Téveszmék II. - 9. fejezet

 Az a bizonyos megcsalás

~ És akkor mi van? ~

Néhány hete találkozgattam Takával, amikor eldöntöttem, hogy nincs jövője a „kapcsolatunknak”. Már nem emlékeztem, hogy pontosan hányadik pont volt a pro és kontra negatív felében a megcsalás lehetőségének kimagaslóan magas valószínűsége, de abban biztos voltam, hogy a TOP háromban szerepelt. Nevetséges, hogy tulajdonképpen az összeköltözés során minden szabályt lefektettünk. Megbeszéltük, hogy Ő hogyan szokta intézni a dolgait, hogy én hogyan szoktam, végül kompromisszumot kötöttünk a kényes kérdések kapcsán, meghúztuk a határokat. Bennem mégis csak évek múltán ötlött fel a kérdés, hogy tulajdonképpen Takának mi számíthat megcsalásnak. 

Taka hihetetlenül gátlásos ember volt a lelke mélyén. Elvégre – bár sosem beszélt róla, én mégis mindig úgy képzeltem, hogy – a suliban csúfolták: túl nyúlánk volt, ehhez túl vékony, és a mai napig emlegeti, hányszor bántották a szája vonala miatt az osztálytársai. Ezek után igazán nem volt nevezhető valami menő középiskolásnak, így levontam a következtetéseimet, miszerint nőt csak messziről láthatott akkoriban, pucér nőt pedig csak újságban.

Aztán elkezdett gitározni…

Hime mindig kiakadt, hogy még a legszarabb zenét is hallgatják, és, hogy a legrondább zenészért is odavan valaki. 

El bírom képzelni, Taka milyen életet élhetett fiatalon, amikor rájött, hogy a hátrányaiból előnyt kovácsolhat, no meg, hogy vannak olyan lányok, akiket nem érdekel, hogy rút kiskacsának tartja magát, amíg a színpadhoz tartozik. A csillogáshoz… Taka pedig egészséges fiatalként, aki akkor ismerkedett a szexualitással, miért ne használta volna ki a kínálkozó alkalmat? Elvégre – ha igazságos akarok lenni – a banda fanjainak egyötöde úgy ébredt fel, hogy róla szóltak a nedves álmai. Pofán csapásként ért a felismerés, hogy lényegében én is csak egy ilyen fan voltam még pár évvel ezelőtt… Sosem tudtam meg, miért voltam én más, mint a többiek…

Elképzeltem Takát a turnék alatt, hogy mennyi lehetősége volt arra, hogy egy-egy nőt az ágyába csalogasson, vagy inkább, hogy a mindenre elszánt fanjai közül kiválassza a neki leginkább tetszőt. Mert hát ott van Ő – aki mondjuk egészséges férfiember – a feleségét nem látja hónapokig, egy idő után biztosan beleun a kézimunkába, főleg, hogy akadnak önként jelentkezők, akik szívesen kisegítik kézzel-szájjal esetleg egyéb testrésszel vagy testréssel… Mindig is úgy gondoltam, hogy minden ember elcsábítható, csak tudni kell, mivel lehet csábítgatni! Miért pont Ő lett volna kivétel ezalól?

Hogy Taka hol húzta meg a határt megcsalás és baráti szívesség között? Arról fogalmam sem volt. 

Akkoriban hihetetlenül jól esett a csend. Az ikrek kitartóan ismerkedtek a világgal mindent jól megtapogatva, megcsócsálgatva. Szívesen ismerkedtek egymással, én pedig vigyorogva néztem, ahogy rácsodálkoztak, hogy ők nem egy egészet alkotnak, hanem két különálló lény. Azt hiszem, akkor kezdtem el őket igazán szeretni. Amíg az életük egyenlő volt az alvással, sírással, evéssel és ürítéssel… addig csak a felelősség tudatom vitt a gyerekszobába. De mikor feltűnt, hogy megnyugtatja őket a hangom, hogy a lépteim zajára a tekintetüket az ajtóra szegeződik, hogy rám mosolyognak, ha szólok hozzájuk… nem tudtam nem szeretni őket. Csak azért tettem át a székhelyemet a gyerekszobába, mert úgy tűnt, megnyugtatott a közelségük, megmosolyogtatott az esetlenségük és élettel töltött fel a mosolyuk. 

Ők a szőnyegen mászkáltak és gügyögtek, én pedig e-mailekre válaszoltam. Közelgett a Shakespeare kutatások lezárása, a szakdolgozati témák kiválasztása és a Fél életek nagysikerű könyv hozzáértők által írt kritikájának megjelenése. 

Taka érkezésébe beleremegett az egész lakás: nem tudtam volna megmondani, hogy miért kell az ajtót olyan lendülettel becsapni, egészen megijedtem, otthagytam a gyerekeket, a laptopot és kiszaladtam: 

- Baj van? – kérdeztem, de Taka nem úgy tűnt, mint akit kiraboltak, vagy baleset ért, esetleg minden összeesküdött volna ellene…

- Éhes vagyok! 

Bár tíz perc múlva, mikor a gőzölgő ételt maga előtt csak szurkálta a pálcikával, már egyáltalán nem tűnt éhesnek, látszólag a telefonja kijelzője teljesen elszívta a figyelmét, én pedig őt bámulva próbáltam rendbe rakni az összekuszálódott gondolataimat. Tudtam, hogy titkol valamit. Elég egyértelmű volt, hogy valami nagyon nem stimmel a házasságunkban, és azzal sem vitatkozhatott senki, hogy ezen – úgy tűnt – egyikünk sem akar változtatni. Mindketten mély hallgatásba burkolóztunk, a beszélgetéseink megcsappantak, csak egymás gondolataiban, tetteiben és elfojtott mondataiban tudtunk olvasni. Sejtettem én mindenfélét azzal kapcsolatban, hogy merre járhat, amikor nincs itthon, mit csinálhat, amiről nem számol be, vagy milyen fontos dolgok miatt bámulhatja a telefonját nonstopban. Fel sem tűnt, hogy hangosan is kimondtam a konklúziót: 

- Taka, te megcsalsz engem. – nem kérdeztem, nem vádoltam, tényként állapítottam meg. Engem lepett meg leginkább, amikor Taka felnézett és unottan megszólalt: 

- És akkor mi van?

Lefagytam. Mert oké, hogy az ember tudni vél valamit, de amikor ezt minden kertelés nélkül az orra alá tolják… no akkor azért meglepődik rendesen. 

Farkasszemet néztünk: Ő várakozóan nézett rám, én pedig kétszer akkora szemekkel meredtem rá. Ilyenkor mit szoktak mondani az emberek? Fogalmam sem volt. A gyerekszobából hatalmas csattanás hallatszott, amit rögtön gyereksírás követett, én felálltam, megszakítva a szemkontaktust, Taka pedig lemondóan sóhajtott. Éppen Shin felé nyúltam, aki sikeresen magára borította a hintőport, amikor feltűnt a kezeim remegése. Nem mertem felvenni a gyereket… Shin tovább ordított, én remegtem, Sayu szája pedig sírásra görbült. Taka türelmetlen léptekkel száguldott a szoba felé, majd belépve elmosolyodott, a pityogó gyerekhez lépett, felkapta és nyugtatgatni kezdte. 

- Jól vagy? – kérdezte tőlem lágyan, miközben lassan hozzám ért. A kezeimből eltűnt a remegés, Taka pedig Shint az én karjaimba játszotta. – Most mennem kell, majd jövök. – tette hozzá és még egy puszit is kaptam a homlokomra. Már semmit sem értettem. 

Mindig is úgy gondoltam, hogy engem nem lehet megcsalni. 

No nem azért, mert olyan jó lepedőakrobatának gondoltam magam, hogy arra az éppen aktuális pasimnak semmilyen panasza nem lehetett volna. Sosem tanulmányoztam határozottan a Kamasutrát, sőt még az olasz csillár pózt sem tudtam beazonosítani, hiába kértem, barátom a Google segítségét. Nem is azzal volt a gond, hogy bebeszéltem volna magamnak, hogy velem csak és kizárólag jó dolgok történhetnek, amolyan „ilyesmi csak Mással fordulhat elő, velem nem” naivsággal. Egyszerűen mindig is úgy gondoltam, hogy, amint megcsalnak, már nem fogok úgy gondolni a dologra, mint egy kapcsolat, egyszerűen továbbállok. Igen, mindig is ez volt az én opcióm megcsalás esetén: elutazni. Valahova, ahol úgysem találnak meg, új életet kezdeni egy másik helyen, ami lehetőleg egy egész tengernyire van…