Az együttélés szabályai - 4. fejezet

Légy tekintettel másokra!

Szuszogva ismételtem el magamban újra és újra, hogy túl sok a lépcső az épületben, s igazán gondolhatott volna a tervező egy lift beszerelésén az ultramodern Szöul kellős közepén. A szatyrok kegyetlenül húzták le a vállaimat, valahogy minden porcikámban éreztem azt a furcsa fájdalmat, amit az izomláz okozott. Sóhajtva fordultam az utolsó lépcsősor irányába, már a megváltást biztosító ajtó is jól látszott, mikor az egyik zacskóm súlya kiszaladt a kezemből. Csodálkozva fürkésztem a barna hajkoronát, s valami kellemes forró bizsergés futott végig a gerincem mentén, mikor Jongdae mosolygó tekintetét fedeztem fel. Próbáltam lenyelni a zavarom és a kérdéseim sorát, s csak egy elnagyolt morgást préseltem ki magamból, ami valami köszönésféle lehetett. 

- Neked is szép napot! – vigyorgott tovább fel sem véve az én nem túl kedves stílusomat. 

- Jöhettél volna előbb is. – estek ki a számon a szavak, noha Jongdae már az ajtót nyitotta ki udvariasan előttem. 

- Mi ez a sok cucc? Kiraboltál egy élelmiszer boltot? – vigyorgott, én pedig képtelen voltam értelmesen válaszolni. Nem tudtam hova tenni a viselkedését… Itt kedveskedik nekem, mosolyog, mint egy jól idomított kiscica, de éjjel összeszedte a cókmókját és a saját szobájában aludt, miután elég szenvedélyesen összegabalyodtunk? 

Ő már az étkezőasztalra pakolta a szatyrokat, s a tartalmukat kezdte bogarászni, noha én még mindig a túldíszített szandálom cipzárját igyekeztem lehúzni. Szükségem volt némi időre, hogy elrejtsem a zavarom, s úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Látszólag Jongdae-nek ez baromira jól ment…

- Főzni fogok! – ütöttem el a kezét a zacskóimtól. Valahogy idegesített, hogy ennyire közvetlen, noha semmilyen magyarázattal nem szolgált a reggellel kapcsolatban. Unottan kezdtem kipakolni a hozzávalókat, kissé zaklatottnak éreztem magam, mikor Jongdae az egyik székbe telepedett, s látszólag minden figyelmét nekem szentelte. Jongdae vizslató szempára a hátamon táncolt, kíváncsian perzselte végig a barnás árnyalatú felsőmet, a farmer rövidnadrágomat, az elnagyolt kontyot, amit reggel kanyarintottam a fejem tetejére. A probléma ott zakatol a fejemben, s hiába igyekeztem rendet tenni a gondolataim között, valahogy a pillantásának simogatása, a zaklatott mozdulataim, az óra hangos kattogása a csendben, mind-mind arra ösztönzött, hogy újra és újra megrágjam ugyanazokat a kérdéseket. Olyan összefüggéstelen volt minden… 

Fájdalmasan szisszentem fel, ugyanis sikerült a zöldségek helyett az ujjamat felszeletelni. A vér lassan csordogálni kezdett a hajszálvékony sebből, mire Jongdae hirtelen termett előttem, s úgy húzta a sérült kezem a közben megnyitott csap alá, mintha tűzbe nyúltam volna. 

- Hozok egy ragtapaszt. – szólalt meg végül, s amint visszaért óvatosan látta el az apró vágást a bőrömön. – Vigyázhatnál magadra! – suttogta maga elé, s apró puszit nyomott a barnás tapaszra, az én arcom pedig azzal a lendülettel borult teljesen vörösbe. – Sosem láttalak még főzni… – bámult rám bizonytalanul, mire nyelnem kellett egyet, s úgy vallottam, mintha muszáj lett volna: 

- Kanadában rendszeresen főztem, és Baekhyun írt egy üzit, hogy szívesen enne kanadai ízeket. 

Jongdae arcáról eltűnt az addigi cicás mosoly, s még a szemei is elsötétedtek. Mire észbe kaptam már csak a szobája ajtajának hangos csapódását hallottam, s én ott álltam értetlen arckifejezéssel, összevissza gondolatokkal, amiket már nagyon untam. Dühösen csaptam le a kezem az asztalra, s hangosan trappoltam végig a folyosón egyenesen Jongdae szobájába. 

- Elárulnád, hogy mégis mi a bajod? – ordítottam rá a világos falak között ácsorgó fiúra. A helyiségről ordított, hogy egy férfi lakja: mindenfelé ruhakupacok sorakoztak. Valahol a lelkem mélyén reménykedtem, hogy tisztában van vele, melyik rakás a tiszta és melyik a szennyes ruhák gyűjteménye. Könyvek, füzetek tornyosultak az egyik fal mellett, itt-ott elhagyott elektronikai kütyük lézengtek, az asztalon pedig egy tenyérnyi hely sem volt a rengeteg kacattól.

- Még kérdezed? – jött a felháborodott szemforgatás, ami teljesen felhúzott. 

- Igen, mert teljesen logikátlanul viselkedsz! – adtam a tudtára a véleményem, amivel úgy tűnt nem értett egyet. 

- Logikátlanul? – vonta fel a szemöldökét haragosan, majd olyan közel araszolt hozzám, amennyire csak lehetett. Fogalmam sem volt, hogy mire készült, de elhatároztam, hogy nem fogok megrettenni. Válaszokat akartam a fel nem tett kérdéseimre. Tiszta vizet, abba a bizonyos pohárba! Nem érdekelt, Jongdae milyen erőteljes pillantásokat lövellt felém. Csak egy rövid pislogás… ennyi elég volt neki, hogy szenvedéllyel túlfűtött csókot kezdeményezzen, ami egészen feltüzelte a testem. Kényelmetlennek éreztem, hogy csak az ajkai érintenek, szerettem volna hozzá simulni, belebújni az ölelésébe. Megértetni vele, hogy az én jelzéseim teljesen szabad utat mutatnak neki. Jongdae-t mintha meglepte volna, hogy ugyanolyan lelkesen viszonoztam az ajkai játékát, mint ahogy ő nekem esett, s a kérdő tekintete is ezt az érzetet erősítette. Elvesztem a pillantásában, képtelen voltam kinyögni bármit is, s valamiért úgy sejtettem, hogy tőlem vár válaszokat…

- Mi a franc van itt!? 

Egy másodperc alatt kirobbantam a harmonikus, elvarázsolt pillanatból. Ayame lágy hangja keménységgel telt meg, ami engem arra ösztönzött, hogy úgy igyekezzek az általam kreált háborús övezet magyarázatát elrebegni, mintha puskából lőttek volna ki. A japán lány csípőre tett kezekkel, hatalmas szemekkel, elégedetlenül ácsorgott a káoszom kellős közepén, én pedig kissé lehajtott fejjel kezdtem magyarázkodni: 

- Bocsi, épp főzök! – nyögtem ki végül bűnbánó arckifejezéssel.

- Komolyan? – vezette végig a szemét az előkészített zöldségeken – Valami vega kaját csinálsz? – csodálkozott, s a hangjából már eltűnt a dühös karc, úgy tűnt megnyugtatja a gondolat, hogy nem a fiúk próbálják ismét felrobbantani a konyhát, hanem egy lány igyekszik valami vegamixszel megörvendeztetni a kecskéket… 

- Kanadai specialitás. – forgattam a szemem, s magamban megjegyeztem, hogy az ázsiaiak húsimádata a tudtuk nélkül összeköti őket. – Baekhyun írta üziben, hogy szívesen enne ilyet. – Csak a srác nevének említésekor hallatott szusszanás jelezte, hogy Jongdae is utánam araszolt. Valamiért képtelen voltam a vállaim mögé nézni, s ismét azzal a dühösen csillogó szempárral farkasszemet nézni.

- Ja! – nyammogott Ayame – A pasidnak főzöl. Értem én. – vigyorgott magában, s megveregette a vállam, amint ellépett mellettem. Gondolhattam volna, hogy készült valahova, ugyanis a fekete lapszoknyához hófehér trikót viselt, ami kellemesen kihangsúlyozta az alakját, s a haja is rendezetten, göndör fürtökben omlott a vállára; a szavai viszont egészen megleptek, képtelen voltam logikusan következtetni. Lefagytam. Valahol a tudatom mélyén még lökdösött a józanész, hogy nyissam ki a számat, de tátogáson kívül semmi másra nem telt tőlem. Megragadtam a lány vékonyka karját és kistányér méretű szemekkel vártam valamilyen magyarázatot tőle: 

- Dúl a love, mind jól hallottuk. – tette hozzá Ayame bizonytalanul, mire az én arcomból kifutott a vér. Teljesen elsápadhattam, mivel a japán lány nyugtalanul pillantott rám, s kihúzott egy széket az étkező asztal mellett, talán attól félt, hogy elvágódok a lebukásom miatti zavartságtól…

- Miről beszélsz? – nyaggattam immár a biztonságot adó széken ücsörögve. 

- A túl jól sikerült vacsidról. – forgatta a szemeit a lány. 

- Ti azt hiszitek – mutattam hol Ayame, hol Jongdae felé –, hogy Baekhyun és én együtt vagyunk? – A szemeim kétszeresére kerekedtek, mikor megkaptam az egyetértő bólintást mindkét részről, de akkor már nem bírtam tovább, kegyetlen röhögésbe kezdtem. A két jelenlévő csak értetlenül bámult rám, talán már azon agyaltak, melyikük hívja ki a mentőket, mert látszólag teljesen megbomlott az elmém. Noha a vigyor még mindig az arcomon pihent, de már a könnyeket letörölgettem a szemem sarkából, mikor ismét megszólaltam: 

- Baekhyun az unokatesóm. – adtam ki a titkot a jelenlévőknek, de csak értetlen pislogásokat kaptam válaszként, így magyarázkodni kezdtem: – Baekhyun anyukája kanadai, ráadásul az én anyukám nővére. – rajzoltam fel szavakkal a családfánkat – Pedig mindig azt mondják, hogy a szemünk színe tök egyforma. 

- Baszd meg! – kommentálta Ayame a fejleményeket. – Mint a világ 80%-ának nektek is barna szemetek van! Nagy ügy! – A japán lány arcán látszott, hogy gondolkodóba esett, a ráncok kiültek a homlokára, majd feltette a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatta: – Akkor ki a tökömmel huncutkodtál az este? 

Zavartan haraptam az ajkaimba, segélykérően bámultam Jongdae-re, aki a friss tudástól látszólag teljesen kivirágzott. A szemeiből eltűntek a dühödt kérdések, az arcára pedig rászáradt a cicamosoly.

- Na ne! – bámult ránk sokat sejtő tekintettel Ayame – Ti ketten? – mutogatott hol rám, hol Jongdae-re. – Mégis mikor melegedtetek ti ennyire össze? 

- Erre muszáj válaszolnunk? – csatlakozott a társalgáshoz Jongdae is. 

- Végülis, nem. – csóválta meg a fejét Ayame – Sőt, azt hiszem, nem akarom tudni a piszkos részleteket! – fogta menekülőre a lány, s már csak a szobája ajtaját hallottam hangosan csapódni. 

Zavarodottan bámultam a félig pucolt zöldségeket, az asztalra kipakolt tálakat, de nem a rendetlenség volt, ami a zaklatottságomat okozta: Jongdae forró pillantása égette a hátamat, bolondos hőhullámokat kavarva ezzel az egész testemben. Nem számított, hogy már ismét a saját lábamon álltam, egészen normális színben az edények mögött, precíz pillantásokkal bámulva az étel előre haladtát. 

- Nem akarsz rám nézni? – Idegesített Jongdae mosolygó hangja. 

- Be kell fejeznem a főzést. – dadogtam elhaló hangon. Jól esett az a gyengédség, amivel magához vont: a hátam a mellkasához nyomódott, a homlokát pedig a vállamhoz szorította. Fel sem tűnt, mikor vette ki a kezemből a kést, csak bugyuta vigyorral bámultam, ahogy az ujjaimmal játszadozott, óvatosan, nehogy megsértse a ragtapasz rejtekében megbújó vágást. Nevetgélve főzőcskéztünk tovább együtt, noha Jongdae néhány pillantása elárulta, hogy a készülő étel teljesen hidegen hagyja gasztronómiailag. Elnézően csóváltam a fejem, mikor egy-egy fintort próbált visszafogni, de a végeredményre vágott pofáján csak röhögni tudtam. 

- És ezt a te Baekhyun-od meg is eszi? – kérdezte kistányér méretű szemekkel. 

- A vérében van a kanadai kaják szeretete. 

- Majd én főzök neked rendes kaját, mert úgy látom téged csak kutyatáppal etettek eddig. 

- Hé! – röhögtem – A koreaiak minden undorító csimbókot megesznek! Én nem vagyok hajlandó rá! 

- Meglátjuk. – rendezte le Jongdae ennyivel. 

Szépen eloszlattam az ételt egy dobozban, s Jongdae csak álmos tekintettel bámulta az ügyködésemet. Néhány díszítő paradicsommal is megkoronáztam a végeredményt, mire a segédem elszörnyedve bámult rám. 

- Azt meg minek? – adott hangot a meglepettségének. 

- Baekhyun pincér… azért nem tudtunk találkozni az első pár hétben, mert ajánlottak neki egy munkát a tengerparton. Jó fizetés, jó csajok, jó buli. Kis szemét – tettem még hozzá –, pedig mit könyörgött, hogy látogassam meg. Pincérként pedig baromira igényes lett az étele küllemére. – forgattam a szemeimet, mire Jongdae csak mosolyogva figyelte a további ténykedésem. 

Az ajtóban álltam egy jól megpakolt szatyorral a kezemben, útra készen, de valamiért nem vitt rá a lélek, hogy kilépjek az ajtón. Jongdae felé fordultam, azt hiszem, még mindig nem tudtam hova tenni azt, ami közöttünk volt. Mégis képtelen voltam feltenni a kérdéseimet. Az ajkaimat rágcsálva pillantottam fel rá, s szembetaláltam magam a legszebb cicamosollyal, amit a fiú produkálni tudott. A lábam remegett, mikor egy lépéssel közelebb léptem hozzá, de ő csak vigyorogva nyomta az ajkait az enyémre. 

- Mit szólnál, ha holnap elmennénk egy randira?

- Randira? – kérdeztem vissza. 

- Elmehetnénk a vidámparkba vagy a Han-folyóhoz. 

- A vidámparkba? – csillantak meg a szemeim az izgatottságtól. 

- Aranyos vagy. – nyammogta Jongdae a számra egy szenvedélyes csók kíséretében. Ezt a pillanatot választotta Jongin a belépésre. Kikerekedett szemekkel figyelte a szétrebbenő párosunkat, azzal felvette a legperverzebb vigyorát: 

- Wow, Minnie, nem tudtam, hogy ilyen könnyű nőcske vagy. Simán rád hajthattam volna! 

- Kapd be, Jongin! – csaptam meg teljes erőből a karját, és kiszáguldottam a lakásból. 

A nap forrón tűzött be az ablakon át. Világos sugarai vakítva játszottak a szoba falain. Mocorogva igyekeztem úgy fordulni, hogy a szemeimet ne bántsa a nyári fényár, s ahogy a hátamat mutattam a napnak, szembe találtam magam Jongdae alakjával. Még az igazak álmát aludta, kócosan, kinyúlva, rózsaszín csóklenyomattal a nyakán. Legszívesebben oda szorítottam volna az ajkaimat csak, hogy még inkább elöntse az emlékeimet a tegnap esti szenvedélyünk tüze. Dorombolva araszoltam közelebb Jongdae-hez, aki nagyot szusszantva ébredt fel. 

Furcsán izzó rózsaszín köd vett körül minket, ahogy egymással szemben ültünk az étkezőben. A vállamról már rég lecsúszott a pizsamám halványrózsaszín spagetti pántja, a hajam jólesően behálózta a bőrömet, mégis a legkellemesebb az a túlzott gyengédséggel megtöltött érintés volt, amivel Jongdae ajkai érintették a nyakam vonalát. Vigyorogva figyeltem, ahogy a fiú elém pakolta az összes kaját, amit a hűtőben talált. A pólója gyűrött volt és a haja teljesen összevissza állt. 

- Ilyen egy egészséges, koreai reggeli – tolta elém a pálcikákat –, amit te eszel reggelente az csak valami szemét. – adta tudtomra elvarázsolt tekintettel.

- A csokis müzli finom. – feleseltem, de a mosoly levakarhatatlan volt az arcomról. 

- Te jó ég! – teremt ott hirtelen Chanyeol – Mi ez a szerelmes, rózsaszín légkör? – háborgott – Igazán visszafoghatnátok ezt a cuki-felleget. – forgatta a szemeit, s mellénk telepedett – Mit eszünk? – húzogatta maga elé a finomságokat kicsit sem törődve Jongdae rosszalló pillantásaival. 

Csendesen falatoztam tovább somolyogva magamban, s mikor Jongdae megszólítva felém tolt egy ízletesnek tűnő falatot, könnyedén ettem ki a pálcikái fogságában lévő ételt. 

- Fúj! – csapott az asztalra Jongin. Dühösen húzta ki Chanyeol mellett a széket, hogy ő is csatlakozzon a reggelihez, de úgy tűnt az előbbi kis közjátékunk még mindig piszkálta a csőrét: – Össze kell hívni a lakás összes lakóját és egyhangúan meg kell mondanunk a kis párocskának, hogy legyenek tekintettel a többiekre is! – vetette fel az ötletet Chanyeol-nak, mintha nem is ültünk volna vele szemben. Jongdae-t látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy a megregulázásunk pontjait beszélik meg azok ott ketten, csak tovább mosolygott álmos tekintettel, s lassan eszegette az ételt a tányérjáról.

- Majd ha nem találkozok a fürdőszobában rendszeresen a kalandjaiddal, tekintettel leszek rád! – fortyogtam Jongin felé és olyan szúrósan néztem rá, ahogy csak tudtam. Nehogy már neki álljon feljebb!

- Tényleg lehetnétek kicsit halkabbak! – jelent meg Ayame barackszínű selyem köntösben nagy nyújtózások közepette – Vegyetek példát arról a kettőről – mutatott a háta mögé, ahol Alie ácsorgott frissen, felöltözve, harcra készen Yixing társaságában, aki szintén magára kapkodta már a ruháit.

- Hogy mi van? – köpte az asztalra Chanyeol az éppen iszogatott narancslevét, mire én csak fintorogva próbáltam felfedezni benne az ételdarabkákat. – Mégis mióta tart ez? – kérdezte kikerekedett szemekkel, de nem csak őt lepték meg a tények a két jómadárról, hanem Jongdae is érdeklődve figyelte a kínai fiút, és néhány értelmetlen szót intézett hozzá.

- Továbbra is idegesít ez a nyelv! – dühöngött Ayame angolul, s helyet foglalt az asztalnál.

- Aya! – nyafogott Alie s próbált elbújni a fal takarásában. – Muszáj volt lebuktatnod?

- Miért beszélünk angolul? – kérdeztem összeszűkített szemekkel a két lányt figyelve, nem foglalkozva azzal, hogy Jongdae értetlen nyelven igyekszik kikérdezni a kínai srácot. 

- Ez a bosszú! – magyarázta Ayame – Mivel ők – mutatott a srácokra – kínaiul pofáznak, mi angolul. Egyik sem beszél angolul, mi meg nem tudunk kínaiul. – vonta még meg a vállát nemtörődöm módon. 

- Nem értem, hogy te Chanyeol mit piszkálod Yixing-et… – forgatta meg a szemeit Jongin – Mintha te nem Ayame-val randiztál volna a múlt héten?!

A beálló csendben csak a falon lógó óra kellemes tiktakolása hallatszott. Mind megtorpanva néztünk hol Chanyeol-ra, aki csak váll rántva vigyorgott; hol Ayame-ra, akit látszólag egyáltalán nem érdekelt a kis, titkos románcának felfedezése.

- Nekem táncórám lesz. – suttogta Alie szinte észrevétlenül, s kereket oldott, nehogy ismét az ő bimbózó kapcsolatát vegyék górcső alá. Mire feleszméltem, már hűlt helyét találtam, s nem sokra rá, Yixing is feleszmélt: 

- Nekem is mennem kell. – habogott a fiú és Alie után sietett. 

- Behalok! Senki sincs tekintettel rám! – sóhajtozott Jongin – Úgy látszik, be kell cserkésznem a Ghost Csajt. – fejelte le az asztalt, mintha ez valami borzasztó büntetés lett volna számára.

- És mennyire örülni fogsz – vittem be a kis köcsögnek a kegyelemdöfést –, hogy maradok egy évet Koreában tanulni. – s gonosz szemekkel Jongin-ra kacsintottam. 

- Elfogadták a jelentkezésed? – lelkesedett Jongdae. 

- Ne már! – nyafogott Jongin. 

- Nyugi nem fogunk zavarni, majd az én szobámban alszunk, az távolabb van a tiédtől. – vihogtam elégedetten.