Téveszmék II. - 3. fejezet

Titkok

„Hogy fogom mindezt elmondani Takának?!”

Kezdtem sajnálni, hogy annak idején ki nem mondott egyezséget kötöttem Takával azzal kapcsolatban, hogy nem erőltetjük a munkánkról való beszélgetések mélyebb vizekre való evezését. 

Kapcsolatunk első évében még nem is volt semmi gond. Taka elrajongott dolgokért anélkül, hogy várta volna a véleményemet, vagy a viszontrajongásomat, majd a második évben megszaporodtak azok a megnyilatkozások, amelyekben erősen érezni lehetett a kérdő mondatok tipikus hangsúlyát. Azt hiszem, akkor tudatosult benne végleg, hogy én a zenével kapcsolatos kiselőadásaiból vajmi keveset értettem, az az apró töredék pedig nagyon kevés ahhoz, hogy csiszolgassa a – szerinte – furcsa zenei ízlésemet. Hogy mi tette furcsává? Az, hogy nekem valami vagy tetszett, vagy nem. 

Taka szétszedte a dalokat. Boncolgatott, mint valami mikrobiológus: szinte mikroszkóp alá helyezte a dallamokat, addig-addig elemezve azt, míg nem maradtak mások csak hangjegyek és hangok. Sok, sűrűn rajzolt fekete nyalóka egy sima fehér kottafüzetben. Számára a gondolat, hogy valamit egészben értelmezzen, lehetetlennek és értelmetlennek tűnt. Amikor közöltem vele, hogy a dalokat úgy tekintem, mint impresszionista festményeket, amelyek közelről nézve csak színes pacák a vásznon, és csak távolabbra lépve tűnnek fel a kusza ecsetvonások mögötti tartalom… Ő visszavágott, hogy zene inkább olyan, mint a kalligráfia. Mert bármennyire lehet szép, művészi egy írásjel, ha nem pontos, akkor máris borul az értelme. Én pedig a hasamat fogva, röhögve megkérdeztem: 

- És ezt pont TE mondod, aki nem tudja leírni a saját művésznevét kanjival? 

Olyan csúnyán nézett rám, hogy a nevetés a torkomra forrt, de azért elmeséltem neki, hogy egyszer az egyik tanárom behozott egy kötetet. A kötetben az európai és a japán irodalom volt összehasonlítva. Mindkét vers egy apró virágban gyönyörködött, de míg az európai leszaggatta a virágot, mikroszkóp alá vonta, felboncolta, tanulmányozta, hogy megértse. Addig a japán mellé telepedett, nézte, gyönyörködött benne, magába olvasztotta. 

Ezután már nem beszélgettünk a zenéről. 

Hogy miért esett ki az irodalom is a szabad esték kellemesb meghitt társalgási témái közül? Azt hiszem, történetesen nagyon is hasonló volt a probléma. Taka épp annyira nem értett az irodalomhoz, mint én a zenéhez. Az angol irodalomhoz pedig aztán végképp nem éretett. Ha megkérdeztem tőle, hogy a könyv, amit éppen olvas, milyen, Ő egy egyszerű „jó”-val vagy „hmmm”-mel elintézte a dolgot. Nem érdekelte, hogy milyen narratívával lett megírva, nem érdekelte, hogy milyen írói fogásokat tartalmazott, az meg aztán főleg nem kötötte le, hogy milyen – szerintem érdekes, szerinte tök felesleges – korhű utalások vannak benne. Egyszer mondtam is: ami neki a zene, az nekem az irodalom. Képtelen voltam valamit úgy elolvasni, hogy ne akarjak mélyebb értelmet köré varázsolni, hogy ne akarjam megfejteni a szavak mögöttes tartalmát, vagy egy egészen más kódrendszert felépíteni. Talán ez volt a legnagyobb különbség Taka és az én értelmezésemben: Ő a rendszerességet kereste, azt a vonalat, amire épült a dallam, ami meghúzta a hangjegyek határát. Én pedig a kilengéseket, azokat az apró zörejeket, amik élettelivé tették számomra a hangtalan szavakat egy költeményben, vagy prózában.

Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem titkolózok! 

Ha őszinte akarok lenni, nem igazán éreztem úgy, hogy ezek titkot, főleg nem azokból a hétpecsétes fajtákból, amiket nem lehet elmondani senkinek sem, de ha mégis eljár az ember szája, akkor annak valami súlyos következménye lesz. Ezek csak amolyan elhallgatások voltak részemről. Nem azért, mert okom lett volna rá, csak valahogy így alakult. 

Amikor Rika megkeresett – aki az egyetemi csoporttársam volt – nem is sejtettem, hogy mivel áll elő. Az egész egy egyszerű baráti csevejnek indult, majd egy hirtelen fordulatot véve, már Rika szinte könyörgött nekem, hogy legyen olyan jó, és írjak abba az irodalmi lapba, aminek Ő az egyik szerkesztője. Elmondta, hogy próbálták az ifjonc írópalántákat rávenni a publikálásra, csak arra nem számítottak, hogy az ifjúság nem, hogy palánta, de még magkezdemény szinten sincs irodalmi tehetségük fejlődésében… viszont szüksége lenne valakire, aki prózai alkotásokban csillogtatni tudja a tehetségét. 

- Ne gondolj nagy dolgokra! Csak valami kis könnyed, szórakoztató karcolatokra, elbeszélésekre. 

Belevágtam! Miért ne tettem volna? Én voltam leginkább meglepve, amikor egy furcsa fazonú fickó megkeresett, hogy szívesen kiadnának tőlem nagyobb lélegzetvételű művet is, ugyanilyen humoros, bohókás stílusban. Köpni-nyelni nem tudtam, gondolkodási időt kértem, majd hazaérve elkezdtem dolgozni a Fél életek című könyvemen. 

Hogy miért nem mondtam el Takának? Nem is tudom. Talán csak nem akartam előre inni a medve bőrére… bennem voltak a kétségek: mi lesz, ha pofára esés lesz az egész?

Éppen a könyvtárban ültem, amikor a munkám miatti sokadik titok története a kezdetét vette. Egy nagyobb előadásra készültem: előttem hevert a könyv-rengetek, amiből ki kellett mazsoláznom azokat a pontokat, amikről bő másfél órában szeretnék csacsogni a gyerkőcöknek, úgy, hogy azok ne akarjanak a második órától mondjuk áttérni az orvostudományhoz. 

A Prof vidáman járkált a könyvsorok között, mintha legalábbis repkedett volna. Vigyorgott, mint a vadalma, és meg mertem volna esküdni rá, hogy még dúdolt is közben… gondolom, valami klasszikust, persze lehet, hogy nem az volt, a dallam mindenesetre azt sejtette, bár ép füllel a dudorászása felismerhetetlen volt. Elém sétált, majd nagyon udvariasan megérdeklődte, hogy – persze csak, ha időm engedi – lennék-e olyan kedves, hogy követem őt. A körmondattól még az én állam is a padlót verdeste, csak bólintottam, és a személyes tárgyaimat felkarolva – az egyik könyvtárosnak integetve, hogy el ne merje vinni a kikészített könyveimet senki, mert letöröm a kezét – a Prof után indultam. Ő pedig továbbra is szélesen mosolyogva sétálgatott, most már velem, aki értetlenül követtem, és kezdtem gyanakodni: lehet, hogy mégsem kellett volna vele mennem? Egészen megnyugodtam, mikor a Régi Könyvek Gyűjteményéhez értünk. Ez volt a könyvtárnak azon része, amit a kíváncsiskodó diákok elől jól elrejtenek, hiszen itt olyan iratok, könyvek, vásznak voltak elhelyezve, amik az egész egyetem hírét-nevét csiszolgatták mind régiségükkel, mind eszmei értékükkel. 

Egy széfhez léptünk, a Prof beütögette a kódot, majd az orrom alá tolt egyetlen lapból álló papírost, ami két üveg közé volt csíptetve. Érdeklődve néztem a kusza betűket, majd, mintha csak a Prof fertőzött volna meg, eszeveszettül vigyorogni kezdtem én is. 

- Néhány hónapja találtak egy kis füzetet. – kezdett bele a magyarázatba drága professzorom – Azt gyanítják, hogy Shakespeare által írt szonettek szerepelnek benne, és, mint az bizonyára látja, elég pajzán jellegűek. 

- Ha ez valódi, akkor bizonyíthatóvá válik Shakespeare és a „jó fiú” közötti homoszexuális testi kapcsolat. – mondtam mellékesen úgy az orrom alá dünnyögve. 

- Sejtettem, hogy ha valakit, hát Magát nagyon is fel fogja hevíteni ez a téma. – veregetett vállon a Prof, majd hozzátette: - Több neves iskolának küldtek a füzetből, közöttük a Mi egyetemünknek is, a kutatók arra hivatottak, hogy a szövegek valódiságát megállapítsák. Mivel Maga a téma szakértője, hiszen a doktorija is tulajdonképpen ebbe a témába megy el… úgy gondoltam, hogy Magát nevezem ki a kutatás vezetőjének. 

A jókedvem egészen addig megmaradt, amíg a kezemben tartottam a két kis üveglap közé szorult papírost, majd ahogy elkezdtem gondolkozni, hogy a kutatáshoz mekkora kutatóteremre lesz szükségem, milyen felszerelésre, milyen szakemberekre… lehervadt az arcomról a mosoly. A kezdeti japán lelkesedésemet, a megtiszteltetés érzését átvette az európai hozzáállás: az a szemét Prof megint nekem passzolta le a piszkos, időigényes munkát. 

Így aztán a tanítás mellé beékelődött az újságírás, a könyvírás, és most még kaptam egy kutatást is a nyakamba, amit meg kellett szervezni, részt kellett benne venni, és kapcsolatot tartani a többi kutatóval szerte a világban. Az akkori kinézetem nem volt túl biztató: negyven kiló voltam vasággyal, a kialvatlanságtól, és a rémálmoktól sötét karikák emelték ki a szemem, a járásom kótyagos volt, úton-útfélen szédelegtem. Tudtam jól, hogy a szervezetem megálljt fog parancsolni a dolgoknak, bár nem éppen ilyen formában gondoltam…

Gyűlöltem a nagy előadótermeket. Ott mindig megjelent egy kocka technikus, aki mikrofont aggatott rám, a kezembe nyomta a távirányítót, amivel távolról is tudom lapozgatni az anyagot prezentáló diáimat, kaptam hozzá egy lézert is, amivel rávilágíthattam a hatalmas vászonnak arra a pontjára, ami fontosnak tartok kiemelni. Én pedig harcra készen álltam a katedrán, miközben szállingóztak be a terembe a diákok úgy négyszázan. „Izmusok Európában” ez volt a címe az előadás sorozatnak, amin nekem is részt kellett vennem. Szinte minden órát más előadó tartott, attól függően, hogy kinek, mi a szakterülete. Így kerültem én képbe, no meg a reneszánsz. A diákoknak pedig kötelező volt felvenni ezt az órát, mindenkinek, aki valamilyen művészeti képzésben vett részt… 

Semmi gond nem is volt az óra kezdetén: a diák peregtek a nyelvemmel együtt, a vörös fénnyel ügyesen megvilágítottam a neveket, hogy a diákok le tudják írni őket helyesen. Aztán hirtelen megéreztem a meleget. Kivert a víz, éreztem, ahogy hidegverejték kezd gyöngyözni a homlokomon. Mindig is ájulós gyerek voltam, így kezdtem a már bevált módszerek egyikét: ügyesen elkezdtem mozgatni a lábujjaimat. De ez sem használt. Kezdtem pánikba esni, a látásom kezdett homályossá válni, apró fekete pontok jelentek meg a szemem előtt, keresztül-kasul villóztak régi filmet készítve ezzel a mostból. A fülem pulzálva dugult be. Én pedig elnézést kérve a hallgatóságtól a katedra asztalához ültem. Ez volt az utolsó emlékfoszlányom. 

A következő képben már a földön feküdtem: egy diák füzettel legyezett, a másik pedig a lábamat feltartva próbált vért préselni az agyamba, a harmadik zsebkendőt nyomott a számhoz, amit éreztem, hogy nedves volt. Volt, aki próbálta visszafogni a tanulók áradatát, hogy ne akarják elszívni előlem az oxigént, inkább nyissanak ablakokat. Én éppen sűrűn hajlongva – már amennyire ez lehetséges fekve – elnézést próbáltam kérni a diákoktól, hogy megijesztettem őket, és nem tudtam végig megtartani az órát, mire a legyezős közölte, hogy ne aggódjak, már szóltak az orvostudományi tanszéken, hogy rosszul lettem, azonnal jön pár diák és átszállítanak a gyakorló kórházba, ahol kivizsgáláson kell részt vennem, no meg ellátják a felrepedt számat is. 

Abban a pillanatban igazán hálás voltam a sorsnak, hogy ezt még fekve tudtam meg, mert biztos vagyok benne, hogy újra elvágódtam volna a hallottak után… Az sem segített a helyzeten, amikor két csont és bőr fehérköpenyes megjelent, hogy ők most bizony átvisznek a kórházba. Én pedig hol azon izgultam, hogy a hordágyat velem is el fogják-e bírni a – látszólag – orvostanhallgatók; hol pedig azon aggódtam, hogy hány diák fog így látni. Szerencsére a két fogpiszkáló vastag tanulóban több erő volt, mint én azt sejtettem, és szerencsére, még az órák is tartottak, így alig-alig lézengett valaki a folyosókon, illetve a parkban.

A számat gyorsan ellátták, még csak össze sem kellett varrni. Viszont később belépett a vizsgálóba egy ősz férfi, akiről már ránézésre láttam, hogy nem szabadulok meg olyan könnyen, mint a tanulóktól. A doki tűt vett elő, én pedig már néztem a menekülési útvonalakat, hátha meg tudok lépni a vérvétel elől, viszont a bácsi olyan csúnyán nézett rám, hogy nem mertem futni sem, inkább csak megkértem, hogy, ha lehet, szúrjon meg akkor, amikor már felfeküdtem a vizsgálóra. 

Amíg az eredményeket vártuk, addig a doki kikérdezett az étkezési szokásaimról, a betegségeimről, a családomban előforduló betegségekről, hümmögött nagyokat, jegyzetelt, majd egy szót sem szólt. Beszámoltam neki mindenről: arról, hogy már gyerekként is sokszor voltam rosszul ünnepélyeken, arról, hogy mindig alacsony a vérnyomásom, hogy általában alacsony a hemoglobin szintem, hogy mostanában fogytam is, hogy rémálmaim vannak, így keveset alszom. 

A hallgatók megjelentek egy lezárt borítékkal, ami az eredményeimet hivatott magában foglalni, a doki pedig ravaszul megkérdezte, hogy szerintem mi lesz benne. 

- Semmi különös. – válaszoltam – A vérnyomásomat már megmérte, maximum megállapítja, hogy vérszegény vagyok, és kimerült. 

- Nézze csak, van itt még valami! – dugta az orrom alá a papírt. Látszott az öregen, hogy az utóbbi tíz évben csak a tanításnak élt, én irodalom doktor voltam nem pedig orvos doktor, fogalmam sem volt, hogy mi micsoda a felsorolt latin kifejezések közül, viszont a két hallgató hülyegyerek módjára jelentkezett, hogy ők bizony látják már a bibit a papírosomon. Ők vörösek voltak az izgatottságuk miatt, a doki elkékült amiatt, hogy ilyen hülyéket képeznek orvosnak, én pedig egészen elfehéredtem, amikor a két idióta kánonba kihirdették az ítéletet. 

„Hogy fogom mindezt elmondani Takának?”

A szám duzzadt volt és vörös, amit a maszk ügyesen elrejtett a kíváncsiskodók elől. Kezem-lábam jég hideg volt, hiába sütött olyan erősen a nap. A gondolataim pedig csapongtak ide-oda, és már komolyan elgondolkoztam azon, hogy most kéne elrohanni… Haza, abba az aprócska tengerparti városkába, ahol az anyukám élt. Ő segítene, mindent megtenne értem, és talán képes lenne késleltetni azt is, hogy lassan elhalványuljak. Mert már biztos volt, ez volt a sorsom: elhervadni. 

Taka persze nem engedné, erősnek mutatná magát, és én hinnék neki, de mindkettőnk számára nehéz lenne, hiszen alig szoktuk még meg egymást is. Akkor most mit kezdenénk egy ekkora teherrel? Ezért kéne mindent elrakni, összepakolni, elmenni. Biztos keresne, talán még anyánál is… 

Aztán megint úgy éreztem, hogy csak én dramatizálom túl a dolgokat, hogy ez még nem a világ vége, és amúgy is! Megoldom! Megoldjuk! Nem lesz semmi baj! Elmondok mindent, és lesz, ami lesz!

Elhatároztam, hogy igen is beszélni fogok erről Takával, hogy mindent elmondok neki, amit az utóbbi fél évben nem, és minden rendben lesz, akkor is, ha beledöglök! Én voltam leginkább meglepve, amikor Takával találkoztam a lakásunkhoz vezető folyosón. Először csak meg voltam lepve, majd teljesen ledöbbentem, ugyanis nem abból a lakásból jött ki, amiben mi laktunk, hanem a szomszédból, akik talán egy hónapja kiköltöztek. 

- Hát te? – kérdeztem. Persze először értetlenkedett, hogy én hogy kerülök haza ilyen korán. Végül beadta a derekát és hebegett-habogott valamit a rossz csövekről, meg arról, hogy talán beázott a lakás, és neki kellett megnézni, mert az alsó szomszéd szerint szivárgás van, és hát Ő meg pont a szomszéd. Amikor a karbantartó felöl érdeklődtem, csak legyintett, hogy ennyit megtehet Ő is. 

Én pedig tudtam! Titkol valamit! Az agyamat elködösítette a düh, és a gyanakvás, a nagy vallomásomat pedig későbbre halasztottam. Ha Taka titkolózhat, akkor én is!