Hatalmi játszmák ~ Titkok tudója [2/3]

°˖✧◝ ☆ ◜✧˖°

Unottan ücsörögtem az asztal mellett: a hajamat rakoncátlan kontyba kényszerítettem, a köntösöm le-lecsúszott a vállamról, a kanalam pedig lassan siklott a teám barackos körforgásában. Az ablakon jégvirágok csillogtak, s a kinti fák ágain hófehér didergés ült. Borzongva figyeltem a tiszta levegőben repkedő mínuszokat, s jólesően dörzsölgettem össze a vaskos zoknijaimat, amik megvédtek a hűs légáramlattól, ami be-bekúszott az ablakon. Tae álmos, egyenetlen léptekkel indította a napot, ajtókat rántott ki és csapott be maga után, s végül a reggeli felfordulásban a konyhába is bepillantott. 

- Még egy bögre kakaó sem? – kérdezte kissé rekedtes hangon, bús szemekkel, legörbülő ajkakkal. 

- Tessék? – néztem rá értetlenül, ő pedig a világ minden bánatával az arcán lehuppant velem szemben. 

- Pedig azt hittem, hogy azért maradtál otthon szabin. – Kezdett frusztrálni a csüggedt képe, s erősen agyalni kezdtem, hogy mégis miért olyan fontos a reggeli kakaó… aztán leesett. 

- Basszus, Tae, ne haragudj! – csaptam a homlokomra, s legszívesebben még az asztalt is lefejeltem volna. 

- Azt hittem, majd lesz hajnali huncutkodás, meg ágyba reggeli… ehhez képest még egy kakaót sem kaptam. 

- Tudod, mennyire sűrű volt az utóbbi idő… 

- Persze, de miért van az, hogy mindent észben tudsz tartani, de ezt nem? – A hangja nem tűnt túlságosan követelőzőnek, a szemében pedig elnéző mosoly ült, nekem mégis égette a lelkemet a bűntudat. Mert persze, sok minden történt… 

De egyik sem volt ürügy arra, hogy… 

°˖✧◝ ☆ ◜✧˖°

Soha életemben nem hallottam olyan kétségbeesett hangot, mint amilyet Jungkook produkált azon az éjszakán. Nem tudtam eldönteni, hogy a sírás kerülgeti-e vagy a dühkitöréseit próbálja vissza-visszanyelni, de annyira akadoztak a szavai, hogy rá kellett szólnom: 

- Szedd össze magad, Jungkook! Egy szavadat sem értem. – reménykedtem benne, hogy a másik a suttogásomat is képes lesz kiabálásként kezelni, hiszen nem állt szándékomban a szobában szuszogó Tae-t felriasztani. Csendesen a csukott ajtóhoz vetettem a hátam, próbáltam minél inkább lerángatni a pizsamának használt vékony pulóver ujját, de minden hiába volt, hiszen a lábaimat továbbra is egy rövidnadrág fedte. 

- Somin eltűnt! – Adta ki magából a lényeget a Kisfiú egy hatalmas sóhaj után. Szinte magam előtt láttam, ahogy rágcsálja hozzá a száját, ahogy az öklét összeszorítva próbál uralkodni magán, de valahogy nem tudtam komolyan venni a mondandóját. 

- Lehet, hogy csak nem akarja felvenni a telefont. – nyugtattam a vonal túl végén pörgő gyereket.

- Mondtam neki, hogy fel fogom hívni, de tuti, hogy nem ért haza! 

- Mégis honnan veszed ezt? – kérdeztem türelmetlenül. 

- Voltam a lakásukon, a pótkulcs a helyén volt. Bementem, a postája érintetlenül feküdt a földön a bejárat előtt… Csak felvette volna a leveleket, nem? – egyre fájdalmasabban csengett a hangja, nekem pedig már nem volt elég az ajtó támasztékként, muszáj voltam leülni a földre. 

- Lehet, hogy nem haza ment. – gondolkodtam hangosan. 

- Jimin-nél sincs. – Remegni kezdett a kezem, amivel a telefont tartottam, Jungkook félelmei egy pillanat alatt engem is kísérteni kezdtek. 

- Biztos? – A kérdésem egészen élettelenül csengett, kegyetlenül fojtogatott a bizonytalanság. 

- Tuti, Harin! Itt állok a rohadtul üres lakásban! – kiabálta a hangszóróba. 

- Gyere át! – vált határozottá a hangom. Nem próbáltam csitítani, tudtam, hogy csak ingerültebb lesz a semmitmondó szavak hallatán. – Együtt megoldjuk! – tettem még hozzá. 

- És Jimin? – kérdezte visszafogottan. 

- Egyelőre hagyd! Holnap elmondjuk neki, de addig hadd élvezze a munkája gyümölcsét! 

A citromfű illata behálózta az egész lakást, s a járkálásom hangja ott pattogott a falak között. Nagyot sóhajtottam, fogalmam sem volt, hogy kezdjek hozzá a kutakodásnak. Az agyamban cikáztak az ötletmorzsák, a lábamnak pedig képtelen voltam megálljt parancsolni. Szűkösnek tűnt a lakás: falak és berendezési tárgyak határolta cseppnyi hely, ami jelenleg túl kicsi volt a bent rekedő gondolataim áramlásának. Szerettem volna a szabadban lenni, s fel-fellapozni az elmém könyvtárában megbújó tudást, viszont rettegtem attól, hogy túl kevés forrás áll rendelkezésemre, hogy mélyreható elemzést végezzek. 

Jungkook filigrán ujjai súlyos kopogást mértek az ajtóra, s nekem jól esett, hogy a fejemben pulzáló hangzavart végre lecsendesítheti más. Könnyedén tereltem be a fiút a nappaliba, s mielőtt kifakadhatott volna egy csésze világos teát toltam az orra alá. 

- Idd csak meg! A citromfű idegerősítő és nyugtató hatású. – löktem vissza a kezébe a porcelánt, amint unottan próbálta visszajátszani az ujjaim közé a felkínált frissítőt. Nem dicsekedtem el vele, hogy a gyorsabb és kedvezőbb eredmény érdekében némileg felturbóztam a kesernyés ízű löttyöt… 

- Mégis hol lehet? – Jungkook teljes kétségbeesésbe sodorta magát: a szemei őrülten cikáztak, az ajkai remegtek. Fogalmam sem volt, mit tehetnék érte. – Beszállt a taxiba. De nem ért haza. Hol lehet, Harin? – kérdezte rám emelve a tekintetét – Az én hibám. – suttogta maga elé – Rám bíztad és én nem vigyáztam rá eléggé. 

- Nem a te hibád! – érintettem meg, de láthatóan csak felidegesítette a gesztus. 

- De rohadtul az én hibám! – ordított a Kisfiú. 

- Jungkook! – Tae hangja mennydörgésként ért minket: öblös volt, rekedt és félelmetes. – Idd meg a teád! – lágyította el a szavait – Meg kell nyugodnod, hogy minden apró részletre tökéletesen emlékezhess. 

Döbbenten figyeltem, ahogy a Kisfiú teljesítve Tae parancsát felhörpinti az utolsó eltévedt zöldes kortyot is a csészéből, majd kérdőn tekintett az idősebbre. Lélegzet visszafojtva várta a következő lépést… egy lépést, ami beindíthatja az események kerekét, s én jól tudtam, csak asszisztálhatok ezúttal. 

- Mi történt, miután elmentünk? – Taehyung szelíden ejtette ki a szavakat, volt valami biztonságot sugárzó a hanglejtésében. Kellemesen körülölelt minket a dallama, s úgy tűnt Jungkook-ra is hatni kezdett a belétömött nyugtató. 

- Somin úgy itta a pezsgőt, mint a vizet. – kezdett dalolni – Nem látszott a mozdulatain a pia, csak hangosabb lett, de semmi más. Aztán megunta a Kim Hyejin utáni koslatást… Kikísértem. Ott álltunk az épület előtt. A taxit vártuk és arról beszélgettünk, hogy Harin milyen félelmetes. – Egy pillanatra elmosolyodtam, talán még a fejemet is megcsóváltam, ahogy néztem a Kisfiút teljesen szétterülve a kanapénkon, lehunyt szemekkel, rezzenéstelen arccal. – Aztán Somin beszállt a kocsiba és elhajtott. Olyan fura érzésem volt… emlékszem, hogy sokáig bámultam az autó után. 

- Emlékszel, milyen színű volt a taxi? 

- Szürke. 

- Jól van, Jungkook. Amikor Somin beszállt a taxiba, kigyulladt odabent a fény, mit láttál?

- Nem volt fény, hyeong. – nyögött fel a fiú – Csak árnyak voltak benne. 

- Sokáig nézted, ahogy távolodik… mi volt a rendszáma? 

- Csak a végére emlékszek… 1144… azt hiszem. – tette végül hozzá bizonytalanul.

A csendet a gépelés jellegzetes kattogása és a lágy szuszogás töltötte meg. Szinte fülsiketítő volt az alapzajhoz képest Tae fészkelődése: a suhogó ruhák hangja, a zipzár hangos, fémes csengése és a léptek kopogása a padlón. A szemem előtt pergő információk ott pattogtak a fejemben, s mindent jól megrágva igyekeztem a megfelelő helyre illeszteni a gondolataim könyvtárában. Egy-egy pillanatra a szemben terpeszkedő Jungkook-ra lestem, aki nyugodtan szendergett, hála a két pirulának, amit beletörtem a teájába. Taehyung egyetlen pillantással tudatta velem, hogy indulni készül, s én kibújva a meleget adó pokrócom alól csoszogtam az előtér irányába. 

- Nem lenne jobb, ha csak reggel mennél be? – kérdeztem. Valahogy nem rajongtam az ötletért, hogy Tae az éjszaka közepén túl, hajlani háromkor kezdjen rendőrösdit játszani. 

- Nem szeretnék sok időt vesztegetni. – magyarázta, miközben a cipőjét ügyeskedte magára – Abban megegyezhetünk, hogy Somin-t elrabolták, igaz? 

- Az a legvalószínűbb. – bólintottam.

- Szerencsések vagyunk, a környék tele van kamerákkal… ha megvan a taxi teljes rendszáma, akkor már könnyebb lesz. Megvannak a módszereim, amikkel könnyen kiszedem a sofőrből, amire kíváncsi vagyok. 

- Oh, de kemény vagy! – mosolyodtam el. 

- Most miért? – vigyorgott Tae is és magára húzta a kapucniját – Nem vagyok elég félelmetes? 

Meg sem várta a reakciómat, csak lecsökkentette közöttünk a távolságot és követelőzően megcsókolt. A grabancánál fogva húztam magamhoz még közelebb, teljesen elmerültem az ajkai játékában.

- Vigyázz a gyerekre! – suttogta a számra, mire beleegyezően bólintottam – És ha lehet, ne adj neki több nyugtatót! 

- Legalább alszik. – sutyorogtam kettőnk közé. 

- Ne csak a Kim kölyök ingatlanjait nézd át! – jött a komolyabb parancs. 

- Az egész családját átfésülöm… 

- A barátait is! Azt sem bánnám, ha bevonnád Nari-t. Akkor lehet, hogy a bankkártya használatába is sikerülne bepillantanunk. – gondolkodott – Nem tudom, hogy a taxis nem vezet-e tévútra. 

- Ez a szakzsargon… – csóváltam meg a fejem. – Igyekezni fogok! 

Olyan lágyak voltak Tae ajkai, ahogy az enyémhez értek, s én biztosra vettem, hogy a saját nyálát kívánja lecsókolni a számról, ami az előző szenvedélyünk folyamán került a bőrömre.

- Minden rendben lesz! – Nem tudtam, hogy Tae engem akart-e nyugtatni vagy saját magát, mindenesetre egyetértően bólintottam, s végignéztem, hogy félholtan és fáradtan kilép az ajtón… 

A nyakam kellemetlenül kattogott, ahogy próbáltam az elgémberedett tagjaimat megmozgatni a néhány perces szundikálásom után. A pokrócot már rég lerugdostam magamról, valahogy nem volt kényelmes a fotel kettőnk számára, s úgy tűnt a pihe-puha melegséget adó takaró az eltávozás mellett döntött. A hajamba túrtam, próbáltam megtalálni a barna tincseimet összefogó hullámcsatokat. Szerencsére a hajgumim sokkal ragaszkodóbbnak tűnt, az még valahol a kócrengetegben feküdt. Furcsán nehéznek éreztem a levegőt, s mihelyst felpislogtam és szembe találtam maga Jungkook dühös szemével, már a miértre is ráébredtem. 

- Még mindig nem veszi fel. – tudatta velem a felfedezését, így meg sem kellet kérdeznem, hogy miért szorítja olyan elvetemülten a telefont a füléhez. 

- Tae már biztos végzett a kamerák átnézésével. – kezdtem kutakodni a saját mobilom után, s mikor megláttam rajta, hogy nem fogadott hívásom volt Jimin-től, kétségbe estem. 

- Mi az? – Az arcom valószínűleg tükrözte a habozásomat, s a reszkető ujjaim is elég beszédesek lehettek.

- Jimin hívott és írt néhányszor. – sóhajtottam, de nem foglalkozva a kérdő üzenetekkel, tárcsáztam Taehyung-ot. Borzasztóan hosszúnak tűnt a telefon kicsengése, a kellemetlen zümmögés, s ahogy meghallottam, hogy végre felvette, hezitálás nélkül kezdtem – Találtál valamit? 

- A kocsi már megvan. – csendült fel Tae hangja – Még elmegyek a taxi társasághoz, hogy megszerezzem a pacák nevét, aki vezette. Ti addig menjetek át Jimin-hez. Engem már két órája üzenetekkel bombáz, hogy nem tudok-e valami Somin-ról, mert nem éri el… 

- Oké! – bólintottam. Már épp azon voltam, hogy kinyomjam a telefont, mikor Tae suttogva hozzátette:

- Rin! Vigyél egy-két pirulát. Noha Jimin jó fej, nem tudom, hogy fog reagálni…

Jimin álmos tekintettel bámult ránk: a szemei sarkában még ott csüngött a csipa, a haja kuszán lógott szerte-szét, a magára kapott pólónak nem sikerült megtalálnia az elejét, s a rövidnadrág is furcsán megcsavarodott a derekán. Értetlenül figyelte a holtsápadt alakunkat, talán még egy rosszalló fintort is kicsikart magából a hajnali ébresztő miatt, noha jócskán elmúlt már akkor dél is, de hát, aki éjjel duhajkodott, az nappal sokáig nyomja az ágyat. A szeme egyből éberebbé vált, ahogy közöltem a tényállást, Jungkook pedig ugrásra készen várta a kitörni készülő folyamot, de elmaradt a hatalmas dühroham. 

- Mindenkivel beszéltetek, aki szóba jöhet? – Jimin hangja megfontolt volt, néhány másodperc alatt felállította magában a stratégiát, talán még hitt abban, hogy mi nem voltunk elég alaposak, de mikor Jungkook felsorolta Szöul fél lakosságát, mint megkérdezett egyént, lassan feladta a reményt. 

- Tae próbál némi nyomot összeszedni, amin elindulhatunk. – biztattam, mire rám kapva a tekintetét keserűen elmosolyodott. 

- Tehát ez volt az elsőbbséget élvező ügy, ami miatt vissza kellett mennie az őrsre? 

- Igen. – nyögtem ki. Valahogy a higgadt Jimin sokkal félelmetesebb volt, mint a dühöngő. – Jimin, jól vagy? – Esetlenül csengtek a szavaim. 

- Ne aggódj, nem fogok szétverni senkit… egyelőre. – húzódott egy kegyetlen fintor az arcára – Gondolom, már elkezdted Kim Jongin átfésülését – Bólintottam. – Amíg Taehyung nem áll elő valamivel, megragadtunk… – következtetett – Akkor megyek, lezuhanyozok. 

Csendesen figyeltem végig, ahogy a léptei kiviszik a látóteremből: a hangos trappolását még néhány másodpercig hallottam, amit az ajtó csapódása váltott fel. 

- Talán nem kéne egyedül hagynunk. – sziporkázott Jungkook. 

- És mit vársz tőlem? Álljak felette, amíg fürdik? – forgattam meg a szemeimet. 

- Egy kis teát tukmálhattál volna belé azért… – vitatkozott a fiú, s ekkor hallottuk meg, hogy a fürdőszobában darabokra tört valami. 

A tükör üvegszilánkjai darabonként szórták szét a fényt Jimin alakján, aki dühösen görnyedve, feszült testtel, vérben forgó szemekkel bámult ránk. 

- Teljesen megőrültél? – ordított Jungkook, s hirtelen termett a másik mellett, hogy kirángassa az üvegszemcsék forgatagából. – Szét akarod csapni a kezed? Rohadt szerencsés vagy, hogy egy karcolás nélkül megúsztad! – forgatta meg a kézfejét.

- Kurvára leszarom, Jungkook! – kelt ki magából Jimin – Az a retardált baromarc elrabolta Somin-t! Én pedig nem tudok, mit csinálni! Meg kellett volna védenem, ehelyett… 

- Mi van haver, nincs bokszzsákod? – Tae hangja egészen megijesztett. Öblösen, mélyen és tenyérbe mászóan csendült fel mellettem. – Vagy, ha mindenáron vért akarsz, akkor legalább ne a sajátodat folyasd! – Jimin-nek ennyi éppen elég volt, hogy várakozón az érkezőre tekintsen. – Nálam van egy név… nem vagy rá kíváncsi? 

Remegtek az ujjaim, mikor a szilánkokat kezdtem összeszedni a padlóról: a kisebb-nagyobb tükördarabok megmásíthatatlanul harsogták Jimin fájdalmát. Már nem hallottam a fiúk hangos trappolását az előszobában, már eltűnt a lépcsőkön dobogó cipőtalpak sora, a csend behálózta a tudatomat, s ahogy a kezem az üvegszilánkok csillogó darabkáit vette sorra, hogy végül a kukába landoljanak, úgy állítottam hadirendbe a fejemben száguldozó gondolatokat. Még magam előtt láttam Jimin félőrült tekintetét, ahogy esküdözött mindenre, ami számára fontos, hogy Jongin valamennyi csontját összezúzza, ha Somin-nak akár egy haja szála is görbül. 

- Nem fogja bántani, Jimin! – Olyan könnyedén fel tudtam idézni a vonásai rezzenését, amint felcsendült a hangom. – Jongin akarja Somin-t, de tisztában van vele, hogy ha bántja, sosem lesz az övé… Erőszakkal nem csalogathatja magához.

Bosszús volt a hangja, mikor lekicsinylő szavakat vágott a fejemhez. Mit tudhatok én? S talán az öklét sem a mellettem húzódó falon kívánta nyugtatni, hanem az arcomon… 

- Elég legyen ebből! – Taehyung mindannyiunk fölé magasodott, mennydörgésként szólt hozzánk, mint valami istenség. – Menj, Jimin, öltözz fel! Aztán indulunk! – adta ki az utasítást, mire Jungkook is kislisszolt a fürdőszobából. – Összepakolsz itt? – Az érintése lágy volt, s a szemeiben fáradtság szikrázott. 

- Persze. – suttogtam, mintha csak attól félnék, hogy kimászik az álom a szeméből. – Nagyon fáradtnak tűnsz…

- Most ne miattam aggódj! – csókolt a homlokomra, s én semmi másra nem vágytam, csak hogy a karjai között lehessek. – Minden rendben lesz! 

Az ujjbegyemet megszínező vér lassan nyalta végig az apró recéket a bőrömön. Fel sem tűnt, melyik pillanatban vágta meg egyetlen üvegpor a kezemet, de valahogy nem is érdekelt. Unottan tekertem rá a WC papírból, s folytattam a rendezkedést. Furcsának hatott a fürdőszoba a tükör nélkül, mégsem hiányzott a falról a tárgy. Hideg volt a kő, amikor a fenekemre billentem, s törökülésbe húzva bámultam magam elé: attól tartottam, hogy nem voltam elég alapos, hogy valamit kihagytam, s emiatt Somin többet szenved a kelleténél. A másodpercek komótosan vánszorogtak, s nekem egyre nagyobb gombóc kezdett nőni a torkomban. Nem nyugtattak meg Jongin adatai, a nevén lévő ingatlanok címei, a családjának bankszámlakivonatai… És bármennyire szuggeráltam a telefonomat, az makacsul megmaradt a hallgatásban. 

Jimin felbőszült bikaként tépte fel az ajtót, a hang hatására megugrottam a kanapén. A trappolása ideges volt, a testéből áradt a feszültség, a kétségbeesés a szemeiben égett, az értetlenség pedig olyan erős dührohamot váltott ki nála, hogy biztosra vettem, semmit sem sikerült megtudniuk a küldetésük során. 

- Úgy tűnik, a sofőrt lefizették és elvitték egy útra a kocsit. A pacák nem sokat tudott… remélem a GPS beszédesebb lesz. – magyarázkodott Taehyung. – Az egyik haverom éppen azt próbálja visszaállítani. Letöröltek róla minden adatot, nem volt kispályás a fazon, az biztos. 

- Főzök egy teát! – ugortam ki az ingerült légkör bugyraiból egyéb magyarázat nélkül és olyan magabiztosan bevettem Jimin konyháját, mintha pontosan tudtam volna, hogy mit csinálok. A citromfűt a legapróbb darabokra vagdostam fel, szinte eltűntek benne a hófehér pirulák porteste, s mire a víz felforrt, már az én kezem sem remegett annyira. Unottan figyeltem, ahogy a világos löttyben eltűnnek a nyugtató darabjai, s mikor már késznek ítéltem a segítő keveréket egy tálcára helyeztem a csészéket…

A lábamon játszó bizsergés kellemetlenül nyilallt a tudatomba. Az álom és az ébrenlét határán ismét érezni kezdtem a végtagjaimat, amik sikítva tudatták velem, hogy a második éjszakámat töltöttem ülő helyzetben. A nyakamat keresztező izmok teljesen megfeszültek, s hiába próbáltam néhány mozdulattal mozgásra bírni a fejemet, alig-alig sikerült teljes kört leírni vele. Az ujjaim még mindig az ölemben szuszogó Taehyung hajában kalandoztak, meg-megkócolva a rövid, barna tincseket. Kicsit próbáltam a testsúlyomat máshova összpontosítani, mert a fenekem már teljes elgémberedésben szenvedett, s ahogy mocorogni kezdtem úgy forgolódott Tae is. Egy pillanatig ijedten figyeltem, hogy akár egy macska lezakózik a kanapé keskeny lapjáról, de mintha csak megérezte volna a veszélyt, úgy araszolt vissza az ülőalkalmatosság belseje felé. 

- Tudtad, igaz? – Alig ismertem fel Jimin rekedt, fáradt hangját: az alakja még egyhelyben rostokolt félig ülő, félig fekvő pozícióban. Reméltem, hogy az arcán elterülő nyugalom-féle a pirulák hatása még és nem egy újabb dühroham előjele. 

- Mire gondolsz? – suttogtam bele a halvány reggeli fénybe, ami odakintről szűrődött a hatalmas nappaliba.

- Tudtad, hogy történni fog valami. – Már eltűnt a kérdés a hangjából, már nem várt választ a felmerülő gondolataira. 

- Sejtettem, hogy Jongin tervez valamit, de álmaiban sem gondoltam, hogy ilyesmit…

- Ezért kérted Jungkook-ot, hogy figyeljen Somin-re. – motyogott maga elé. 

- Azért kértem, mert Somin mindig hülyén mutatja ki a féltékenységét. Attól tartottam, hogy jelenetet fog rendezni… – Jimin olyan áthatóan nézett rám, hogy muszáj voltam vallani – És attól is, hogy Jongin valahogy a közelébe férkőzik. 

- Hihetetlen vagy. – A szavai nem csengtek vádlón, még némi csodálatot is felfedeztem a szavai mögött. – Úgy olvasol az emberekben, mintha mindenki nyitott könyv lenne számodra. 

- Vannak emberek, akikről sokat tudok. – helyeseltem – De nem azért tudom a titkaikat, mert jó emberismerő vagyok. Egyszerűen kíváncsi a természetem. – vontam vállat. – Itt van például Tae – sóhajtottam nagyot –, sosem úgy reagál, ahogy elvárnám. – A szemeiben felcsillanó kíváncsiság arra ösztökélt, hogy mesélésbe kezdjek. – Emlékszel még Bambira? 

- Persze. – bólintott. 

- És arra, hogy volt egy kis mosolyszünet köztem és Tae között?

- Mi köze a kettőnek egymáshoz? – érdeklődött Jimin összevont szemöldökkel. 

- Taehyung-nak tetszett Bambi. – vontam vállat – Én pedig mindent megtettem azért, hogy azt a lányt levakarjam rólad. 

- Hogy mi? 

- Ugyan Jimin! A hülye is látta rajta, hogy mennyire beléd van habarodva! – forgattam meg a szemem – Azt hiszed, hogy Somin nem vette észre? A legegyszerűbb az lett volna, ha Bambi elpártol tőled. És én ezért szakítottam Taehyung-gal… hogy elcsábítsa.

- Tényleg azt hitted, hogy ez működhet? – csodálkozott Jimin látványosan. 

- Miért ne? Azt gondoltam, hogy Tae kiakad és gyorsan kíván vigaszt lelni… arra pont jó lett volna Bambi…

Hirtelen szakította meg a telefon kegyetlen csörgése a beszélgetésünket. Taehyung még csukott szemmel vágta magát ülőhelyzetbe, s félálomban szorította a füléhez a mobilját. Néhány másodpercig teljes csendben hallgatta a hangszóróból áradó csacsogást. Talán azt sem tudta még, hogy mégis miről hablatyol neki a vonal túlsó végén szónokló munkatársa. Elérkezettnek láttam az időt, hogy nagyot nyújtózva felálljak, és magam mögött hagyjam az álmosan ücsörgő Tae-t, az izgatottan figyelő Jimin-t és a még mindig szuszogó Jungkook-ot. 

Az arcomat végignyalták a hűvös cseppek, amikkel ébreszteni kívántam magam. A mosdóba hangosan zubogott a víz, az ujjaim között pedig lágyan elszáguldoztak a jeges sugarak. Gondterhelten néztem magam elé, s kifejezetten hiányzott a tükör, ami megmutatta volna halvány valómat… Egészen megugrottam a hátamhoz simuló test érintésétől, a sóhajtól, amit Tae a fülembe küldött, s az ujjaitól, amik lassan simogatták a hasamat. 

- Még mindig nem futott végig a program. – döntötte a fejét a vállamnak. – Bemegyek, addigra talán végez. – tette még hozzá, noha nem nagyon tudtam a szavaira koncentrálni, hiszen az ujjai egyre pimaszabbul kezdtek lejjebb haladni a testemen. 

- Mit művelsz? – sóhajtottam. 

- Cirógatlak. – nyammogta a fülembe. A hosszú sóhajok, amiket kipréselt magából egészen gyanúsak voltak: vágynélküliek, álmosak, kétségbeesettek. Nehezemre esett megfordulni a karjai között, de végül könnyedén bújtam hozzá. 

- Minden rendben lesz. – suttogtam neki. 

- És ha nem? – jöttek a kétségek – Ha elpazaroltunk egy csomó időt ezzel? 

- Akkor majd elindulunk egy másik nyomon. – bíztattam. 

- Rin, én félek. – bújt bele a nyakhajlatomba – Mi lesz, ha későn találjuk meg Somin-t? 

- Ne gondolkozz ilyeneken! – fogtam közre az arcát – Minden rendben lesz!

Amint az ajkaim súrolták az övét, Tae máris mélyítette a csókot. Olyan közel fészkelődött hozzám, mintha csak arra vágyott volna, hogy egybe olvadjon a testünk.

- Ne már! – Jungkook hangja idegesítően csengett fel, szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatja a szemeit is – Én itt behugyozok, ti meg enyelegtek a fürdőszobában? – nyomta meg az utolsó szót – Menjetek már ki! – háborgott, mikor észrevette, hogy egyetlen lépést sem tettünk afelé, hogy ő nyugodtan elvégezhesse a dolgát. Szerettem volna visszaszólni a kis pofátlannak, de valahogy a torkomra akadtak a szavak. 

Taehyung igyekezve húzta fel magára a cipőjét, s várakozóan tekintett Jungkook-ra, aki szintén a lábbelijével szenvedett. Jimin persze morgott… nem tetszett neki, hogy csak később csatlakozhat a kutatáshoz Hoseok-kal karöltve, de Tae meggyőzte, hogy így lesz a legjobb mindenki számára. 

A várakozás kegyetlen ürességgel nyomott: amint elcsendesedtek körülöttem a léptek hangos dübörgése, unottan ültem a laptopom elé, hogy a várva várt koordináták segítségével újabb keresésbe kezdjek. Zavaros volt a fejem, a gondolataim száguldozva bámulták a térképek sorát… a külváros ijesztően hatott, s bármennyire is próbáltam elvonatkoztatni, magam előtt láttam Somin alakját, amint szenvedőn összegörnyedt testtel könyörög a megváltásért. Bármennyire igyekeztem biztatni magam, hogy Jongin bármenyire elhamarkodott döntést hozott a lány elrablásával, azzal, hogy fájdalmat okoz neki, nem érheti el a célját. Legalábbis reménykedtem benne… 

Aztán szemet szúrt valami.

- Túlságosan messze esik a megadott helytől! – magyarázta Tae a vonal túlsó végén. Már túl voltak néhány tévedésemen, ahogy Jimin-ék is, mégis valahogy a zsigereimben éreztem, hogy ezúttal igazam lesz. 

- Tudom, de ennél elhagyatottabb helyre nem lenne szükségük! – erősködtem – Az egész épület Park Chanyeol tulajdonában áll, és hamarosan le is bontják… én ide vinném azt, akit elrabolok. 

- Nem tudom, Rin. – Csendült fel Tae hangja továbbra is bizalmatlanul. 

Szürke volt az épület, hűvös és lehangoló. Könnyedén bejutottunk az ajtón, s noha néhány szalag jelezte, hogy a háztömböt hamarosan lebontják, valahogy mégsem tűntek elhagyatottnak a lakások. Végigsétáltunk a folyosókon, be-benyitottunk az ajtókon – szinte egyik sem volt bezárva – s mire a harmadik emeletre értünk, elfogyott a reményünk, de akkor Jungkook felkiáltott: 

- Ez zárva van! 

Az ajtó hófehér lapján szürkés kéznyomok pihentek. A csend, ami betöltötte az épületet egy horrorfilm képkockáit juttatta eszembe, már kifejezetten vártam, egy-egy elhajló sóhajt, vagy léptek zaját, de csak a drót zörgő rezgését hallottam, amivel Tae próbálta feltörni a zárat. Dühösen dobta le a szerszámot, ami nem segítette a céljához, majd utasított minket, hogy fogjuk be a fülünket. 

Hangos volt a puffanás, amit a pisztoly füstölögve okozott. A golyó féktelenül fúródott a fába, s a kegyetlenség láttán a zár is megadta magát. 

Beléptünk.

Fojtogató volt az áporodott szag és a kénes keserűség ölelése. A ködszerű szürkeségben alig lehetett kivenni a lakás berendezésének eltévedt darabjait, s amint megláttam az ágyon fekvő alakot a szívem összeszorult. Rohamléptekkel igyekeztem felé, s inkább a földre térdeltem az ágy mellé, semmint ráültem volna a szürke, nedves matracra, csak a könyökömet pihentettem az ágyon. Erőtlenül simítottam végig Somin kusza, nyálkás fürtjeit, a sírás már a torkomat mardosta, mikor nyugtatóan megszólaltam: 

- Minden rendben lesz… 

Jungkook erős karjai végigcsúsztak a matracon, s Somin alá nyúlva egy szempillantás alatt emelték fel a törékeny testet… 

- Most már minden rendben lesz…