Téveszmék II. - 11. fejezet

A megsebzett strucc, a néma telefon és a pergő nyelvek

Két dologra nem számítottam, amikor hirtelen ötlettől vezérelve menekülőre fogtam a figurát: első számú meglepetésként rá kellett jönnöm, hogy anyánál nincs olyan, hogy dugi csoki. Bár jobban belegondolva, már a feltételezést sem tudnám megmagyarázni, hiszen, miért képzelegtem én csoki-hegyekről, amikor jól ismertem az anyámat, aki nem dugdosott, hanem evett. Tulajdonképpen már gyerekkoromban is csak útravaló csokink volt… a boltból hazafelé. 

Így aztán elmaradt a kiadós sírásos panaszkodás közbeni csoki zabálás. Anya még hiányolta is a sírdogálós részét:

- Nem akarsz beszélni róla? – kérdezte. 

- Egyelőre nem. – válaszoltam. 

- Biztos vagy benne, hogy ez így jó? – faggatózott tovább anyu.

- Ha most elkezdenék panaszkodni – kezdtem. – úgy érzem, csak szenny jönne ki a számon. Végig akarom gondolni az egészet. Ha már összeállt minden a fejemben, elmondom. 

Anya nem szólt semmit, bólintva beletörődött egyetlen gyermeke újabb hülyeségébe, és ágyba zavart.

Csak másnap reggel szembesültem a másik dologgal, amire nem számítottam: hogy anyu kis városkájában bizony beindult a térfigyelő rendszer, és ezzel egyidejűleg elindult a sutyorgás is. Megnyitották a fórumot és a lakosság nyolcvan százaléka – akik átlagéletkora bizonyára súrolta a hetvenet – összeült, és arról tanakodott, hogy vajon mit keresek én idehaza. 

Anyu úgy esett be az ajtón – éppen boltból jött hazafelé, amikor elkapta a kémhálózat néhány tagja – mint, aki végigrohanta a távot üldözőktől tartva, és a biztonság kedvéért még az ajtót is bezárta, elhúzta a sötétítőket és csak halkan kezdett el suttogni az értetlen ábrázatom láttán: 

- Valaki látott tegnap. – A hadarás nem tett jót az amúgy is szapora légzésének. – Az egész város arról beszél, hogy itthon vagy… 

- És? – kérdeztem egykedvűen. – Gondoltam, hogy gyorsan el fog terjedni a hír. 

- Áh! – dühöngött anya – Tehát ezért hozott el egy roppant szőke fiatalember, aki, három lehetőség közül választhatsz – toldotta még hozzá gúnyosan. – egy: lehet a pasid, akivel csalod a férjed; kettő: lehet a pasi, akivel a férjed csal; három: lehet egy yakuza, aki valamiért eltávolított Tokióból, de ez esetben az urad egy yakuza főnök zabigyereke. 

Képtelen voltam megszólalni. 

- És te mit mondtál? – találtam meg végül a hangom. 

- Azt, hogy egy kedves szomszéd hozott el, aki megunta, hogy állandóan arról panaszkodsz, hogy a város zajától nem tudsz írni. Persze egyből rávágtam, hogy meleg, és azért szőke, hozzátettem, hogy ezek a mai fiatalok – A hangsúlytól vigyorognom kellett. –, meg azt sem akartam, hogy azt gondolják, valami csélcsap nőszemély vagy!

Megrágtam anya szavait, és néhány perc gondolkodás után vihogva kérdeztem:

- Akkor most mindenki azt hiszi, hogy a második lehetőség az igaz, és az uram szeretője dobott ki a lakásból? 

- Én még sosem láttam ilyen pletykára éhes vénasszonyokat! – kezdett anya háborogni. – Egyből felcsillant a szeme az öreglánynak, hogy most aztán megvan a magyarázat, úgyhogy még hozzátettem neki kegyelemdöfésként – Tördelte a kezét. –, hogy az urad éppen a munkája miatt nincs Tokióban. – Nyomta meg erősen a nincs szót. 

- Oké, akkor a fedő sztorim már megvan!

- Jobban örülnék – kezdte anya. –, ha nem kéne fedő sztorit kitalálni. 

Tudtam, hogy anyának igaza volt, de sosem voltam problémamegoldásból túl jó. Fogalmam sem volt, hogy egy normális ember, hogy dolgozza fel a csalódásait. Nekem megvolt rá az én „válaszom”, amit az idők folyamán, azt hiszem, sikerült a művészetek magaslataiba emelnem. Ez volt a Ne gondolj rá! stratégia. Ha valami nem sikerült, egyszerűen megbeszéltem magammal – mert ugye minden az agyban dől el –, hogy erre nekem nem kell gondolnom, és így nem filozofálgattam azon, hogy kellett volna… egyszerűen elfelejtettem a dolgot. Nevetséges, de annyira ügyesen tudtam irányítani a gondolataimat, hogy végül már nem is érdekeltek a csalódások, és a lelkiismeretem sem furdalt többé, mert sosem agyaltam a hibáimon. Talán pont ezért követtem el annyi hibát…

A stratégia egyetlen gyengepontja az volt, hogy oké… ne gondoljak rá, de akkor mire gondoljak? Min járjon az agyam? Persze ezt is nagyon könnyedén megoldottam, hiszen én mindig írtam valamit, így aztán teljesen logikus volt, hogy ahelyett, hogy a problémáimon rágódnék, agyalhattam azon is, miről fogok írni a következő fejezetben. Kiírtam magamból a feszültséget, a csalódást, a fájdalmat… a gondolataimat és a problémáimat semmi sem tükrözte, csak néhány elborult történet a fiók mélyén. 

Igazi stuccpolitika! De működött!

Nem tudom, hogy a nyári napsütés, a tenger illata, vagy egyszerűen csak az otthon érzete okozta, de úgy éreztem, a lelkem kitör a depresszióból, a fájdalomból, és valami megnyugvásfélével ölel körül. Reggelente futottam, esténként jógáztam, tanítottam a gyerekeimet beszélni, járni, és valahogy egészen elfelejtettem a tényt, hogy tulajdonképpen éppen elhagytam a férjem. Az egész inkább tűnt egy kellemes nyaralásnak, vagy anya-látogatásnak, de nem megfutamodásnak. Vagy lehet, hogy a végén még én is elhittem a hazugságokat, amikkel a szomszédokat szédítettük? Nem tudom, mindenesetre, mire feleszméltem már ugyanúgy énekeltem és táncoltam mosogatás közben, mint azelőtt. 

Akkoriban sokszor ültem ki a gyerekekkel a tengerpartra. Imádták a homokot, én pedig élveztem, hogy betondzsungel helyett a szabad levegőn tudok dolgozni. A kiadó is zaklatott, hogy ha már az első könyvem olyan sikeres lett, írjak egy másodikat is. Pont jókor jött a felkérés, elvégre egyébként is el kellett terelnem valamivel a gondolataimat.

A gyerekek a fenekünk alatt lévő hatalmas fürdőlepedőt próbálták mindenáron homokkal megtölteni. Édesen összefogtak az anyag ellen, és gügyögve zártak össze némi homokot az ujjaik között, hogy aztán fellapátolhassák a törölközőre. Én jót mosolyogtam rajtuk, hiszen ők sokkal inkább kezdtek eltűnni a homokban, mintsem, hogy eredeti céljukat teljesítsék, mégis olyan áhítattal végezték a munkát, hogy előkaptam a telefonom, és lefényképeztem őket. Pötyögtem még párat, majd vigyorogva rányomtam az „Oké” gombra… csak a sikeres küldést visszaigazoló kiírás után jöttem rá, hogy lehet nem kellett volna Takának MMS-ben elküldenem a parton homokozó gyerekeink képét. Bár a telefon ugyanúgy néma maradt, mint addig. Akkor már egy hete…

Éppen hazafelé tartottam a reggeli kocogásomból, amikor egy plakát mellett mentem el. Néztem-nézegettem, aztán úgy döntöttem teszek az ügy érdekében, és felhívtam a húgom: 

- Nem is mondtad, hogy a közelbe hozod az ovis csoportodat! – kezdtem számon kérőn. 

- Miről beszélsz? – értetlenkedett a húgom. – A világ másik végén vagyunk… - aztán bevillant neki: - Ja! Mindig elfelejtem, hogy anyudnál vagy! 

Nos igen! Valahogy, amikor anyuhoz cuccoltam fogalmam sem volt, hogy mit mondjak az ismerősöknek odahaza, így aztán maradt ugyanaz a hazugság, mint az ittenieknek, hogy éppen nyaralunk. Nem hiszem, hogy Melody ezt teljes mértékben bevette, de nem szólt semmit.

Persze egyből megígérte, hogy szerez nekem jegyet, én pedig örültem, hogy az utolsó koncertélményemet végre felülírhatja egy másik. Kisvártatva a húgom még belevisított a telefonba: 

- Hozd a piciket is! 

- Dehogy viszem őket! – háborodtam fel jó anyukához méltón. – Szerinted anyám, aki köztudottan óvodapedagógus, mit szólna hozzá, ha két majdnem egy éves gyereket ilyen zajszennyezésnek tennék ki? Különben is – tettem rá még egy lapáttal. – kell neked még két totyogós? Nem elég az ovis csoportod? 

- Éppen azért! Szerintem a Te gyerekeid értelmesebbek, mint egy-két SCREW-es!

A háttérben őrjítő hangzavar bontakozott ki, biztosra vettem, hogy az emlegetett szamarak meghallották az angol szövegben a rájuk vonatkozó kijelentést. 

- Ott vannak körülötted? 

- Igen – hallottam a húgom hangját, amint belevész a zajba. Gondolom, próbálta a hangoskodókat túlkiabálni. –, éppen két helyszín között vagyunk! Találkozunk néhány nap múlva! – rázott le végül. 

A busz zötyögése és a meleg álmosítóan hatott rám. Alig bírtam nyitva tartani a szemem. A fülemben kellemesen duruzsolt a két pici hangszóró, én pedig hol ébren, hol ábrándozva indultam meg Melody felé. Egész úton azon agyaltam, hogy fogom megmagyarázni a dolgokat a húgomnak, mert biztosra vettem, hogy ha valaki, hát Ő meg fogja kérdezni a miérteket. Legnagyobb meglepetésemre viszont ott ácsorgott a buszállomáson, és egyáltalán nem kérdezett, inkább Ő fecsegett. El is felejtettem már, hogy mennyire be tud pörögni. Az pedig külön megtisztelő volt, hogy most éppen miattam volt ennyire izgatott. 

- Hogy hogy ki tudtál jönni elém? – kérdeztem. 

- A bandatagok fotózáson vannak. – Rántotta meg a vállát. – És jobb, ha én nem nyúlok hozzá a technikai kütyükhöz. 

- Akkor még csak a beszerelés kezdődött meg?

- Igen-igen! – bólogatott Melody. – Voltál már itt koncerten? – kérdezte az épülethez érve. 

- Azt hiszem, igen. – gondolkodtam. – Mintha anyát el kellett volna valami táncdalénekes előadására kísérnem… azt hiszem, itt volt. 

Melody nevetése betöltötte a csarnok előtti kis parkot, ahol már kezdtek összegyűlni a koncertre várók, én pedig felszabadultan nevettem vele. Habár VIP-esnek számítottam, hiszen előbb bemehettem – szerintem én voltam az első ember, aki a színpad előtt elfoglalta a helyét – mégis Melody külön kérésének eleget téve, nem találkoztam a bandatagokkal. A húgom kicsit aggódott. Igazából nem jöttem rá, hogy miattam, vagy éppen miattuk. Mert tény, hogy Melody elmondása szerint, én olyan voltam nekik, mint valami ritka állatfaj. Így aztán tarthatott attól a húgom, hogy esetleg úgy is fognak kezelni az ovisai. 

Hogy miért félt(h)ette tőlem őket? Sosem rejtettem véka alá, hogy a SCREW zeneileg éppen csak meg-megüti a mércémet, viszont a tagok egy részét imádtam… a másikat pedig éppen ellenkezőleg, utáltam. Talán attól tartott, hogy valamelyiket becsomagolom magamnak, vagy éppen attól, hogy előszedem a fél téglát, amit mindig a retikülömben hordtam, mint a reklámokban a Perwoll-t. 

Így aztán egy gyors tárlatvezetésben volt részem: folyosók, ruhatár, színpad egyik és másik oldala – persze a fényképezés szigorúan tilos volt – míg végül az öltözőben ülhettem le picit pihenni. Éppen közöltem volna a húgommal, hogy már nem vagyok terhes, és mióta a gyerekeim másznak, elég fitt vagyok, így nem kell leültetnie, és majdnem hideg vizet hoznia, amit kifejezetten Byounak szánnak általában a torka végett, de ahogy megtudtam, hogy kié is lenne, egyből nyúltam is érte. A staff többi tagja azt gondolta, hogy a reakcióm a legszebb fan vallomás, csak a húgom és én tudtuk az igazat. 

Melody telefonja fülsiketítően kezdett el csörögni. Csak ránézett a kijelzőre, és felém biccentett: 

- Kazuki az. – Kicsit eltávolodott tőlem és a vizesüvegemtől, majd néhány fura hang hallatása után rám nézett: - El kell bújnod! Ideértek! 

A pánik kiült az arcára, én pedig annyira jót nevettem rajta, mint még soha. Éppen próbált feltűnésmentesen kimenekíteni az öltözőből, amikor megláttam azt. 

- Ez? – kérdeztem a fura tárgyat szemlélve. 

- Ez – kezdett bele Melody – Kazuki ajándéka Jinnek. 

Ezzel téma lezárva! Rohanni kezdtünk a hátsó kijárat felé, és szinte hallottam Melody elmormolt imáit, hogy legyen akkora mákunk, hogy ne ott jöjjenek be a tagok. Nekem viszont továbbra is izgatta a fantáziámat az a valami. 

- Szóval? Milyen ajándék? 

- Tényleg nem ismersz fel egy lágyékvédőt? 

- Mi? – értetlenkedtem. 

- Kazuki szerint Jin mostani ruhája annyira passzos, hogy félti a golyóit, így kapott egy ágyékvédőt. Byou meg még ötleteket is adott, hogy Jin mivel tömje ki, hogy nagyobbnak tűnjön a farka. – magyarázta Melody, és az értetlen fejemet látva még megkérdezte: - Miért szerinted az urad mit vesz fel a fellépő ruhái alá? Vagy Ő tangát hord?

Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megint éreztem, hogy túl sok az információ nekem. Lefagyva integettem még Melodynak. Azt hiszem, a koncertig sikerült kifüstölnie az agyamat, őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mit csináltam addig, míg az egyik biztonsági vissza nem terelgetett a színpad elé, mondván, hogy kezdődik a műsor. 

Jó érzés volt újra koncerten lenni. Maga a pörgés, a zene, a hangzavar, ahogy mindenfelől próbálnak összenyomni… már hiányzott. Persze erőteljesen próbáltam a szememet nem a tagok bizonyos testrészére mereszteni, bár Melody elbeszélése annyira felkavarta a fantáziámat, hogy képtelen voltam rá. Aztán, ahogy magával ragadott a hangulat, már semmi másra nem tudtam figyelni, csak arra, hogy jól érezzem magam. 

Jóleső fáradtsággal indultam el a koncert végeztével a buszállomásra, ahova Melody is elkísért. A műsort veséztük ki: a tagok szerelését, a fényeket, a pici bakikat, amiket igazából a színpad előtt álló közönség közül valószínű senki sem vett észre, csak a technikusok a függöny mögött. Pár perc szünet után viszont Melodyból kibukott más is: 

- Szóval semmi bennfentes információt nem vagy hajlandó megosztani?

- Mire gondolsz? – fordultam felé. 

- Pletykálnak ezt-azt. – kezdte a húgom, majd a csúnya arckifejezésemet látva folytatta. – Azt mondják, az urad úgy viselkedik, mint tíz évvel ezelőtt. Minden nap részegedésig issza magát, állítólag már dolgozni is képtelen, amit a Törpe nem néz éppen jó szemmel. De csajozásról is szól a fáma... – levitte a hangsúlyt, nem úgy, mint, aki már befejezte a mondandóját, inkább úgy, mint, aki tekintettel van a hallgatóságra, és ezért nem bonyolódik részletekbe. – Ezért is vagy anyudnál, nem? Hogy észhez térjen…

- Nem tudom. – sóhajtottam. 

A buszon hazafelé ezen agyaltam: tulajdonképpen mit is akarok? Azért jöttem el otthonról, hogy Taka könyörögjön a bocsánatomért? Hogy észhez térjen? Vagy tényleg azzal a szándékkal, hogy elhagyjam örökre? 

Emlékszem, pár évvel ezelőtt a fodrásznál ülve egy hasonló sztorinak voltam fültanúja. A lány úgy érezte, hogy a párjával való kapcsolata kezd laposodni, hogy már hiányzik belőle a kakaó, és a pasi már nem udvarolt többé. A lány elhagyta. És néhány hét múltán – amikor a pasinak új barátnője lett – a lány még mindig miatta sírt. Hogy ilyen egyszerűen feladta. 

Talán én is ugyanarra vágyok? Hogy Taka vissza akarjon kapni? Hogy harcoljon értem? Valahol ez annyira logikusnak tűnt. Valahol azt olvastam, hogy egy kapcsolatban az egyik fél mindig jobban szereti a másikat, mint ahogy viszont szeretik. Én pedig biztos voltam benne, hogy Taka jobban szeret engem, mint én Őt. Elvégre minden fontos lépést Ő tett meg a kapcsolatunk alatt, mindig Ő fűzte tovább a szálakat; én pedig szinte csak sodródtam az árral. Vajon szerettem én valaha Takát úgy igazán? Vagy csak sikerült a fejemmel együtt a szívemet is a földbe temetnem?