Téveszmék II. - 2. fejezet

 

Az a bizonyos megcsalás

~ Első felvonás ~

Fáradt voltam. Billentethettem én a fejemet az egyik oldalamra, egészen a vállamig, meg a másikra, nem segített semmit. Nyomogathattam én az ujjaimmal a lapockáim közötti területet, semmi hatása nem volt. A szemem kezdett túlnedvesedni, a kezem alig bírta el a ceruzát, a hátam minden pozitúrában pihenésért kiáltott, de még nem hagyhattam abba: még legalább tíz dolgozat feküdt a javítandó mappában. 

Éppen azon kezdtem el agyalni, hogy milyen borzalmas dolgot is művelhettek a szeminárium tanulói, hogy ezzel büntettem meg őket, amikor nyílt az ajtó, és hajnali kettő tájékában megjelent Taka. Mosolyogva figyeltem, amint három zacskóval a kezében próbálta letornázni magáról a cipőjét. A végén már a falnak támaszkova lökdöste a ragaszkodó darabot, majd, mikor sikeresen teljesítette a célt, vigyorogva megkérdeztem: 

- Nem lett volna egyszerűbb, ha leteszed a zacskókat? 

Csak fáradtan pislogott rám, majd ránézett a kezében tartott táskákra, majd hümmögve megrántotta a vállát. 

- Nem jutott eszembe… viszont hoztam neked is kaját. 

Áttettük székhelyünket a konyhába, és elkezdtünk falatozni, hihetetlenül értelmes társalgások kellős közepette, amik egyszerű eszmefuttatásokhoz ragaszkodtak, meg félszavakhoz, az elmaradhatatlan hümmögések mellett. Az egész jelenet igazán kabaréba illő volt. Egészen hirtelen jött az asztalon pihenő telefon villanása, én meg is ugrottam ijedtemben, Taka pedig erősen szuggerálni kezdte a készüléket. A rezgés meglehetősen emberi gyorsasággal rázta a készüléket, így Taka még felemelés nélkül is láthatta a telefonszámot, amit némi szemöldökráncolás követett. Szinte láttam magam előtt, ahogy a fogaskerekek az agyában lassan beindulnak, és láttam, ahogy a gondolatok elkezdenek testet ölteni, elképzeltem, ahogy az angyalka a jobb vállán, az ördög a bal vállán ücsörögve, próbálja rávenni kedvesemet, hogy ebben a robbant bonyolult helyzetben mit tegyen: felvegye, avagy sem. 

Taka a telefon felé nyúlt, bőszen elnézést kért, majd kiment a konyhából és felvette a telefont. 

Én pedig csak néztem a félig üres tányérját, néztem az ajtót, amit közénk csukott, bámultam magam elé, és nem értettem az összefüggést. 

Amikor Taka és én összeköltöztünk, tudtuk, hogy nem lesz egyszerű megosztanunk az életünket. Taka hozzászokott, hogy egyedül van: akkor és úgy csinálja a megszokott dolgait, amikor és ahogy kedve szottyant, én pedig megszoktam, hogy Melodyt bármire rá tudom venni: volt, hogy könyörgéssel, volt, hogy hátulról megközelítve, volt, hogy beadagolva, fenyegetve, de végül csak az én akaratom győzött. 

Az első alkalommal meglepődtem. Éppen valami szuperfontos jegyzetet készítettem szeretett diákjaim számára, Taka pedig a szuperfontos kottáit rendezgette, amikor megszólalt a telefonja. Taka kihámozta a sok papír alól a készüléket, és egy hirtelen ötlettől vezérelve felvette, majd kihangosította. Én kerek szemekkel néztem, hogy biztos előttem akarta megbeszélni a menedzsmenttel az ügyeit? Vagy csak megfeledkezett rólam? Mindenesetre szépen, angolosan távoztam a szobából, had intézze a dolgait kéretlen fültanúk nélkül. Csak később – amikor már jó párszor eljátszottuk ezt – jöttem rá, hogy nem is volt olyan hirtelen ötlet számára a kihangosítás, ugyanis szinte minden telefonját így intézte, főleg, ha valamiért tele volt a keze. Nem számított, hogy éppen kották, pálcikák, fogkefe vagy bármi más foglalta le a kacsóját. 

Azon az estén viszont képes volt lerakni a pálcikát, otthagyni a kedvenc kajáját, és még a szobából is kimenni egy telefonhívás miatt. Gyanús. 

Akkor még nem is gyanakodtam igazán komolyan, valahogy a fáradtság és a Kő, papír, ollózás – amit annak eldöntése érdekében játszottunk, hogy meglegyen az éjszakai vacsoránk utáni mosogató – teljesen elterelték a figyelmemet. Valahol a sokadik furcsaság után kezdtem el azon agyalni, hogy mi lehet a titok nyitja. Nem voltak „jelek”. Pedig minden ruháját tüzetesen átvizsgáltam, hogy találok-e rúzsnyomokat, vagy esetleg valami szokatlan illatú női parfümöt. Mindig átválogattam a postáját, hátha szembe találkozok egy feladó nélküli rózsaszín illatos borítékkal. Figyeltem Takát, hogy nem tűnik-e a szokottnál szétszórtabbnak, bolondabbnak, kielégültebbnek. Szóval minden apróságra figyeltem, ami arra utalt volna, hogy Takának viszonya lenne. Komolyan már odáig süllyedtem, hogy elkezdtem a női magazinok „Honnan tudhatod, hogy a pasid megcsal?” című kis írásaira koncentrálni, de Taka vagy nagyon ügyesen csinálta, vagy én voltam nagyon átverhető. 

Aztán jött az a bizonyos beszélgetésfoszlány. A Taknyos hangja ideges volt, Taka pedig oda-vissza járt a fal és a kanapé között.

- Mondd már el neki! Meddig akarod húzni? Mindkettőtöknek jobb lesz, ha ennek vége lesz… 

Én csak álltam meglepődve, a kezemből kiszaladtak a zacskók fülei, amire a Taknyos olyan gyorsan reagált, mintha legalábbis megtanult volna teleportálni. Mire feleszméltem, csak Taka és én maradtunk, én őt szuggeráltam, Ő pedig erőteljesen fixírozta a papucsa orrát. 

- Szóval megcsaltál… - állapítottam meg a tényeket, titkon azt reméltem, hogy ezzel be tudom indítani a beszélgetés folyamát, és kiderül, hogy mégis mi van a háttérben. 

- Dehogy is… - kezdte fennhangon, majd csendesen hozzátette: - Legalábbis szerintem nem… 

Ez volt a válasz, kenjem a hajamra… legalábbis kedvesem nem úgy tűnt, hogy szándékszik kifejteni a homályos pontokat, amik a szavai között megbújtak. Én pedig kezdtem türelmetlen lenni, úgyhogy rákérdeztem: 

- Ez mégis mit jelentsen?

Taka rám nézett, nagyot sóhajtott, majd velem szemben leült a kisasztalra, megfogta a kezem – gondolom támogatás gyanánt – és mesélni kezdett. 

Az egész hónapokkal ezelőtt történt – elmondása szerint – a turné kellős közepén tartottak, amikor is némi alkohollal szerették volna megünnepelni, hogy ismét egy évvel öregebb lett a Drága. Persze nem kellett félteni a többieket sem, szívesen szállították kedvesem elé a kisebb-nagyobb poharakat, legalább akkor rúghasson ki a hámból, amikor az asszony – ez lettem volna én – otthon van, ő pedig távol nyomja a rabigát. Amikor is megjelent egy leányka. Szép, hosszú combú, rövid szoknyájú, dús keblű, mély dekoltázsú, vadászni induló kacér menyecske, aki szívesen italozott volna az öt – plusz néhány staffos – asztal alá beájuló, ázott rock zenésszel. Takának már az is nehezére esett, hogy magát a leányzót felidézze, viszont másnap reggel alig-ruhában ébredt a szállodai szobájában. Jó pár hónapra rá, pedig megjelent a kikapós menyecske némi súlyfelesleggel, amit sikeresen felszedett a pocakjára, és közölte Takával a tényt, hogy neki – mármint Takának – bizony gyermeke fog születni. Amikor Taka röhögéstől fulladozva makogta, hogy ez hülyeség, mert Ő bizony sosem csalná meg az asszonykáját – ez megint én lettem volna –, akkor a Taknyos bölcs hallgatásra intette, mondván, hogy Ő bizony emlékszik a leányzóra, és arra is, hogy kedvesemet ez a leányzó kísérte fel a szobájába, viszont azt már Ő sem tudta felidézni, hogy visszament-e a társasághoz. 

Végighallgatva a történetet, úgy éreztem, hogy valami nagyon sántít, bár akkor még egyáltalán nem tudtam, hogy mi.

- És mit akar? Pénzt?

Taka megrázta a fejét, alig érthetően elmotyogta, hogy nem fenyegette meg. Nem jött azzal, hogy eladja a „hírt” a sajtónak, hogy tönkreteszi a karrierjét. Nem kért soknullás csekkeket a hallgatásért. A leányzó azt akarta, hogy Taka részt vegyen a gyermek nevelésében. 

- És kértél apasági vizsgálatot? 

- Azt mondta, hogy kérhetek apaságit, de abban az esetben nem fogja hagyni, hogy bármi közöm legyen a gyerekhez, ha beigazolódik az állítása, és az enyém a gyerek. 

- És? Legalább tudnád, hogy a tiéd-e… 

- És ha tényleg az enyém? Nem tudnék élni a gondolattal, hogy valahol van egy gyerekem, aki még csak nem is tud rólam… 

Elnyeltem a következő mondatomat, ami körülbelül így hangzott volna: „Hogy te mekkora hülye vagy!”. 

- Szerintem csak azért csinálja így, mert ezzel láthatóan rá tud venni, hogy gondoskodj a gyerekről, anélkül, hogy tudnád, tényleg a tiéd-e. És valljuk be őszintén, hogy manapság egy gyerek felnevelése elég sokban van… 

- Nem mindenki a pénzre hajt! – húzta fel magát Taka, majd még hozzátette: - Nem mindenki olyan, mint te. 

- Szóval szerinted tényleg a te gyereked? – kérdeztem meg sem hallva a sértést. 

- Persze, hogy nem! – vágta rá azonnal – De mi van, ha mégis? 

A beszélgetésünk itt megrekedt. Képtelen voltam észérveket felsorakoztatni Taka felébredő apai érzéseivel szemben. Így aztán nem beszéltünk a dologról. Sosem gondoltam volna, hogy képesek vagyunk ilyen ügyesen kerülni a témát, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Én nem hoztam fel többé a dolgot, Taka pedig – gondolom – nem merte. Az egész történet olyan volt, mintha egy ismerős mesélte volna el, fátyolos, ködös és messzi, majd egy napon nagyon is valóságossá vált. 

Éppen hazafelé tartottam, amikor megláttam a Taknyost, amint egy nővel beszélget. Vagy inkább vitatkozik? Egyáltalán nem tulajdonítottam neki figyelmet, viszont a Taknyos arcvonási egészen dühösnek tűntek, engem meglátva pedig egészen elsápadt. Már akkor sejtettem ki lehet a nekem háttal álló hölgy, majd meglátva a pocakját kétségem sem volt. Íme a nő, aki – állítólag – az én pasimtól vár gyereket. Igazán formás volt a leányzó, még terhesen is látszott, hogy remek alakja van, szép lábai, karcsú dereka, hosszú, fehér nyaka, helyes pofija, dús haja. Komolyan még nekem is tetszett. Bár az a fintor az arcán, amivel a Taknyost próbálta eltüntetni az útjából, inkább tűnt egy ragadozó vicsorgásának, mintsem egy ártatlan kismama dühének. A Taknyos csak némán állt, én bólintottam felé köszönéskép, majd beslisszoltam a háztömbbe. Rá kellett jönnöm, hogy muszáj lesz foglalkoznom az eddig olyan távolinak tűnő rémképpel, mert, mit fogok tenni, ha bekopog az ajtón? Nem hessegethetem el babástól, mindenestől! 

Újra és újra végiggondoltam Taka meséjét, de képtelen voltam rájönni a bibire. Hime persze egyből röhögésben tört ki a történet hallatán – végső elkeseredésemben őt hívtam segítségül – és közölte, hogy ez teljességgel lehetetlen több szempontból is. Egy: Taka már elitta minden használható spermáját, így képtelen teherbe ejteni bárkit is. Kettő: ha a pia nem is tette nemzőképtelenné, akkor a két számmal kisebb, mégis ráerőltetett gatyák biztosan. És egyébként is! Nincs az az épeszű nő, aki lefeküdne vele! Kedvesen megköszöntem a mentális állapotomra tett enyhe célzást, viszont, ahogy végighömpölyögtem Hime gondolatmenetén nekem is feltűnt a legnagyobb furcsaság a sztoriban. 

Úgy vártam Taka érkezését, mintha én találtam volna fel a spanyolviaszt, és ezt akartam volna megosztani vele is. Ahogy belépett egyből letámadtam még az ajtóban: 

- Nem lehet a te gyereked! – Taka értetlenül nézett rám, először lehet, azt sem tudta, miről hablatyolok neki, aztán érdeklődve várta a továbbiakat – Drága Takám! – kezdtem nagyon formálisan – Emlékszel, hogy kezdted a beszámolódat?

Bólintott: 

- Persze, hogy a srácokkal ittunk. 

- Nem jut erről eszedbe valami? – kérdeztem színpadiasan, az értetlen arckifejezését látva még hozzátettem: - Emlékeim szerint a véralkohol szinted növekedése és a farkadé fordítottan arányos.

- Ezzel arra akarsz célozni, hogy, ha olyan részeg voltam, hogy a lányra sem emlékszem, akkor valószínű lefeküdni sem tudtam vele? 

- Szerintem ragaszkodj csak ahhoz az apaságihoz! 

Néhány héttel később a baba megszületett. A DNS-e még csak kicsit sem hasonlított Takáéhoz. Az anyja pedig őrjöngött, amiért nem tudott semmit sem kiszedni Takából.