Téveszmék II. - 10. fejezet

Az első pofon a legnagyobb

Róma olyan volt, mint egy kincsesláda. Nem abból a fajtából, amit magunk töltünk meg mindenféle szépséggel, ékességgel és kinccsel. Nem olyan, amire éveken át vágyakozunk, amiről álmodozunk, vagy egyszerűen felkészülünk rendesen. Váratlanul döntöttem Rómával kapcsolatban. Igazából talán semmi sem történik, ha nem éppen egy álmatlanul forgolódós éjszakán vagyok túl, amit azzal próbáltam meg eltölteni, hogy a nappaliba költöztem, és elkezdtem nézni a Római vakáció című filmet. Sosem voltam oda a nyálasan romantikus amerikai filmekért, ezt valahogy mégis elkezdtem nézni, annak ellenére, hogy a fekete-fehér filmek legtöbbjében nem tudtam megkülönböztetni a szereplőket egymástól. 

Biztos vagyok benne, hogy nem a film során megmutatott tájak gyönyörködtettek el annyira, hogy eldöntsem: Róma lesz a tökéletes menedékem, hiszen akkor még egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy Taka valóban megcsalt, vagy, hogyha valóban megcsalt, akkor tényleg az lenne-e a legcélszerűbb megoldás, hogy fogom magam és gyerekestül átköltözök a világ másik felére. Viszont a reggelem – a kissé illuminált állapotban beeső Takával az ajtón – szinte szilárd elhatározássá érlelte bennem a gondolatot, hogy itt az ideje továbbállni. 

Miután drága férjem közölte burkoltan a tényeket, hogy Ő bizony más nő(k)nél keresi a vigaszt, én pillanatok alatt átmentem gondos feleség Hanából keményen gyanakvó magánnyomozó üzemmódba. Persze addig is gyanakodtam, mert voltak „jelek”, amiket még a nagykönyvben (a női magazinok csudiszínes lapjain) is megírtak. A telefonálási szokásai merőben megváltoztak addigra: már nem hangosította ki előttem a telefont! Oh nem! Inkább félrevonult, ha egyáltalán felvette, és gyanúsan sokáig, vagy éppen gyanúsan rövid ideig tartott egy-egy csevegése. A szemével kritizált, mintha azt mondaná, hogy nemcsak meghíztam, de már nem is főzök olyan jól – bár sosem voltam jó szakács –, anyának is csapnivaló voltam a szemében, és szinte láttam a kérdést minden felém tett gesztusában: „Minek is vettem el ezt a nőt?”. 

Persze aztán próbáltam normális ép ésszel is gondolkodni, hogy valószínűleg csak én reagálom túl a dolgot, mert hát mindkettőnknek nehéz ez a helyzet. Hiszen nem csak nekem kell megszoknom a gondolatot, hogy mostantól plusz két fővel nőtt kis családunk, hanem neki is. Már éppen elképzeltem, hogy neki milyen gondok nyomják a vállát: hogy aggódhat az anyagiak miatt. Hogy fogjuk tudni felnevelni a gyerkőcöket? Iskolába járatni, esetleg egyetemre? Ki tudja, milyen elképzeléseik lesznek a jövővel kapcsolatban? Tarthat attól is, hogy nem lesz képes normálisan teljesíteni az apai kötelességeit (vagy amit annak hisz), hiszen rengeteg időt töltött távol a családjától mindig. Már éppen hófehérre mostam. És nyálas amerikai filmem hatására úgy éreztem, hogy igen, az igaz szerelem örök még akkor is, ha végül nem teljesedhet be igazán… amikor megérkezett az Igaz Szerelmem részegen, álmosan, pont úgy kinézve, mint aki végigdorbézolta az éjszakát, nő parfümtől bűzösen, és mihelyt megkérdeztem tőle, hogy merre töltötte az idejét, cinikus vigyorral az arcán kérdezte:

- Biztos tudni akarod?

Már a fürdőszoba ajtaja csapódott, amikor feleszméltem a meghökkenésből. A rózsaszín felhőmet szétverte a Taka nevű szélvihar, és közben rájöttem, hogy igazából én sosem hittem a szerelemben, no meg arra, hogy Róma igazán tökéletes helyszíne lehetne jövendő életünknek a gyerkőcökkel, hiszen minden kitételnek megfelelt: jó messze volt Japántól, melegebb éghajlaton feküdt és a kutya sem keresett volna minket pont ott. Leszámítva azokat az elvetemült embereket, akik a „Reneszánsz Itáliában” című roppant érdekes kurzusra jártam velem az egyetemen. Mindig is érdekelt az európai kultúra, annak bölcsője. Ámulva néztem az ókor hatalmas épületeit – persze csak könyvekben –, a kereszténység monumentális építményeit, a reneszánsz csodálatos festményeit. Úgy gondoltam, hogy majd az egyetem kapcsolatait kihasználva próbálok elhelyezkedni a római egyetemen. A gyerkőceimet, akik kénytelenek lesznek a mamit megtanítani olaszul, majd ott nevelem fel. Mindenhova helyes kis robogókkal járunk, és megnézünk minden híres látnivalót Róma szerte. Érdekelt a Colosseum, a Forum Romanum, a Szent Péter Bazilika a Vatikánban, a Trevi-kút, a Spanyol lépcső… Ki akartam próbálni az összes fura megnevezésű kávét, amiről hallottam, és azokat is, amikről nem. A saját bőrömön akartam tapasztalni az olaszok temperamentumát, amiről olyan vicces kis videókat láttam annakidején. 

Azután a reggel után teljesen átlagossá vált, hogy az uramat csak enyhén vagy éppen erősen illuminált állapotban láttam. Ha reggel ért haza inkább tűnt másnaposnak, ha pedig kora este valamilyen erő otthon tartotta – általában ez valami hülye sportösszefoglaló vagy meccs volt – akkor vagy elbarikádozta magát sörös dobozokkal, vagy elővette valamelyik féltve őrzött minőségi sakeját, attól függően, hogy mennyi időt szándékozott tölteni a TV előtt. Hosszabb időre elég volt a sör, mire fel kellett volna állnia – lévén vége volt a nézett műsornak – már nem volt képes ilyen egyszerű műveletekre sem, mint a felállás. Ha pedig csak egy gyors összefoglalót nézett, annak is elengedhetetlen hozzátartozója volt, hogy a végére le kell innia magát a drágának, így maradt az erősebb pia, aminek hála, már a műsor felénél olyan állapotban volt, hogy igazából már Ő maga sem tudta, melyik csapatnak szurkolt. 

Egy ilyen gyorslerészegedés napján történt az egész… Én éppen hazafelé sétáltam a nyári napsütésben a dupla babakocsimmal, és túl voltam egy merőben furcsa beszélgetésen a Taknyossal, aki látványosan próbált elkerülni, bár én nem voltam az a tapintatos japán, aki úgy tesz, mintha észre sem venné a nyilvánvalót, inkább voltam hangos európai, aki rákiált a menekülni készülő szomszédra, hogy megtudja az okokat. Néhány perc – részéről – udvariaskodás után végre rájöttem, hogy mennyire kellemetlen lehet neki a legjobb barátja felesége elől titkolni, amit nyilván Ő tudott, viszont azzal nem volt tisztában, hogy én mit és mennyit tudhatok, így aztán próbálta nagyon körmönfontan kitapogatni a dolgokat. 

- Szóval azért kerülsz – vontam végül le a következtetést kicsit sem megértő módon –, mert tudod, hogy Taka megcsal, és nem akarod elszólni magad?

Meglepődött. Aztán gyorsan visszavette a nagyon laza vagyok álarcát, és közölte, hogy egyszerűen csak nem akar belekeveredni a házasságunkba. Ezért nem érdekli az sem, hogy Taka szenved, és nem fog foglalkozni az én kínommal sem. Megrántottam a vállam, tulajdonképpen nem is vártam tőle, hogy olyasmit tegyen…

Taka úgy a negyedik pohár körül tartott, legalábbis az üvegből hiányzó löttyből erre következtettem, amikor beléptem az ajtón. Jó feleségként, először a gyerkőcöket próbáltam elrendezni a kis sétánk után: kaptak enni, inni, pancsolhattak egy picit – no nem apu kádjában, mert azt tilos volt, hanem – a babakádban, majd leraktam őket a gyerekszobába még egy picikét a szőnyegre, had játszadozzanak. Majd Taka elé pakoltam némi rágcsálni valót, azzal a feltett szándékkal, hogy némiképp felszívassam a gyomrába jutott alkoholt, de nem hatotta meg túlságosan. 

- Taka… - sóhajtottam alig hallhatóan. 

- Épp összefoglalót nézek! – csattant fel, a nyelve még meglepően ügyesen mozgott a szájában. 

Egészen addig nem is volt gond, amíg el nem mentem zuhanyozni. A sírás hallatára megszaporáztam a törölközésem, igyekezve próbáltam elkészülni, majd az uram hangja is csatlakozott a pityogáshoz, bár az övé mélyebb volt, és – habár nem sokkal, de azért – érthetőbb: 

- Hallgattasd már el a kölykeidet! 

Bekattantam! Komolyan olyan dühroham jött rám, hogy nem tudtam mit kezdeni magammal, legszívesebben összetörtem volna valamit, de nem! Hana nem úgy oldja meg a dolgokat, kisétáltam a részeg férjemhez, és próbáltam normális hangnemben közölni vele a tényt, hogy elegem van abból, hogy napok óta ezt a részeges gitár hiro-t játszuk! 

- Taka! – kezdtem volna bele az évszázad monológjába, de szinte egyből lehurrogott. 

- Ne. Szólíts. Így. – tagolta nekem, mintha csak én lennék részeg, és Ő a józan. 

- Tessék?

- Senki sem hív így! Te se tedd! Inkább nézd meg, hogy mi baja van a kölykeidnek! 

- Emlékezetem szerint nem csak az enyémek! – gúnyolódtam. 

- Valóban? – kérdezte ugyanolyan hangsúllyal. 

- Valóban! – vágtam rá gondolkodás nélkül – De ezt majd akkor beszéljük meg, amikor kevésbé vagy részeg! – sziszegtem a képébe. 

- Úgy tudom tisztába voltál vele, hogy a férjed egy alkoholista állat! – ordította, én pedig kezdtem aggódni a gyerekek miatt, akik már kánonban sírtak, bár gyanítottam, hogy csak a beszűrődő vitatkozásunk miatt. 

- Hagyd már abba! 

- Nem! – dühöngött Taka, és a kezében tartott üveget elkezdte a kisasztal lapjához verni. 

Bedurrant az agyam, kivettem a kezéből a piás üveget, és egyenesen a mosogatóhoz sétáltam vele. Már a fél löttyöt kiöntöttem, amikor Taka beért a konyhába kicsit dülöngélve, látszott rajta, hogy nagyon fókuszál, fogalmam sincs hányat láthatott belőlem: 

- Mit művelsz? – úgy ordított rám, mint, aki tényleg választ vár, majd közelebb ügyeskedte magát, akkora én már megfordultam, hogy vele szemben állhassak, nem számítottam rá, hogy ennyire gyors lesz, ahogy arra sem számítottam, hogy felemeli a kezét és teljes erővel készül az ütésre…

Csak néhány másodperc múlva mertem ráemelni a tekintetem: a szeme dühös volt, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy most „csak” megfélemlíteni akart, vagy a másik ént ütötte le, abból a legalább háromból, akit látott. Taka úgy lihegett, mint egy felbőszült vadállat, hirtelen húzta vissza a kezét a konyhaasztalról, amibe sikeresen belevert – helyettem – viszont a nagy egyensúlyvesztéstől, vagy talán csak a poharakon akart bosszút állni a saját tévedése miatt, mindenesetre a következménye azt lett, hogy kaptam egy erős visszakezest egyenesen a szemem alá. Éreztem, ahogy lassan csordogálni kezd a vér az arccsontom mentén, amit valószínű valamelyik gyűrűje sérthetett fel, de Taka nem mozdult. Ijedve nézett rám, aztán már nem mert a szemembe nézni, az üveg láttán pedig fogta magát és visszaült a TV elé, visszafelé menet pedig magához vett némi pia utánpótlást a az italos szekrényéből. 

A gyerekszobában – szerencsére a kis akciónk alatt a gyerkőcöknek nem lett nagyobb bajuk: Sayu csak a pelus cserét próbálta kiharcolni a sírással – vártam meg, hogy Taka elaludjon. Halkan szedtem össze a dolgainkat. Nem vittem magammal bőröndöket, csak két nagyobb táskát, az egyikbe a gyerekek ruháit pakoltam, a másikba a sajátomat. Elég vicces látvány lehetettem, amint két táskával a vállaimon, két babahordozóval a kezemben próbáltam néhány emeletet megtenni. Még lifttel is borzasztó volt. Megcsapott a déjà vu érzése, ahogy ott álltam a Taknyos ajtaja előtt napszemüvegben, táskákkal a vállamon, és azzal a feltett szándékkal, hogy Takát ráhagyom. A Taknyosnak is valami hasonló játszódhatott le a fejében, mert pont olyan meglepetten nézett rám, mint annakidején, és pont úgy vigyorgott, amikor megkérdezte: 

- Remélem, nem akarsz ideköltözni hozzám.

- Nem! – válaszoltam – Éppen elhagyom Takát. 

- És mégis hova mész? – kérdezte már sokkal komolyabb hangon. 

- Anyámhoz! – válaszoltam, elvégre még csak szemezgettem a Római utakkal, nem lehet azt ilyen gyorsan összeütni. 

- Kocsival? 

- Inkább vonattal, pont elérem még az utolsót! – válaszoltam az órámra nézve. 

- Elviszlek! – mondta, majd bevonult a lakásába, gondolom az irataiért, majd mikor visszajött, átadott egy zacskó mirelit zöldséget és egy műanyag poharat, amibe a kávét szokták adni elvitelre. A kérdő tekintetemre pedig csak megrántotta a vállát – A borsó a szemedre, gondolom megütött vagy kisírtad, mert nem normális, ha valaki este napszemüveget hord. A pohárban nyugtató tea van. Rád fér! 

- Borsó? Azt hittem, nem eszel zöldségeket. Erre kiderül, hogy még a mélyhűtődben is van! – vihogtam.

- Mivel nem eszek ilyesmit, pont ezért hoztam ezt, és nem a húst. – mosolyodott el Ő is. 

Hogy nem jöttem rá, az átlátszó kérdéseiből, hogy mire készül? Hogy nem jöttem rá, hogy a nyugtató tea nem csak a teában lévő gyógynövényektől hivatott nyugtatni? Fogalmam sincs. Mindenesetre úgy riadtam fel, mintha évekig aludtam volna, ahogy körülnéztem már nem Tokió belvárosi rengetegében voltunk, hanem egy csendes kisvároska főutcáján. 

- Mi a…? 

- Áh felébredtél? Már pont azon gondolkoztam, hogy fogok eljutni anyádhoz… 

- Hogy kerülünk ide? – kérdeztem meglepetten, mire a Taknyos lesajnáló pillantásokat vetett rám, majd megkönyörül. 

- Mondtam, hogy elhozlak titeket. 

- Azt hittem, az állomásra viszel ki… 

- Persze! Képes lettél volna két pici gyerekkel vonatozni az éjszaka közepén? Így mégis kényelmesebb!

Nem szóltam, csak pásztáztam az ismerős épületeket, és egy-egy kereszteződésnél benyögtem, hogy merre forduljon. Lehúztam egy picit a kocsi ablakát, éreztem a beáramló tengeri levegőt, nagyot szippantottam, majd valahogy a pohárra tévedt a tekintetem. Isteni szikraként ért a felismerés: 

- Te bedrogoztál? 

- Csak egy kis nyugtatót adtam… rád fért!

Anya háza pont olyan volt, amilyenre emlékezte: a japán és az európai stílusok színes kavalkádja. Kusza, összhang nélküli épület, ami igazából csak a nagymamám halála után kezdett el kialakulni. Öreganyám szerette a japán stílusú házakat, amik a hagyományokra támaszkodtak. Anya viszont elkötelezett európai szemléletű volt, azt hiszem, Ő így lázadt a japán szokások ellen. A nagyi halála után először csak az étkezésre használt helyiséget változtatta meg, mondván, hogy már megszokta a normális asztalt, majd néhány év múlva, valami hihetetlen káosz alakult ki a házban. Egy káosz, amiben otthon érezhettem magam. 

A Taknyos elhajtott. Próbáltam én kedvesen beinvitálni, hogy legalább igyon egy kávét – bár anyám sem kávézott – nehogy elaludjon hazafelé, de leintett, mondván, hogy milyen dolog az, hogy a barátja nejét furikázza az éjszaka közepén… nem akarta, hogy megszólják. Amint elment, én az ajtó elé álltam, és bekopogtam, tudtam, hogy anya valószínűleg még nem feküdt le, viszont minden lehetséges zárat már akkora beizzított. Az ajtó kinyílt, és egy nagyon meglepett arcú asszonnyal néztem farkasszemet. 

- Szia, anya! – kezdtem – Néhány hetet itt töltenék a gyerekekkel… 

Anya kitárta az ajtót, segített becipekedni, elrendeztük a gyerekeket, már a kanapén ültünk egymással szemben egy-egy bögrével, amikor végre megszólalt: 

- Tudod, mit mondott a nagyi, amikor ugyanígy, ahogy most te, beállítottam veled? – csak megráztam a fejem – Nagyon kiabált, azt mondta, hogy figyelmeztetett, hogy ha kilépek ebből a házból, többé nem jöhetek vissza. 

- De végül csak befogadott… - motyogtam. 

- Igen, ez igaz… - mosolygott – Én viszont akkor eldöntöttem, hogy nem úgy fogom nevelni a gyerekemet, ahogy Ő nevelt engem. Örülök, hogy ide jöttél, de ugye tudod, hogy ez nem megoldás a problémákra. – mondta nekem kioktató hangsúlyban, mint mikor közölte, hogy a pudingba azért cukrot is kéne tenni, majd még hozzátette: - Tulajdonképpen elfutottál. 

Nem szóltam egy szót sem, bölcsen hallgattam. Nem beszéltem a nagy terveimről, a tengerentúli életről, vagy bármi másról…