Téveszmék II. - 7. fejezet

Hegek 

Perzselte a bőrömet a nyári meleg. Szinte rám olvadt az ötvenfaktoros napvédő krém, - amit magamra kentem – és a kalapom alatt bepállott a hajam. Éreztem, hogy a hátamon lassan folydogálni kezdett valami egyesült massza, a hasfalamra pedig – mivel hasaltam – kezdett rá rohadni a póló. 

Olyan tizennégy éves lehettem, mégis emlékeztem minden apró részletre. Magam elé tudtam idézni az illatokat, a nap perzselését, azt, ahogy a fény játszott a tenger hullámain. A szél dala még mindig a fülembe csengett, ahogy a papírlapok rezzenése is. 

Szabad voltam! 

A nyár szünetet hozott magával, mi pedig Himével néhány polcnyi mangával caplattunk le a közeli partszakaszra, amit még nem fedeztek fel a turisták, vagy csak a szelessége miatt nem kedveltek. Mi viszont örömmel vetettük bele magunkat az aranyságra homokba – akkor még nem számoltunk azzal, hogy fogjuk az apró szemeket kimosni minden testhajlatunkból – és vidáman csacsogva fogtunk bele a képregény-lapokba vagy a jegyzetfüzetünk teletöltésébe. Hime már akkor is imádott rajzolni, én pedig már akkor is imádtam írni. Az egész napunkat azzal töltöttük, hogy történeteket találtunk ki, karaktervázlatokat készítettünk, és élveztük a boldog semmittevést. A lelkemben volt valami különös bágyadtság, amolyan meghitt elégedettség, amitől nem tudtam nem mosolyogni. Valahogy a nyár, a szabadság, a csend, ami körülölelt kitárta az egész belsőmet… határtalannak éreztem magam. 

Csak valamikor sötétedés előtt kerültem haza. A házban még nem kapcsolt villanyt a nagymamám. Ott ült öregesen a ventillátor előtt, ami eredetileg a ház hűtésére szolgált volna, de a mama szerette maga felé irányítva élvezni a levegő áramlását. Szólt a rádió. Valami beszélgetős adást hallgatott éppen, ahol az akkori idők problémáival foglalkoztak a riporterek. Én pedig egy hangos köszönés után próbáltam elsunnyogni a szobámba… túl fiatal voltam, hogy érdekeljen az ország baja. Öreganyámat viszont sosem izgatta, hogy engem mi érdekel, és rikácsolva kezdte elmesélni az egész napos rádiózásból leszűrt információt, majd egy hirtelen témaváltással az egyik adás tartalmát kezdte el mesélni, talán kicsit elkalandoztam közben: 

- … és azt mondta, hogy depressziós! Hogy lehet depressziós valaki, akinek kicsit gyereke van? Sosem fogom megérteni az olyan embereket, akik nem örülnek az új életnek… - nem akartam ujjal mutogatni és a fejéhez vágni, hogy „de hát mama, te sem örültél az én születésemnek”. Belőle viszont csak dőltek a szavak. Míg meguntam az egészet: 

- Majd meglátod, ha egyszer rászánom magam, hogy gyerekem legyen! Figyeld csak meg, hogy milyen szülés utáni depresszióm lesz!

Ő viszont csak legyintett, hogy nekem biztos nem lesz ilyen betegségem, mert nem úgy lettem nevelve. Nem szóltam vissza, nem akartam az orrára kötni, hogy ez merőben nem nevelés kérdése, és, hogy én sokkal jobban féltem azt a mágikus szabadság érzést – amit akkor éreztem – és nincs az a pénzt, amiért lemondanék erről. 

Valahogy az emlék itt keveredett össze az álommal: már nem a tizennégy éves önmagamat láttam a nagymamámmal beszélgetni, hanem az akkori önmagamat, aki csak szomorú mosollyal az ajkain ennyit mondott: 

- Majd meglátod! – a rádió hangja egyre homályosodott, már csak fülsiketítő zúgás hallatszott a hangszórókból, majd, mintha már csak a fejemben zúgott volna… összezavarodtak a képek, és muszáj voltam lehunyni a szemem, hogy kitisztuljon a világ. 

A plafon pontosan olyan volt, mint azelőtt, a szoba berendezési tárgyai sem változtak sokat, mégis szinte minden őrjítő hangon kiabálta felém, hogy egyedül vagyok…

Egy hónappal a szülés után továbbra sem éreztem magam anyának. Volt az a két üvöltő masina a nappalin túl, akik ha kell, ha nem vonyítanak, de ha éppen csend volt, akkor az egyik tuti rákezdett, és felverte a másikat. Nem tudom, mikor jöttem rá, hogy nem értek a gyerekekhez… csecsemőt pedig még annyira sem tudtam gondozni, mindenesetre anyám megérkezett, és elkezdte tudatlan lánykáját bevezetni a baba-mama világba, amiben nem is volt hiba… hiszen a hiba bennem lapult. 

A szülés utáni depresszió iskolapéldájává is avathattak volna: szomorkodtam, sírdogáltam, nem volt kedvem kikelni sem az ágyból, elkezdtem Takát hibáztatni mindenért, főleg azért, mert visszament lenyomni a maradék egy hónapnyi turnéját, míg én azt sem tudtam, hogy kell megfogni egy gyereket. Kapkodtam, rohangáltam, úgy éreztem, rám szakadt az ég. És nem igazán segített az sem, hogy anyám minden lépésemet ellenőrizte, és még a pelenkázási módszeremben is talált persze hibát. Nem voltam képes egyik pillanatról a másikra anyává avanzsálni, de még egy halovány másolattá sem, így maradt az önmarcangolás, az álmatlanság, a koncentráció zavar, és minden, ami ezzel együtt járt. Két hét egyedüllét – pontosabban hármasban lét – után már ott tartottam, hogy a gyerekeimmel együtt én is bőgtem, és remegő hangon suttogtam nekik a kérdést, hogy „Most mégis mi a fasz bajotok van?”, emellett elkezdtem vámpírokat megszégyenítő sötétségben járni-kelni, mert úgy éreztem, hogy nem bírom elviselni a kintről beszűrődő életet. 

Igen, azt hiszem, élettel voltak a problémáim. Úgy éreztem, hogy a szülés elvette az létem, minden, ami addig fontos volt, most eltűnt, minden, amit addig szeretettem, már nem volt méltó egy anyukához, és akik segíthettek volna, nem vették rajtam észre, hogy elmerültem az önsajnálat bugyraiban. Akkor ébredtem fel Csipkerózsika álmomból, amikor tudatosodott bennem, hogy másnap megérkezik Taka. Végignéztem a lakáson, és rájöttem, hogy, ha ezt drága uram meglátja, akkor vagy elmegyógyintézetbe zárat, vagy egyszerűen kisétál az ajtón, mondván, hogy a majdnem-rendmániás felesége biztos nem élne ekkora káoszban. Kezdtem elveszíteni önmagamat… azt hiszem, a szülés után akkor röhögtem fel először hangosan, amikor ezt megfogalmaztam szavakkal is. Nevetséges volt a gondolat, hogy átmegyek hülye-amerikaiba, akik mindig önmagukat keresik, és nem tudják, kik ők valójában… bár én akkor is pontosan tudtam, hogy ki vagyok, egyszerűen csak nem volt időm és energiám két etetés, és három popsi törlő – egy arra kellett, hogy az én könnyeimet felitassa – között önmagamnak lenni. 

Csend volt. Én pedig ott ültem az új szárnnyal szemben, és próbáltam felvázolni magamban a teendőimet: „a pontban” az állt, hogy mit kell tennem, hogy Taka ne vegye észre, mennyire szétcsúsztam, „b pontban” pedig, hogy mit kell tennem, hogy Taka ne vegye észre, hogy elkezdtem összekanalazni magam. 

Nagyon nem tetszett az az alak, aki visszanézett a tükörből: a versenysúlyomhoz képest legalább tíz kilóval voltam több; a hajam szanaszét állt, nem volt energiám azzal is foglalkozni, csak felcsavartam majd rászorítottam egy hajgumit; a szemeim véresek voltak, az orrom a kétszeresére dagadt az állandó zsebkendő használattól… és ott volt a hasamon a heg. A heg, ami talán nem is lett volna annyira vészes, ha a lelkemet nem tarkították volna hasonló mély vágások.

Taka megérkezése valamelyest normalizálta a helyzetet. Bár a lelki fejlődésem tekintetében ezt nem merném határozottan kijelenteni, mert tény, hogy legtöbb időmet a gyerekekkel töltöttem, viszont az is tény, hogy azért menekültem a gyerekszobába, mert frusztrált az uram jelenléte. Eleinte csak az érintését nem tudtam elviselni, aztán már valahogy az is zavart, hogy ha vizslatva nézett rám. Akaratlanul is azon kezdtem el gondolkozni, hogy neki is feltűnt a változás a terhességem előtt és után… szinte biztos voltam benne, hogy már nem tart vonzónak. Ha megszólított összerezzentem, remegtem a gondolattól, hogy még ő is többet tud a gyereknevelésről, és éppen most fogja a szememre hányi a tudatlanságomat. Én pedig azon vettem észre magam, hogy inkább alszom a lányok szobájában – közel a gyerekekhez, természetesen erősen magyaráztam Takának, hogy csakis az Ő érdekében, hogy ki tudja pihenni magát, mert főleg Sayu elég rossz alvó volt – mintsem a férjem mellett a közös ágyunkban. 

Nem tudom Taka mennyit vett észre az egészből, hogy feltűnt-e neki egyáltalán, hogy próbáltam elkerülni a lakáson belül, hogy próbáltam rábírni minél több interjúra és fotózásra, hogy zártam magam után a fürdőszoba ajtót, és még akkor sem mozdultam a gyerekek mellől, amikor aludtak…

Persze – miután a gyerkőcök átaludták az éjszakát – elég nehéz volt megmagyarázni Takának a különalvást, így aztán visszatért a feszengés a belsőmbe. Visszagondolva elég paranoiás voltam mindenféle téren, végig azon agyaltam, hogy Takának már úgysem kellek, mert kövér vagyok, és mindenhonnan a kinyúlt bőröm köszön vissza rá, aztán ott az a heg… emellett pedig nem hittem el, hogy kibír ennyi időt szex nélkül! Minden mozdulata gyanús volt, és gondolatban már azon agyaltam, hogy mégis mikor és kivel kavar a hátam mögött…

Különös éjszaka volt. Az ég furcsán narancsos árnyalata hangtalanul súgta, hogy odakint havazik. Fáradtan pislákoltam az ablak irányába – addig sem kellett a mellettem alvó Takát nézni – és csak számoltam a csendben a perceket. Vártam. Sayu minden éjjel felébredt ugyan abban az időpontban. Sosem értettem, hogy miért, hiszen éhes nem volt, és egyéb magyarázatot sem találtam rá soha, egyszerűen csak szerette, ha ringatom kicsit az éjszaka közepén, mialatt a bátyja az igazak álmát aludta. Úgy képzeltem, ez a pillanat csak az övé volt, és, hogy Ő is érezte ezt. A babafigyelő viszont csendesen nézett velem farkasszemet. Biztos voltam benne, hogy elromlott, ezért lassan felé nyúltam. Forgattam erre, forgattam arra, amikor is feltűnt, hogy ki van kapcsolva. Úgy ültem fel az ágyon, mintha áramot vezettek volna belém… Taka felé pislákoltam, reménykedtem, hogy a hirtelen mozdulat őt nem ébresztette fel, de az ágy mellettem üres volt. 

A gyerekszobából kellemes fény áradt szét, és Taka kissé esetlen hangja… ahogy benéztem ott ült drága uram a székben, kezében a kislányunk, aki úgy bújt hozzá, mintha legalább a legpuhább dolog lenne a világon. Elmosolyodtam. 

- Oh. – Taka egy idő után azért észrevett – Sírt, és csak akkor nyugodott meg, amikor elkezdtem neki ezt énekelni. – a lágy mosoly egy vigyorrá torzult a képemen, a gyerekszoba másik sarkába sétáltam, és bekapcsoltam a kis lejátszót, ahonnan az egyik daluk csendült fel. – Ez sok mindnet megmagyaráz. – mondta csodálkozva, majd hozzátette – Azért szólhattál volna kicsit előbb is, akkor nem gyilkolom szegény Sayu fülét… 

Jól esett a nevetés. Egyáltalán nem zavart a hangja, ahogy az sem, hogy fürkészi a tekintetem. Nem jöttem még akkor sem zavarba, amikor átölelt. A lehelete simogatta a fülem, az orra belekúszott a hajamba… nem tudom, mikor kezdtem el a karjaimmal én is viszonozni az ölelését, és nem tudom, mikor kezdtem úgy érezni, hogy kicsit felgyorsultak az események. Viszont akkor már igazán zaklatott voltam, amikor Taka az ágyunkra döntve kezdte el lesimítani rólam a pizsamámat…

A szobában lágy fény volt mindig. Bármennyire szégyen, nem szégyen, Taka nem tudott sötétben aludni, kellett neki a digitális óra fénye, a kintről beszűrődő lágy sárgaság, néha még az olvasó lámpáját sem oltotta el, csak átállította halovány hangulatfényre. 

Én viszont a sötétre voltam specializálva. Képes voltam a tv-hez odamenni, hogy az az apró piros folt is eltűnjön, a redőnyöket teljesen leengedtem, sőt az egész szobámat leáramtalanítottam. Mert aludni csak sötétben lehet! 

- Mi a baj? – kérdezte Taka, biztosan észrevette, hogy az ujjai alatt remegni kezdtem. 

- Látni fogod… - nem tudtam befejezni. Ugyan mit fog látni Taka? Hogy rám ragadt némi súlyfelesleg? Hogy a hasamon ott van a heg? Vagy, hogy egyszerűen nem kívánom a szexet? Taka egy szót sem szólt, feltornázta magát az ágyról, és lassan elkezdte leoltani az apró fényforrásokat. Már nem láttam a digitális óra kijelzőét. Eltűnt a kinti narancsos égbolt. Elhalványultak a fények, és ott feküdtem, próbálva a fülemre hagyatkozni, hogy mit csinál az uram. Nem is kellett nagyon fülelnem, hiszen hamarosan egy halk koppanás, majd kedvesem éppen az útjába kerülő ágyat küldte el melegebb éghajlatra. 

- Ezért utálom a sötétet… mindennek nekimegyek. – szólt már közvetlenül mellettem. 

Nevetséges, de megnyugtatott, Taka pedig ott folytatta, ahol abbahagyta. Már nem zavart, hogy az ujjait végighúzza a hegen, bár amikor az ajkával csókolt végig rajta, már meglepődtem. A bőrömre suttogta, hogy hülye vagyok, ha szégyellem azt a sebet, hiszen ez annak a jele, hogy életet adtam. És, hogy Őt mindig boldoggá fogja tenni a gondolat, hogy a mi babáinknak a nyoma. 

Úgy érintett, mintha porcelánból lettem volna. Kedvesen, gyengéden, lágyan, én pedig felolvadtam a karjaiban. Ahogy a bőre a bőrömhöz ért, ahogy a lehelete a fülemet cirógatta, ahogy éreztem az ujjai redőit, a tenyere vonalait, úgy éreztem, hazatértem. Szerettem volna látni az arcát, ahogy a gyönyör pillanatában a résnyire nyílt ajkai egy utolsó hangban elhalnak; a szemeiből sugárzó apró szikrák táncát, de a sötét eltakarta előlem, így csak az emlékeimre hagyatkozhattam. 

Taka magához húzott, habár sosem aludtunk összebújva. Mindig is kissé szétszórva aludtam. Sokat forgolódtam, és rugdalóztam, így aztán kedvesem rájött, hogy sokkal jobb, ha minél távolabb fekszünk egymástól, főleg, ha szeretné épen megőrizni a belső szerveit. Most mégis magához húzott nem törődve a veszéllyel, én pedig úgy bújtam hozzá, mintha az életem függene tőle. Nem zavart az sem, hogy szinte összeragadunk a sötétben a paplan alatt. Nem zavart, hogy a levegő furcsán nehézkes volt a karjai között. Csak hallgattam az egyenletes szuszogását, és lassan egy-egy könnycsepp utat talált a szememből. 

A fürdőszobában már reszketve sírtam. Újra és újra előtört belőlem valami keserűség, de minél több könny végigáztatta az arcomat, annál könnyebbnek éreztem magam. Mikor már elmúlt a sírhatnékom, és egy-egy utórengésként feltörő furcsa remegés búcsúztatta a könnyeket, belenéztem a tükörbe. Néztem a feldagadt szemeimet, a feldagadt orromat, a szánalmas lényemet, és abban a pillanatban döntöttem el, hogy ez így nem mehet tovább! Változtatnom kell, mert az önsajnálat már annyira elhatalmasodott rajtam, hogy képtelen voltam normálisan gondolkodni. Elhatároztam, hogy holnaptól új életet kezdek. Boldogan fogok foglalkozni a gyerekeimmel, hiszen az én felelősségem, hogy milyen emberek lesznek később. Elhatároztam, hogy nem fogok vámpír csiga módjára élni. Kimegyek a fényre, és élvezni fogom a telet! Majd hóembert építek, és megmutatom a gyerkőcöknek a kinti téli levegő érdességét, hadd csipkedje meg őket! Élni akartam! Élni a gyerekeimért! A férjemért és önmagért! 

- Fighting~! – rebegtem miután lemostam magamról az önsajnálat könnyeit, a depresszió piszkát, és mindent, amit sutba vágtam az új holnap reményében.