Az együttélés szabályai - 2. fejezet

Pakolj el magad után!

A zacskók csörögve zörögtek a kezeim között, a fejemben pedig még mindig a boltban hallott bugyuta dal zengett. A lépcsők fokai ugyanolyan magasnak hatottak, mint az első nekifutáskor, de hálát rebegtem a reggeli gondolatomért, miszerint lapos szandálban indítsam el az aznapi környék-felfedezős túrámat. Ayame néhány tanácsot adott, hogy pontosan tudjam, melyik boltban kapok olcsón élelmiszert, bár a bizarr édességet, amit „feltétlenül” meg kellett kóstolnom, inkább kihagytam a kosaramból. Egy kézzel próbáltam kihalászni a kulcsomat s mikor végre sikeresen belehelyeztem a lyukba… láss csodát! Az ajtó nyitva volt. Az értetlen kérdés egy szempillantás alatt fogalmazódott meg a fejemben: miért is nem zárjuk a bejárati ajtót? S ugyanolyan gyorsan ki is száguldott a fejemből… Nehézkesen rugdostam le magamról a szandálomat, fogalmam sem volt, hogy az a négy hajszálvékony pánt miként képes ennyire ragaszkodni a lábfejemhez. Már épp segítségül hívtam volna a kezeimet, amik továbbra is a zacskók megtartására fókuszáltak, mikor sikeresen megszabadultam a topánkámtól. Hálaéneket rebegtem magamban, ahogy elindultam a lakás belseje felé, nem számítottam az elém helyezett torlaszra, amibe erőteljesen bele is rúgtam. 

- Ki a tököm hagyta ezt itt!? – morogtam magam elé, s igyekeztem az egyik kezemet szabaddá tenni, hogy az orromról a hajamba varázsoljam a napszemüvegemet. Tisztán akartam látni a batyut, ami miatt majdnem hasra estem. A kínai srác, akár egy szélvész, úgy haladt el mellettem, s néhány sorry-t elnyammogva az akadályként otthagyott sporttáskát felkarolva kiviharzott a lakásból. Még magamban elhatároztam, hogy legközelebb egyszerűen kigáncsolom a fickót, hátha akkor megtanulja, hogy ne hagyja szanaszét a holmiját, amikor egy fájdalmas hang ütötte meg a fülemet: 

- Én biztos nem mosogatok el helyettük! – nyafogott Ayame. 

Kíváncsian araszoltam végig az előtér sötét, sárgás falai között, vigyázva léptem fel a konyhához vezető lépcsőn… bőven elég volt arra a napra a táskás incidens, nem szándékoztam többé még kis híján sem közelebbi ismeretséget kötni a láthatóan mocskos padlóval. Hogy volt képes az a négy elázott figura – addigra már tudtam, hogy ezek folyton isznak – egy éjszaka alatt ennyi dzsuvát szétteríteni a földön? Ötlött fel bennem a kérdés, de a rejtély megválaszolását azonnal elnapoltam, amint Ayame hangja fájdalmas hangsúlyt vett fel: 

- Fúj! Szerinted ez mi akart lenni? – érdeklődött, s mivel válasz nem érkezett, így biztosra vettem, hogy a hallgatag szobatársával, Alie-vel ácsorog a konyha területén. Az étkezőasztalra dobáltam a szatyrokat, amik vidáman, csörögve adták a két lány tudtára, hogy a párbeszédüknek fültanúja is volt, de ami néhány másodperc múlva a szemem elé tárult… arra nem voltam felkészülve…

- Bomba robbant itt, vagy mi? – kérdeztem elkerekedett szemekkel. Ránézésre az összes fellelhető edény a konyhapulton sorakozott nem túl higiénikus állapotban, a tűzhelyen pihenő serpenyő pedig arról tanúskodott, hogy a főzés koránt sem megy olyan jól a kis kuktáknak, mint ahogy elképzelték. Csodálkozva figyeltem a zöldségekről lefarigcsált darabokat, amik gondolom a pucolás művészi kivitelezésének köszönhetően ragadtak a szagelszívó felületére; de próbáltam magyarázatot találni az egyik edény szájára kifeszített zoknira is… noha az elképzelések annyira bizarrnak tűntek, hogy inkább igyekeztem kiverni a fejemből őket. 

Ayame

- A vadbarmok eltalálták, hogy főznek valamit. – kommentálta a konyha állapotát Ayame. Valahogy a szemeim elé még véletlenül sem a törékeny, szellemlány alakja vetült a „vadbarmok” meghatározás után, így fájdalmasan csóváltam meg a fejem. Miért is lép férfi ember a konyhába, ha képtelen átérezni a szentségét?

- Azt hiszem – csacsogott tovább Ayame, én pedig mosolyogva csodáltam a két copfot, ami a mozdulataira ide-oda táncolt a hátán –, ma megint dobozból kell ennünk, Alie! 

Az ausztráliai lány arcára egy enyhe fintor ült ki, s egy nagy, lemondó sóhajt küldött a nyári, forróságba, ami a lakásra ült. Biztosra vettem, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy nem találtak tiszta tányért és evőeszközt az ebédjükhöz.

- Azt hiszem, én útközben harapok valamit. – kapta a tekintetét a falon kattogó órára Alie – Próbám lesz egy óra múlva. – tette hozzá magyarázatként. Fogalmam sem volt, hogy addig miért nem vettem észre a kezében szorongatott hatalmas, zöldes hátizsákot, de amint a lány a hátára kanyarintotta, egy gyors köszönés után egyszerűen elsietett. 

- Francba már! – dühöngött Ayame továbbra is a csatatérré változtatott konyhát bámulva. A tekintete egyenesen tüzet okádott, s látszott az arcán, hogy éppen mérlegeli a lehetőségeket. A szemeit hol ide, hol oda kapkodta: átszáguldott a barna szempár az edények során, a padló piszkán, a megmagyarázhatatlan tárgyakon. – Pedig itt valaki rohadtul rendet fog rakni! – határozta el.

- Idővel biztos eltakarítanak maguk után… – Valamiért reménykedtem még a csodában. 

- Hülyéskedsz? – szegezte nekem a kérdést a japán lány – Ezek csak rendetlenségben képesek létezni! 

- De hát, amikor beköltöztem… – dadogtam.

- Persze – vágott közbe Ayame határozottan –, akkor tisztaság volt, rend és rózsaillat! A heti takarítás után néhány óráig mindig friss a lakás. Egészen addig, amíg a vadbarmok haza nem érnek. 

Ijedten cikázott végig a pillantásom a felforduláson. A pokol konyhája egyre inkább bűzölgött a kiöntött hozzávalók, a koszos ruhák és az egyre inkább beszűrődő forróság miatt. Képzeletben elővarázsoltam a naptáramat, majd az arcomra mély sápadtság ült. 

- De ma még csak csütörtök van. – estem kétségbe. 

- Pontosan! – bólintott Ayame mindentudó tekintettel. 

- Hol van még a kedd? – nyafogtam. – Addig ezt kell néznünk? 

- És szagolnunk! 

- Nem akarom! – Már a sírás határán álltam és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy átvedlek takarítónőbe és rendet teremtek az elátkozott konyhában, amikor Ayame hangja bosszankodóból tervezőbe váltott: 

- Pedig csak a retardált van itthon… ő meg aztán tuti nem pakol össze. – Agyalt a lehetőségeken. – Chanyeol-t akarom vagy Jongdae-t, de még a kínai is jobb lenne… De sebaj!

Érdeklődve követtem Ayame alakját, aki kicsit sem finoman és nőiesen kezdett kalapálni az öklével az egyik szoba ajtaján, s amint egy álmos Jongin tántorogva feltépte a falapot, üvöltve kezdett koreaiul tárgyalni: 

- Mire hazaérek, kurvára legyen rend a konyhába vagy ha nem, a töködnél fogva foglak fellógatni, te retardált fasz! 

- Nem kedveled Jongin-t. – mondtam ki a tényeket, miközben teljesen elképedve tátogtam. 

- Mert egy paraszt! – bólintott – Nem lépünk le? – kérdezte könyörgő szemekkel, s nekem nem is kellett ennél több… 

A kánikula nappal elviselhetetlen méreteket öltött, de éjszaka mikor a betontömbök nyögve engedték ki magukból a beléjük ivódó napsugarakat, fülledt párakabinná varázsolták a várost. Valahogy mégsem akaródzott elindulni hazafelé: a hangulatos, aprócska utcai árusok ételeit eszegetve, egyáltalán nem éreztük az idő múlását, s mire Ayame édesen becsiccsentve kiadta a következő útiránynak az otthont, már el is felejtettem a dél körüli rendetlenség rémképét. A rózsaillat ugyan elmaradt, de a mosogatóból és a konyhapultról már eltűntek a szennyes edények, s a padló mintázata is ismét láthatóvá erősödött. A japán lány elégedetten bólintott hol ide, hol oda, hogy ezzel pecsételje le a munka optimális mivoltát, majd a szobája felé véve az irányt még engedélyt adott rá, hogy én támadhassam be a fürdőszobát először. 

Jól estek a langyos cseppek a nyüzsgő, belvárosi étkezde, no meg a forró gőzben párolgó utakon tett kirándulás után. Hűsen nyaldosta végig a vízsugár a kimelegedett testemet, valódi megváltásként éltem meg, hogy lerángathattam magamról a csatakosra izzadt, fehér ingemet, a farmer rövidnadrágomat, s a kiegészítőim sorát. S noha teljesen pucéron ácsorogtam, a nem túl meleg víznyalábok alatt, mégis az ajkamon kiszaladó párafelleg arról tanúskodott, hogy a forróság a testembe költözött. 

- Meggyulladok! – sóhajtottam, s az arcomat is a friss vízcseppek alá dugtam. Nem akartam túl sokáig elfoglalni a fürdőszobát, így néhány percig még áztattam magam, s kissé lehűlve, lendületesen húztam el a zuhanykabin ajtaját. A sikolyom fülsiketítő magasságokban tódult ki az ajkaim között, hogy a többi lakó tudtára adhassam az engem ért sérelmet. Mégis mi a fészkes fenét keresett Jongdae a fürdőszobában – aminek az ajtaját gondosan bezártam – amikor én tisztálkodtam?

- Jól van na, csak itt hagytam a szennyest! – lökte Jongdae egyenesen a szemeim közé. Kicsit sem zavartatta magát, szemrebbenés nélkül vezette végig a tekintetét a testemen, amire hirtelen lúdbőrt festett a helyiségből áradó hűvösebb levegő és a langyos cseppek találkozása… vagy inkább a fiú pillantásának és a cicamosolyának az egyvelege borzongatta volna végig? Fogalmam sem volt. 

- Te utolsó köcsög, bunkó! – kapcsoltam, kicsit talán lassan, s közben igyekeztem egy kézzel magam elé tartani a törölközőmet, s a létező összes tárgyat, ami a másik kezem ügyébe került, hozzávágtam. Repült a sampon, a tusfürdő, a szivacs, a bugyim. 

- Köszi, ezt talán megtartom! – emelte fel Jongdae kacsintva az utoljára felé hajított csipkés anyagot, majd egy derűs vigyorral a képén még az ajtóból kedvesen integetni kezdett felém.

- Ezt még meg fogod bánni! – kiáltottam utána – Rohadtul meg fogja bánni! – suttogtam magam elé határozottan. 

Két hét elegendő volt, hogy percre pontosan meg tudjam jósolni a fiúk italozós estéit. Már jól tudtam, hogy a csend a kegyetlen vihar előjele; hogy a sörös dobozok koccanásának hangja után csak fél órát kell várnom és felcsendül a kissé szétcsúszott ária. Úgy a harmadik este után Ayame megosztotta velem az online rádiókra való elalvás művészetét, míg Alie egy pár füldugót nyomott a kezembe mindennemű magyarázat nélkül. Már nem leptek meg a mosatlan edénykupacok és azt is megfigyeltem, hogy ha a japán lány haragosan összeráncolja a homlokát Chanyeol erőt vesz magán és hozzálát a rend megteremtéséhez. 

- Inkább felhívom őket és beteget jelentek. – csengett önbizalom hiányosan Alie hangja. Addig még sosem hallottam egy egész, összefüggő koreai mondatott tőle, így meglepve sunnyogtam közelebb a lányokhoz. 

- Te beszélsz koreaiul? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire Alie arcára valami furcsa ijedtség költözött. 

- Ez neked beszéd? – röhögött Ayame – Bár valójában sokat fejlődött. – bólintott maga elé – Hallottad volna egy fél évvel ezelőtt! Valami borzasztó volt a kiejtése.

- Felhívom őket! – Vette elő Alie a telefonját kisvártatva, mintha meg sem hallotta volna az addigi beszélgetést, mire Ayame idegesen kikapta a kezéből a mobilt: 

- Már vagy két hete erre készültök! – forgatta meg a szemét a japán lány – Amúgy is csak a huszadik háttértáncos vagy, mit nyafogsz?

- Nem is tudtam, hogy táncolsz. – csillant meg a szemem, ahogy a görnyedten álló lányra néztem. 

- Egy itteni tánciskolába jár. Azért jött Szöulba, hogy táncot tanuljon. 

- Én is táncot tanulok Kanadában. – közöltem vidáman. 

- Wow, akkor eljössz velem megnézni a darabot, amiben Alie táncol?

- Még szép! – lelkesedtem fel – Gyorsan összekapom magam és mehetünk! 

- Ó ez nem csak egy egyszerű előadás lesz, hanem bemutató! Öltözz ki rendesen! – kiabált még utánam Ayame, miközben Alie egy visszafogott mozdulattal próbálta a gondolatait felém közvetíteni: 

- Lányok ne már! – esett még inkább kétségbe Alie. Úgy tűnt, még sem bízza a véletlenre, meg a telepátiai képességeire a dolgot.

- Biztos nem maradok itthon. Ma piaest lesz. – tettem hozzá csak úgy mellékesen, s azzal bevágtam az ajtót magam után, hogy előszedhessem a csini, fekete ruhácskámat, de még hallottam Ayame lelkes hangját, amint határozottan kiadta az utasítást: 

- Akkor menjünk!

Kissé illuminált állapotban estünk be a lakás ajtaján – elvégre meg kellett ünnepelnünk a sikeres előadást –, s vidáman üdvözöltük a csendet, ami arra engedett következtetni, hogy a pia partinak már véget vetettek a kedves lakótársaink. Ayame viháncolva terelgette Alie-t a szobájukba, míg én spiccesen indultam a mosdó irányába. Morogva csóváltam a fejem, hiszen az egész lakás fényárban úszott. Már éppen benyitottam volna a fürdőszobába, mikor elhaló hang ütötte meg a fülem. Igyekeztem beazonosítani a hangszínt s vigyorogva társítottam a zuhany alatt énekelgető fiút Jongdae-vel. 

- Eljött a bosszú ideje! – határoztam el, bár nem vagyok biztos benne, hogy az italozás segítőlökete nélkül lett e volna merszem ahhoz, hogy benyissak a helyiségbe magam elé tartva a telefonom, ezzel segítve a tökéletes felvétel készítését. A zuhanykabin mintás, fehéres falai csak sejtetni engedték Jongdae halvány bőrét, a hangja kellemesen betöltötte a párafelhőben úszó fürdőszobát, s nekem nyelnem kellett egyet… 

- Akkor is végig viszem a tervem! – határoztam el magamban, s a hátamat a hófehér ajtónak vetettem. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy a kabin párás lapja végigcsússzon a neki kijelölt sínen, ezzel megmutatva a rejtekében fürdőzőt. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy Jongdae egy apró résen kinyúl s megragadva a törölközőjét berántja azt a kabin belsejében. Dühösen fújtattam, amit már nem harsogtak túl a vízcseppek, így némi mocorgást követően, farkasszemet nézhettem a fiúval. A bőre vörösen tapadt a csontozatára. Nem is csodálkoztam rajta, a pára egészen beszédesen csacsogott a víz hőmérsékletéről. A szemeiben értetlen vidámság csillogott, mire nekem elállt a lélegzetem a rosszallás miatt. 

- Részegen forró vízben fürödtél? – vontam fel a szemöldökön. 

- Aggódsz miattam? – lépett ki a kabinból, én pedig a telefonomat magam mellé pakoltam… elég gondosan ahhoz, hogy tökéletes felvétel születhessen a támadásomról. 

- Majd pont miattad fogok aggódni! – léptem hozzá közelebb. Igyekeztem kerülni a pillantását, valamiért úgy éreztem, az a bolondos cicamosoly képes lenne az egész arcomat vörösbe öltöztetni.

- Mire készülsz? – kérdezte bizalmatlanul. 

- Én? – pislogtam ártatlanul – Semmire! – válaszoltam, s azzal a lendülettel lerántottam róla az egyetlen anyagot, ami takarta a testét – Te meglestél engem, úgy fair, hogy én is meglesselek. – magyaráztam kedélyesen. 

- Akkor miért nem pillantasz le? – kérdezte pimasz vigyorral az arcán. 

- Nem érdekel annyira a mikroszkopikus farkad… Ez elv kérdése. – vágtam vissza, s azzal a lendülettel fordultam meg, hogy elsétáljak a tett helyszínéről. Az ajtót nyitottam, mikor a tenyerét a falapra szorította, hogy a menekülésem útjába álljon.

- Ne hagyd itt a telefonod! – suttogta mögöttem, kicsit sem biztató hanglejtéssel – Csinos ez a ruha! – lehelte a nyakamba, s szabad kezével a hátamat kezdte cirógatni, mire az arcomat elöntötte a forróság – Talán egy kicsit túl rövid. 

Éreztem, ahogy magára hagyja a bőrömet, amit a ruha csipketengere szabadon hagyott s lágyan a combomra simított. Dühösen szusszantottam fel s egyből felé fordultam. Nem számítottam rá, hogy közvetlenül előttem fog állni, ahogy arra sem, hogy még jobban nekilök az ajtónak. Végig a szemeimbe nézett, ahogy a tincseimmel kezdett játszadozni. A barnán csillogó íriszei szinte lángoltak, s a forró pillantása pírt festett az arcomra. Sebesen dübörgött a vérem, a tenyerem izzadni kezdett, meglepett a testem reakciója, ahogy megdöbbentett az is, ahogy Jongdae a ruhám nyakrészén húzta végig az ujjait. 

- Idegesítő, hogy ennyit mutat ez a gönc, mégsem tudom megérinteni a bőröd. – karmolászta a necc anyagot – Nem baj… – bólintott maga elé – Majd én segítek rajta. – suttogta közvetlenül az arcomba, s nekem ennyi bőven elég volt: összeszorítottam a szemem. A reccsenés egészen furán visszhangzott a csempézett falak között. 

- Így már sokkal jobb! – tapadt a nyakamra. 

A sóhaj, ami elhagyta az ajkaimat furcsán kéjesen hatott, s nekem kifutott a lábamból az erő. Bizsergett a bőröm, az ujjaimat ökölbe szorítottam, s próbáltam eltolni magamtól a teljesen begerjedt lakótársamat. 

- Nézz rám! – parancsolta Jongdae, mire ijedten emeltem fel a pillantásom. A szemem megtelt könnyekkel, s még magamnak sem mertem bevallani, hogy nem a félelem csillogott a pilláim mögött. Jongdae tekintete kifejezetten tiszta volt. A szemei forróságot árasztottak, s a pimasz szájmozdulat, ami az arcára terült vágyat. 

- Ha még egyszer bejössz a fürdőbe, mikor itt vagyok, nem fogok leállni! Értetted? – fenyegetett, mire csak bólintani tudtam – Helyes! – csókolt a szám szélére. Olyan ösztönös volt a mozdulat, amivel végignyaltam a kiszáradt ajkaimon, s annyira szenvedélyes a csók, amit a tetteim váltottak ki Jongdae-ből, hogy muszáj voltam a vállaiba kapaszkodni… attól féltem, hogy ha nem tart meg végigcsúszok a falapon egészen a padlóig. Jongdae a hajamba túrt s amennyire tudta, elmélyítette a csókot. Kellemesen játszadozott az ajkaimmal, gyengéden megcsócsálva tette még vörösebbé őket. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy végre az ujjait érezzem a bőrömön, s mikor végül a combomra markolt beleborzongtam a hirtelen rám törő forróságba. Végigkarmoltam a felkarját, a hátára húztam gyorsan elpárolgó vörös vonalakat, a csípőjét cirógattam, sőt még ennél is bátrabbá váltam… 

- Szóval? Mit szólsz a mikroszkopikus pöcsömhöz? – súgta a fülembe, s nekem ez volt az a pillanat, mikor a fejemben a kétségek felgyújtották a ráébredés fényét. Teljesen vörös fejjel löktem el magamtól a felhevült testű fiút és olyan sebesen hagytam el a fürdőszobát, mintha üldöztek volna. Eszembe sem jutott a telefonom… 

Próbáltam teljes csendben közlekedni a lakásban, bár ezen nem segítettek a szemetes zacskók harsogó csörgése. Dühösen fújtattam, amiért pont az én hetem volt, így nekem kellett megszabadulnom a felhalmozódott szeméttől. Persze nem számított volna ez a röpke tény, ha nem pont a köddé válás művészetét igyekeztem volna elsajátítani. Ugyanis a Jongdae-vel történt incidens óta – ami pontosan hat órát és huszonhárom percet jelentett – kerültem az összes hímnemű egyedet a lakásban, főleg mióta az éjszaka közepén, hajnali három körül Yixing is olyan mindentudó pillantásokat küldött felém, ami egy szempillantás alatt pipacspirosra festette az arcomat. 

Reggel hét volt, én pedig két méretes zsákkal egyensúlyoztam miközben a szandálomat igyekeztem magamra erőltetni. A lakásban némaság honolt, mindenki az igazak álmát aludta még… legalábbis ezt hittem egészen addig, míg a bejárati ajtó nem nyílt ki, s nem találkozott a tekintetem egy izzadt, vizet szürcsölgető Jongdae-vel.

- Jó reggelt! – köszönt egy kellemetlen cicamosollyal az arcán. Szerettem volna a perverz képébe lendíteni a zacskókat, de végül csak elrebegtem egy köszönésfélét. Próbáltam gyorsan kereket oldani, de a szemétje megragadta a karom, majd a kezembe csúsztatta a telefonom. 

- Jó lenne, ha elpakolnál magad után! – suttogta egy tenyérbe mászóan idegesítő vigyor kíséretében. S nekem ennyi bőven elég volt, hogy hozzávágjam a két zacskónyi szemetet, ami a kezemben volt, s egy „baszd meg” kíséretében kilépjek a lakásból.