Téveszmék II. - 14. fejezet

Miért?

Az ébresztő hangosan törte meg süvítő szél hangját, ami az álmomban borzolva hajlította meg a színtelen sövény ágait. Melody csengője dallamosan betöltötte a szobát, én pedig kénytelen voltam elsétálni az ajtóig magammal húzva a pokrócot. Az ajtót kinyitva egy sötét papucs nézett rám, erősen koncentrálnom kellett, hogy képes legyek az alig szemeimet feljebb tornázni:

- Taka? – Az arca éber volt, a szemei komolyan csillogtak, az én gyomron pedig abban a pillanatban kezdett el liftezni… 

- Van valami, ami hozzád került, de mindenféleképpen szeretném megtartani. – kezdte. 

- Mi lenne az? – Dühös voltam, hogy ilyen hülyeségért képes volt felverni vagy egyáltalán ide jönni. 

- Te. 

Útnak indult egy könnycsepp a szememből, végigáztatta az arcomat, majd még egy bátor csepp gurgulázott az előző után. Gyorsan hullott egyik a másikat követve, megszámlálhatatlan nedves csíkot hagyva az arcomon. Taka egy lépéssel elém került és átölelt: az illata bekúszott az orromba, az ujjaim közé szorítottam a rajta lévő pólót, éreztem a testéből áradó forróságot, és valami eltört bennem. Úgy zokogtam fel, mint egy kisgyerek, hatalmas krokodilkönnyeket hullajtva. Annyira jól esett Taka közelsége, a lassú ringatózás, amivel csitítani próbált, és a hangja lágy dallama: 

- Kérlek, ne sírj! Sosem tudom, mit kéne tennem, amikor sírsz. 

Hiába jutottak el a szavai a tudatomig, képtelen voltam abbahagyni a zokogást. Taka ölelésében pedig újra és újra végigrázott a könnyek árja. Taka nagyot sóhajtva botorkált el velem a kanapéig, ahol az érkezéséig fetrengtem, majd lehuppantunk mind a ketten rá. Próbált nyugtatni: simogatta a hátam, lágyan masszírozta a tarkóm, amikor sikerült a hozzá préselt testemtől valamennyire messzebbre helyezkednie, letörölte a könnyeket az arcomról. Még meg-megremegtem a sírás után. Reszkettek az ajkaim, alig bírtam kiejteni azt az egy szót: 

- Miért? 

Ő ismét nagy levegőt vett, egyenletesen engedte ki a szoba csendjébe, végigvetette a hátát az ülőalkalmatosság formája szerint, a szeme egy távoli pontba révedt… Akkor már tudtam: vizsgáztatok. Pont olyan képet vágott az uram, mint egy-egy vizsgán a diákjaim. Taka készült erre a beszélgetésre, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam, hogy elkezdje. 

- Te szereted a tengert – kezdte kicsit érdes hangon –, szereted a csendet, a nyugalmat, az illatokat, az élet lassú hömpölygését. – Fogalmam sem volt, miért hozza ezt fel. – Tudtam, hogy valami merőben más kell, valami hatalmas dolog, amivel ki tudlak ugrasztani ebből az idillből. – Várakozóan pillantott rám a szeme sarkából. 

- Ezért adtad be a válópert? – képedtem el.

- Nem voltam biztos benne, hogy ha meghívnálak Tokióba egy teára, eljönnél-e. – Rántotta meg a vállát. – Bár akkor még nem gondoltam volna, hogy ennyire határozott leszel. Elbizonytalanodtam. Azt gondoltam, hogy a saját csapdámba estem bele. Annyira higgadt voltál, annyira tudatos… Megijedtem. Úgy viselkedtél, mint aki tényleg akarja ezt a válást. – A tekintetével ismét az ismeretlent pásztázta, majd egy halvány mosollyal az arcán folytatta. – Amikor odajöttél hozzám a kávéautomatához… Rájöttem, hogy ugyanolyan kétségbeesett vagy, mint én. A szemed elárult. A hangod szinte beleremegett abba az egy mondatba, és ahogy a nevemet ejtetted ki… Takának szólítottál, nem a férjed voltam, vagy Takashima-san, csak Taka és ez valahogy megnyugtatott. 

- Azt hittem, gyűlölöd, ha így hívlak. – kotyogtam közbe. 

- Gyűlöltem is! – vágta rá. – Mert magam előtt láttalak, amikor először szólítottál így. Tudom, hogy akkor esélyt adtál nekem és a kapcsolatunknak, de azóta… – Rágcsálni kezdte az ajkait, kereste a szavakat. – Gyűlöltem magam, amiért elveszítettem a bizalmad, hogy elszúrtam mindent… Már nem érdemeltem meg, hogy Takának hívj! 

A hangja elhalt a csendben. Próbált erőt gyűjteni, én pedig támogatóan a mellettem lévő kézfejét kezdtem cirógatni. 

- Borzasztó arra felébredni, hogy akit a legjobb barátodnak hittél éppen próbál belefojtani egy kád vízbe! – Muszáj voltam rákapni a tekintetem. Nem tudtam, hogy most csak szórakozik, vagy komolyan mondja. – Még a kézi tus fejét is felém irányította – folytatta – had zúduljanak rám a hideg tűcseppek. Nem tudom – komorult el a hangja. –, hogy azon a napon hagytál-e el, vagy az azt megelőzőek valamelyikén. Túl sokat ittam… Már elmúlt a részeg mámor, csak a másnaposan induló reggelek voltak és az első néhány üveg kibontásának mozzanata. – Még mindig csendesen fürkésztem a tekintetét. Mégis mit akar kihozni ebből? – Akira rettentően megszidott – vigyorgott. – De komolyan! – nézett rám, mintha nyomatékosítani akarná a szavait. – Anyám nem szidott le úgy soha, mint akkor Ő. Kai pedig mellette állva bólogatott talpig feketében, mint aki gyászol. A vége felé Akira vállára tette a kezét, gondolom, ezzel akarta fékezni a dühét, mintha azt mondta volna, hogy „Elég lesz már!”. Aztán átvette az irányítást és szépen, szelíden a kai-mosollyal az arcán közölte, hogy minden kommunikációs eszközömet összegyűjtötte, kikapcsolta, bepakolta egy táskába és feltett szándéka haza vinni magához, csak előtte elvisz engem egy nagyon kellemes hegyi „meditációs központba”, ahol majd „foglalkoznak a problémámmal.”

- Elvonóra küldtek? – törtem meg a beszámolót. 

- Nem! – tiltakozott. – Életmód tanácsadásra. Persze tiltakoztam, hogy nincs nekem semmi bajom, erre Akira a fejemhez vágta, hogy miattam csappant meg a zöldségkészlete, mert neked jegelni kellett a szemed. – Csak félve mert rám nézni, nagyon lassan nyújtotta felém a kezét, majd visszahúzta. Vezetnem kellett az ujjait, hogy végül végigsimítsa őket a sebem helyén, amit Ő okozott ugyanazokkal az ujjakkal. – Végül Kai volt az – folytatta –, aki hatni tudott rám. – A kérdő tekintetem láttán elmosolyodott. – Előkapta a telefonját miközben mesélte, hogy Ruki mennyire mérges rám, hogy tönkre akarom tenni az Ő féltve őrzött, imádott bandáját, ezért felajánlotta, hogy szívesen elrugdos bárhova, ahol segítséget kaphatok és nyugodtan hívják a nap huszonnégy órájában bármikor… Tudod, hogy milyen félelmetes tud lenni! – Még talán a hideg is kirázta a gondolatra. 

- Igen, igen. – vigyorogtam – Ruki tényleg félelmetes egy Törpe! 

Taka rosszallóan nézett rám, de az arcomon húzódó vigyor őt is mosolygásra késztette. 

A „meditációs központ” távol esett Tokió zajától egy eldugott zöldövezetben, ahol szép japánkert fogadta az oda látogatókat. Kellemes zöldárnyalatú fák, formára nyírt cserjék, kövekkel kialakított járdák és persze egy kis tó, híddal és koikkal… már Taka leírása alapján is remek helyszíne lehetett a meditálásnak. 

- Én viszont képtelen voltam nyugton ülni. – váltott a hangja. Meglepett. Taka már az első perctől elvarázsolt figurának tűnt. Olyan embernek, aki könnyedén eltűnik a saját maga alkotta kis világban, talán ezért döbbentett meg, hogy egy ilyen környezetben miért nem tudott kikapcsolni. – Vagy három napot végigpuffogtam – folytatta –, hogy kérem vissza a telefonomat, aztán kicsit megenyhültem és csak a gitáromért sírtam, de a terapeuta azt mondta, hogy ezzel csak elvonom a figyelmemet az igazi problémáról. 

- Akkor ezért nem is hívtál… – tudatosult bennem – Küldtem neked egy képet… 

- Igen, tudom. – válaszolta, majd némi keresgélés után elém tolta a telefonját és háttérként a gyerkőceink játszadozó tengerparti képe mosolygott vissza rám. – A terapeutám szerint – folytatta, minta meg sem szakítottam volna a beszámolóját –, nehéz helyzetben voltam, hiszen általában az ember már akkor megy el „meditálni” mikor ráébred arra, hogy változtatnia kell, engem pedig tulajdonképpen rákényszerített a cég, hogy gondolkozzak el az életemen. Később jöttem csak rá, hogy a fickónak igaza van. Muszáj vagyok változtatni, és ez csak úgy megy, ha végiggondolom az utóbbi fél évet. – Vett egy nagy levegőt, majd folytatta. – Egy idő után elég tisztának tűnt a kép, először egészen nehéz volt beszélni róla, de végül még a terapeutám is rábólintott a rejtett összefüggésekre, amiket felismerni véltem. 

- Akkor tényleg csak meditáltál és beszélgettél? – kérdeztem. Reménykedtem benne, hogy rápirítottak az alkohol miatt, vagy legalább megemlítették neki, hogy a túlzott fogyasztás milyen veszélyekkel járhat. 

- Oh nem! – Nézett rám határozottan. – Először alig adtak enni, mondván tisztítókúrán kell részt vennem, mert a szervezetemben felgyülemlett a salakanyag. Mindenféle vizsgálaton kellett átesnem, hogy lássák, milyen meditációs programokon kell részt vennem, és a kialakított programot kellett követni. Persze voltak olyan időszakok egy-egy napon, amikor szabad meditáció volt, de még így is szinte állandó felügyelet alatt tartottak. Pedig, ha békén hagytak volna, olyan lett volna az egész, mint egy nyaralás, persze akkor nem biztos, hogy eléd merek újra állni. 

Taka számára lehetetlen küldetésnek tűnt, hogy rendbe hozzuk a házasságunkat, talán ezért is menekült az alkohol mámorába. Azt hiszem, a meditáció előtt egyedül önmagát hibáztatta a problémáinkért, de az a két hét rádöbbentette, hogy az érzéseink és a viselkedésünk elsiklott egymás mellett, hogy az egymásnak adott reakciónk voltak tévesek. 

- Tudtam, hogy valami baj van. – motyogott maga elé. – Elvégre sosem voltál az a magadba fordulós fajta. Mindig tudtam, hogy mit érzel vagy gondolsz, noha nem beszéltél róla, rád volt írva minden. Akkor viszont ott álltál előttem önmagad árnyékaként, mindkét kezedben egy-egy babával, és látszott, hogy teljesen szét vagy csúszva. – Az első mondat után még nem is jöttem rá, hogy visszakanyarodott a turné utáni első találkozásunkra. Csak később világosodott meg előttem, hogy már dalt váltott a fejében. Kíváncsian vártam, hogy magyarázza majd az elmúlt időszakot. – A nővérem azt tanácsolta, hogy hagyjalak békén. – Felnevetett. – Azt mondta, ha lehet, hozzád se szóljak, csak a háttérben munkálkodjak a kezed alá. A szülés utáni depressziód pedig magától el fog múlni. Tettem, ahogy mondta: takarítottam, amikor aludtatok, elmosogattam magam után, hagytam, hogy kerülj. – Mosolygott. – Aztán lekapcsoltam a babafigyelőt éjszakára – kezdte, de a hangja egészen elkomorodott. – tudtam, hogy Te úgyis olyan fáradt leszel, hogy nem veszed észre, ha valamelyik gyerkőc felébred, én viszont próbáltam éberebben aludni, hogy ha felsírnak, el tudjam intézni. Nem gondoltam volna, hogy már a harmadik napon magadtól fel fogsz ébredni… Annyira önmagad voltál akkor. – révedt el a tekintete. 

Én is emlékeztem arra az éjszakára. Hogyne emlékeztem volna? Azután tört el valami. Még évek múltán is fájt Taka akkori tekintete, az, hogy próbált elkerülni, hogy nem tudott egy levegőt szívni velem, hogy kilépett az életünkből…

- Olyan keservesen sírtál… - folytatta, én pedig értetlenül néztem rá. – Ki lehetett hallani a fürdőszobából, ahogy zokogsz, én pedig megbántam, hogy egyáltalán hozzád értem. Hagynom kellett volna még időt neked. Dühös voltam magamra, hogy letámadtalak, pedig addig még a tekintetemet is kerülted. – Csak félve nézett rám, mintha várt volna valamilyen visszaigazolást, engem viszont annyira megleptek a mondatai, hogy képtelen voltam megszólalni. – Próbáltalak kerülni, ami elég vicces, ha két ember együtt él. Hiába láttam, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, képtelen voltam elfogadni, hogy már nem úgy mosolyogsz, mint azelőtt… hogy már nem bírsz a szemembe nézni, hogy már nem úgy reagálsz a hangomra, vagy az érintésemre. Mindent megtettem azért, hogy ne kelljen ilyenekkel foglalkoznod… kivontam magam az életedből, amennyire csak tudtam. Ez volt az egyetlen, amivel én, mint zavaró tényező, eltűnhettem… reménykedtem benne, hogy ezáltal nem okozok neked több fájdalmat. 

- Taka! – szólítottam meg, de csak leintett. Ha már elkezdte, végig akarta mondani, én pedig megadtam neki ezt a lehetőséget…

- Egészen egyszerű volt a kerülési hadművelet… Kivettem a részem a munkából, talán sokkal jobban, mint máskor. Dalokat írtam, ezerszer elpróbáltam egy-egy szólamot, elmentem hülye interjúkra, és egy csomó képfelkérésnek is eleget tettem, még a kommentet is velem forgatták. – Mosolyognom kellett, tudtam, hogy mennyire utálja, amikor a külső keretmunkákban részt kell vennie. – Nem tudom, mikor kezdett hiányozni, hogy valaki kedvesen szóljon hozzám… talán csak akkor, amikor megjelent a színen Ő, a levakarhatatlan pióca. Először egy fotózáson találkoztam vele. Nem hiszem, hogy kedvesebb lettem volna azzal a lánnyal, mint bármelyik másik bámészkodóval, Ő mégis úgy gondolta. Elkezdett körülöttem legyeskedni, bevallom először nagyon idegesített. Nem szeretek hosszútávon jópofizni, a szerződésemben pedig benne van, hogy rajongókkal csak kedvesen, mosolygósan. Aztán valahogy jól esett, hogy figyelt rám. – Megcsuklott a hangja, én pedig már pontosan tudtam, hogy mi köze van ennek a lánykának a mi házasságunkhoz. – Valahol a lelkem mélyén azt reméltem, hogy megtudod, és féltékeny leszel… hiába mondtam a szemedbe, hogy igen is megcsallak, mintha nem is hallottad volna. Dühös lettem, és fájdalmat akartam okozni neked. Hülyén hangozna, ha azt mondanám, te löktél a karjaiba? – A szeme nem volt vádló, nekem mégis beleremegett a szívem a kérdésbe. Noha sejtettem, hogy az én eljegesedésem nagyban hozzájárult, hogy Taka máshol kereste a testiséget, de ennyire nyersen nem gondoltam volna, hogy rám zúdítja. – A vicces az – folytatta –, hogy ennek ellenére mégis nekem lett lelkiismeret furdalásom, akkor kezdtem el keményen inni… 

Néhány percig csak bámult maga elé, én pedig Őt néztem. A térdeire könyökölve támasztotta a fejét a tenyerébe, a haja csiklandozta a nyakát, a háta hatalmasnak tűnt előttem. 

- Tudod, Taka – simítottam végig a gerince mentén –, a depresszió egy furcsa dolog. Azt hiszem, a nővérednek nem húzódott el annyira, amikor a fiúkat szülte, mint nekem. És valószínűleg egészen máshogy is reagáltunk rá… - Taka nem fordult felém teljesen, mégis tudtam, hogy figyel rám. – Talán, ha rám kiabálsz, hogy mi a fenét csinálok, akkor előbb felébredek, persze most már ezt nem tudhatjuk meg. Elég ironikus, hogy pont én lettem terhes, aki azelőtt még gyereket sem tartott soha a kezében. Sőt! – Néztem Taka hátát kétségbeesetten. – Igazából, én nem is szeretem a gyerekeket. – Az uram ekkor döntött úgy, hogy a beszámolómhoz látnia kell a gesztusaimat is, felém fordult. – Aztán hirtelen ott volt kettő… fogalmam sem volt, mit kéne kezdenem. Elkezdtem az anya-szerepet elsajátítani, de annyira koncentrálnom kellett, hogy a többi szerepemet képtelen voltam normálisan végigjátszani. – Nem tudtam, hogy mondjam el neki… miért nem lehet egyszerűen lerajzolni az érzéseket? – Tényleg sírtam azon az éjszakán. De nem azért, mert fájdalmat okoztál, vagy mert belevájtál a lelkembe… Kellett nekem az az éjszaka, hogy tisztán lássak, hogy tudjam, fel kell ébrednem a depresszióból. – Taka csodálkozva nézett rám, én pedig egy fáradt mosoly keretében sóhajtottam fel. – Azt hiszem, ebből az esetből megtanulhattuk, hogy neked – mutattam felé – és nekem – mutattam magamra – sokkal többet kéne beszélgetnünk. 

Taka is elmosolyodott és egészen közel hajolt hozzám, az orra súrolta az enyémet, a szeme pedig tétován figyelt engem. Én voltam az, aki megszüntette a távolságot. Az ajkai pont olyanok voltak, ahogy emlékeztem rájuk: puhák és édesek. Egyre inkább felém fordult, hogy könnyedén végigfektethessen a húgom kanapéján, de a csókot nem szakította meg. Kicsit mozgolódott, végül dühösen pillantott az egyik irányba, a kérdő tekintetem láttán pedig bosszúsan megszólalt: 

- Egy kicsit zavar, hogy egy félig pucér pasas bámul a képembe. 

Először értetlenkedve néztem rá, majd követtem a pillantását, ami az egyik falon állapodott meg. 

- Jah, hogy Jooni? – kérdeztem. 

- Most komolyan, a húgod miért aggat egy életnagyságú félpucér pasit a falra? Nem zavarja? 

- Oh hidd el nekem, hogy nem zavarja! – vigyorogtam. 

- Engem viszont igen! – mérgelődött. – Nem mehetnénk haza?

***

Fáradt voltam. A meleg teljesen rátelepedett a tudatomra. A szemem előtt összemosódtak a betűk, alig bírtam odafigyelni az olvasott dolgozatokra. Az volt a második félévem a szülés után. Nem mondanám, hogy Taka kitörő örömmel fogadta, amikor közöltem vele, hogy feltett szándékom visszamenni az egyetemre dolgozni, noha ott kerek perec kijelentették a tényeket, ami szerint egyszerű óraadó tanárnál többre ne is számítsak. A férjem hozzájuk képest egészen kompromisszum késznek bizonyult a témát tekintve. Azt hiszem, mindketten rájöttünk, hogy sokkal egyszerűbb megbeszélni a dolgokat. Én javasoltam egy állandó dajka felvételét, aki majd felügyel a gyerekeinkre, Ő pedig lelkesen részt vett az összes lány és asszony meghallgatásán, aki betette a lábát a lakásban bébiszitter címszó alatt. Persze az ember nem bízza jó szívvel a gyerekeit idegenekre, ezért is örültem a hírnek, amikor Melody mesélte, hogy az egyik barátnőjének keres munkát, hogy megkaphassa a vízumot. Én felajánlottam Amynek, hogy vigyázhat a gyerkőceinkre, leigazolom neki az állam felé, Ő pedig felőlem olyan koncertre megy – miután én hazaértem a munkából – amilyenre akar. Amy boldogan vállalta a kihívást, Taka pedig morgott az orra alatt, hogy neki Amy is csak egy vadidegen.

Kettőjük találkozására úgy késültem, mint mikor Melody találkozott először Takával. Amy is ismerte a bandát, viszont a házasságomról nem sokat tudott. Az első találkozásukkor nem történt semmi különös. Egészen csalódott voltam! Amy jól nevelten bemutatkozott, meghajolt, ahogy azt Melody anno megtanította neki. Néhány japán mondatot még elszótagolt, szegénykémnek akkor még elég rosszul ment a nyelv, és kész. A férjem először csak bámult rá gyanakodva, majd rám emelte a tekintetét, és megkérdezte, hogy ez a lány, aki láthatóan még csak nem is töri a japánt, hogy fog kommunikálni a mi gyerekeinkkel. Megrántottam a vállam:

- Hát angolul! – válaszoltam, mintha mi sem lenne természetesebb. – Legalább kétnyelvű gyerekeink lesznek! – kuncogtam még hozzá. 

Még a második összefutásuk alkalmával sem borult ki a bili. Sőt Taka szinte egészen megszokta a furcsa kiejtésű lány ténykedését a gyerekek körül. Néha, amikor Melodyval csacsogtak, persze kiakadt, de egyébként nem különösebben zavarta. Persze Amynek is volt általában jobb dolga, minthogy velünk tölte az estéit. Szeretett koncertre járni, Melodyval csavarogni, Hime pedig elég sokszor a szépészeti tapasztalatát és ügyességét kérte kölcsön egy-egy frizura vagy körömfestés alkalmával. 

Egyszer valaki megkérdezte, hogy nem félek-e tőle, hogy ez a fiatal és csinos lány összeszűri a levet a férjemmel. Én csak legyintettem. Noha Amy valóban szép lány volt, és nem éppen apácának öltözve vigyázott a gyerekekre, tudtam, hogy Taka nem vetne rá szemet. Miért voltam benne annyira biztos? Nem tudtam volna ésszerű magyarázatot adni. 

Azt mondják, a bizalom törékeny, azt mondják, ha egyszer valaki bizalma elvész, onnantól mindig gyanakodni fog. Nem tudom, hogy kiben bíztam meg. Takában? Amyben? Magamban? Sosem gondolkoztam rajta. Valahogy reménykedtem benne, hogy az életünk jól fog alakulni. Sőt! Nagyon akartam, hogy jól alakuljon. Ha pedig az ember valamit nagyon akar, azért harcol, nem? Én pedig hittem az erőmben és Takájéban, hogy ezúttal sikerül a felépített családunkat működőképesként megőrizni. 

Amy legalább fél éve vigyázott a gyerkőcökre, mikor kibukott belőle a kérdés, hogy tulajdonképpen a férjem az-e, akinek gondolja. Sosem felejtem el, milyen arcot vágott, amikor a képébe köptem az éppen ivott teámat, mert annyira fojtogatott a röhögés, hogy nem bírtam lenyelni az utolsó kortyot. 

- Nem gondolod, hogy ezzel a kérdéssel egy kicsit megkéstél? – kérdeztem, amikor végre szóhoz tudtam jutni. 

- Eddig is sejtettem, hogy valami nagykutya… de őszintén szólva… ha nem lány, nem ismerem fel. – nézett rám bűnbánóan. Bár akkor már nem volt számára olyan nagy ügy sztárokkal találkozni, Melody megismertette mindenkivel, akivel csak Amy valaha is meg akart ismerkedni. 

A gyerekek ott ücsörögtek Taka szent szőnyegén és éppen próbáltak valamit építeni fakockákból. Anyámtól kaptak egy ládányi faépítőanyagot, elvégre a gyerek kreativitását azzal lehet a legjobban fejleszteni, mert ugye a kidolgozott játékok miatt elvész a fantázia csillogtatása. Had építsenek labirintust papucsokból, ha ahhoz van kedvük! És had játszanak kavicsokkal, ha az leköti őket! Nem kell túlkomplikálni a dolgot! Anya bölcsen egyszer megjegyezte, hogy amikor Ő volt fiatal anyuka még nem kellett a gyerekeket játszani tanítani… tudtak ők játszani maguk is! És a szülő boldog volt, ha a gyermeke csendben eljátszott a tengerparton a kagylókkal, és nem ment oda egyből jajongva, nehogy elvágja a kezét a kicsi. 

Taka kezében ott pihent egy sötétbarna akusztikus gitár. Zenét írt. Vagy legalábbis próbálkozott vele. A Törpe egy lágy számot szeretett volna az új single fődalának, viszont, amit addig vittek neki a srácok, azokkal nagyon nem volt elégedett. Taka dalai sem tetszettek neki, szerinte túl nyálasak voltak, Ő pedig nem csöpögni akart, hanem hatni. 

- És mit akar elérni? Hogy szexizhessen a színpadon egyszemélyes színjátszó körként, vagy a lányokra akar hatással lenni, hogy gyorsabban dobják le a bugyijukat? – kérdeztem Takát. 

- Nem tudom, mit akar! – dühöngött az uram – Nem is értem, hogy miért nem Ő írja meg az egészet! Szenvedjek én vele… 

- A többiek nem szenvednek? – kérdeztem gyanakodva. 

- Azt mondták, hogy Rukinak semmi sem jó, úgyhogy leszarják. 

Én röhögésben törtem ki, Taka pedig egy „nem érzed át a helyzet súlyosságát” pillantást vetetett rám. Mindenhova vitte magával a kis felvevőjét, hátha valami jó dallam eszébe jut, esténként pedig elpengette, hogy tényleg olyan jó-e, amilyennek akkor tűnt, amikor kitalálta. Általában nem tűnt olyan jónak… 

Egy kellemes dallam öntötte be a szobát. Taka mosolyogva figyelte a gyerekeket, ahogy játszottak, én pedig őt bámultam. Nem akartam megzavarni, attól féltem, hogy ha hirtelen mozdulatot tetszek, akkor eltűnnek a kezéből a hangok… Reménykedtem benne, hogy felveszi, vagy ha mégsem, akkor elégszer pengeti le, hogy a kezében maradjon a dallam.

Azt hiszem, akkor igazán boldog voltam. A mozaikom darabkái végre a helyükre kerültek. Egy időben sokat gondolkoztam, hogy mi vagyok én a mozaikom hasonlatában? Vajon egyszerű szemlélő lennék? Vagy maga a készítő? Abban a pillanatban viszont minden porcikámmal éreztem, hogy én is a mozaik része vagyok…