Téveszmék II. - 12. fejezet

Az a bizonyos megcsalás

~ Tűz & víz ~

Kintről beszűrődött a hullámok lágy hangja, ahogy nyaldosták az aranyló homokot. A plafonon furcsa alakokat rajzoltak ki a nap bolondos sugarai. Fáradtan feküdtem végig az ágyon, elnyúltam, mint egy hatalmas nehézkes dunna, minden tagomban éreztem a vérem pezsgését, a kellemes fáradtság szétáradását. Csak lassan pislákolt a szemem. Néha a körülöttem lévő kékes falakat néztem, a plafonon cikázó fényeket, azt, ahogy a por bágyadtan szállt a fénycsíkokban. A fejem üres volt, talán ezért is volt minden olyan álombéli, mintha a tenger hullámain lebegve bámultam volna a felhők vonulását a fejem felett, minden olyan idillinek tűnt. Az ajtó halkan nyílt ki, én pedig csak sután vetettem oda a tekintetem, mosolyt csalt az ajkaimra a látvány. Magas volt, a bőre enyhén lebarnult a napon, a hajából apró vízcseppek indultak, amik végigperegtek a nyakán, a fedetlen testén, ott nyaldosták azokat a tökéletes kockákat, amik a hasát színezték, majd elhaltak a parányi cseppek a törölköző puha anyagában. Olyan szép volt, olyan fiatal, és olyan valóságos, amikor megszólalt: 

- Elaludtál?

Bassza meg! A szemem egyből kipattant, mintha legalábbis a halk hangja trombitaként harsogott volna a fülembe. Hogy a francba kerültem én egy tizenéves szobájába… pontosabban az ágyába majdnem pucéran?! Kénytelen voltam szembenézni a gondolattal, hogy az álomszerű délutáni szundim egyáltalán nem olyan álomszerű, mint én azt gondoltam… Még éreztem az ajkai nyomát a sajátomon, önkéntelenül is vizslatni kezdtem a vigyorra húzott száját, amivel engem csókolt. 

- Azt hittem, mire visszaérek, már nem leszel itt. – kezdte lelkesen. Gondolom az agyában valamiféle folytatása játszódhatott le az elmúlt óra eseményeinek. Komolyan nem értettem, hogy abból a helyes aprócska kisgyerekből, aki alig beszélt japánul, vagy ha mégis elmondott egy mondatot, legalább három koreai szóval is megtoldotta, hogy lett ilyen tini lányok nedves álmaiba illő idol-fiú. 

- Jun! – önkényesen kezdtem el így szólítani még gyerekkorában, amikor az édesanyja bemutatta nekem. Csak ennyit tudtam értelmezni abból a koreai hanghalmazból, ami a nevét volt hivatott jelölni. – Hogy csábíthattál el egy férjes asszonyt? – pánikoltam. Azt hittem, a terhesség alatti pánikrohamokon sikeresen túl voltam, akkor ébredtem rá, hogy mekkorát tévedtem. 

- Ugyan már! – Ő ugyanúgy vigyorgott, mint amikor egy héttel azelőtt megérkezett a nagymamájához Koreából és újra találkoztunk. – Mindenki tudja a faluban, hogy el fogtok válni! 

- De mi nem fogunk elválni! – A határozottságom még engem is meglepett.

- Akkor mégis mit keresel az ágyamban? – kérdezte sejtelmesen, én pedig akkor már pontosan tudtam a választ. 

Annyira ártatlannak tűnt, ahogy ott ült az asztal mellett és próbált nagyon koncentrálva angolul csevegni velem. Az egész egy tiszta felkéréssel indult: a kedves, okos, éppen itthon lévő Hana segít a nyáron is szorgosan tanuló Junnak az angolban, mert Ő nem boldogul vele egymaga. 

Mégis hogy volt képes egyik percről a másikra levetkőzni ezt az ártatlan jó kisfiús külsőt? És hogy volt képes a szemében csillogó csodálatot felcserélni valami vággyal teli izzássá? Fogalmam sincs. Visszagondolva, azt hittem, hogy biztosan én nem ismerem már fel azokat a bizonyos jeleket. Bár elég nehéz észrevenni, hogy az ellenkező nem vonzónak tart, ha önmagunkat sem tartjuk vonzónak. Nem tudnám felidézni azt a pillanatot, ami elindította a lavinát a fejem felett. Nem tudom, hogy én sugároztam-e magamból valami aligférfiakra ható bűverőt, vagy Ő döntötte már el az első pillanatban, hogy bizony megfektet, bosszúból, amiért nem adtam neki a fele csokimat még pelusos korában. Mindenesetre abban a pillanatban Jun nőnek látott, én pedig nőnek éreztem magam, mint már régóta nem… 

Az ajkai másak voltak. Talán teltebbek, de más formájúak, akaratlanul is eszembe jutottak a Himével folytatott jóízű beszélgetések, hogy a koreaiak mennyire szeretik átszabatni magukat. Jun pedig boldogan újságolta, hogy egy kiadónál gyakornoki tanulmányokat végez. Az ujjai puhán siklottak a bőrömön, nem éreztem rajtuk azt a szokott keménységet, vagy a körmök érdességét. Selymesen érintette a bőrömet, kereste azokat a pontokat, amik segítségével a szikrát lánggá dagaszthatja. Hangszernek éreztem magam, egy hangszernek, ami egy gyermek kezei közé került. Nézegeti, rázogatja, végigsimítja a fa kemény borítását, a lakkozás kopásait térképezi fel, majd próbálgatja kicsalni belőle az elveszett hangokat. De bárhogy nyúl hozzá, az csak hamisan szólt. Kíváncsi voltam, mikor veszi észre, hogy én is olyan hangszer vagyok, ami kizárólag a tulajdonosának énekel. 

Taka pontosan tudta, hogy érintsen, hol érintsen ahhoz, hogy a sóhajaim bolondos dallammal betöltsék a szobát. A tekintetemből olvasott, látta benne mire vágyom, hogy mit szeretnék, de ismerte azokat az akkordokat is, amiket megpengetve pontosan azt tettem, amit Ő várt tőlem. Könnyedén lejátszott velem minden régi kottát, és imádott újabbnál újabbakat kipróbálni… Úgy mart belém a tudat, hogy én már végérvényesen Taka hangszere leszek, mint a legtisztább égbolton végigcikázó villám. Rájöttem, hogy hiába kíván meg más, én már Takáé vagyok, az Ő hangszere, hozzá tartozom, már senki sem tudja kicsikarni belőlem a régi hangokat… 

- Nem hiszek a válásban!

- Mi van? – Pont úgy nézett rám, mintha a világ legmeglepőbb mondatát ejtettem volna ki a számon. 

- Egy könyvben olvastam ezt egyszer… – folytattam úgy, mintha bele sem beszélt volna a mondandómba – Ezerszer átrágtam akkor ezt a mondatot, de végül igazat adtam a főszereplőnek… sőt! Elég bizarr, hogy pont most jutott eszembe ez, amikor egészen hasonló helyzetbe kerültem, mint Ő… 

Jun meglepődött, leült, és pont úgy méregetett, mint mikor egy normális ember először találkozik őrülttel. Még nincs tisztába a betegségével: az első sánta mondat után kapják meg a bolondok ezt a tekintetet. 

- És tisztában vagy azzal, hogy lassan egy hónapja itt vagy? 

- Tudod Jun, mik azok a mozaikok? – nem vártam meg a választ, jól esett beszélni – Az évek során lassan összeraktam magam, mint egy mozaikot. Úgy éreztem, minden a helyére került… aztán egyszerűen összetörték a képemet, szétzúzták, és hiába próbáltam összeszedni a darabkákat, nem ment. Rá kellett jönnöm, hogy már nem tudom a régi mintát kirakni, így a megmaradt apró szemekből próbáltam újat alkotni. De amíg bennem nincs minden a helyén, hogy tudnám a körülöttem lévő dolgokat a helyükre rakni?

- Akkor végül ezért nem feküdtél le velem? – Jun mosolya lágy volt, egyáltalán nem tűnt dühösnek, amiért végül eltoltam magamtól – Mert rájöttél, hogy a házasságod és a férjed olyan darab, amit szeretnél az új képbe is beleépíteni?

Rohantam hazafelé: a papucsom megtelt homokkal, szinte csiklandozta a lábam a sok parányi szem. A hajam végérvényesen kunkorodni kezdett a párás levegőtől, de akkor azt sem bántam. A tüdőm megtelt a tengeri levegővel, a lelkemből pedig majd kicsordult a jóleső melegség. Végre mindent tisztán láttam! Nem voltak kérdések a fejemben, nem voltak bizonytalan foltok a képemben. Minden a helyére került… Pontosan tudtam már, hogy mit akarok, feltett szándékom volt, hogy visszaérve átmeneti régi-új otthonomhoz egyből telefonálni fogok. Hallanom kellett Taka hangját, tudni akartam, hogy mit gondol, mit érez. Úgy gondoltam, hogy a hangja, a szavai, vagy csak a suttogása a telefonban választ fog adni a nagy kérdésre: hogy hozzuk rendbe a házasságunkat. 

Egyáltalán nem gyanakodtam, hogy anya engem vár a lépcsőn ücsörögve. Még akkor sem éreztem árnyékot vetülni a felismerés örömére, amikor átnyújtotta a borítékot. Nem remegtem meg az ügyvédi iroda címe láttán sem, de, amikor végigfutva a sorokon felfogtam a jelek értelmét, azt hiszem, az ujjaimon keresztül lassan útnak indult egy hűvös zsibbadás a kezemen, mintha jeges vízbe nyúltam volna, kezdett lefagyni a testem a lelkemmel együtt. 

- Mi az? – kérdezte anya gyanakodva. 

- Taka beadta a válópert. – közöltem szárazon. Azt hiszem, ha egy filmben lettünk volna, akkor kezdett volna az ég keserves sírásba, ha már én nem tudtam… 

- Mit fogsz tenni? – kérdezte anya és kitépte a kezemből a papírt, hogy végigfuttassa rajta a szemét. 

- Mit tehetnék? Ha el akar menni… hagynom kell elmenni. – Csak bámultam magam elé üveges tekintettem. 

- Édes lányom ezt most hagyd abba, mert még meg talállak ütni! – egészen meglepődtem anya felháborodásán – Azzal nincs semmi bajom, hogy ide jössz a sebeidet nyaldosni, meg összeszedni magad, de ha még egyszer hibernálni próbálod magad… 

- Hibernálni? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. 

- Fel sem tűnt? – kérdezte meglepetten – Akkor elmondom neked, Gyerek – kezdte a nagyon anyáskodó, gondoskodó hangján –, hogy ezt csinálod, amikor valami nagy trauma ér! Nem tudom, hogy most mi volt a nagy traumád, mert a szülés után kicsit depressziósnak tűntél, de nem ítéltem vészesnek. Hogy miért fagyasztottad le magad addig, míg a férjed haza nem jött? Arról nem tudok nyilatkozni, viszont megtetted. Mint egy borsó nélküli héj, csináltad a dolgaidat, de a lelked valahol arra várt, hogy minden magától megoldódjon, felmelegedjen a szíved, és visszatérhessen. Nem hiába volt a Csipkerózsika a kedvenc meséd – szúrta közbe a pszicho blablába – te alszol, míg valaki megoldja helyetted a problémákat, majd ha már a gonosz meghalt, és minden a helyére került, felébredsz és boldogan élsz, amíg meg nem halsz. 

- Miért? Szerinted mit kéne csinálnom? – Egészen megsértődtem!

- Harcolni! Már annyira jól voltál. A szívedet felmelegítette a gyermekeid mosolya, az írás, a tanítás öröme, még koncertre is elmentél! – Szinte nevetnem kellett a felismerésen, hogy anyámnak igaza van, bár akkor semmi pénzért sem vallottam volna ezt be.

- Te mit szóltál volna, ha apa nem enged utadra? – kérdeztem gúnyosan. 

- Tudod hány éven keresztül agyaltam azon, mi lett volna ha? – kérdezte megenyhülve, a hangja egészen merengő lett – Ha nem döntök olyan gyorsan, ha beszéltem volna apáddal az aggodalmaimról, ha apád nem hagyja egy szó nélkül, hogy elmegyek. Te is ezt akarod? Mélázni éveken át? 

- Anya! Még csak nem is keresett, pedig már több mint három hete elköltöztünk! 

- Hana, te szereted Őt! 

- Jelen pillanatban ezt nem igazán érzem. Sőt! Ha őszinte akarok lenni, talán sosem szerettem igazán…

- Fejezd be! – szólt rám anya – Nincs hibernáció! Mondtam már! – A sóhaj, ami elhagyta az ajkát olyan volt, mintha a világ gondjaival terhelném. – Sosem értettem, hogy miért akarsz olyan szerelmet, mint ami a könyvekben meg a filmekben van. Önzőt, olyat, ami mindent felperzsel maga körül, ami a másiknak nem boldogságot kíván, hanem fájdalmat. – Nem igazán értettem, hogy anya mire akar kilyukadni. – Az ilyen szerelem kitombolja magát, és elhal. A te szereteted ennél sokkal nagyvonalúbb. Olyan vagy, mint a víz, ami felveszi az edény formáját, amibe öntik, ezért viseled el a férjed hülye munkáját, ezért támogatod őt, és ezért vagy tökéletes pár számára. Attól, hogy most eljegesíted magad, te is tudod, hogy ez így van, ahogy a téli tó felszíne is hiába fagy meg, az élet ott van alatta. És csak úgy közlöm veled mellékesen – nézett rám lesajnálóan – hogy az ilyen fajta szerelmek tartanak egy életen át!

- Anya! Neked írónak kellett volna menned! – egészen meghatódtam a szavai hallatán. 

- Remélem, nem csak ennyit fogtál fel abból, amit mondtam. – dühöngött. 

Hogy mennyit fogtam fel abból, amit anya mondott? Az agyam olyan volt, mint egy nehézkes méhkas. A gondolataim próbálták kifúrni a fejemet és a hangos zümmögéstől alig bírtam szétválasztani az idegesítő bolondságokat az épeszű elképzelésektől. Egy valamit viszont biztosan tudtam: szereznem kellett egy ügyvédet.