Hatalmi játszmák 4. [1/4]

Hatalmi játszmák IV.

Ordítva hasított belém a felismerés. Értetlenül futtattam végig az ujjaimat a nedves, rostokkal tarkított falak felületén. A levegő egyszerre volt dermesztően hűvös és nyirkosan csúszós. Akár egy szürke egyenletes massza, ami lassan elnyelte a testem. A mellkasomra ülő félelem gombócot növesztett a torkomba, a végtagjaimat pedig kegyetlenül marta a fagyos lehelet, ami oda-vissza cikázott az aprócska ketrecemben. Szerettem volna összehúzni magam, apróra tekeredni, akár egy elveszett kiscica, de képtelen voltam megmozdítani a testem. Kegyetlenül tolta a képembe az a zord, fémes csörgés, hogy láncokon tartanak… A fejem tompa volt, a szemem pedig csak szürke ködként érzékelte a körülöttem elterülő tárgyakat. Voltak egyáltalán bútorok? A matrac, ami alattam terült kéntől bűzölgött, csatakosan, túl puhán és idegenül feszült a bőrömnek. Úgy éreztem, elnyel, megfojt és vérszomjasan megemészt, mint egy nyálkás, hatalmas csiga. A fülem zúgott. Képtelen voltam értelmezni a körülöttem forgó zajokat. Halk sóhajok, éles kiáltások, beszélgetések elfojtott szavai visszhangoztak az elmémben. Olykor-olykor egy hangos puffanás reményt hozott, a láncok csörgése arra bíztatott, most kiszabadulhatok. De minden hiába! Amint némi fényt nyert a szemem, amint képes voltam alakokat kivenni a szürke semmiből, jött egy sárga színű lötty, ami bizarrul táncolt a fecskendő műanyag hengerében, s jött egy féktelen vigyor azokkal a pengeéles szavakkal: „Ijedtnek tűnik a tekinteted, Somin. Nyugodj meg szépen és akkor nem esik bajod. Nemsokára jobb lesz!”

Hangos volt a sikoly, ami arra késztetett, hogy kipattanjanak a szemeim. Az ajkaim összeragadtak, ahogy elpárolgott belőlük az élet. Fuldokoltam a porszáraz torkom szorításától. Az ujjaim remegtek, s eltűnt belőlük a melegség. Fáztam. Mérhetetlenül fáztam, noha békésen terült rám a takaróm. Nedvesnek éreztem és nyálkásnak, akár az álombéli masszát, s olyan hirtelen dobtam el magamtól, mintha a saját paplanom igyekezné a torkomra szorítani nyirkos, jeges ujjait. Képtelen voltam észszerűen gondolkodni: a szobámra boruló félhomály szürkévé varázsolta a falakat. A bútorok eltűntek a szemem elől, s én sírva markoltam a hajamba. Éreztem, ahogy az őrület úrrá lesz rajtam, ahogy a félelem fájdalommal párosul, ahogy a torkomból kitörő lihegés apránként hangokkal telik meg.

Sikítani szerettem volna… 

Akkor jött a hangos puffanás…

ami felébresztett az álomtalan feketeségből.

Odakint tombolt a vihar. A mennydörgést vakító villám követte, ami bevilágította a szobám minden sarkát, elijesztve a szürke massza csápos ujjait. De vajon meddig? Összehúztam magam az ágy közepén, lágyan ringatóztam, mint egy kisgyermek. Dühös voltam. Dühös, amiért anyám sosem énekelt altatót nekem, hogy most azt dúdolgatva megnyugodjak. A testem még mindig remegett. 

Újra és újra elnyelt a sötétség. Az égzengés fénye jött és ment, nem törődve az én félelmemmel. Nem mertem felkapcsolni a villanyt. Annyira rettegtem attól, hogy a sötétben lapulva meglátom azt a féktelen vigyort, azokkal a könyörtelen fekete szemekkel… 

- Jimin! – suttogtam magam elé esetlenül. Fogalmam sincs, hogy honnan szedtem az erőt és a bátorságot, de ráérősen az ágy végébe baktattam, s lábujjhegyen felálltam. A szőnyeg hosszú sörtéi lágyan hajoltak meg a lábam alatt csiklandozva ezzel a bőrömet. Az egyik fotelben lévő ruhakupac tetejéről választottam néhány darabot, s kapkodva húztam magamra a világos farmert, s a pólót, amin egy monumentális macska pihent. A rózsaszín táskámba néhány holmit dobáltam, s úgy menekültem ki a szobámból, a szüleim lakásából, mintha üldöztek volna. 

A hűvös esőcseppek végigsimították szőke tincseimet, a ruhám pedig pillanatok alatt itta fel a nedvességet, mégsem álltam meg egyetlen minutumra sem. A legforgalmasabb utat céloztam meg. Amint a közvilágítás vakító fénye csillogott az út menti pocsolyák víztestén; amint a kirakatok villódzása színezte meg a csendes éjszakát; s amint az autók kereke hangosan csapta fel a vizet, megnyugodtam. A szürke massza már nem érhetett el ebben a varázslatos forgatagban.

A ruháim a kézmosó mélyedésében végezték, a fekete hálóing, amit magamra aggattam röviden terült a combom közepéig. A hajam még enyhén nedves volt, hiába igyekeztem felitatni az esőcseppeket a felületéről, az mégsem vált teljesen szárazzá. De már nem érdekelt. 

Csendesen nyitottam ki a hálószoba ajtaját. A halk szuszogás, ami ott pattogott a falak között, kellemes nyugodtsággal ölelt körül. Fáradtan feküdtem el az óriási ágyon, s csúsztam egyre jobban Jimin alakjához, ami sötét kupacként mutatkozott a halvány fényben úszó helyiségben. Lágyan húztam végig az ujjaimat a meztelen hátán, s mintha csak erre a mozdulatra várt volna, felém fordult. Automatikusan araszoltam közelebb hozzá, hogy a mellkasához bújhassak. A teste melege jóleső borzongással ajándékozott meg; az illata beszökött az orromba; a lehelete a fejbőrömet csiklandozta; az ujjai pedig észrevétlenül kezdték cirógatni a hátamat. 

Furcsán üresnek és frissnek tűnt a levegő, eltűnt belőle a vörös párafelhő, s most hűvös áramlatok simogatták a vállamat. Fázósan próbáltam közelebb araszolni Jimin-hez, hogy némi hőt lopjak tőle, de bármennyire is igyekeztem kitapogatni a testét, szőrén-szálán eltűnt. Nagyot sóhajtva nyitottam ki a szemeimet. A fény, ami betódult a tekintélyes ablak üvegtestén át, fájdalmas fintorba húzta az arcomat. Az óra irányába kémleltem, s a mutatók állása kegyetlenül tolták a képembe a tényt, hogy ha nem mászok ki hamarosan a pihe-puha ágyból, elkések. Nyöszörögve ültem fel, s csoszogva indultam a fürdőszoba irányába. A reményem, miszerint egy kis hideg víz csodákat fog tenni, s éberséget varázsol az arcomra, abban a pillanatban szertefoszlott, mihelyst a tükörbe bámulva megláttam a jókora karikákat a szemem alatt. 

- Csodálatos. – leheltem hangtalanul, s egyelőre nem törődtem a pofimra terülő fáradtsággal, inkább a konyhába totyogtam. 

Jimin konyhatündéreket megszégyenítő módon, kötényben pakolta egymás tetejére az elkészült pirítósokat. Volt valami bizsergető a látványban, ahogy a rövidnadrágja felett, a dereka körül megcsavarodtak a kötény madzagai, s egyetlen jól látható masnival tartották meztelen felsőtestén az anyagot. Jimin világos hajkoronája kuszán ácsingózott a plafon felé, amit a fiú néhány mozdulattal olykor-olykor hátra simított, csak hogy még ziláltabb kinézetet kölcsönözhessen neki. A tekintete puha volt és csoki színnel kedveskedő, amint megfordult egy hatalmas tányérral a kezében, amin ott sorakoztak a pirítósok Jenga tornyot megszégyenítő módon. Némelyik építőkocka egészen feketén füstölgött, s volt, amelyik halvány barnás színárnyalatot vett fel. 

- Felébredtél? – hangzott a felesleges kérdés, mire csak egy bólintással válaszoltam, s lármás nyikorgás közepette húztam ki a széket, hogy helyet foglalhassak rajta, s néhány falatot letoljak a torkomon reggeli gyanánt. 

Hangosan zúztam össze a számba kerülő kenyérdarabokat, amik sikoltozva ropogtak a fogaim között, kész szonátát zengve a csendbe, ami közém és Jimin közé telepedett. A szemeim majd lecsukódtak, s néhány ásítással adtam a másik tudtára, hogy bizony még képes lennék az álmok birodalmában járkálni, mikor Jimin hangja szemrehányóan felcsendült. 

- Mégis meddig dolgoztál? 

A téma váratlanul ért. Egy pillanatra még a falat is elhallgatott a szám fogságában… Természetesen nem óhajtottam megválaszolni a kérdést, hiszen Jimin minden hajnali befurakodásomat a munkával magyarázta, s nekem semmi kedvem nem volt felvilágosítani arról, hogy időnként az álommanó számomra nem kedves képeket hoz a zsákjában, hanem rémisztőeket, amik összeszorítják a lelkem, s félelemmel töltik el a szívemet. 

- A frászt hoztad rám, remélem, tisztában vagy vele. – poénkodott Jimin. 

- Remélem, azért nem lett tele a gatyád. – mosolyodtam el, de csak azért, mert a röhögéshez még fáradt voltam – Mégis mit gondoltál, hogy a betörőnek megtetszettél és melléd feküdt? 

- Hát! Mindenféle megfordult a fejemben… maradjunk annyiban. – vigyorgott Jimin sokat sejtetően. 

- Te kis perverz. – csóváltam meg a fejem, s a használt edényeket magam elől a mosogatógépbe pakoltam. Egészen meglepődtem, mikor a hátam Jimin mellkasának ütközött, az ujjai könnyedén cirógatták a combomat, az orrát pedig a hajamba temette. 

- Egy Somin féle izgalmas ajándéknak gondoltalak, amit a reggel halvány fényében megronthatok – suttogta a fülemben –, de olyan rohadt mélyen aludtál, hogy nem volt szívem felkelteni.

- Szóval? Meg akarsz rontani? – csúszott fel a szemöldököm a homlokom közepére. 

- Bocs, de már elszállt az ihlet. – beszélt a fülembe – Késésben vagyunk, de azért gondoltam ezt odaadom. 

Nem tudtam értelmezni a pultra tett kulcsot: látszólag egy teljesen átlagos ajtókulcsnak tűnt, semmi különleges nem volt rajta s én értetlenül fordultam meg, miután a kezembe vettem a tárgyat. 

- Mi a francnak nekem ez a kulcs? – kérdeztem értetlenül meredve Jimin szemei közé. 

- Gyere. – húzott maga után, s az egyik folyosó végén lévő ajtóra mutatott – Nyisd ki! 

- Kapok egy kulcsot a takarító szerekhez? – bámultam rá sértődötten, s kissé dühösen. 

- Nyisd ki! – röhögött Jimin, s amint megfordultam, hogy otthagyjam a vihogó mivoltát, megperdített, s ismét az ajtó elé terelt. – Csak nyisd már ki! – bíztatott tovább… 

Nagyot sóhajtottam. Kezdett elegem lenni a szituációból. A zsigereimben sejtettem, hogy Jimin mit próbál kihozni a helyzetből, ezért sem szándékoztam kinyitni az ajtót, de végül úgy döntöttem, előbb szabadulok a reggeli humormorzsájától, ha belemegyek a játékba, amit kitalált. Maradhatott volna inkább az első „megrontós” ötleténél, de persze a túltörődő énje győzedelmeskedett a perverz felett, így kaptam ajándékba egy rakat tisztítószert. Legalábbis ezt gondoltam. 

A szoba szürkés árnyalatát barátságos, sárgás fényű lámpák tették kellemesebbé. A polcos fakkok ordítottak az ürességtől és a magánytól, szinte könyörögtek azért, hogy cipőkkel népesítsem be. A lelógó fogasok csendesen, szabadon táncoltak az ajtó nyílása miatti légáramlatban. A fiókok díszes előlapjai lépcsőzetesen terültek el, hogy megmutathassák, mennyire bánatosan tátongnak az ürességtől. A fal mellett egy pamlag hevert, szürkés borításán ráérősen végighúztam az ujjam, ahogy beljebb léptem a kis szentélybe, s igyekeztem a tükörben nem magamat bámulni, hanem az ajtóban álló Jimin mosolygó alakját. 

- Ez meg? – csodálkoztam. 

- Szeretném, ha ide költöznél, Somin. 

- A szekrénybe? – húztam fel a szemöldököm kérdőn. 

- Hülye! Hozzám! – csóválta meg a fejét Jimin – Mivel a zoknijaidnak szánt fiókot már kinőtted, gondoltam csináltatok egy gardróbot, hogy legyen hely a többi cuccodnak is. 

- Ez csak az enyém? – faggatóztam kíváncsi izgatottsággal. 

- Igen. – A szavai hatására vidámság terült az arcomra, s összedörzsölt kezekkel kezdtem feltérképezni a kis birodalmamat. – Tehát költözöl? – A hangja reménnyel teli volt, s nekem összeszorult a torkom. 

- Mármint végleg? – Éreztem, ahogy a homlokomra ráncok gyűlnek, s a szám is enyhén kiszáradt. 

- Szeretnék minden este azzal a tudattal lefeküdni, hogy egyszer csak mellém mászol. Akkor talán nem ijednék meg a váratlan látogatásaidtól. – magyarázkodott. 

- Pfú mert olyan félős vagy! Most komolyan! – csóváltam meg a fejem – Itt vagy te egy érett, felnőttnek mondott, erős férfi és beszarsz, mint egy kislány, ha… 

Nem tudtam végigmondani a gondolataimat, Jimin egy pillanat alatt termett előttem, hogy a falnak lökve a hátam, fölém magasodjon. A tükör mellettünk összerezzent a fiú vadsága miatt. 

- Ha összetöröd a tükröm, veszel másikat! – sziszegtem Jimin arcába. 

- Ezt is én vettem! – tolta a képembe a tényeket Jimin, majd elsötétedett szemekkel hozzátette – Nem félsz te tőlem? 

- Miért kéne? – húztam fel a szemöldököm lenézően. 

- Mert erősebb vagyok, mint te. – sóhajtott a fülembe, miközben teljes súlyával nehezedett rám. 

- Jimin. – nyögtem összepréselve.

- Költözz hozzám, Somin! – A hangja kérlelő volt, az érintése heves, a csókja pedig birtokló, s nekem erőteljesen meg kellett kapaszkodnom a vállába, hogy ne zuhanjak a mélybe a reggeli perzselés közepette. 

Nagyot koppant a fejem, amint a hűvös, fa asztalom lapjához ért a homlokom, a táskám valahol a földön landolt hatalmas robajjal, s a sóhaj, ami elhagyta az ajkaimat fáradtan csúszott ki a torkomból. A lábujjaimon még olykor-olykor végigfutott a bizsergés, a könyököm pedig egészen belilult, kellett nekem olyan erőteljesen kapaszkodnom Jimin fürtjeibe, mikor úgy döntött, hogy az „ajándékomért” cserébe elveszi a jussát. Felnyögtem. Annyira intenzíven élt még bennem az érintése, magam elé tudtam képzelni a hangot, ahogy újra és újra a testembe csapódik, s ahogy az én bőröm a falhoz súrlódik…

- Úgy hallom, jó volt a reggeled. – hangzott fel Jungkook hangja mellettem – Azta! Micsoda paca! – röhögött vidáman – Ha lenne nálam alkoholos filc, rajzolnék neki szemet meg szájat!

- Túl sok időt töltesz Taehyung-gal. – pillantottam fel a karom mögül, de még képtelen voltam felemelni a fejemet. 

- Hogy fogsz így dolgozni? – csóválta meg a fejét látványosan, mire csak megrántottam a vállam. 

- Még szerencse, hogy van egy szorgos gyakornokom, akire rábízhatok minden melót. 

- Na nem! – csattant fel Jungkook – Nem fogok megint helyetted robotolni! 

- Jungkook! – néztem rá könyörgő szemekkel, reménykedtem benne, hogy a lehengerlő pillantásomnak nem tud ellen állni. 

- Te jó ég! – bámulta a vonásaimat. – Nagyon szarul nézel ki. 

- Köszi. – húztam el a számat – Imádom ezt hallani. 

- De komolyan, Somin. – vált a Kisfiú hangja aggodalmassá – Jól vagy? 

- Csak nem aludtam eleget! – legyintettem, és még hozzátettem, amolyan biztatás gyanánt – És nem volt időm reggel eltüntetni a karikákat a szemem alól. 

- Délben lesz egy vezetőségi meeting, de addig szerintem pihenj le. – okoskodott a gyakornokok gyöngye. – Addig elintézem, hogy senki se zavarjon. – bólintott, s elhagyta az irodámat. 

A hófehér cipőm egyenletes kopogását elfedte a billentyűzetek kattogásának fülsiketítő lármája, s az idegesítő telefoncsörgések sora. Legszívesebben nagyot nyújtóztam volna, de valahogy nem tűnt jó ötletnek az újságírók között kifejezni, mennyire értelmetlen és unalmas volt a vezetői ülés… ismét. Bár valójában nekem csak jót tettek a nyugalmasan eltelt órák, így délután kettőre egészen úgy mozogtam a szerkesztőség berkein belül, mintha az egész éjszakát átaludtam volna. 

- Nocsak, nocsak. Han Somin. – csendült fel egy kellemesen vidám hang – Mit keresel te a pornép emeletén?

Harin egy rakás papírral felszerelve igyekezett mellém baktatni, a haját egy ceruzával fogta össze bozontos kontyba, a sötét nadrágja felett elterülő hófehér laza pólóját egy pompás szabású, kis farmerkabát takarta, s a nyakába aggatott kék sál gyengéden keresztezte a vonásait. A szemüvege szinte csillogott a fentről ráeső neonfénytől, mintha csak arról próbálna biztosítani, hogy ő bizony keményen dolgozik, s csakis a papírjai miatt állt fel a neki kijelölt dobozból. 

- Nem iszunk valamit? – kérdeztem végigvezetve a tekintetem a lányon, mire egy pillanat alatt lepakolta a kezében tartott dokumentumokat, s vidáman cseverészve követett a szerkesztőség étkezdéje felé. 

- Jungkook? – érdeklődött. 

- Suliba ment. 

- Ma annyit rohangált, hogy azt hittem, már beadta a felmondását. – röhögött, s ahogy a pincér megjelent egy zöldalmás limonádét kért, s amint leadtam én is a rendelésemet, folytatta – Nagyon szarul festesz. 

- Miről beszélsz? – bányásztam elő a telefonom, hogy az előlapján ellenőrizhessem a külsőm. – Láttál volna reggel. – tettem még hozzá, s egy kusza tincset a hullámos fürtjeim közé igazítottam. 

- Rémálmok? – érdeklődött halkan Harin. 

- Nem tudom, miért tértek vissza. – forgattam meg a szemem – Már olyan nyugodtan aludtam, most meg… Pedig már fél év is eltelt az eset óta. 

Az eset, így emlegettük azt a bizonyos három napot, ami tulajdonképpen kiesett az életemből Jongin-nak köszönhetően. 

- Tényleg nem tudod? – csodálkozott el Harin teljesen elképedve, s nekem már az ajkaimon volt a kérdés, mikor egy fiatal filigrán fiú állt meg az asztalunk mellett. 

- Sunbaenim – hajolt meg, s a szőke tincsei csak úgy repkedtek körülötte –, ma még nem is találkoztunk. – csacsogott kissé esetlenül – Nagyon csinos vagy ma is. 

- Köszönöm, Taemin. – Küldtem felé egy angyali mosolyt, elvégre a főnökség nagy reményeket fűzött a kölyökhöz. Isteni sztájlisztnak tartották. 

A szemeim sarkából még láttam, ahogy Harin idegesen a hajába túrt, miközben felhúzta az orrát, hogy ezzel kifejezze nemtetszését. Fogalmam sem volt, hogy miért rühellte annyira Lee Taemin-t, de a reakciói félelmetesek voltak, s egyáltalán nem próbálta palástolni őket. 

Éppen a barátnőmre meresztettem rendreutasító pillantásokat, mikor furcsán hűvös fuvallat futott végig a karomon, mintha egy vadállat tekintene rám kegyetlen szemekkel, de ahogy felnéztem csak a tündéri Taemin szégyenlős ábrázata nézett vissza rám. 

- Nem akarok zavarni – hablatyolt –, csak szerettem volna köszönni neked, sunbaenim. – magyarázkodott, s azzal kereket oldott. 

- Megijesztetted a gyereket. – csóváltam meg a fejem, amit Harin sziszegő hanggal nyugtázott. 

Harin egy csöppnyit feszültnek tűnt: elhatározta, hogy a szívószálával minden gyümölcsöt le fog gyilkolni, ami a limonádéja felszínén úszkált. S egészen jól haladt a kivégzéssel, mikor nagyot sóhajtva próbáltam elterelni a gondolatait. 

- A meetingen nagyon dicsérték az új cikkedet. – vetettem oda hozzá. 

- Tényleg? – csillantak fel a szemei. 

- Miről is írtál? – érdeklődtem. 

- Pszichológiai téma. Az elfojtott emlékek felszínre törésének módjairól… 

- Egy női magazinba? – húztam fel a szemöldököm értetlenül. 

- Persze. – majd megváltoztatta a hangját, elhaló pillarezgésekkel, s összeszorított kezekkel kezdett játszani – A pasimmal megesett fájdalmas, első szexuális élményem még mindig hatással van a kapcsolataimra… – s azzal visszatért a megszokott hangszínéhez – és hasonlók. 

- Hihetetlen, hogy mindig képes vagy a mélyebb témákat is lebutítani. – csodálkoztam. 

- Somin, nem gondolkodtál még rajta, hogy pszichológushoz menj? – tette fel sokadjára a kérdést. 

- Ezt már megbeszéltük! – kötöttem az ebet a karóhoz – Nem vagyok bolond. 

- Nem csak az őrültek járnak dilidokihoz. – sóhajtott Harin. 

- Mondj egy embert, aki normális és pszichológushoz jár! – csaptam az asztalra. Egyszer s mindenkorra szerettem volna pontot tenni a téma végére. 

- Én például nem vagyok őrült! – emelte meg a hangját Harin is. 

- Hát normális sem vagy! – Csak akkor fogtam fel Harin szavait, mikor már kimondtam az első gondolatomat. – Te pszichológushoz jársz? – csodálkoztam el – Miért?

- Néha túl sok gondolat kavarog a fejemben. Időnként muszáj rendet raknom benne. Kim Junmyun remek orvos… és nagyon jóképű is. – vigyorodott el szélesen Harin – Ha másért nem, hidd el, már csak azért is megéri elmenni hozzá egyszer, hogy lásd. 

- És mit szól ehhez Taehyung?

- Szerinte is jóképű. – bólogatott maga elé a lány mosolyogva, mire az én szemöldököm felszaladt a homlokom közepére – Bírja a fickót. – tette még hozzá Harin. 

- Nem szabadott volna feltennem ezt a kérdést, úgy érzem. – nyafogtam. 

- Nyugi, nem mesélek semmi olyasmit, amit nem szeretnél hallani. – nevetett a lány – Sőt! Jó fej leszek, és nem kérdezek rá a láthatóan friss foltokra sem a nyakadon! 

A ruháim behálózták a szobám egész területét: színes kupacok tornyosultak itt-ott; selyem-, farmer-, és pamut szőnyeg terült a lábam elé. Elhagyatottan árválkodtak a kolosszális térben, s én őrjöngve konstatáltam: nincs elég bőröndöm, hogy minden egyes göncömet elköltöztessem Jimin lakásába. Igyekeztem kevésbé összegyűrni a kisestélyiket, elvégre az ingeim és blúzaim pont úgy landoltak Harin autója hátsó ülésén, mintha a kutya szájából téptem volna ki a darabokat. Harin lemondó sóhajt eresztett a parkoló hűvös levegőjébe, s tovább rakosgatta a cipős dobozokat, mintha egy kirakós darabjait igyekezett volna tökéletesen a helyükre illeszteni. 

A lift megtelt a bőröndjeimmel, s én már kezdtem unni a sokadik kört, amit megtettünk a két lakás között. Mina hívását teljesen figyelmen kívül hagyva igyekeztem a parkolóban ácsorgó Harin felé. Bosszúsan csaptam a költöztető csapatom másik tagjára a telefont – aki éppen Jimin lakásán igyekezett megtölteni az üresen árválkodó gardrób szobát – mikor elfojtott hangon közölte, hogy talán nem kellene az összes ruhámat áthordanom, hiszen még két kör, s megtelik az összes fakk a cipőimmel, az összes fogason lógni fog valami, s minden fiók csordultig lesz a cuccaimmal. Dühöngve erősködtem, hogy én bizony csak a legfontosabb darabokat pakoltatom át, s ne nézzen már madárnak! Nem szúrnék ki mindhármunkkal, hogy felesleges dolgokat hurcoltassak Jimin-hez. 

Kissé nehézkesen gurítottam egyszerre négy bőröndöt, de hála a találékonyságomnak, és egy sálnak, amit gumipókként használtam, egészen ügyesen megoldottam a problémát, s időt spóroltam azzal, hogy nem kellett újra és újra felszaladnom a következő bőröndért. 

A kerekek gurulásának fülsiketítő hangját egy autó kegyetlenül csikorgó féke teljesen elnyomta, én pedig inkább megálltam néhány méterrel Harin mögött egy oszlopnál, s már majdnem ráordítottam a lányra… Mégis miért kellett olyan óvatlanul dobálnia a cipőimet a csomagtartóba? Aztán feltűnt, hogy a telefonját erősen a füléhez szorítva magyarázott, s amint a fékcsikorgás elhalkult, már a lány szavai is egészen kivehetővé váltak. 

- Úgy tűnik, hiába minden önzetlen, jó tanácsom, te nem tanulsz. – Harin hangja sokkal mélyebb volt, mint máskor, szinte ijesztőnek hatottak a szépen kiejtett szavai, s én ekkor határoztam el, hogy az oszlop takarásában maradok. – Nem kell mentegetőznöd nekem, Kim Jongin! – A név hallatán gyorsabban kezdtem venni a levegőt: Mi a fasz? 

- Szórakozol velem? – rivallt rá Harin, s még egy doboz vált a dühe elszenvedőjévé – Gondolom, hogy kíváncsi vagy. Akkor elmondom, miért hívtalak. – Harin nagy levegőt vett, s a kékkel lakkozott körmeit kezdte vizsgálgatni a szabad kezén. – Érdekes felfedezést tettem a napokban. Gyanússá vált az egyik új pincsi a cégnél. És képzeld! Amint megpiszkáltam a hátterét, kiderült, hogy a rokonod. – Harin mesélő stílusa egy pillanat alatt vált feszültté – Leszarom! Nem akarom, hogy bárki is Somin közelében legyen, akihez közöd van… még a végén valami baja esik. – Az ajkaimba haraptam: Ki a fenéről lehet szó? 

- Én őrült? – röhögött fel Harin, s a hanghordozása tökéletesen igazolta azt, hogy elborult az agya – Nem, Kim Jongin, én nem vagyok őrült. – csóválta meg a fejét, s noha nem láttam, hallottam a hangján, hogy az arcára terebélyes, bizarr mosoly terült – De ismerek egy fickót, aki elég elvont és tébolyodott. Képzeld, az egész háta tele van varrva furcsa, japán mitológiai alakokkal. Félelmetes. És ha ez még nem lenne elég az egyik ujját maga nyeste le… A szemén is látszik, hogy valami nem stimmel vele. Majd egyszer bemutatom. – vált csacsogóvá a lány hangja, aztán, mintha csak akkor jutott volna eszébe az évszázad ötlete, felvillanyozódott – Vagy bemutatom Lee Taemin-nek és ő beszámol neked róla. 

Lee Taemin? A szemeim hatalmasra kerekedtek. Ordítva hasított belém a felismerés. A levegő egyszerre volt dermesztően hűvös és nyirkosan csúszós. Akár egy szürke egyenletes massza, ami lassan elnyelte a testem. A mellkasomra ülő döbbenet gombócot növesztett a torkomba, a végtagjaimat pedig kegyetlenül marta a fagyos lehelet, ami oda-vissza cikázott az elmém ketrecében.

Akkor jött a hangos puffanás…

ami felébresztett az álomtalan feketeségből.

Harin felindultan csapta le a csomagtartó tetejét, én pedig meglehetősen összerezzentem. Egy pillanatra feltűnt lelki szemeim előtt Taemin alakja: a filigrán fiú, a tündéri arcvonásaival, a gyermeteg hangjával… röhögnöm kellett. Értetlenül meredtem az összeeszkábált bőröndjeimre, s vad jókedv terült az arcomra: Jongin tényleg azt hitte, hogy meg fogok ijedni Lee Taemin-től? Bárgyú vigyorral a képemen csóváltam meg a fejem, s lenyelve a jókedvemet sétáltam Harin felé, mintha semmit sem hallottam volna az elmúlt percekben. 

Derűsen toltam a két lány elé frissítő üdítőt, ezzel meghálálva, hogy a délutánjukat rám és a ruháim szállítására, elrendezésére szánták. Mina fáradtan nyúlt a neki szánt kóla után, s nagyot kortyolgatva ellenőrizte a telefonját; míg Harin úgy tűnt észre sem vette a kedveskedő gesztusomat. A szemei egy pontra fókuszáltak, a fejében pedig dühös vihar tombolhatott, az egyik gyűrűvel szórakozott, ami az ujján pihent. Fehérarany karikagyűrű volt, amin lágy növényi ornamentika futott végig, barázdássá téve a hűvös, egyenletes fémet.

- Az az egyetlen gyűrű, amit mostanában mindig viselsz. – bámultam a lány kezeit, s mintha álomból ébredtem volna, tettem még hozzá – Taehyung-nak is van ilyen gyűrűje, nem?

Harin lágyan bólintott, s egy kellemes mosoly ült ki az arcára, eltűntetve a homlokát beárnyékoló barázdákat. 

- Valami páros cucc? – kérdeztem kedélyesen, majd a poharam tartalmával igyekeztem lemosni a torkom. Mina a kérdésem után, ráérősen vezette Harin-ra a tekintetét, s egészen elkerekedett a szeme mire a fejében összeálltak a képek. Nagyot csapott az asztalra a tenyerével, s hirtelen estek ki a száján a szavak:

- Ti összeházasodtatok?

Azzal a lendülettel ismertettem meg Jimin pultját a szám tartalmával: egyszerűen kifolyt a kóla az ajkaim közül. 

- Miről beszélsz? – tátogtam magam elé értetlenül sápatagon, de Harin nem szólalt meg csak tovább szórakozott a csillogó ékszerrel. 

- Harin? – bámultam a lányra minden figyelmemet rá összpontosítva, s ahogy a szemem sarkából láttam, Mina is pontosan ugyanúgy cselekedett, mint én. 

- Hát… – kezdte Harin bambán – az állam szerint házasok vagyunk. 

- Mi van? – nyafogtunk Mina-val egyszerre. 

- Mégis mikor történt mindez? – kérdeztem sűrű pislogások közepette. 

- Decemberben… 

- Baszd meg! – köptem a szavakat Harin felé, Mina pedig csak hápogásra volt képes. 

- Meg sem hívtál, te szemét!? – nyílt ki végül Mina csipája is. 

- Nem volt szertartás, csak regisztráltattuk a házasságunk… – magyarázta Harin. – Tae ezt kérte a szülinapjára. – rántotta meg a vállát. 

- Taehyung sosem volt átlagos. – motyogtam magam elé, a fejemben pedig egymást érték a gondolatok.

- Felesleges kombinálnod, Somin! – szólt rám Harin, mintha csak látta volna a bennem gyülekező viharfelhőket. – Jimin jó ideig nem fogja bolygatni a kapcsolatotokat most, hogy végre elérte a célját és rávett a költözésre.

- De… 

- Túlbonyolítod. – sóhajtott fel Harin – Én mindig is tudtam, hogy Taehyung felesége leszek egyszer. Ő pedig elhatározta, hogy itt az ideje hivatalos kereteket adni a kapcsolatunknak. De a ti esetetek merőben más.

- Nem érzed úgy, hogy mostantól nincs menekvés? – Alig csendült fel a hangom, annyira fojtogatták a torkomat a szavak, hiába próbált Harin rávezetni arra, hogy merőben más az én kapcsolatom Jimin-nel, mint az övé Taehyung-gal, valahogy nem nyugtattak meg a szavai.

- Nincs menekvés? – nevetett fel Harin – Manapság pont ugyanolyan könnyen felbontható egy házasság, mint ahogy megkötik. – megcsóválta a fejét – Amúgy sem akarok elfutni Tae elől. Ha pedig egyszer úgy dönt, hogy elhagy… akkor elengedem. 

- Elég egyoldalúan kezeled a kapcsolatotokat. – sóhajtott fel Mina bánatosan, titkoktól terhesen.

- Megszokhattad volna már! – mosolyodott el Harin. 

Magam sem tudtam, hogy mit akartam Jimin-nel közölni, ami olyan fontos volt, hogy nem várhatott addig, míg haza nem ért. Zaklatottan robbantam be az irodája ajtaján, hatalmas hévvel közelítettem meg a titkárnője asztalát, de amint megláttam a kislányos mosollyal rám ragyogó lányt, megtorpantam. 

- Üdvözlöm a JMArt-nál. Miben segíthetek? – édesen csengett a hangja, s nyilván feltűnt neki, hogy mennyire bosszúsan érkeztem, mégsem látszott rajta a zavartság legcsekélyebb jele sem. 

- Tehát te vagy az új lány. – állapítottam meg, s kicsit sem palástoltam az érdeklődésem: nyilvánvalóan mértem végig az alakját. Sötétbarna haja hullámosan terült el a vállain, dús frufruja alatt pedig lágyan csillogó, mélybarna szemek ragyogtak a nagyvilágba. Egy ujjatlan, hófehér ing takarta a felsőtestét, ami némileg mélyebb bepillantást engedett a kebleire, mint amire a gyermeki vonásai engedett volna következtetni.

- Ön pedig? – A lány hangja továbbra sem volt ingerült, inkább némi kíváncsiságot véltem felfedezni benne. 

- A nevem Han Somin… – mutatkoztam be, de amint folytattam volna, hogy valamiféle meghatározást adjak önmagam jelentőségének, a lány arcára hatalmas vigyor ült ki. 

- Ez annyira megtisztelő! Én is a Szöuli Művészetek és Tudományok Egyetemén végeztem. A nevem Kim Hyojung. – hajolt meg ültében, én pedig attól tartottam, hogy lefejeli az elé helyezett monitort. 

- Tényleg? És milyen szakon voltál? – érdeklődtem izgatottan. 

Észre sem vettem, hogy a percek szélsebesen szaladtak el mellettünk, s noha Hyojung olykor-olykor válaszolt a meg-megcsörrenő telefonra, az idő nagy részét csacsogással töltöttük. A lány kellemes társaság volt, s nekem egyáltalán nem esett nehezemre fürkészően figyelni a szavaira. Váratlanul ért a kicsapódó ajtó és Jimin hangjának komoly csengése, amint a titkárnőjét arra utasította, hogy kísérje ki a vendégét.

- Hát te? – kerekedtek el a szemei, amint felfedezte a jelenlétemet, mire én feszélyezetten vállat vontam. – Gyere! – mosolyodott el, s a pillantásában minden gyengédsége tükröződött felém.

Kényelmetlenül mocorogtam a széken, bárgyún kezdtem nézelődni: a barnás árnyalatokat némi kékkel ellensúlyozta a belső építész, a bútorok tökéletesen belesimultak az iroda hangulatába, s az íróasztal erőteljesen uralkodott a szoba felett. Jimin vizslató szemei forró fuvallattal simogattak, én pedig éreztem, hogy lassan valamiféle magyarázattal kell szolgálnom. 

- Kicsi lett a gardrób… – kezdtem semleges hangon, de Jimin meglepett reakciója meggátolt abban, hogy folytassam a beszámolómat. Idegesen kezdtem a hajammal játszani, erősen koncentrálva a szálak között megbújó csomók kifésülésére. 

- Somin. – meglepődtem, ahogy Jimin egyszerűen kipörgette a széket velem együtt a megszokott állásából – Ne csináld ezt! – kérlelt, s mindent megtett, hogy a szemeibe nézzek. A pimasz vigyor, ami az ajkán ült, dühössé tett egy szempillantás alatt.

- Eressz! – álltam fel hirtelen, de Jimin könnyedén ragadta meg a karom, s erősen magához szorított. Vágy ittas volt a hangja, ahogy belesuttogott a fülembe: 

- Boldoggá tettél azzal, hogy átpakoltál hozzám. – Megremegtem a lágy légáramlattól, ami a szavait követte. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén hozzám költözöl. – Pillecsókot kaptam a nyakamra, pont oda, ahol a reggeli vadságáról árulkodott a bőröm. 

- Ez nem végleges állapot. – magyarázkodtam halkan – Ez csak… – az ajkaimba haraptam, mégsem mondhattam, hogy csak addig tart, míg a rémálmaim el nem tűnnek.

- Rendben. – bólintott Jimin, de a szemében táncoló csillogás ijesztően vidám volt…