vársz erre a kérdésre? – derült fel, de semmi tündéri nem volt a vonásaiban. – Ez meglep! – beszélt tovább idegesítően negédes hangon – Bevallom, először azt hittem, hogy csak valami dolgod van abban az épületben – mutogatott maga mögé, oda, ahol a doki rendelőjének felhőkarcolóját sejtette –, de hogy pszichiáterhez járj… azt nem gondoltam volna. 

- Miért követsz? – tettem fel a kérdést, ami leginkább foglalkoztatott. 

- Mintha nem tudnád! – csóválta meg a fejét Taemin, megragadta a karom, s az egyik mellékút felé kezdett vezetni. 

Megdöbbentett a benne lakozó erő: csak bámultam a vézna alakját, amivel könnyedén terelt át a kereszteződések során, s mire észbe kaptam már egy kihalt sikátor falai között találtam magam. 

A színtelen beton nyurgán magasodott felettem, olyan távolinak tűnt az ég kékje, s a szabadság szele. Csapdába estem, bár akkor ezt még nem sejtettem. 

- Jongin üdvözletét küldi. – csacsogott a fiú, mintha ezeréves cimborák lennénk, az én szemöldököm pedig egészen a homlokom közepéig szökött fel. 

- És? Hova szarjak? – kérdeztem, meg sem próbálva visszafogni az érzéseimet Jongin iránt. 

- Szóval ez az igazi Somin, akiről már annyit hallottam. – simított végig az arcélemen, mire dühösen fújtatva csaptam el a kezét. Meghűlt az ereimben a vér, mikor Taemin tündéri vonásai egy szempillantás alatt váltak sötétté; s megdöbbentett az erő, amivel a falnak lökött. 

- Csodálom a magabiztosságod! – Fájdalmasan szusszantam fel, amint egyik tenyerét a nyakamra szorította. Az ujjai, még a sálam lenge anyagán keresztül is, beleégtek a bőrömbe, jól tudtam, hogy a cselekedete vörös foltokkal fogja hirdetni a nyomorgatását. Groteszk vigyort varázsolt az arcára, s abban a pillanatban megvilágosodtam… Taemin sokkal jobban hasonlított Jongin-ra, mint gondoltam.

A szívem a torkomban dobogott, s Taemin egy pillanat alatt megérezte rajtam a félelem szagát, vagy csak képes volt olvasni a tekintetemben. Az ujjaim összeszorultak, az elmém kitisztult, egy pillanat alatt tűnt el a tündérmese, amit a fiú köré kerítettem, s csak a menekülni vágyás maradt a szívemben. Nagyot löktem a törékenynek látszó alakon, s lekicsinylő fintor futott át az arcom, mikor ráeszméltem, hogy megvan a kellő erőm ahhoz, hogy leszereljem. Taemin vigyora kiszélesedett, s én akkor vettem észre az ujjai között a fecskendőt, amiben az ismerős sárga színű lötty bizarrul táncolt ide-oda. 

Lefagytam egy pillanatra. A jeges fuvallat ott játszott a tarkómon. Az ujjaim remegni kezdtek, s már egyáltalán nem éreztem felsőbbrendűnek, vagy erősebbnek magam annál a kölyöknél. Csak egyetlen lépést tett felém, még így is volt közöttünk néhány méter távolság, mégis ez volt az a momentum, amikor megperdültem a tengelyem körül, s olyan gyorsan igyekeztem kereket oldani, amennyire csak lehetett. A mögöttem dübörgő hangos lábdobogás, arra ösztönzött, hogy még gyorsabban rohanjak, s leszartam, hogy csak szürke taxi állt a járda mellett, úgy vetődtem bele az egyikbe, mintha az életem múlt volna rajta. 

Türelmetlenül dörömböltem az ajtón, s kicsit sem lelkesedtem azért, hogy legalább három percet kellett állnom a lépcsőházban, mire kinyílt az előttem húzódó falap. 

- Mi a… – Harin alakját lágy esésű nadrág takarta, s hozzá egy fekete trikót viselt, barna haja kissé kócosan terült végig a hátán, a szemüvege pedig jól jelezte, hogy éppen valamilyen papírmunkát végez odabent. 

- Beszélnünk kell! – toltam beljebb Harin értetlen alakját, s úgy szabadultam meg a cipőmtől, mintha feszítette volna a lábfejemet. 

Harin-t a konyhában értem utol, s egészen meglepett, ahogy egyszeriben egy poharat tolt elém, s olyan keményen parancsolt rám, hogy igyam ki a tartalmát… nem mertem ellenkezni vele. 

- Szóval? – szaladt fel a szemöldöke egészen a homlokáig. – Mi történt? 

- Rohadtul semmit nem ért, hogy megfenyegetted Jongin-t! – adtam a tudtára a gondolataimat, s amint felpillantottam a barátnőm rezzenéstelen arcára, döbbenten kérdeztem – Meg sem lepődsz, hogy tudom? 

- Somin – sóhajtott fel fáradtan –, az autó ablaka olyan, mint egy tükör. Láttam, hogy ott állsz mögöttem két méterre, amikor telefonáltam. 

- Mégsem szóltál semmit. – dadogtam. 

- Taemin olyan, mintha egy kölyökkutyát küldenél ketrecharcba. – vont vállat, s belekortyolt a saját bögréjébe – Te sem voltál túlzottan beszarva tőle, szóval minek kellett volna nagy feneket keríteni az egésznek? 

- Azt hiszem, el akart rabolni… – nyögtem ki a gondolataimat sután.

- Mi? – kerekedtek hatalmasra Harin szemei. 

- Amikor megláttam a fecskendőt a kezében, elszaladtam. – temettem az arcomat a kezeim közé – Szánalmas vagyok! – makogtam fejcsóválva – Nagyon megijedtem, habár Taemin tényleg csak egy vakarcs. 

- Somin. 

- Nem akarom, hogy bajotok essen! – emeltem Harin-ra a tekintetem – Láttuk, hogy Jimin mire képes, és nem hiszem, hogy most megállná egy kar után! Nem akarom, hogy Jungkook megint élőhalott ábrázattal üljön mellettem széttörve a lelkiismeret furdalástól! Nem akarom, hogy Taehyung miattam kezdjen önálló hadműveletbe, így is egy csomó mindent eltusolt tavaly. 

- Rendben! – sóhajtott nagyot Harin – Akkor bízd csak rám a dolgot. 

- Harin? – bámultam rá értetlenül. 

- Hallottad, mivel fenyegettem Jongin-t, nem? – pislogott rám egy meghatározhatatlan mosollyal karöltve. 

- Mire készülsz? – hebegtem. 

- Ha Tae hazaér – indult az előszoba irányába – mondd meg neki, hogy kaja a hűtőben. – Oda sem figyelve húzta fel magára a cipőjét, azzal visszapillantott rám. – Ha kérdezné, hogy hol vagyok, akkor Yuuto-hoz mentem.

Ezzel becsapta az ajtót, engem pedig ott hagyott a bizonytalanságban. 

Fogalmam sincs meddig bámultam az elém terülő falapot. A léptek dörömbölése már eltűnt a lépcsők kövéről, az autó motorja valahol a távolban duruzsolt, s én mégsem voltam képes leszegni a tekintetem az ajtóról. A fejem kongott az ürességtől. Jeges pillantásokkal bámultam magam elé, mígnem a lábaim maguktól indultak el felfedező útra. Három lépés előre, majd három lépés hátra. A szűkös útvonalon járkálva a szívverésem gyorsasága a normálisra csökkent, de a fejemben dübörgő pulzálást képtelen voltam lecsillapítani. Esetlenül figyeltem a poharat, amit Harin elém pakolt, távolinak tűnt a konyha csendjében pihenő ital, mégis nagy levegőt véve baktattam át a nappalin, hogy belekortyolhassak. Kellemesen lehűlt a zöldes nedű, túlságosan citromosnak éreztem a teát, bár nem lepődtem meg: Harin imádta a savanykás ízeket. Elbódított az idő halk kattogása, ami egyre lomhábban jelezte az idő múlását. A testem nehéz vázként feszült a lelkemre, ami szinte elaludt a világos konyha asztalánál. 

Akkor jött a hangos puffanás…

ami felébresztett az álomtalan feketeségből.

Taehyung úgy robbant be a lakásba, mint egy tornádó: mindent elsöpört maga körül, s mire észrevette, hogy élete szerelme helyett én ücsörgök a félhomályban, már elfecsegte az egész napját töviről-hegyire. A bakancsa hangosan koppant az előszobában, a pisztolytartó valahol a kanapén landolt, az inge susogása arról tanúskodott, hogy már azt is lerángatta magáról. Barnás fürtjei össze-vissza álltak, a fekete trikója mögött halványan húzódott a bőre, a vigyor viszont egy pillanat alatt megfagyott az arcán, mikor meglátott. 

- Rin? – bámult rám értetlenül. 

- Yuuto-nál van. – Zsibbadt a szám, ahogy kinyögtem a szavakat, s gyanakodva bámultam a csészémbe. Valami nagyon nem stimmelt…

- Ó, oké. – bólintott Taehyung – Átöltözök.

Csaknem kirobbantam a székből, hogy követhessem Taehyung távolodó alakját. Meglepettnek tűnt a tekintete, ahogy ecsetelni kezdtem a történteket alig-alig pergő nyelvvel. Borzasztóan nehéznek éreztem a szavak kiejtését, az ajkaim elfásultak, a gondolataim egy helyben topogtak, sőt, még a mozdulataim is lelassultak. A fiú lágyan ért az arcomhoz, ráérősen néztem fel rá. 

- Furcsa a szemed. – nézett rám érdeklődve – Mosd meg az arcod, aztán indulunk. 

Csak egy bólintással jeleztem, hogy felfogtam a szavait, s a fürdőszobába caplattam. 

A tükör híven tolmácsolta Taehyung szavait: valóban furcsának tűnt a szemem: a pupilláim mérete, az íriszem tompa fénye, a sötét karikák, amik ott húzódtak az arcomon. 

- Ne izgulj! – állt az ajtóban a fiú: a bő ruhái nevetségesen lazán estek végig vékony testén – Rin valószínű nyugtatós teát kevert neked. Az egyik specialitása. – röhögcsélt – A virgoncságodból ítélve – Legszívesebben elvigyorodtam volna a szó hallatán. –, egy negyed szemnél nem lehetett több. 

- Remek. – csúszott ki a számon keserűen, de legalább a tompaságom okára fény derült. 

A város esti fényei elhalványultak az autó gyors mozgása során. Noha teljes figyelmemet az elsuhanó kirakatokra fordítottam, a fejem tele volt az információkkal, amiket Taehyung adott a tudtomra az elmúlt néhány percben. 

- Ki a rák ez a Yuuto gyerek? – nyögtem ki az autóba ülve. 

- Takahashi Yuuto… valami úton-módon ő és Rin rokonok. – vonta meg a vállát a fiú.

- Mi van? – Egy pillanatra sokkal éberebbnek éreztem magam. 

- Rin negyedrészt japán. – sóhajtott Taehyung – Nem reklámozza. Sőt! Sosem volt még Japánban, nem is beszéli a nyelvet, a nagyiját meg egyenesen utálja.

- Miért? - döbbentem meg. 

- A szülei Japánban dolgoznak… a nagyija miatt. A többit meg rakd össze! – dörmögött Taehyung. 

- Harin kapcsolódik valahogy a japán maffiához? – tettem fel az engem leginkább érdeklő kérdést. 

- Ja – röhögött fel Taehyung –, a nagyija egy yakuza-mami aknavetővel meg géppuskával, nem? 

A sötét gyöngyfüggöny csilingelve engedett be minket a kocsma belsejébe. Átható alkoholpára lebegett az apró helyiség falai között. A pult hosszan, ívesen választotta szét a személyzet és a vendégek területét, a bárszékek során néhány fickó ült sört szorongatva. Taehyung könnyedén kapaszkodott fel az egyik székre, majd rendelt a borzasztóan vékony pultoslánytól egy pohár Calpist. 

- Kávétok nincs véletlenül? – csacsogott a lánnyal a kísérőm, s követve a példáját én is felmásztam a magas ülőalkalmatosságra. 

- Dobozos jegeskávé van. – csicseregte a lány tört koreai kiejtéssel. 

- Hoznál neki egyet? – mutatott rám mosolyogva, s a lány bólintva indult a hűtő irányába. 

- Harin nincs itt. – adtam Taehyung tudtára a tényt, de a fiú csak vigyorogva megcsóválta a fejét. 

Dühösen tépte fel a pult mögött elterülő ajtót egy fekete, tüskésre nyírt fickó. Furcsán sötét volt a tekintete, a szemöldökeit ingerülten húzta össze, s mintha csak egy nagy tál fagyi után törölte volna meg az arcát, végighúzta a tenyerét a száján, a bajszán, s a kis kecskeszakállon, ami az állát fedte. 

- Yuuto! – ragadta meg a karját Harin. 

- Fogalmad sincs, hogy mire kérsz! – a fickó hangja mély volt, de japán létére egészen jól beszélte a nyelvet. 

- Pontosan tudom, hogy mire kérlek. – erősködött Harin, a hangja parancsoló volt, s a tekintetében gyúló határozottság teljesen meglepett. – Vagy miattam akarod a következő testrészedet elveszíteni? 

Elkerekedtek a szemeim, zaklatottan néztem végig a helyiségben trónoló embereken: úgy tűnt az előttünk érkezőket egyáltalán nem hatotta meg a veszekedés, ugyanolyan lazán öntözgették a sört magukba, mint addig. A pultoslány noha egy pillanatra feltekintett a hangosabb szóváltásra, de rezzenéstelen arccal csapolta tovább az aranyló nedűt. Nyugtalanul mocorogtam a széken, mire Taehyung csak legyintve dörmögte:

- Nyugi, az ide betévedők többsége nem beszél koraiul. – Valahogy ez egyáltalán nem nyugtatott meg, próbáltam minél jobban koncentrálni, hogy leolvashassam a néhány méterre beszélgető fickó és Harin szavait az ajkaikról, ha már a hangjuk elcsitult…

- Rin-chan! – Döbbenten figyeltem, ahogy a férfi ingerülten a pult lapjára vágott, s Harin-t, ahogy teljesen megkeményítette az arcvonásait: 

- Megteszed vagy sem? – csattant fel határozottan. 

- Pont ugyanolyan akaratos vagy, mint a nagyanyád! – vágta hozzá Harin-hoz hűvösen a gondolatait. 

- Reménykedj benne, hogy annyira nem vagyok vérszomjas, mint ő! – A lány tekintete teljesen elsötétedett, a hangja mélyebben csengett, csaknem annyira fenyegetőnek tűnt, mint mikor Jongin-nal beszélt telefonon. 

- Rin! – Esetlenül bámultam Taehyung-ra, reménykedtem benne, hogy nem derül ki a jelenlétünk. Bár a kocsma apró területét figyelembe véve, az is csoda volt, hogy Harin addig nem szúrt ki minket. – Ne légy ilyen brutális szegény Yuuto-san-nal! 

Lábujjhegyen jártam végig a lifttől vezető szakaszt, sőt még a lakásba is macskákat megszégyenítő mozdulatokkal léptem be. A sötétség kissé megnyugtatott, így bolondosan, egy lábon ugrálva igyekeztem letornázni magamról a topánkámat, de az utolsó pillanatban elveszítettem az egyensúlyomat. Visszafogott sikolyt intéztem a sötétségbe, s a kezem próbált kapaszkodót találni, mikor a fal helyett, valami egészen más került az ujjaim alá. Összeráncolt szemöldökkel gyújtottam fel végül a lámpát, s csodálkozva bámultam az új bútordarabot, amin egy csillag alakú post-it hirdette, hogy ha már cipős szekrényre vágytam, akkor használjam egészséggel. Bárgyú mosoly ült ki az arcomra, s olyan elaléltan húztam végig az ujjaimat a szekrény barnás felületén, mintha a legcsodálatosabb dolgot tolták volna az orrom elé. 

A szentimentális tekintet abban a pillanatban tűnt el az arcomról, mihelyst Jimin kegyetlenül felcsapta a fényeket a nappaliban. Az arca komor volt, a szeme pedig dühösen perzselte az alakomat. 

- Tudod te, hogy mennyi az idő? – csendült fel a hangja, de nem harag mérgezte a hangját, inkább aggodalom csillogott benne. 

- Bocsi. – hajtottam le a fejem bűnbánóan – Harin-nal és Taehyung-gal voltam egy bárban. – jelentettem, mintha csak az iskolában az osztályfőnökömnek adtam volna le az igazolásom. 

- Ez volt olyan halaszthatatlan? – csodálkozott rám. Úgy vizslatott, mintha röntgenszeme lenne. Éreztem a ruhám alatt motoszkáló tekintetét. Jimin mindent megtett, hogy kifürkéssze a titkaimat. 

- Lezuhanyozok. – Fogtam menekülőre a dolgot, s teljesen megfeledkezve a nyakamon éktelenkedő nyomokról, tekertem le a sálat… 

A fürdőszoba ajtaja csattanva csukódott be előttem, s Jimin félelmetes, zaklatott szuszogása teljesen a falaphoz préselt. 

- Mi a franc folyik itt, Somin? – A hangja mélyebben csengett, mint máskor, a harag pedig forróvá varázsolta a leheletét, ami végigsiklott a fülem mentén. 

- Nem tudom, miről beszélsz. – suttogtam, képtelen voltam valódi hangokat kisajtolni az ajkaim közül. Jimin haragosan szusszantott fel. Indulatosan húzott magához, hogy az orrát a nyakhajlatomba nyomhassa. A hátam a mellkasának csapódott, az ujjai pedig a csípőmbe martak. 

- Valamit titkolsz előlem, Somin. – nyalt végig a fülcimpámon, s engem egy pillanat alatt kirázott a hideg – Észrevetted, hogy egy hónapja minden szerdán lerázol? És most ezek a nyomok a nyakadon… – erőteljesen szívott rá az egyik vörös foltra – Mit titkolsz előlem, Somin? – kérdezte kemény hangon. 

- Semmit. – leheltem. A gondolatok zavarosan keringtek a fejemben: magam előtt láttam Taemin sötét tekintetét, a groteszk vigyort, amit az esetlenségem láttán varázsolt az arcára. Újra éreztem a fájdalmas érintését a nyakamon, s láttam a mutatóujját, amivel csendre intett. 

- Miért érzem úgy, hogy hazudsz nekem? – tette fel Jimin a költői kérdést, mindketten tudtuk, hogy igaza van… – Szeretnéd, hogy megbüntesselek? – simította le a kezét a csípőmről egészen a combomon pihenő ruha aljáig.

- Jimin? – A fejem hangosan koppant a fürdőszoba ajtajának, amint a belsőcombom bőrfelületén zongoráztak végig az ujjai. 

- Az enyém vagy, Somin! – adta a tudtomra ellentmondást nem tűrő hangon. Apró remegés indult útjára a testemen a hangja hallatán: sóvárgás égett a szavai mögött; s a birtoklási vágy elöntötte a tudatát. 

Kéjes nyögés tört fel a torkomból, amint meghallottam, ahogy az ajkait végigsimította a nyelvével, benedvesítve a piros felületet, s úgy tapadt a nyakamra, mintha minden fájdalmas foltot gyönyörrel kívánna felülírni. Az ujjai vakmerően kalandoztak a testemen, már nem érte be a combom forrón pulzáló felületével, felkísérte a vénáimban dübörgő vért egészen a szívemig. A szürke ruha ellenkezés nélkül adta meg magát, s úgy pöndörödött fel a testemen, mintha nem is a pőre lényem takarására lenne hivatott. Reménykedtem benne, hogy a fehérneműm jobban ellen fog állni Jimin rohamának, de amint a fogaival kezdte tépni a melltartó pántját, már biztosan tudtam, hogy teljesen haszontalan lesz a hófehér együttesem ellenállása. Csiklandozta az érzékeimet, ahogy a mellemet simogatta: borzongtam, szomjaztam a száját, a bőrének ízét, a teljes valóját, de hiába próbáltam olyan pózt felvenni, hogy viszonozhassam a perzselését, mindig letörte a gyenge kis kísérletemet. 

- Kérlek. – suttogtam ügyetlenül, elfojtott hangon. 

- Mire kérsz, Somin? – csúsztatta egyik kezét a bugyim csipketengerébe, míg másik továbbra is a mellemet ostromolta – Hogy higgyek neked? 

- Engedd, hogy megérintselek. – leheltem, s próbáltam olyan összefüggően beszélni, amennyire csak telt tőlem. 

- Tudod jól, hogy büntetésben vagy. – Megnyugtatott a kéjes hangjába vegyülő jókedv, talán még egy megkönnyebbült sóhajt is kieresztettem magamból, mikor megéreztem, hogy a kellemes meleg test, ami addig körülölelt egy pillanat alatt eltűnt mögülem. Ijedten pillantottam hátra a vállam felett, s megbabonázott a látvány, ahogy Jimin egyszerű mozdulatokkal szabadult meg a feleslegessé vált ruhadarabjaitól: a szürke pulcsi olyan könnyedén bújt át a feje felett, a fekete, melegítő nadrágja pedig ugyanúgy engedelmeskedett az ujjai parancsának, ahogy az én ruhadarabjaim is. A bőre tejeskávé színe, a vágy, ami a bőre alatt dübörgött, a mosoly, amivel fogadta a szusszantásomat, ami hangosabban sikerült, mint ahogy számítottam rá… 

- Nem ér leskelődni! – nyalta végig az ajkait, s a kézfejét ismét a csípőmre szorította. Csak néhány mozdulattal tudatta velem, hogy szeretné, ha kissé elaraszolnék az ajtótól, majd a hátamat lefeszítve próbált rávenni a megfelelő pozícióra. 

Az ujjai könnyedén siklottak a gerincem mentén, s a forró érintését a csókjai hada váltotta fel: vaskos, puha ajkak barangolták be a hátam teljes felületét, miközben elragadott a lila ködtenger. A fülemben ott csengett a testünk táncának hangja; a hörgések, amiket Jimin kettőnk közé eresztett; s az én elhaló nyögéseim, amik forró párával tapadtak az ajtólapra. Úgy éreztem menten összeesek a vad tempótól, amit Jimin kegyetlenül diktált. A térdeim remegtek, a testem fülledten kiáltott egy perc íriszkék-gyönyörért, az ujjaim elaléltan feszültek a falapra, amikor felrobbantak körülöttem a csillagok. Lihegve bámultam a pilláimon át a szőlőszín szikrák táncát, a fülem megtelt Jimin édes sóhajaival. 

- Örökké az enyém vagy, Somin. – perdített maga felé, s végül az ajkaimra mart akaratosan, lebilincselően, puha simítások közepette.