Téveszmék II. - 13. fejezet

Vége?

A sötét kiskosztümös, vékonykeretű szemüveges hölgyike nagyon kedvesen vezetett végig a folyosókon engem és az ügyvédem szerepében tetszelgő kölyköt, majd egy nagyvonalú gesztussal engedett be minket a tárgyalóba. Sajnálkozva még közölte, hogy a főnökének kissé elhúzódott egy fontos tárgyalása, de természetesen perceken belül megérkezik az ügyféllel együtt, addig foglaljunk helyet. 

A szoba szürke volt. Ez az egyetlen szó tökéletesen leírta az egészet, hiába tűzdelték tele a falakat színes pacákat ábrázoló képekkel, és hiába nyomták meg a szürke szőttes porszerűségét egy hatalmas, sötét tárgyalóasztallal, mit sem segített az összképen. A város színtelenül terült el az ablakok előtt, nem dobta fel a messzeségben felmagasló Tokió Torony vöröses tűhegye sem. Csak később jöttem rá, hogy valószínűleg az üveg volt némileg sötétítve, ezért tűnt olyan fátyolosnak minden mögüle. 

A kölyök leült. Egy kicsit megnyugtatott a tény, hiszen aggódtam, hogy esetleg elhagyja a legalább két számmal nagyobb öltönyt, amit viselt. Biztosra vettem, hogy kölcsönkérte valamelyik felmenőjétől.

De mit is vártam? Az ügyvéd kérdés megoldásában nem igazán tűnhettem körültekintőnek a környezetem szemszögéből: csak felhívtam az egyetemet, hogy nem tudnak-e egy tehetséges végzett ügyvédet előtúrni az elmúlt évekből, aki – mondjuk – kapcsolatok hiányában csak tengeti a napjait. Természetesen volt ilyen kölyök, akit sikeresen beszerveztem a képviseletemre. Már a telefonban rábólintott a dologra, pedig akkor még nem látta a papírokat. Valószínűleg ez volt az első és utolsó ügy, amire látatlanul vágott bele. Elvégre az én beszámolóm alapján ez valóban nem tűnt nehéz jogi kérdésnek, viszont amint meglátta a fejléces papírt, amit Taka ügyvédje írt, egyből összecsinálta magát. Először nem értettem, mire fel ez a nagy hebegés-habogás, aztán elrebegte nekem tudatlannak is, hogy a fickó Japán egyik legsikeresebb válóperes ügyvédje, akit mindig nagykutyák bíznak meg a válásuk lebonyolításával. Én csak vállat vontam: a mi helyzetünk tiszta sor, ha pedig Taka a pénzét akarja szórni, tegye azt… és ha méregdrága ügyvéddel akar megfélemlíteni, akkor próbálkozzon csak!

A sráccal ellentétben én nem voltam ideges: körülnéztem a szobában, beleolvasgattam a dohányzóasztalon heverő újságokba, nézegettem magam a falon lévő tükörben. Eszembe jutottak a bűnügyi sorozatok kihallgató szobái és az azokban elhelyezett tükör, aminek a másik oldalán mindig ott ült egy emberi lelket jól ismerő nyomozó, aki már az első ránézésre mindent tudott a gyanúsítottról. Önkéntelenül is azon gondolkoztam, vajon mit lát rajtam az a sztárügyvéd? Minek tart majd? Egy pénzéhes libának, aki a férje vagyonán szeretne meggazdagodni? 

A kezem ökölbe szorult, persze mindig is ügyesen uralkodtam a vonásaimon, most is igyekeztem teljesen higgadtnak tűnni, de akkorra már egyáltalán nem tűnt olyan egyszerűnek ez a feladat. Felrémlett az érettségim napja. Az előttem sétáló két ideges alak, és én, aki nyugodtan várt a sorára. Elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy a fickó vizsgáztasson, elvégre az az én munkám része volt! Izzadjon Ő, én nem fogok!

Az ajtó kinyílt. Az öltönyös alak alacsony volt, amolyan tucatember, amiből ezernyi rohangált az utcákon. Meglepődtem, hogy mennyire udvariasnak és alázatosnak tűnt, szinte figyelmeztetnem kellet magam, hogy elvégre Japánban vagyok, így botorság elvárni az amerikai filmekből ismert ügyvédeket. Rá kellett jönnöm, hogy ügyvédet valójában még csak a tévében láttam. Amint ráébredtem, hogy hiába várok én egy ördög ügyvédjét megszégyenítően önző és sikeréhes embert, már nem is érdekelt maga a tárgyalás. 

A fekete öltönyös ügyvéd és a sötétbe bújtatott titkárnő között fényes világítótoronyként tündökölt Taka. A szakadt farmerokat eltéve, egy barnás nadrágot viselt, hozzá pedig egy világos inget. A haja szépen vasalt volt, talán kicsit rövidebben száguldoztak a tincsei a füle mellett, mint emlékeztem, és kicsit világosabbnak is tűnt. Az elengedhetetlen napszemüveg miatt fogalmam sem volt, hogy a tekintete hova révedt el. Mindenesetre miután megszabadult a sötét lencséktől, már csak egy dolgot volt hajlandó bámulni… mégpedig a padlót. A szavak a torkomra forrtak. Csak néztem az előttem ücsörgő férjemet: a gondosan lefüggesztett szemeit, az asztal lapja alá rejtett kezeit, a lényéből áramló feszültséget, és már semmit sem értettem. 

Az ügyvéd szépen beterítette a hatalmas asztalt papírokkal, és nagyon fennkölten kezdett bele a beszédébe – amit hiába tűzdelt tele nagy szavakkal – csak arról szólt, hogyan is képzeli a tárgyalás menetét. A kölyköt mellettem egyre inkább kiverte a víz, legszívesebben a térdére szorítottam volna a kezem, hogy hagyja abba a rángatózást, végül nem bírtam tovább és belekotyogtam az ügyvédúr előadásába: 

- Kérem, ne hozza már a frászt a gyerekre! – kezdtem udvariasan – Direkt olyan szavakat használ, amitől még inkább zavarba jön. Talán inkább kezdjük el az érdemi munkát! 

Az öltönyös meglepődött, Taka pedig egy gúnyos kis mosolyt eresztett meg magának. 

- Kezdjük talán a vagyonmegosztással. – hadonászott a fickó a papírok felett, mintha egyetlen mondatommal eltüntettem volna a magabiztosságát. Sejtettem, hogy ez koránt sincs így, viszont az én idegeimen nem lehetett büntetlenül táncolni!

- Nem értem, miért hozza fel a vagyont. – Kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. – Bizonyára tisztában van vele, hogy noha házassági szerződést nem írtunk, de külön bankszámlát vezettünk. Egyetlen közös számlánk van, amit a lakás felújítására és a rezsire különítettünk el. 

- Valóban, de mi a helyzet az ingóságokkal? – kérdezett rá.

- A lakás a férjem nevén van. Semmi közöm hozzá. 

- Tudomásom szerint két gépjárművel rendelkeznek. 

- Igen, a férjemnek két autója van. – Egyik döbbenetből a másikba ejtettem a fickót, aki szemöldök ráncolva nézett végig rajtam, mintha csak próbálna olvasni a testtartásomban, hogy mégis mit akarok, ha nem a lakást meg a kocsikat. 

- A férje az egyik gépjárművet szeretné átruházni Önre. 

- Erre semmi szükség! – válaszoltam. – Ha elválunk, hazaköltözök az anyámhoz. Vidéken pedig minden gyalog-közelben van. 

- Úgy tudom, a munkája ide köti. 

- Iskolák mindenfelé vannak. 

- Feladná az egyetemi állását egy alacsonyabb iskoláért? Nem lenne ez túl nagy jövedelemkiesés? 

- Ne aggódjon! Nem fogok nagyobb összegű gyerektartást kérni. – Néztem azokba a semmitmondó szemekbe – Szerencsére a jövedelmem nem csak a tanári fizetésemből áll! 

- A gyermekek elhelyezéséről eddig nem esett egyetlen szó sem… miből gondolja, hogy Takashima-san nem kívánja magához venni őket? 

Elkapott az ideg. Azt hiszem, már a fejem is elkezdhetett lilulni, és a mély levegők vétele már egyáltalán nem hozták a várt megnyugvást. A kölyök mellettem tátott szájjal bámulta a fejleményeket, és azt hiszem, már kezdett aggódni értem. 

- Bizonyára tudja, hogy a férjem munkája lehetetlenné teszi két kisgyermek nevelését. És mivel több alkalommal is kijelentett, hogy ők kizárólag az ÉN kölykeim, így nem hiszem, hogy igényt tartana a teljes felügyeleti jogra. – Egyre inkább örültem, hogy annyi jogi baromságot néztem a tévében annakidején. – Természetesen nem fogom megakadályozni a láthatást, ha arra igényt tart. 

Igényt tartott. Meglepődtem, hogy mennyire szeretne beleszólnia gyerekek nevelésébe, noha amíg egy fedél alatt éltünk mindennemű segítséget megtagadott… vagy talán én nem engedtem, hogy segítsen?

Olyan lassan telt az idő. Az ügyvéd mindig előhozakodott újabb és újabb megbeszélnivalóval, én pedig már nagyon belefáradtam abba, hogy válaszolgassak az értelmetlen kérdéseire: kit érdekel, hogy melyikünknél marad a nászajándékba kapott váza? Úgy tűnt az ügyvédurat viszont nagyon is érdekelte minden apróság, én viszont szabadulni akartam. Szabadulni akartam a kétségbeejtő helyzetből. Abban reménykedtem, hogy Taka szeméből kiolvashatom a válaszokat, de Ő megtagadta tőlem ezt az apróságot is. 

- Nekem mindegy! – sóhajtottam fel a következő apró tárgy említésénél. – Legyen úgy, ahogy Taka akarja. 

Taka megrezzent. Azt gondoltam, talán abbahagyja a padló fürkészését is, de a tekintetét nem kaptam meg. Csak egy pillanatot, amit először nem tudtam hova tenni, majd arra gondoltam, hogy bizonyára a nevének említése miatt rezzent össze. Elvégre kérte, sőt követelte, hogy ne szólítsam így… 

Úgy éreztem a lift összepréseli a lelkem. A kölyök csak bámulta a tükörképét a fémajtó lapjában, az én gondolataim pedig egy helyben álltak. Miért? Az apró hang, ami az érkezésünket jelezte, megtörte a tért. Az ajtó kinyílt, és ahogy egy lépéssel elindultam volna a kijárat fel, a látvány letaglózott. 

A kávéautomatánál ott állt Taka kicsit görnyedten. Éppen az aprót próbálta kiimádkozni a zsebéből, hogy végre ihasson egy kis műlöttyöt, de úgy tűnt, csak nem sikerül neki hozzájutnia az éltető folyadékhoz. Mellé léptem, és a kezébe csúsztattam a pénztárcámból kihalászott érméket. Először talán nem is sejtette, hogy én siettem a segítségére, legalábbis a vonásai kissé megdermedtek, amikor meglátta a színesre lakkozott körmömet végigsiklani a tenyerében. 

- Taka! – Habár arra az egyetlen pillanatra vártam, mióta megkaptam az ügyvéd fejléces levelét, akkor mégsem tudtam olvasni a szemeiben. Megijedtem. – Tényleg ezt akarod? 

- Takashima-san! – szólt valahonnan a távolból az ügyvédje hangja. 

- Mennem kell… – dadogta, és a kávéjával együtt eltűnt a látószögemből. 

Melody lakása kellemesen hűvös volt a kinti meleghez képest, én mégis fáztam. A vidám falak hiába daloltak körülöttem édes színeket, belém égett az ügyvéd tárgyalótermének szürkéje. Talán pontosan azért jöttem a húgom üres lakásába… valahol a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy képtelen lennék bárki jelenlétét elviselni. Vágytam a könnyeket, hogy megáztassák a széteső életem foszlányait, az újra összeállított mozaikom darabkáit… De hiába akartam kimosni a szememből az értetlenséget, egyetlen csepp sem akart a segítségemre sietni. Sokszor voltam így gyerekkoromban is. Amikor elfogytak a könnyek, de a lelkemnek szüksége volt egy jó kis sírásra, én megadtam a kezdő lökést. Vajon én vagyok az egyetlen, aki fogkrémet kent a szeme alá, hogy elinduljanak a sós cseppek?

A tévé halkan csivitelt a háttérben, én pedig a kanapén ülve bámultam a mozgó képeket, bár egyet sem fogtam fel. Ennyi volt? A házasságom valóban csak egy marék papír és néhány tárgy, amik felett ítélkeznünk kellett, hogy menjen-e vagy maradjon? Nem bírtam elhinni, hogy Takának tényleg ennyit jelentettünk… 

Nem tudom, hogy sikerült elaludnom. Álmomban egy szürke labirintus falai között vesztegeltem. Színes pacákként fel-felvillantak a mágikus átjárók, amik a kijáratot mutatták, de amint megpillantottam egyet, furcsa, sötét öltönyös, szem nélküli őrök tűntek fel, hogy megóvják a másik világ tisztaságát… 

Az ébresztő hangosan törte meg süvítő szél hangját, ami az álmomban borzolva hajlította meg a színtelen sövény ágait. Melody csengője dallamosan betöltötte a szobát, én pedig kénytelen voltam elsétálni az ajtóig magammal húzva a pokrócot. Az ajtót kinyitva egy sötét papucs nézett rám, erősen koncentrálnom kellett, hogy képes legyek az alig szemeimet feljebb tornázni:

- Taka? – Az arca éber volt, a szemei komolyan csillogtak, az én gyomron pedig abban a pillanatban kezdett el liftezni…