Hatalmi játszmák ~ Titkok tudója [3/3]

* ☆ *

Fel sem tűnt, hogy odakint besötétedett, s noha a tél képes volt hirtelen bevonni az eget fekete fellegeivel, valahogy mégsem vettem észre, hogy mennyire elszaladt a délután. Magam mellé dobtam a szemüvegemet, s a szemeimet fáradtan dörzsölgettem, elviselhetetlennek tűnt a monitor észrevétlen villogása. Az ágyat behálózó papírtenger zavarni kezdett. Az adathalmaz, amit egész délután gyűjtögettem, lassan a fejemre nőtt, s már alig láttam ki a szépen, sűrű sorba nyomtatott betűk forgatagából. A szürkés, kötött pulcsim ujjait amennyire lehetett kifeszítettem, hogy a kezeimnek is adjon némi meleget, s még jobban beleburkolóztam a pokrócomba.

- Azt hittem, már alszol. – nyitotta ki az ajtót Tae egy elvarázsolt, fáradt mosollyal az arcán, s én csak ekkor pillantottam rá az órára, ami kegyetlenül tolta a képembe a tényt, miszerint már éjfél is elmúlt. 

- Mindjárt elpakolok és aludhatsz. – dadogtam, s próbáltam minél gyorsabban eltüntetni a papírrengeteget. Nem számítottam rá, hogy az egyik lapot maga elé emeli, s végigfuttatja a szemeit a sorokon. 

- Azt hittem, cikket írsz. – A hangjában némi számonkérést véltem felfedezni, de egyáltalán nem tűnt annyira komolynak, hogy valóban vigyázzba vágjam magam, s elrebegjem a miérteket. 

- Egy kis kutakodás nem árt. – vált csendesebbé a hangom – Sőt, egészen jól esett. 

- Mit is mondott Kim Junmyun doktor? – csóválta meg a fejét látványosan. 

- Jó, jó! De már jól vagyok. – tápászkodtam fel végérvényesen a fekvőhelyünkről, hogy lehajtogathassam a paplanról a vaskos ágytakarót. 

- Amúgy ki ez a lány? – kérdezte. 

- Jungkook kiszemeltje. 

- Ó! – Tae csodálkozó hangja elérte, hogy érdeklődve rá kapjam a tekintetem. – Bevallom azt gondoltam, hogy a mi ágyunkba fogod becsempészni a Kisfiút. 

- Tessék? – esett le az állam még a feltételezéstől is. 

- Most miért, Rin? – vont vállat, s közben a párnáját igyekezett felrázni. – Tolnánk hármasban. 

- Erre vágysz? – kezdtek egyre furcsább képek cikázni a fejemben. 

- Azt gondoltam, hogy te vágysz erre. – Majd rosszallón rám vezette a tekintetét. – Nem tudom, ki turkált a kölyök gatyájában. 

- Pfú! Az már vagy fél éve volt, és még mindig azzal jössz? 

- Nem tudhatom, mi jár abban a szép, kis buksidban. – vigyorodott el – Nem gerjedsz be a gondolatra, hogy két jóképű fickó kényeztessen? Az egyik jobb képű lenne, mint a másik. Persze csak zárójelben jegyezném meg, hogy én helyesebb vagyok.

- Nem gerjedek erre! – válaszoltam immár én is röhögcsélve. 

- A francba! – A mű-ijedtsége borzasztóan aranyos volt. – Akkor most erről fogsz fantáziálni miattam? 

- Ne aggódj! – telepedtem mellé az ágy szélére – Bevallom, hogy nem vonz a két pasi egy nő felállás, akkor már inkább a lányok legyenek többen. – Az ajkaira csókoltam, meglepettségében még csak reagálni sem tudott, s nekem ennyi elég volt, hogy elinduljak a fürdőbe. Megdöbbentem Tae ujjai szorítása miatt, amik meggátolták, hogy felvegyem a nyúlcipőt. 

- Beszéljünk erről a két nős dologról kicsit részletesebben. – nyalta meg a száját Tae. 

- Majdnem tíz éve tisztában vagy vele, hogy leszbikus vagyok – utaltam a kamaszkoromat megmérgező pletykára – és még csak most jutott eszedbe erről kérdezni? – forgattam meg a szemeimet – Amatőr. 

- Hülye vagy te, nem leszbikus! – húzott magához közelebb. – De attól még a fantáziámban olyan szépen mutatna ez a hármas. 

- Jungkook-kal nem lenne olyan szép? – pimaszkodtam. 

- Ne értsd félre, imádom a kölyköt, és még az alsóimat is megosztanám vele, de azért téged… téged nem. – nézett rám bűnbánó szemekkel, mire én elröhögtem magam. 

- Strapás lenne két pasit kielégítenem, jobban teszik az ötlet, hogy te villogj… 

- Nem lennél féltékeny? – kérdezte felvont szemöldökkel. 

- Mikor láttál te engem féltékenynek? – csodálkoztam – Bébis korszakodban sem csináltam soha jelenetet. 

- Idegesített is rendesen! – vágott morcos képet, de nem bírta sokáig és elvihogta magát. Fogalmam sincs a nagy röhögcséléséből mikor lett egy hatalmas ásítás, de a fáradt szusszanása engem arra ösztönzött, hogy meglökve arra késztessem, hogy a párnára tegye a fejét. 

- Aludj inkább! Megfürdök és jövök én is! 

- Siess! – motyogta bágyadtan. 

Kegyetlenül kopogtak a zuhanyrózsából száguldozó cseppek a koponyámon, a torkomra pedig a hányinger szorította láthatatlan kézét. A fejemben száguldó gondolatok kusza fonalát képtelen voltam kigobozni: ott táncoltak az elmémben azok a kegyetlen emlékfoszlányok, amik arra kárhoztattak, hogy ismét meglátogassam a pszichiáteremet, amik nem hagytak aludni, s amik széthasították a koponyámat belülről. 

Sosem gondoltam, hogy néhány bizonytalan jel egyetlen papíron annyira megijeszthet. Somin leletei viszont kegyetlenül nyomták a tényeket az orrom alá. Az ágyhoz kötözték törékeny testét: a csuklóin és a bokáján még mindig látszott a nyoma, a hófehér bőrön húzódó erőteljes vöröseslilás fájdalom. A szervezetében több drog dolgozott, mint egy pszichiátriáról szabadult betegnek: parti drogok és fájdalomcsillapítók nevei sorakoztak végeláthatatlan egységben. A kiszáradás pikkelyessé varázsolta Somin bőrét, az ajkai cserepesek voltak, s a papírok tanúsága szerint, legalább egy napja semmilyen folyadékot nem tuszkoltak le a torkán, mikor megtaláltuk. A bizonytalanság pedig ugyanolyan kegyetlenül ült rá a tudatunkra, ahogy addig is. Nemi erőszakra utaló jeleket nem találták, noha a doki szerint ennyi bágyasztó szerrel a szervezetében, akár egy elefánt is átsétálhatott volna rajta, azt sem érzi meg… 

Annyira fáztam, a levegő mardosta a torkomat, nem akartam mást csak, hogy végre a hangok eltűnjenek a fejemből, hogy a rend visszatérjen az elmém könyvtárába, hogy a könyvek felkerüljenek a polcokra… 

Akkor láttam először Jimin-t igazán dühösnek. A bútorok apró darabokban színezték a padlót: néhány fa berendezési tárgy, egy-két díszpárna vagy éppen ülőgarnitúra kárpit. Akadtak szépen tányérdarabok is a kupacok alatt, s én ebből arra következtettem, hogy először az étkészletekkel kezdett dobálózni, majd mindent nekivágott a falnak, ami szembe jött vele a lakásban. Látszott a tekintetén, hogy ölni akar. Elsötétedtek a szemei, az ujjait ökölbe szorította, a ruhái úgy lógtak róla, mintha azt is előzetesen megtépázta volna, csak hogy jobban passzoljon a lakása szétvert körvonalaihoz. 

A könnyeim végignyaldosták az arcomat, már nem tudtam, hogy fel-feltörő sikolyok csak a lelkemet tépik-e vagy a fájdalmas hangok a fürdőszoba csendjét töltik-e meg zajokkal. Dühösen vertem a csempébe a fejem, képtelen voltam a belső fájdalmat elviselni, így arra gondoltam, hogy ha kívülről meghasítom, a benti feszültség megszűnik. 

A kórház klór szaga kellemetlenül csavarta az orromat, legszívesebben hangos tüsszentéssel adtam volna tudtára a takarítóknak, hogy túl sok fertőtlenítőt locsoltak a felmosó víz áttetsző cseppjei közé, de csak a furcsa kaparás maradt a nyelőcsövemben. Magabiztosan kopogtam az előttem húzódó fehér faajtón. Park Chanyeol olyan sötét tekintettel méregetett, mintha attól tartana, hogy hirtelen előrántok valamilyen fegyvert, amivel könnyedén kiiktathatom az ágyon tehénkedő barátját, míg Kim Jongin ezernyi vörös és lila folttól pepitán próbálta felvenni a szemkontaktust velem. Jimin jól elagyabugyálta, azt meg kellett hagyni: az arcán szépen látszottak az ökölnyomok, a nyakán még ott virított a fojtogatás jele, a kezén végighúzódó törtfehér gipsz pedig híven mutatta Jimin szavahihetőségét. Vigyorogva intettem óvatosságra, dühös pillantások közepette javasoltam neki, hogy hagyja el az országot, s olyan információ birtokába juttattam önmagamról, amire sosem voltam büszke… Nem érdekelt! Csak azt akartam, hogy minél távolabb legyen Somin-től. 

Fehér és sötét pacák kavarogtak a szemem előtt, a testem egyenletesen rázkódott a zuhanykabin egyik sarkában. Már nem éreztem a fenekem alatt húzódó hűvös zuhanytálcát vagy a vállamnak nyomódó jeges csempét. 

- Rin. – Tae ujjai a lucskos hajamba csúsztak – Semmi baj! – A hangja kellemes volt, mély, borzongató és nyugalmat árasztó. – Gyere! – vont magához, s én meglepetten konstatáltam, hogy milyen könnyedén emelt fel a padlóról. 

- Vizes leszel. – motyogtam a vállára, s a széthasadó fejemet a nyakhajlatába döntöttem. 

- Nem baj. – suttogta a fülembe, s ráérősen simogatni kezdte a hátam. – Rendet kell raknunk odabent, ugye tudod? 

- Nem bírok visszamenni, Tae. – nyafogtam, s a könnyek továbbra is hangtalanul peregtek tova az arcomon. 

- Muszáj. Így nem fogsz tudni aludni, aztán enni sem. – Fáradt volt a sóhaja, s én egy pillanatra szerettem volna megszabadítani attól, ami őt nem hagyta aludni… magamtól. – Nem játszunk ilyet! Nem megyünk kórházba napokra gyomorrontás miatt… Szóval koncentrálj picit a kedvemért, jó? 

Csendesen bólintottam, próbáltam felvértezni magam a hangjával, az illatával, a ténnyel, hogy szorosan magához ölelt. 

Az ódon falak között húzódó polcrendszert már ezerszer elképzeltem, Tae hangja pedig olyan könnyeddé tette a lépteimet, mintha szárnyat aggattak volna rám a szavai. Néha kifejezetten világosnak láttam a polcokat, fénylőnek, biztatónak, volt, hogy jól esett az elmém rejtett zugaiban sétálni. De akkor sötét óriásként húzódtak az állványok, felém magasodtak, s gyűlöletet permeteztek magukból. A könyvek úgy hullottak alá, akár egy szellemtámadás során: nesztelen kezek le-lerepítették a vaskosabbnál vaskosabb darabokat, engem halálra rémítve ezzel. Mintha valaki direkt az orrom elé tolta volna azokat az oldalakat, amikkel nem szerettem volna foglalkozni, amiket el akartam felejteni. 

Szanaszét szálló, sárgás oldalak kalandoztak mindenfelé, s tudtam, hogy ideje megkeresnem a kódex borítóját, hogy visszavarázsoljam a helyére az elkószált lapokat. Csak egy-egy szót mertem elrebegni… sosem éreztem olyan fájdalmasnak a kategorizálást, mint akkor. Tae pedig kintről, mint egy bástya védte a gondolataimat a túlpörgéstől. 

- Már minden oldal a helyén van, igaz? – kérdezte fáradtan, mire csak bólintottam – Akkor már csak fel kell rakni a polcokra a könyveket. Sok van? 

- Csak három. – suttogtam félve – De nagyon nehezek. 

- Együtt sem fog menni? 

- Nem tudom. – bizonytalanodtam el még jobban – Mi lesz, ha rám esnek?

- Akkor újra felrakjuk őket! – Tae olyan könnyedén ejtette ki a szavakat, szinte láttam magam előtt a mosolyát is, ez pedig bátorságot adott nekem. – Minden rendben lesz! – súgta a fülembe. 

Az ujjaim remegtek, a tekintetem viszont határozott volt. A polcok még sosem tűntek olyan magasnak, s nekem lábujjhegyre kellett állnom, hogy pontosan oda helyezzem a vaskos kötetet, ahova tartozott. Ijedten figyeltem, ahogy hirtelen megingott a barna kódex, de végül tökéletesen becsúszott a többi közé. 

- Ügyes vagy! – lágy csók csattant a nyakamon – Merre jársz? – kérdezte Tae. 

- Még végigsétálok a polcok között. 

- Mi van rajtad? – jött a kérdés mosollyal fűszerezett pajkos hanglejtéssel. 

- Miféle kérdés ez? – A szemeim vigyorogva pattantak ki, s még kicsit meg is löktem Tae vállát.

- Most miért? – kérdezett vissza – Csak érdeklődtem. 

- Csupa víz vagy. – nyammogam magam elé. A pólóját átszínezte a nedvesség, bár a haja úgy tűnt, megúszta a találkát a zubogó vízzel, miközben kimentett. – Meg fogsz fázni miattam. – kezdett lelkiismeret furdalásom lenni. 

- Nem baj, Rin. – ölelt át – Így is, úgy is te ápolnál… szóval nem számít. – megbabonázott a mosoly, amivel rám ragyogott, s jól esett minden apró érintése – De csak, hogy ne hülyeségeken járjon az agyad, arra gondoltam, hogy feladattal látlak el.

Egészen beleborzongtam, ahogy a fülembe lehelte a szavakat. Forrón és nedvesen csúsztak ki az ajkain a hangok, s ha ez még nem lett volna elég, az arcomra vöröses pír szökött, a testemet pedig elöntötte a néma láz. 

- Szóval ezen agyalj inkább! – tette még hozzá, s kisétált a fürdőszobából. 

Unottan lapozgattam az újságot, amit nagy pirulások közepette, titokban vásároltam egy eldugott újságosnál, ahol sosem jártam még azelőtt. Volt valami bizarr a fickó szemében, amikor megjelentem hatalmas sálba burkolózva, krémszínű vaskos pulcsiban, bordó szoknyában, kusza konttyal a fejem tetején, teljesen kislányosan, s elé tettem a legújabb szadomazo magazint, mint megvásárolni kívánt tárgyat… még a hideg is kirázott az emlékre. Próbáltam elhessegetni a gondolataimat, s unottan doboltam az asztal lapján, amikor végre megérkezett a magazin sztárja: üdvözítő mosollyal az arcán, hosszú, hullámos, szőke fürtökkel; vaskos rózsaszín felsőben; hófehér szoknyában; szürke, combig felhúzódó, meleg zokniban. 

- Jungkook még nincs itt? – kérdezte rosszallóan, mire sajnálkozón megráztam a fejem, noha tök feleslegesnek tartottam a kérdést – Kis szemét! – dünnyögött a főnök felsőbbrendűségével, majd csacsogva hozzátette – Nem baj, mi azért eszünk, ugye? 

- Persze! – bólintottam. 

Somin már a kóláját szürcsölgette, én pedig jókedvűen kavargattam a limonádémat, mire Jungkook is megjelent vagy tíz, gigantikus mappával felszerelkezve. 

- Azt hittem, már ide sem érsz! – nyafogott Somin. 

- Nem is tudom, ki adott az utolsó pillanatban még vagy nyolc, életbevágóan fontos feladatot, amit még ebéd előtt el kellett intéznem. – morgott a fiú, és a ledobált cuccra mutatott – Ott vannak a vázlatok, amiket kértél. 

- Oké. – pislogott édesen Somin – Most ebéd van. Később megnézem. – szürcsölt ismét a szívószálán keresztül – Rendeltünk kaját neked is! Bár nem tudom, hogy Harin lesz-e olyan jófej, hogy elteszi azt a szennylapot, amíg eszünk. 

- Miért? – lestem fel értetlenül. 

- Azt akarod olvasgatni kaja közben? – húzta fel a szemöldökét Somin. 

- Miért? Mi az? – nyújtotta ki még inkább a nyakát Jungkook, hogy láthassa az újság lapjainak felületét. 

- Csak egy újság. – emeltem a magasba a kezeim között szorongatott magazint, Jugkook pedig elsápadt. Valahogy a bőrszerkós alak, aki az elején ácsorgott egy korbáccsal és néhány más kiegészítővel a kezében, nem tett rá túl jó benyomást.

- Nem tudtam, hogy Taehyung-nak szadista hajlamai vannak. – rágcsálta meg az ajkait a Kisfiú. 

- Olyan naiv vagy Jungkook. – sóhajtott nagyot Somin szem forgatva. 

- Neki nincsenek is. – magyaráztam – Nekem vannak. – vontam vállat – Aztán, kísérletezős korszakunkban Tae kitiltotta a szikét az ágyból. 

- Én erről nem akarok tudni! – nyafogott Somin és erőteljesen bámészkodni kezdett, hátha a pincér előkerül a kajánkkal. Elégedetten konstatálta, hogy a fickó ügyesen a karjára feltornyozott tányérokkal igyekszik felénk. Elénk pakolta a kért ételeket, aztán meghajolva távozott, ezt a pillanatot választotta Jungkook az addig magában tartott döbbenete kiteregetésére: 

- Te megvágtad Taehyung-ot? – hüledezett a Kisfiú, s én akkor kezdtem el sejteni, hogy a gyermeteg lelke nem biztos, hogy kibírja az információt, amit rázúdítottam. 

- Mint mondtam, kísérletezős korszakunkban volt… – próbáltam a dolgot tompítani – Sok dolgot kipróbáltunk, voltak olyanok, amik kifejezetten kellemetlenek voltak.

- Persze, persze! – csóválta a fejét Somin két falat között – Az előző életedben tuti valami öreg perverz voltál. 

- A lényeg – le sem reagáltam a lány szavait –, hogy Tae néhány napot otthon lesz és azt mondta, szeretne valami különlegeset, mert az utóbbi időben nem volt igazán időnk egymásra. 

- Ezt úgy kell értened Jungkook – magyarázta Somin kicsit sem vidáman –, hogy a perverz duónk mostanában csak spontán, gyorsan estek egymásnak. És most majd előveszik a különféle eszközöket, amit az évek alatt összegyűjtöttek. 

- Mintha nem lenne mindenkinek néhány játékszere eldugva valahol a lakásban… – forgattam meg a szemem. 

- Hát nekem például nincs! – csapott az asztalra Somin határozottan, a Kisfiú pedig elérkezettnek látta az időt, hogy minden figyelmét a tányérján sorakozó ételeknek szentelje. Olyan gyorsasággal kezdte magába pakolni a falatokat, hogy egy pillanatra még majdnem aggódni kezdtem érte, de ahogy Somin szavai eljutottak a tudatomig, képtelen voltam visszafogni a szavaimat:

- Na persze! – mosolyodtam el – És az a helyes szobalány jelmez? Azt talán nem szex játéknak használod? 

- Mi? – értetlenkedett egy pillanatig a lány, aztán bevillant neki – Bakker az tőled van! – háborodott fel a magazin üdvöskéje. S egészen addig lezártnak tekintette a témát, míg újra nem lapoztam a szemétnek definiált szaklapban.

- Nem hiszem, hogy Taehyung-nak tetszenének azok a csipeszek. – okított ki – Szerintem nem elég magas a fájdalomküszöbe hozzá. 

- Francba már, hogy nem hagyjátok az embert normálisan kajálni! – panaszkodott Jungkook, mielőtt lereagálhattam volna Somin szavait, s noha még valami húscafat kilógott a szájából, inkább málhás szamárnak állt, s magára kapta a mappasokaságot. 

- De hát én nem is csináltam semmit! – morgott Somin szikrázó szemekkel, noha a Kisfiút egyáltalán nem érdekelte, szinte porzott utána az út. 

- Ó! – pislogtam zavartan Jungkook után – Elfelejtettem elhozni neki a kutatásaimat Yein-ről. 

- Készítettél neki egy dossziét? – röhögött Somin. 

- Igen. – bólintottam – Idegesít, hogy ennyire töketlen. Gondoltam, kell neki egy kis ösztönzés. Aztán még ott van Mina gondja is. Azt hiszem, be kéne mennem az egyetemre… 

- Hihetetlen, hogy mindenki életébe képes vagy belemászni! – csóválta a fejét rosszallóan Somin. 

°˖✧◝ ☆ ◜✧˖°

Sok minden történt, de egyik sem volt ürügy arra, hogy elfelejtsem Tae születésnapját. 

A gondolataim kuszán száguldoztak, az események végtelenített vetítésként pattogtak a fejemben. Az utolsó képkockák pikáns, forró sóhajokat; pirosló foltokat; elnyögött édes fájdalmakat toltak a szemem elé, s nekem az ajkamba kellett harapnom, hogy az emlékek hatására ne vigyorogjak el. 

- Ne haragudj. – suttogtam magam elé bűnbánóan. Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. 

- Semmi gond. – mosolyodott el Tae úgy igazán – Igazából két dologra lenne szükségem. Várj! Mindjárt hozom! – Néhány furcsa csörgő hangfoszlány után, ismét megjelent Tae ugyanúgy pizsamában, kócosan, s egy köteg papírt tolt az arcomba – Ide kell a TAJ számod, ide meg az aláírásod! – mutogatott a vonalakra, s amint a kezembe adta a tollat, már írtam is a kért adatot, aztán alá is firkáltam. 

- Házasság bejelentő nyilatkozat. – olvastam fel a fejlécen elhelyezkedő jeleket, hol Tae-ra kaptam a tekintetem, hol újra a vastagon kiemelt sort kezdtem el bámulni óriásira kerekedett szemekkel.

- Így hivatalosan is összetartozunk. – magyarázta – Tiszta idegesítő volt, hogy noha én vittelek kórházba, nem kaptam felvilágosítást az állapotodról. Gondoltam, így a legegyszerűbb. Így én leszek az első, akit értesítenek, ha történik veled valami. 

- Ez igaz. – suttogtam magam elé.

- Tudod, hogy utálom a ceremóniákat. – bólintottam – De azért – egy bársony szütyőt vett elő, s kibányászott belőle két gyűrűt. Fehérarany karikagyűrűk voltak, amiken lágy növényi ornamentika futott végig, barázdássá téve a hűvös, egyenletes fémet. – a hagyományokra én is adok. – húzta az ujjamra az egyik ékszert. – Harin? – pislogott rám kérdőn. 

- Egy kicsit váratlanul ért. – motyogtam.

- Nem akarod? – kérdezte, s próbálta a hangjából a kétségbeesést minél inkább eltüntetni. 

- Mindig tudtam, hogy egyszer összeházasodunk…

- Csak nem így? – jött a következő kérdés Tae-től. Az ujjaimmal játszott, s valahogy olyan harmonikus volt a pillanat, ahogy a bőre az enyémhez ért, egészen meghatódtam. 

- Ez annyira te vagy. – pillantottam rá, majd vissza a szépen csillogó gyűrűre. Tökéletesen megfért a többi ékszerem között, egyenletes ezüstös csillogással simult a kezemre, ami valahogy mosolyt csalt az arcomra. – Mikor megyünk beadni a papírt? – pillantottam rá Tae-ra. 

- Ma? 

- Oké. 

Taehyung nevetségesen aranyosnak hatott a hófehér kabátjában, s a fejére húzott fekete sapkában. Még akkor sem szabadult meg a meleg holmiktól, mikor már a hivatalban ácsorogtunk, hogy benyújthassuk a hófehér iratot, ami végleg összeköti az életünket. Az év utolsó előtti napján teljesen kihalt volt a várakozásra kialakított folyosó, így még a faliújságról lógó kifüggesztett közérdekű információkat sem sikerült végigbogarásznom, mielőtt sorra kerültünk. 

Tae határozottan tolta az ügyintéző elé a papírost, felém pedig küldött egy félmosolyt, mintha csak ki kívánta volna tölteni azt a pár másodpercet, amit az ügy lebonyolítása igényel. 

- A nyomtatvány hiányos. – csacsogott az idősebb hölgy, s az orrunk alá tolta – Nem írták be, mikor történt a szertartás! – mutatott az egyik pontra. 

Szemfüles mozdulattal vettem át a tollat – s mielőtt Tae elmesélhette volna a homokozós sztorit, amikor is az egyik idősebb, szomszéd lány összeadott minket – néhány szóval közöltem, hogy a múlt hétvégén köttetett a házasságunk. Erősen kezdtem visszaszámlálni a napokat, amikor felhangzott a lelkes üdvrivalgás: 

- Karácsonyi esküvő? – nézett ránk hatalmas, csillogó szemekkel a hölgy – Milyen romantikus. 

- Igen. – tátogtam hang nélkül. Meg is feledkeztem róla, hogy akkor pont karácsony volt.

- Rendben, hivatalosan mától házasok. – gratulált az ügyintéző kisasszony, mire mindketten hálásan pislogtunk rá. 

Még nem tértem magamhoz a túl buborékos pezsgő okozta sokkból, mikor Tae az autóhoz lépve nekem szegezte a kérdést: 

- Mit szólnál – vigyorgott –, ha elmennénk moziba? 

- Miért is ne? – mosolyodtam el én is két böfögés között. 

Valamiért nem lepett meg, hogy valami csodálatos akciófilmet néztünk, amiben az első 10 percben legalább 50 ember adta át a lelkét a másvilágnak, s mire a másfél óra eltelt több autóroncsot láthattunk, mint épet. 

Elálmosított az emberek tömege, a kivilágított utcák vibráló fénye, a karácsonyról megmaradt illatok áramlása a levegőben. Az esti forgatag émelyítően ült a nyakamra, s másra sem vágytam, hogy végre az otthonunkba érve nyugodtan pihenhessem ki a nagy napot. Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy mire az ágyba vetődtem a jó forró fürdőm után, Tae már elégedetten elfeküdt s éppen az egyik gyorsétteremből szerzett vacsoránk maradékaként lengedező sült krumplin nyammogott. Kaptam egy kifejezetten sós csókot, meg egy szívrohamot, amikor közölte, hogy nincs kedve kezet mosni így a földön talált pólóba törölte a sós mancsát, de képtelen voltam haragudni rá… 

- Rin, ugye vágod, hogy ez a nászéjszakánk? – zümmögte a fülembe, amikor lekapcsoltam az éjjeli szekrényen trónoló lámpát. 

- Valóban. – értettem egyet – Tudtad, hogy a párok legalább 90%-a nem szeretkezik a nászéjszakájukon, mert az esküvő fáradalmai után csak bedőlnek az ágyba és alszanak? 

- Cö! 

- És akkor tegyük hozzá, hogy kezet sem mostál… 

- És ha kimegyek és megmosom? – kérdezte csilingelő hangon. 

- Cö. 

- Jó, kimegyek, aztán újratárgyaljuk! – ugrott ki az ágyból Tae én pedig nagyot sóhajtottam: igen, hozzámentem egy nagy gyerekhez…