Téveszmék II. - 4. fejezet

De én nem is hordok ilyet!

Nyugodt volt az este: az óra halkan kattogott, a falakat átszínezte a lemenő nap fénye, a levegő odakint frissen táncolt a szélben, a falakon belül pedig valami vaníliás melegség terült szét. Álmoskás szemekkel néztem az előttem elterülő betűtengert, és vidáman pattogott a szemem a sorok között. Végre valami olyasmit olvastam, amit nem volt muszáj! Amennyire lehetett csökkentettem a stressz adagomat: felhívtam a kiadót, hogy a könyvem nem fog a megszokott ütemben haladni. Mire a szerkesztőm hajlongva – legalábbis én úgy képzeltem – zúgta a fülembe, hogy semmi gond, ha írok egy lezárás fejezetet, akkor befejezettnek tekintjük a Fél életeket, és már mehet is a nyomdába. Majd csilingelő hangon még hozzátette, hogy nagy sikert szimatol, és már készíthetem a laptopom, hogy valami új darabbal is megörvendeztessem a közönséget. Én csak legyintettem. Először legyünk túl ezen, gondoltam, majd utána kezdem el dörzsölni a kezem. 

Rika igazán megértő volt. Nem írtunk szerződést, így aztán nem voltam más, csak egy ifjú tehetség a sok közül, akit pótolnia kell. 

A kutatómunkám lepasszolása viszont kicsit nehézkesebb volt. Találnom kellett valakit, aki ugyanolyan szívvel-lélekkel képes csinálni ezt a projektet, mint ahogy én is, és ugyanolyan elképzelései vannak annak prezentálásban a nagyközönség előtt, akik elsősorban kutatókból és irodalomdoktorokból álltak. Amikor viszont lepasszolhattam az utolsó plusz munkámat is, vigyorogva dőltem hátra a kanapén egy teljesen más témájú könyvvel a kezemben, én próbáltam egyedül a lemenő nap fényeire koncentrálni, a nyugodt csendre, ami körül vett, és a bolondosan meghúzott betűkre, amik minden percben új és új képet vetítettek a narancsos fénybe. 

Taka éppen úgy esett be, ahogy mindig is szokott: beleremegett az egész lakás az érkezésébe. Akkor már talán két napja színét sem láttam, hiszen minden idejét a stúdióban töltötte, hogy megbeszéljék a koncert hangzását, és elpróbálják a dalokat, ki tudja hányadszor is. Pontosan úgy nézett ki, mint, aki két napot végigvirrasztott, én pedig hegykén megjegyeztem neki, hogy még mielőtt elalszik a cipőleráncigálás kellős közepén menjen fürödjön – gondolom két napja vizet sem látott a bőre – aztán zuhanjon be az ágyba. 

Úgy tűnt Takát felélénkítette valamelyest a fürdő, bár a hátamon még nekem sem volt szemem, pontosan éreztem, hogy engem bámult a fürdőszoba ajtófájának támaszkodva. Legszívesebben rákérdeztem volna, hogy „Mi van?”, de mivel szinte hallottam az agyában lévő tekervények lassú kattogását, kihagytam a keresztkérdéseket, majd elmondja, ha felkészült. Ő viszont egyszer csak elém termett, akkor már a kanapé karfájának vetettem a hátam, és hasonlóképpen Ő is elhelyezkedett. Kezébe vette a TV újságot, lapozgatni kezdte, én pedig nem értettem miért nem megy aludni. 

- Mi van? – fel sem pillantva feltette az évszázad kérdését. 

- Nem vagy fáradt? – kérdeztem tőle. Mikor végre rám szegezte a szemeit, megrázta a fejét, bár szerintem minden porcikájából sütött a fáradtság. – Aludtál bent? 

- Egy kicsit. – válaszolta mosott szar kedvesem, majd hozzátette, hogy a gityósok fellázadtak a Törpe ellen, így ketten elmentek kajáért, Ő bealudt ülve – mert a japánok bárhol és bárhogy tudnak aludni – a dobos pedig az énekest nyugtatgatta. 

- Majd megnyugszik, ha már közönség előtt énekelhet. 

- Tudom! – mosolyodott el Taka, ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és lapozgatta tovább az újságot. 

Túl gyorsan lapozgatott ahhoz, hogy olvasson. Sőt! Még ahhoz is túl gyorsan lapozgatott, hogy a képeket nézegesse. Rápislogtam, Ő megint engem bámult, majd zavartan újabb újságba fogott bele. A lapozgatása kezdett idegesíteni, de nem szóltam rá, mire kinyitottam volna a számat, elvonult, kisvártatva visszatért egy üveg ásványvízzel, letette, rákérdezett, hogy esetleg nekem is hozhatna-e vagy inkább innék valami erősebbet… 

- Taka, tulajdonképpen mit pörögsz itt nekem? Holnap vissza kell menned, nem? – bólintás volt a válasz – Akkor menj és aludj! – adtam ki a parancsot, Ő még hápogott, mint aki mondani akar valamint, de végül csak elcsoszogott a hálószobáig. 

Már éppen visszazökkentem volna félbehagyott történetbe, amikor nyílt az ajtó, Taka elém slattyogott, majd átadott egy dobozt… 

Mindig is utáltam a meglepetéseket! Kevesen voltak, akik úgy igazán meg tudtak lepni, és még kevesebben, akik ezt pozitív módon művelték. Valahogy a családom elég hamar rájött, hogy nekem sokkal jobb, ha nem vesznek látatlanba semmit, legalábbis, ha azt akarták, hogy használjam is. Erre volt az egyik jó példa a nagymamám. Sosem fogadott el úgy, ahogy voltam. Szerinte máshogy kellett volna hordanom a hajam, máshogy kellett volna öltözködnöm, és bizonyára, más apától kellett volna származnom. Emlékszem sosem találta el az ízlésemet ruhák terén. Egyszer pedig nagyon kreatív akart lenni, és kaptam tőle egy helyes kis csomagot, szépen becsomagolva, én pedig gyerek fejjel őrült módjára ugrottam rá a papírcsomagolónak. Ami benne fogadott számomra érthetetlen volt. Egy narancssárga garbó lapult a papírok között. Narancssárga, habár akkoriban a sárgát semmilyen árnyalatban nem viseltem el magamon, és persze garbó, amitől kipattogott a nyakam. Csak néztem a ruhadarabot, majd néztem anyukámat, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Mosolyogtunk mind a ketten, másnap pedig elmentünk és kicseréltük azt a pulcsit. Furdalt a lelkiismeret, és nem értettem semmit. Miért nem ismer a nagymamám? 

Azóta is félve bontottam fel minden egyes csomagot, amit kaptam. Az az alkalom sem volt kivétel ez alól. 

- De nincs is születésnapom. – értetlenkedtem, miközben nyúltam a dobozért.

- Tudom. – válaszolta Taka. 

- Sőt karácsony sincs… - csak bólintott, hogy ezzel is tisztában van – sem Valentin-nap… - ismét bólintott – még csak Fehér-nap sincs! – estem kétségbe, Taka pedig türelme határára sodródott. 

- Kinyitnád végre? 

Kinyitottam. A doboz belsejének valamilyen törtfehér árnyalatú borítása volt, amiben szinte elvesztek a fehér és ezüstös szemek, amik lágyan ölelték egymást. Szinte dallamuk volt azoknak a pirinyó kapcsoknak. Elmosolyodtam. Végigsiklottak az ujjaim a lánc fémtestén, hűvös volt, olyan hűvös, mint az ujjaim. Felemeltem, és ezüstös csillogással gurult rajta végig egy gyűrű. 

- De én nem is hordok ilyet! – szinte elszomorodtam, hogy képtelen leszek hordani ezt az ékszert. 

Takának is feltűnt még kapcsolatunk elején – legalábbis ezt állítja – hogy egyáltalán nem vagyok túlékszerezve, de csak az összeköltözésünk után kérdezett rá. Amikor kérdő tekintettel érdeklődött a kiegészítőim után, én csak bambán néztem rá, Ő pedig megmutatta a „kincses ládáját”.

A kincses láda nem egy kifejezés volt nála az ékszeres dobozra, ugyanis Ő egy olyan ládában tartotta a karkötőket, nyakláncokat, fülbevalókat, amilyet én fényképtartónak és levél-, képeslaptartónak használtam. Óh azok a régi szép idők a digitális fényképezés és az e-mail előtt. 

Taka persze megérdeklődte kiegészítő-szegénységem okát. Először ledöbbentem. Ott volt a teli láda, és a kérdés, aztán végignézve rajta (az egyik fülében öt, a másikban négy lyuk volt, amit helyesen felkarikázott, az ujjain gyűrűk sorakoztak, a kezén az óra mellett egy rakat fém csilingelt, a nyakában hosszabb-rövidebb láncok fityegtek, ahogy az övéről is) már nem is tűnt olyan furcsának a kérdés. 

- Elszorítják a vérkeringésem… - Taka döbbent fejét látva elmagyaráztam neki, hogy a rövid láncok fojtogatnak, a hosszabbakat elfelejteném nap, mint nap magamra aggatni. A karkötőktől kidüllednek az ereim, én pedig aggódom, hogy nem jut elég vér az ujjaimba. Fülbevalóm pedig egy pár volt, azt azóta nem szedtem ki, mióta megkaptam. 

- És a gyűrűk? 

- Ezekre az ujjakra szerinted érdemes? – mutattam felé a kezem, de Ő diszkréten kiröhögött, mire én egy egyetemes jelzéssel utasítottam arra, hogy mit pakoljon a szájába, mire Ő már egyáltalán nem próbált diszkréten röhögni. Nos igen, a középső ujjam a leggörbébb. 

Taka csak vigyorogva bólintott, tudta Ő, hogy nem hordok ékszert. 

- Akkor miért? 

- Mikor ad egy férfi egy nőnek gyűrűt? – kérdezte. 

- Oh! Akkor a gyűrű a lényeg? – kérdeztem, de Taka fejét látva visszaszívtam a lelkesedésem, hogy egy lépéssel talán közelebb kerültem az „OK”-hoz. – De már mondtam, hogy nincs is szülinapom. 

- Ha letérdeltem volna és úgy adom át, akkor rájössz? 

Nem emlékszem pontosan, hogy mik voltak azok a szavak, amik akkor elhagyták a számat, de őszintén szólva elég rendesen ki kellene cenzúrázni… Taka csak vigyorgott, bár angolul káromkodtam, nagyvonalakban még Ő is megértette. 

- Szóval feleségül akarsz venni… - bólintott, de lehervadt a vigyor az arcáról, ahogy rám nézett. 

- Te viszont nem akarsz hozzám jönni… - olvasta az arcomról a gondolataimat. 

- Ez nem ilyen egyszerű. – kezdtem volna bele, de Taka leintett és megsemmisülve készült otthagyni a kanapén, de a karja után kaptam. – Taka! Én hozzád akarok menni… csak valamit el kell mondanom… ami nagyban befolyásolja a döntésemet. – a mondat végére elhalt a hangom, vennem kellett egy nagy levegőt, hogy ismét használni tudjam. – Terhes vagyok. 

Az arca pont úgy nézett ki, mintha most közöltem volna, hogy mit reggeliztem, aztán valami isteni szikra fellángolt az agyában, és újraindította az agyát, majd bambán bámult rám: 

- Akkor kisbabánk lesz? – Nem akartam közölni vele, hogy én is ugyan ezt mondtam, csak más szavakkal. Szinonimák! – Mióta tudod? 

No erre a kérdésre nem számítottam, viszont válaszolni csak kell valamit: 

- Úgy két hete mondta a doki. 

- Te önszántadból dokihoz mentél? – kérdezte felvont szemöldökkel, elég jól ismert már akkor is. 

- Dehogy! – vágtam rá, majd szégyenlősen vallottam be – Elájultam az órán. 

- És miért nem mondtad el? – kezdett felháborodni. 

- Mert pont a szomszéd lakásban koslattál, és csak kamuztál valamit, hogy lerázz! Úgy gondoltam, ha te így, akkor én is!

Sosem láttam még akkorát sóhajtani, mint akkor. Úgy éreztem, kezdem feszegetni a tűréshatárát, meg sem lepődtem, hogy egyszerűen otthagy a nappaliban, majd elvonul. Nem éppen így képzeltem a lánykérésemet, nem mintha sűrűn álmodoztam volna ilyesmiről, aztán Taka visszatalált néhány papírral, majd szétbontotta az előtte lepakolt asztalra. Ahogy szétgörgette a papírost, én csak bámultam az előttem kirajzolódó vonalakat. 

- Ez itt a lakás alaprajza. – mondtam, majd a rajz másik felére mutattam: – De ez?

- Ez a szomszéd lakás… amit megvettem. 

- Tessék? – leesett az állam. – Minek? 

- Gondoltam, ha családot alapítunk, akkor szükség lesz egy nagyobb lakásra…

- És ha nemet mondtam volna? 

- Akkor – vont vállat Taka, és egy újabb tervrajzot gördített a már az asztalon lévőre – kiadtam volna. – néhány percig csak bámult az előttünk elterülő vázlatokra – Ha nem jönne a baba, akkor is hozzám jönnél? 

A kérdés nem lepett meg. Taka nem volt hülye, bár reménykedtem, hogy elég fáradt a kérdés feltételéhez. Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam el neki az érzéseimet. A szavak csak úgy peregtek a nyelvem alatt. Elmondtam neki a kétségeimet, elvégre én nem „normális” családból származtam, egyedül nevelt fel az anyám, fogalmam sem volt, milyennek kell lennie a családi életnek, amivel Ő tisztában volt. Elvégre az Ő szülei békességben éltek együtt. Én csak beszéltem és beszéltem, fel sem tűnt, hogy egy idő után Taka még hümmögni is elfelejtett, majd ahogy rápillantottam már a miértjét is megértettem. Elaludt. Én felhúztam a gyűrűt, nézegettem a girbegörbe ujjaimon, majd vigyorogva átvetettem a láncot a nyakamon. Rá kellett jönnöm, hogy Taka elég jól kiismert már…