Téveszmék II. - 6. fejezet

Az elmaradt Encore 

Kipattantak a szemeim. Ijedve tapasztottam a tekintetem az órára, aztán nagy levegőt véve nyugodtam meg. Még volt időm a „randiig”. Próbáltam a pozíciómat megtartva kicsit kiegyenesedni, bár a maradék fél órámat is szerettem volna a tollasbálban tölteni, elvégre egy túlhízott kismamának az alvás luxuscikknek számít, legalábbis akkor biztos voltam benne, hogy senki sem alszik úgy az ötödik kiló felszedése után. Az éjszakák ugyanúgy teltek: fáradtan, a kényelmes pizsamámban, az alvós zoknimban – ami vastagabb volt, mint a téli csizmám – besüppedtem az ágyba, aztán némi helyezkedés után rájöttem, hogy sehogy sem jó. Hason akkor már hónapok óta nem tudtam aludni, mivel a pocakom többé nem befelé horpadt, hanem erőteljesen kifelé domborodott. Ha háton feküdtem, akkor a babák – legalábbis terhességem vége felé – nem tudták felvenni azt a pozíciót, amivel nem nyomták szét a belső szerveimet. Ha pedig valamelyik oldalamra feküdtem, önkéntelenül is borzalmasabbnál borzalmasabb álomképek sorakoztak előttem, amikben egyik gyerkőcöm elnyomta a testvérét, ezért aztán az elnyomott kissé defektes lett. 

Így eljött a pillanat, amikor én (is) felvettem a japán alvási szokásokat, legalábbis Hime teljesen kiakadt, amikor közöltem vele, hogy nem alszom többet négy-öt óránál:

- Basszus! Te mennyit szoktál aludni?

- Hát úgy hét-nyolc órát legalább. – válaszoltam a kérdésre, és nem értettem, hogy Hime miért emelte fel annyira a hangját. 

- Egy normális japán ember nem alszik annyit! – válaszolta szemöldök ráncolva a Démon. – Ezt apádtól örökölted. – majd még hozzátette – Most már értem, miért nem lehetett soha kirobbantani az ágyból a koleszben sem. 

- No igen… - emlékeztem vissza a középiskolás éveinkre – brutális ébresztőid voltak. – jutott eszembe egy két fájdalmasabb felkeltési módszer. 

- Most miért? – kezdte ártatlan képpel Hime – Miután kihúztalak az ágyból takaróstól sosem aludtál vissza! 

Ahogy szétterpeszkedve feküdtem a kanapén, a lábaimat feltéve néhány ülőpárnára, még a szokásos inger is eltűnt. Nem tudtam, hogy csak az én gyerekeim, vagy más babái is imádnak rátelepedni az anyukák veséjére, mindenesetre én a napok elég meghatározó százalékát töltöttem WC-n, és amikor nem rajta ültem, akkor azon imádkoztam, hogy eljussak odáig. Röhejesen festhettem, amikor két órám között puskacsőből kilőtt sebességgel próbáltam eljutni a mellékhelyiségig. Viszont a diákjaim nagyon megérően bólogattak minden óra utolsó tizenöt percében, amikor is közöltem, hogy pöttynyit muszáj vagyok lecsípni az óra végéből, ha nem akarok megszégyenülten bepisilni. 

Hiába éreztem, hogy ezt a pozíciót nem leszek képes még egyszer felvenni, akkor is úgy éreztem, itt az ideje, hogy feltápászkodjak a kanapéról és elkezdjek készülődni. Ahogy megmozdultam, viszont pontosan tudtam, hogy ez egy lehetetlen küldetés lesz. Már lelki szemeim előtt láttam, hogy fognak kimenteni a tűzoltók, és – mint az amerikai ismeretterjesztő műsorokban, ahol próbálják rávenni a lakosságot arra, hogy hanyagolják a túl zsíros, nem épp diétás étrendet – még a falat is ki kell ütniük, hogy végül kiszabadítsanak engem és a hozzám nőtt kanapét a házból. 

Próbáltam legalább a szememmel megkeresni a laptopomat, hogy, ha eljön az idő, akkor kéznél legyen, és, mikor feltűnt, hogy nincs is olyan messze, úgy döntöttem, ráérek még bekapcsolni a masinát. 

A házasságom nászúttal kezdődött, ahogy az általában lenni szokott, bár kissé rendhagyóra sikeredett. Mert addig stimmelt a dolog, hogy összepakoltuk a bőröndöket, az utazáshoz szükséges dolgokat bekészítettük Takával a nappaliba… Ruhák, tisztálkodási szerek, könyvek – az esős időre – meg persze kártyák, társasok… egy bibi volt az egésszel, hogy csak Taka utazott… és nem is pihenés céljából. 

Az évnek azon szakaszába értünk, hogy a kapcsolatunk átlépett a távkapcsolati kategóriába. Ezért is volt szükségem a laptopomra, hogy azon keresztül legalább Skype-olhassak az Urammal, aki éppen néhányszáz kilométerre egy koncertre készült. 

Volt valami romantikus ebben a periodikus hullámban, amivel a kapcsolatunkat lehetett leírni. Éppen mire megutáltuk volna egymást, Taka elutazott hónapokra, és mire kezdtem volna érezni a hiányát, betoppant. Sosem éreztem túlzottan terhesnek azt az életformát, bár a terhesség extra érzékennyé tett, és néha egészen a lelkemig hatolt a fájdalom, hogy a férjem nem lehet velem, amikor a gyerkőcök buliznak a pocakomban, és nem hagynak normálisan aludni, tanítani… élni. Bár józanabb pillanataimban hálát adtam az égnek ezért. 

Sosem voltam tipikusan hisztis leányzó. Voltak furcsa lépéseim, voltak érthetetlen dolgaim, megmagyarázhatatlan gondolataim, de még az elviselhető kategórián belül lézengtem. Viszont a terhesség kifordított önmagamból! Egészségileg nem zúzott szét: nem voltak reggeli rosszulléteim, nem vizesedett a lábam, nem feszült szét a testem, bár a derekamban éreztem a terhelést, a fáradtságot leszámítva egészen jól bírtam a hónapokat. Igen, én jól viseltem, de mindenki más borzalmasan viselte a dolgot… főleg engem. A hiszti-rohamaim óránként jelentkeztek, minden semmiség miatt, én pedig óránként hívtam Himét – Taka és Melody turnézott, és bár nem együtt, de egy időben kis csúsztatással – aki, biztosra veszem, a harmadik telefonhívásom után eljutott oda, hogy a telefont maga mellé tette, néha belenyögött egy hümmöt, egy ahamot, és ennyi volt a velem való társalgása. 

Ha valaki azt mondta volna néhány évvel korábban, hogy HP-vé – nem Harry Potter-ré, vagy Házi Pálinkává, hanem Hisztis Picsává – válok, körberöhögöm. Nem tudtam, hogy a többkilós hízás, vagy a jóga hiánya teszi, mindenesetre borzasztóan elviselhetetlen voltam. Ezért aztán egészen hálás voltam a sornak, meg persze a menedzsmentnek, hogy Takát jó messzire vitték tőlem. Gyanítottam, Ő sem viselt volna el olyan könnyedén. Viszont így egy nap egyszer beszéltünk maximum másfél órát, amikor is sikeresen türtőztettem magam… legalábbis próbáltam. 

Lassan mozdultam meg. A felüléssel még nem voltak nagyobb problémáim. Próbáltam a jó öreg Jedy-trükköt bevetve magam felé édesgetni a laptopom, aki erősen ellenállt a megbabonázásomnak. Viszont nekem még mindig nem volt erőm felállni. 

Végigfuttattam a szemem a szemben lévő falon. Polc, TV és az az új boltív. 

Mit ne mondjak az állam a padlót verdeste, amikor – Taka utasítására – megjelent egy kisebb kőműves csapat, akik fejükbe vették, hogy a babák születésére bizony itt – mármint a szomszédban – bizony gyerekszobáknak kell állniuk. Igazán hálás voltam, hogy először a szomszéd lakást kezdték átalakítani, hangszigetelni, kialakítani, és csak utána verték át a boltívnek kijáró helyet. A kőműveseket felváltották a festők, a festőket pedig én. Az idejét nem tudom, mikor csutakoltam annyit, mint azokban a szobákban. Ráadásul be is kellett rendezni az új szárnyat – ahogy a lányokkal egymás között hívtuk – amiben persze Hime és Melody szívesen segített, már amikor ráértek. 

A szobák számát tekintve értetlenül álltam, ugyanis hármat alakítottak ki. Így aztán az egyiket – a legvilágosabbat – kineveztem gyerekszobának, egyet pedig megkaptak a lányok, amolyan itt-alvós-szobának. Mire végeztünk mindennel én már gurultam, még a dokim is elégedett volt a hízásommal, és már csak egyetlen vágyam volt, hogy végre leteljen az a pár hét, hogy végre újra – aránylag – normális méretben pompázzak. 

Egy szempillantás alatt jó hangulatom támad, mikor megláttam Takát a képernyőn keresztül. Először nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek: 

- Hát veled meg mi történt? – kérdeztem röhögve, elvégre mindig is jó kedélyű leányzó voltam. Taka alig bírta a sminkrengetegtől nyitva tartani a szemét, és bizonyára eléggé ragadt neki, mert – amint becsukta a szemét – próbálta a szemöldökét egészen a homloka közepéig feltornázni, hogy legalább addig a pár másodpercig széthúzza az összeragadt szemhéját. 

- Ha-ha… - jött a válasz, és dühösen kipillantott a kamerából, gyanítottam, a sminkes lány felé. 

- Ez komolyan gázabb, mint a Törpe egyik sminkje… Tudod, amiben úgy nézett ki, mintha behúztak volna neki. – valahonnan a távolból még hallottam néhány hangfoszlányt, amint az említett – gondolom – éppen melegebb éghajlatra küld, és mellé egy szék (?) feldőlését. Taka ezt a pillanatot választotta arra, hogy elhagyja az öltözőt. Mire én még mindig vihogva megkérdeztem: 

- A Törpe miatt lett mérges, vagy, mert lefikáztam a sminkjét? 

- Szerintem a kettő együtt verte ki nála a biztosítékot. – Taka egy laza mozdulattal magára vette a szemüvegét, és láttam, hogy már nem csak néz, de lát is – Te viszont jól nézel ki!

- Mernéd azt mondani a terhes feleségednek, hogy nem! – fintorogtam rá. 

- Látom, vicces hangulatba vagy! – mosolyodott el Taka is. 

A társalgásunk nem volt lehengerlően érdekes, amolyan rövid helyzetjelentésként lehetne leírni. Taka érdeklődött a suli felől, én elmondtam neki, hogy micsoda érdekes dolgokról tartottam előadásokat azon a napon, és büszkén hozzátettem, hogy csak egyszer kellett rövidítenem az órát az előrehozott pisiszünet miatt. Dőlt belőlem a szöveg. Valamiért sokkal több mondanivalóm volt, mint máskor. Persze az egésznek elég sok köze volt ahhoz, hogy Melody akkor már javában turnéztatta kis csipet-csapatát, Hime pedig készült a következő mangája adaptációjára, ami már nem csak mozgóképre érettnek tekintettek, hanem úgy gondolták a fejesek, hogy élő szereplős változattal is megpróbálkoznának. Persze Hime mindenképpen ott akart lenni a szereplőválogatáson… 

- És tudod mit mondott Hime? – kérdeztem nagy lelkesedéssel, Taka csak megrázta a fejét, amolyan Ő aztán végképp nem tudja, hogy a Démonnak mikor, mi jár a fejében – Azt mondta, hogy nem hagyja, hogy egy ilyen defektes orrú idióta alakítsa a főszerepet. 

- Igen, azt hiszem, Himéről simán el bírom képzelni. – válaszolta vigyorogva, majd a mosolya egészen elhalványodott. – Fáradtnak nézel ki. 

- Fáradt vagyok. – válaszoltam – A babák nem igazán hagynak pihenni. Keveset alszom mostanság. 

- Aludni azt én sem nagyon tudok… - kezdte Taka. 

- Bocsi, hogy rajtad nem látszik a húsz kilo vakolat miatt… - röhögtem. 

- Tényleg nagyon elemedben vagy! – sóhajtott, majd folytatta a mondandóját – Egyre azon jár az agyam, hogy milyen nevet adjunk a gyerekeknek. 

- Taka! – most én vettem hatalmas levegőket, hogy aztán lassan engedjem ki magamból – Megbeszéltük, hogy majd csak a születésük után nevezzük el őket. 

- Attól tartok, hogy, ha nem készülünk rá, akkor majd valami borzasztó nevet fogunk kitalálni… - hápogott – mondjuk, hogy Magatashi (Magatta ashi = görbe láb) vagy ilyesmi. 

- A lányunknak vagy a fiunknak álmodtad ezt a nevet? – kérdeztem röhögve. 

- Nem érzed át a problémát! – mutatott rá a lényegre. 

- Hát nem igazán! – vihogtam tovább, és mélyen hallgattam. Ugyanis, ahogy megtudtam, hogy az egyik gyermekem lány lesz, a másik pedig fiú, én már pontosan tudtam, hogy fogják őket hívni, viszont tartottam Taka ellenkezésétől. Pontosan ezért is találtam ki, hogy ne foglalkozzunk a névadással. – Oh tényleg! – váltottam gyorsan témát – Anyám jövő héten jön. 

- Minek? – sosem értettem Taka miért olyan ellenséges az anyámmal, amikor szinte sosem találkoznak. Biztosra vettem, hogy a gondolat, hogy az anyósa, már elég negatívvá tette szegénykémet. – Még három hét van a szülésig!

- Igen, de eljön, hogy segítsen megpucolni az ablakokat. – vágtam rá teljesen természetesen. 

- Minek?

Nem igazán értettem, hogy Taka mit nem ért a dolgon, elvégre évek óta együtt éltünk, és én évek óta ugyanakkor pucoltam az ablakokat. Az egésznek volt persze némi európai beütése. Elvégre anyu azért pucoltatta az ablakokat ősz végén, és tavasszal, mert amíg apával éltek együtt, ott is akkor pucolták. Az őszt nem igazán kell megmagyarázni. A karácsony előtti időszakba bele tartozott az is, hogy egy hatalmas takarítással tegyük szebbé a környezetünket az ünnep előtt. Anyunak viszont a tavaszi nagytakarításról, más néven a Húsvét előtti nagytakarításról, fogalma sem volt. Nem tudta, mi az a Húsvét… hiszen semmilyen látszata nem volt az egésznek, nem úgy, mint a karácsonynak… viszont megtartotta azt is… 

- Hogy hogy minek? Ősz van! – vágtam rá egyből – Őszi nagytakarítás. 

- Tényleg nyolchónapos terhesen kell neked létrát mászva ablakot pucolnod? 

- Ezért jön anya. – értetlenkedtem.

Hatalmas robajra lettem figyelmes és arra, hogy Taka megint erősen bámul a kamera fölé, majd meghallottam a zörgés okát is: 

- Oh még talpig felöltözve… - jött a távoli hang, ami összetéveszthetetlenül a Taknyosé volt – kicsit gyorsítsátok fel a webkamos szexet… mindjárt kezdünk. – majd azzal a lendülettel becsukta maga mögött (legalábbis reméltem, hogy maga mögött) az ajtót. 

- Szerinted, mit gondolt? – kérdeztem Takától – Hogy Te fogsz nekem vetkőzni, miután magadra rángattad a göncöd? Vagy én fogok? Biztos beindulnál a terhes csíkjaimtól. – vihogtam. 

- Oh és Ő még a jobbik fele, hidd el! – mondta fáradtan Taka, majd hozzátette, hogy a Dobost és a Törpét nem lehet lelőni, úgy pörögnek; a Taknyos állandóan ontja az idióta poénokat, amik csak szerinte viccesek, mindenki más szenved tőlük; a másik gityósuk pedig vagy szóban ámítja a csajokat, vagy hülyeségekkel írja tele a Twittert, számára egyik sem tűnik túl nehéznek. 

- Szegény Te! – ironizáltam. 

- Igen! Szegény én! – Taka ritkán vette az iróniát – De nemsokára jön a szünet. – lelkesedett. 

- Amikor is, majd két gyerek fog a füledbe kánonban ordítani! – fejeztem be a gondolatot – Hidd el, vissza fogod még sírni a bandatársaidat! 

Taka csak legyintett, majd közölte, hogy most már tényleg ideje menni, mert meg akarja még nézni a beállításokat… 

Hihetetlenül féltékeny lettem. A gondolat, hogy éppen koncertre készül – még akkor is, ha koncertet tartani biztos nem annyira élvezetes, mint a közönség soraiból végigtombolni – feldühített. Igazságtalannak tartottam, hogy amíg Ő szórakozik, addig én mozogni is képtelenül fekszem a kanapén, és persze ez mind az Ő hibája! Önkéntelenül csillantak fel előttem az utolsó koncertem emlékei.

Akkor még kevésbé voltam terhes. A Törpe bemutatkozása után jött rám az inger, hogy én őt nem kiabálni szeretném hallani, hanem mondjuk énekelni, néha hörögni, mellé pedig látni szeretném azt, ahogy egyszemélyes színjátszó körként vonaglik a színpadon. Akartam valamit a színpadi villódzásból, a hangok egymásutánjából, az őrjöngésből, a kilövellő arany szalagokból, a közönségbe spriccelt vízből. Koncertre akartam menni! 

Taka pontosan úgy nézett rám, mint ahogy épeszű ember néz az éppen terhes barátnőjére, amikor az közli, hogy ő bizony most – vagy inkább körülbelül egy hónap múlva – el akar menni egy hangos helyre, ahol mindenfelől összenyomhatják, és ott akar headbangelni meg ugrálni lehetőleg csini tűsarkúban. 

- Ugye most csak viccelsz!? – nézett rám kétségbeesetten. 

- Most miért? – értetlenkedtem – Ott akarok lenni a turnényitó koncerten az első sorban! 

- Csak szeretnéd! 

Taka ezzel lezártnak tekintette a beszélgetésünket. Én pedig kicsit morcos voltam, hogy ha nem tőle fogok jegyet szerezni, akkor vajon kitől… kicsit macerásabb lesz – gondoltam – bár biztosra vettem, hogy azért egy bandatag feleségét – habár a gondolat születésekor még nem voltunk házasok, viszont a koncert időpontjára már túl voltunk a gyűrűcserén – úgyis be fognak engedni. A koncert napjára már mindent elterveztem, amolyan árnyként képzeltem el az egészet, egy nagyon csini kis ruciban, ami még éppen rám jött… gondolhattam volna, hogy Taka bele fog köpni a levesembe. 

Hallottam, hogy Taka ébresztője megszólal, de nem foglalkoztam vele… csak nyugodtan fordultam a másik oldalamra, és próbáltam még néhány percet aludni, amikor megéreztem a hideg levegőt végigsuhanni a hátamon. Taka elhagyta az ágyat. Nem foglalkoztam vele. Úgy gondoltam, hogy miután Ő lelépett, nekem még lesz néhány órám, hogy kiérjek a helyszínre, és megkezdjem a telefonálgatást, hogy bekerüljek, lehetőleg a színpadhoz elég közel, hogy a Törpe akár le is tudjon köpni… Arra viszont nem számítottam, hogy a férjecském – mert akkor már az volt – szépen besétál a szobába, egészen az én oldalamig. Leguggolt – noha nem láttam a lehunyt szemeim mögül, csak a neszekből következtettem – és lágyan megsimogatta az arcom, majd kaptam egy gyengéd kis csókocskát is. 

- Lassan indulnunk kell. – szólt nagyon fáradtan, én pedig értetlenül pislogtam rá néhányat. 

- Miről beszélsz?

- Ismerlek már! – kezdte a magyarázatot – Ha nem én viszlek, valakivel beviteted magad, és akkor tuti, hogy a közönség közepén fogsz tombolni… így aztán úgy gondoltam, hogy elviszlek magammal, és szépen a VIP szobából megnézheted a koncertet a kivetítőről. 

- De annak úgy semmi értelme! – tiltakoztam – Hát nem érted, hogy én a bőrömön akarom érezni az izzadságotokat!? – felháborodásom közepette felültem az ágyban, Ő pedig mellém telepedve támasztotta a homlokát az enyémhez. 

- Én értem miről beszélsz – pont úgy szólalt meg, mintha egy óvodásnak magyarázna – sőt meg is értem. De tényleg úgy akarod ezt véghezvinni, hogy két pici baba van a pocakodban, nem mellesleg a MI két pici babánk? 

- Cö~

- És ha valami bajuk lesz? – próbált Taka észhez téríteni. 

- Ugyan mi bajuk lehetne? – kérdeztem. 

- Láttalak én már koncert után kék-zöld foltokkal… 

Ez volt az a pillanat, amikor szó nélkül kibújtam az ágyból, és elkezdtem készülődni. 

Taka a kocsiban kitanított. Mikor és hol jelenhetek meg, és persze amennyire tőlem telik a kamerákat próbáljam meg kerülni, mert lehet, hogy kiadják ezt a fellépést is, és nem szeretne magyarázkodni. Én persze bőszen bólogattam, és, amikor odaértünk a stadionhoz, jó kislány módjára vártam meg, amíg Taka kiszáll a kocsiból, végigkísérteti magát a kamerással egészen az öltözőig, és csak utána indultam meg, nyakamban a staffosok kis bilétájával, így aztán mindenhova beengedtek. Már éppen az öltöző előtt jártam, amikor is meghallottam a veszekedést, és annak tárgyát… 

- Tényleg képes voltál magaddal hozni azt a hülye libát? – a hangból pontosan tudtam, hogy a Törpe akadt ki. 

- Az a hülye liba egyetemen tanít! Okosabb, mint mi együttvéve! – védett Taka, ami igazán jól esett, bár én nem ezt emeltem volna ki. – Egyébként is Téged akart látni, szóval, ha lehet, legyél vele egy kicsit kedvesebb. 

- Cö!

- Különben sem én vagyok az egyetlen házas ember a bandából, szóval értékelném, ha nem pont az én feleségemre fújnál! – Taka szájából ez a mondtad egészen durván hangzott még az én fülemnek is, bár erősen kattogtak a kerekek a fejemben, hogy vajon melyikük? Nagy hallgatózásomban, egészen közel hajoltam az ajtóhoz, és próbáltam azt a fülemet a falaphoz szorítani, amelyiket jobbnak sejtettem. Ezzel a mozdulattal szembe találkoztam a Dobossal, aki szintén az én pozíciómban hallgatózott. Tátogtam egy amolyan UPSZ-t. Közben pedig az agyam is a program végére ért, és kérdőn néztem rá, de csak tátogva érdeklődtem meg, hogy esetleg Ő lenne-e az a bandatag, aki nem a sztájliszt kedvéért hord gyűrűt. Bólintott. Azt hiszem, meglepődtem. Nem is azon, hogy pont Ő házas, őszintén szólva róla el tudtam képzelni, a többiekről annyira nem, inkább azon, hogy ezt így egy ajtó előtt hallgatózva bevallja egy vadidegennek. Én viszont pofátlan módon még egy miótát kipréseltem magamból, Ő pedig három ujját mutatta fel. 

- Éve? – sosem gondoltam, hogy képes vagyok hang nélkül sipítani, de mindig tanul magáról az ember valami újat. 

- Igen – vigyorgott, aztán betessékelt az öltözőbe. – Nézzétek kivel találkoztam az egyik folyosón. 

Komolyan zavarban voltam. A Taknyos intett felém, elvégre mi igazán haverságban álltunk; a Törpe tüntetőleg elvonult az egyik sarokba; a Férfiállat továbbra is pengetett valamit, a szájából lógott ki a cigi, és erőteljesen nem foglalkozott velem; a Dobost elhívta az egyik staffos mellőlem; Takát pedig behúzták a sminkesek a székbe. 

Én tényleg próbáltam beleolvadni a tapéta mintáiba, bár egészen nehéznek tűnt a feladat, tekintve, hogy a fal csak le volt meszelve, egyetlen alakzat sem díszítette. Végül egy lány lépett hozzám, aki nem tűnt staffosnak: a haja sötétbarnára volt festve, kellemesen feltűzte, csak az oldal frufruja legyezte a homlokát. Egy hosszabb lágy anyagú szoknya volt rajta, egy magassarkú papuccsal, és egy világos felsővel. 

- Gyere, megmutatom a helyünket! – szólított meg, én pedig követtem szótlanul. 

A kihangosító bokszhoz mentünk, én csak bámultam, ahogy a lány két székre mutatott, ahol nyugisan helyet foglaltunk, és meglepve hallgattam, ahogy semmiségekről kezdett el csacsogni. Csak néztem őt, és nem tudtam, hogy tudnám szépen megfogalmazni a kérdést…

- Oh de neveletlen vagyok! – nevetgélt – Be sem mutatkoztam! – bocsánatkérésként meghajolt ültében egy picit, majd folytatta – A nevem Megumi. Én vagyok… - elhallgatott. A tekintete a színpadon állt meg. Végignézte, ahogy az érkező végigsétál a felületen, beül a dobok mögé és onnan hallgatja a neki magyarázó technikust. 

- Te vagy a felesége? – mutogattam a színpad felé, ő pedig csak bólintott. 

- Szóval novemberre várjátok a babát? – meglepődtem a kérdést hallva, ennyire látszik rajtam, hogy ránézésre megmondani, vagy ennyit beszélnek a bandatagok Taka magánéletéről?

- Igen, november 16-ára, de babákat. – válaszoltam. 

- Oh szerencsések vagytok. – sóhajtott. 

- Ti nem…?

- Már két éve próbálkozunk, hiába. – vágta rá a ki nem mondott kérdésemre. Én pedig akkor jutottam el arra a pontra, hogy túl sok volt nekem ennyi információ. Szerettem a bandát, a tagokat, az egész csillogást, és azt, hogy nem tudok róluk semmi konkrétumot, persze Takán kívül. Az egész varázsos légkört képes volt eltörölni egy kis bennfentes felvilágosítás. Megumi pedig szeretett csacsogni. Igazából valamilyen szinten úgy éreztem, hogy lelki társaknak tekint bennünket, akiket összeköt, hogy ugyanazon banda tagjainak vagyunk a feleségei. Én viszont egyáltalán nem éreztem ezt a fajta összetartozást, és bármennyire volt Megumi szimpatikus teremtés, csak annyit tudtam a nap végén róla, hogy képes volt letörni az én eszményképeimet. Megbocsáthatatlan! 

Persze, ahogy felvillantak a fények, és elkezdődött a koncert, már egyáltalán nem érdekelt egyik véletlenül megtudott titok sem, és csak a színpadon történő dolgokkal foglalkoztam. 

Furcsa volt! Számomra a koncert nem ezt jelentette. Nem éreztem azt a megmagyarázhatatlan izgalmat a testemben, nem éreztem, hogy a feszültségek lassan eltűnnek belőlem, nem éreztem utána azt a furcsa elégedett fáradtságot… az egész olyan nyugodt hangulatban telt. Komolyan, még otthon is nagyobb lelkesedéssel táncolok a TV előtt, mint ahogy most ültem nem olyan messze a színpadtól. Biztosra vettem, hogy Taka szervezte így, nagyon ügyesen elintézte, hogy még véletlenül se érezzem igazán koncerten magam. 

- Hallottam, hogy jobban szeretsz a közönség soraiban tombolni… - kezdte Megumi, amikor már ismét az öltöző felé vettük az irányt a koncert végeztével. 

- Igen. – mosolyodtam el – Úgy élvezetesebb, nem gondolod? – kérdeztem. 

- Én nem igazán szeretem azt a zenét, amit játszanak. – megálltam. Csak néztem az előttem lassan, egyenletesen sétáló lány alakját, és nem értettem már semmit. 

- Hol találkoztatok? – kérdeztem meglepetten, majd észbe kaptam – Várj! Inkább ne válaszolj! Jobb nekem a tudatlanság. – hebegtem.

Hazafelé vittek már minket a céges kocsival, amikor Taka vigyorogva nézte a csalódott arcvonásaimat, aztán végül csak megkérdezte, hogy milyen volt a koncert. 

- Életem eddigi legszarabb koncertje volt! – meglepődött – Komolyan ennél már az is jobb, amikor koncertfelvételt nézek otthon, akkor legalább nyugodtan énekelhetek, és táncolhatok, mert senki sem néz furán rám, de te – mutogattam dühösen rá – rám sóztad azt a sótlan menyecskét, aki még normális zenét sem hallgat, csak klasszikust, és nem, hogy tombolni nem lehet mellette, de még nyugodtan szórakozni sem! 

- Nem volt szimpatikus Megumi neked? – kérdezte felvont szemöldökkel. 

- De, nagyon aranyos. – válaszoltam – Semmi bajom nem lenne vele, ha nem az egyik kedvenc bandám koncertjén találkozok vele, amikor is közli, hogy Ő nem hallgat ilyesmit.

- Ezért imádják őt a srácok! – közli demokratikusan – Mert nem fan. 

- Engem pedig ezért utálnak… - tettem még hozzá halkan. 

Azt hiszem, megint elbóbiskolhattam, mert csak arra eszméltem fel, hogy eszméletlenül el kéne jutnom a mosdóig záros határidőn belül. Nem tudtam eldönteni, hogy a gyerkőceim rugdossák a veséimet újfent, vagy tényleg én ittam volna túl magam, mindenesetre úgy gondoltam, hogy muszáj leszek elhagyni a kanapét. Lassan tápászkodtam fel. Nehézen ment a dolog, mert annyi súlyfelesleget összeszedve az izmaim felmondták a szolgálatot. Szinte csak csúsztattam a lábam, amikor is valami furcsát éreztem, és egy nagy loccsanással valami trutyi a szőnyegen landolt. 

Pánikba estem. Taka kedvenc szőnyegét sikerült összemocskolnom, és az agyamban csak egy gondolat lebegett, hogy mivel fogom én ezt kiszedni a szőnyegből. 

Sosem tudtam berendezési tárgyakért rajongani, és egészen megrémisztett a gondolat, hogy valakit lázba tud hozni egy-egy váza, egy polc, vagy egy szőnyeg. Amikor Taka közölte, hogy nagyon vigyázzak a nappaliban lévő szőnyegre, mert az a kedvence, leesett az állam. Nem értettem, hogy miért van oda egy világos szőnyegért, aminek hosszú sörtéi voltak, és igaz, hogy nagyon puha volt, de gyanítottam előttem sem Kedvesem porszívózta, mert akkor nem érzett volna akkora szeretetet azért a mocsokért, amiben minden kis pöszmösz megakadt, és lehetetlenség volt normálisan rendbe tenni, arról már nem is beszélve, hogy ha ki akartam volna mosni, akkor azt csakis nyári nagy melegben lehetett, mert amúgy nem száradt volna meg soha a büdös életben. 

Aztán egyszer nagyon kanosan ért haza egy turnéról. Gyanítom elege volt abból, hogy állandóan az Ő combját mutogatják, ráadásul a haja is borzasztóan lányos volt, és legszívesebben szétvert volna valamit, csak azért, hogy bizonyítsa, hogy Ő bizony talpig férfi. Aztán egyszerűbb módszerhez fordult: leteperte a gyanútlanul előszobába mászó kedvesét a nappali szőnyegére. Puha volt és lágy… no nem az érintése, mert egészen bedurvult a drága, hanem a szőnyeg alattam. Arról már inkább nem meséltem neki, hogy milyen fejet vágott a tisztítós nénike – akihez elvittem a csudiszőnyeget, hogy mindenféle testnedvtől szabadítsa meg – amikor meglátta a foltokat rajta. 

Erős pánikomban végiggondoltam azokat a lehetséges dolgokat, amiket ráöntve nem lesz semmi baja a szőnyegnek. Először is: szőnyegtisztító. Bár megijedtem, hogy akkor az egész szőnyeget át kéne súrolni, plusz ki tudja, nem túl bíztató a tisztító színe sem, mi lesz, ha valami kárt tesz benne… 

Mindenféle gondolataim támadtak, a végén arra jutottam, hogy már csak az olló segíthet. De mi lesz, ha Taka észreveszi, hogy egy fél méterrel kisebb a szőnyege, mint volt? 

Muszáj voltam telefonos segítséget kérni. 

- Hime segíts! – kezdtem egyből, ahogy felvette a telefont. 

- Muszáj? 

- Épp pánikrohamom van, szóval ne szívózz velem! – nyivákoltam, majd belevágtam a probléma felvázolásával – Összekentem Taka szent szőnyegét. Mivel szedjem ki a foltot? 

- Mit öntöttél rá? 

- Semmit! 

- Akkor hogy lett dzsuvás? 

- Hát belőlem jött ki ez a valami! – válaszoltam bizonytalanul. 

- Elfolyt a magzatvized? 

- Gondolod, hogy ez az? – kérdeztem és gyanúsan méregettem a szőnyeget. – Még van vagy három hetem. 

- Te jó ég! Nincsenek fájásaid? 

- Milyen fájásaim? 

Hime még belekáromkodott valamit a telefonba, azután rám csapta a kagylót, és hiába próbáltam újra felhívni már nem vette fel. Mire tíz-tizenöt perc múlva kiért a mentő – kiderült, hogy a Démon Hercegnő úgy gondolta, hogy inkább nem bízná a véletlenre… no meg rám, hogy eldöntsük mi folyt ki belőlem, így inkább hívta az illetékest – már voltak fájásaim. Sőt, azt hittem szétszakadok, és ha őszinte akarok lenni nem igazán voltam magamnál. Még emlékszem, hogy egy szimpatikusnak tűnő mentősnek elrebegtem, két ájulásos időszak között, hogy milyen neveket szánok a gyerekeimnek, és ha meghalnék, akkor legyen olyan jó és közölje a férjemmel is, ha végre hazajön. Ő bőszen bólogatott, majd egy hatalmas tűvel közelített a karom felé, azt hiszem, nyugtató lehetett, mert onnantól kezdve semmire sem emlékszem. 

Ahogy kinyitottam a szemem minden hihetetlenül fehérnek tűnt. Nem éreztem semmit, csak néztem magam elé: a plafon igazán érdekes látványt nyújtott, főleg a rajta kirajzolódó minták miatt, amiket próbáltam megfejteni. Vajon tényleg ott vannak, vagy csak az én szemem idézi őket a lemeszelt falfelületre?

Nem tudnám megmondani, hogy mikor vettem észre Taka alakját, aki ott aludt egy elég kényelmetlennek kinéző székben. A ruhája szaggatott volt, és – habár valamilyen anyaggal takarta – biztosra vettem, hogy a combvillantós, fellépős maskarája van rajta. A haja egészen rasztaásnak nézett ki a sok hajlakktól, waxtól… meg ki tudja mit kentek még rá, hogy úgy álljon neki egy egész koncerten keresztül. A sminkjét már leizzadta, sőt talán próbálta lemosni is, de úgy tűnt a víz kevésnek bizonyult hozzá. Még viccesebb volt, mint, amikor Skype-on beszéltünk. 

Taka mintha csak megérezte volna, hogy őt nézem, lassan kinyitotta a szemét, és szinte egyből rám emelte a tekintetét, elmosolyodott, mikor látta, hogy ébren vagyok, és közelebb húzta a széket az ágyamhoz. 

- A babák jól vannak. – felnéztem rá, aztán néztem, hogy tényleg, mintha nem nyomnának belülről, és ahogy végigpillantottam a kórházi ágyneműn, tényleg kevésbé dudorodott a hasam, mint előtte. Egyszer valahol azt olvastam, hogy akkor vagy már túl kövér, ha a hasadtól nem látod a lábad… terhességem alatt nem láttam, akkor viszont… igen. Ahogy magamban vigyorogtam feltűnt valami más is… 

- Taka! – vált síróssá a hangom. Úgy tűnt a hiszti-rohamok elkísérnek még egy darabig – Ez… - erősen indexeltem az infúzió felé. 

- Semmi baj! – nyugtatott Taka, és próbált rávenni, hogy inkább a másik irányba nézzek, mondjuk rá, és ne a kezemre, amiből kiállt egy tű – A doki szerint nagyon ki vagy száradva. 

- Biztos – kezdtem röhögni – subidubizott, amikor betoltak a mentősök, azt hiszem aztán kezdett tisztulni a kép a fejemben, hogy valami nagyon nem stimmel – De Te hogy kerülsz ide? 

Taka pedig mesélni kezdett. Éppen a koncert első része véget ért, amikor is készültek az encore-ra. Már a Taknyos és a Dobosuk megnyitotta a szokásos kis részükkel a dolgot, amikor már Ő is szépen beállt a saját oldalára, ráaggatták a gitárját is, amikor valami isteni szikra következtében a mobilját kérette az egyik staffossal. A kezében tartva látta, hogy új üzenete érkezett, és ahogy kinyitotta a vizuális borítékot, aminek a feladója Hime volt, egyből kikerekedtek a szemei. Az üzenet kb. így szólt: „Megindult a szülés. A doki szerint valami komplikáció van. Hanát felvágják.” Taka pedig ebben a pillanatban kapta meg a jelet, hogy mehet a színpadra, Ő pedig fogta magát, és gitárt lerakva elrohant a kijárat felé…

- Ha hallottad volna milyen lebaszást kaptam! – temette az arcát a kezei közé. –Yuu pedig a háttérben röhögött, hogy majd máskor megfontoljuk az ötletét. Azt mondta, cseréljünk és menjünk be a másik oldalról, Ő az enyémről, én az övéről… akkor nem tudtam volna ellógni. 

- Szegény Te, a Törpe jól lekiabált! – vihogtam, aztán lehervadt a vigyor a képemről – Akkor most engem még jobban utál, sőt nem csak Ő, de a többiek is, és még a rajongók is, akik már örültek az encore-nak…

- A rajongók csak annyit tudnak, hogy családi vészhelyzet miatt maradt el az encore… a srácok pedig egyből imádtak, miután elküldtem a képet Sayuról és Shinről. 

- Haragszol, hogy nélküled döntöttem el a nevüket? – kérdeztem félénken. 

- Nem. – kezdte – De ugye Shint nem Amano Shinjiről nevezted el…

- Kiről? – kezdtem gondolkodni, hogy honnan is ismerem én ezt a nevet, aztán beugrott – Te jó ég! – végigszáguldott a testemen a hideg – Nem, nem és nem! 

- Megnyugtató! – vihogott Taka a reakciómat látva, és úgy tűnt meggyőztem. 

Sosem mondtam el az igazat a névválasztásomról neki…