Téveszmék II. - 1. fejezet

Álmok

Milyen időközönként álmodik az ember? Van jelentősége a fejünkben lévő képeknek, vagy csak néhány gondolatmorzsa parádézik a szemünk előtt az éjszaka közepén? Mit kell tennünk, hogy eltűnjenek a rémképek? Mit kell tennünk, hogy egy-egy elfeledett édes álmot folytassunk? Minden olyan titokzatos, én pedig akkoriban, már nem tudtam, hogy mi álom és mi a valóság. A probléma csak az volt, hogy nem édes álmokat hoztak az éjszakák, hanem keményeket, kellemetleneket, olyanokat, amitől imádkozol, hogy ébredj fel. Bár akkoriban még nem fogtam fel ilyen tragikusan őket. 

Emlékeszem az első olyan álomra. Sokkal európaiabb voltam, mint egyébként, a vonásaimból hiányoztak azok a bizonyos japán jelek, amik mindig is megzavarták a besorolásomban az embereket. Akkor viszont szőkébb voltam, erősebbek voltak a vonásaim, és bár nem volt semmi különösebb jele, tudtam, hogy visszautaztam az időben. Az erdő szélén sétálgattam, fehér ruhában, kibontott hajjal, szökdécselve, mint egy kislány, a kezemen egy vesszőből font kosár csüngött, és én vidáman pakolásztam bele a különböző növényeket. Az álombeli énem pontosan tudta, milyen növényeket gyűjt, bár én visszaemlékezve csak a bizsergést éreztem, hogy hatalmam volt, azok felett a burjánzó zöld szárú virágok felett. Boszorkány voltam. Hiába nem mondta ki senki körülöttem, éreztem a hatalmat a kezemben. Éreztem, hogy a növények önként perdülnek táncra a kosárkámban. És éreztem azt is, hogy hamarosan eljön a vesztem. 

Öt férfi jött, hogy a tanács elé kísérjen. Öt hatalmas, erős féri, akiknek az arcát alig lehetett látni, a szemük sötét volt és semmi más nem látszott bennük csak a gyűlölet. Tudtam, hogy ha elvisznek, akkor nem kerülök ki élve a tanács kezei közül. A vád: boszorkányság. És én önként indultam meg velük. Tudtam, hogy boszorkány vagyok, tudtam, hogy ők viszont valami egyszerű haladónak tartottak, aki valamiért szúrja az egyik fejes szemét, mégis úgy cipeltek végig a falun, hogy mindenki láthassa, hamarosan a hóhérnak is dolga lesz. 

Nem emlékszem magára a tárgyalásra, vagy a bíráim arcára, csak arra, hogy a szép fehér ruhám szürkévé vált, a hajamat leborotválták, a testem megtört, de a szememből ugyanúgy sugárzott a tudás, ami lehetővé tette, hogy a széllel beszéljek és a víz nekem folyjék a sűrű erdő mélyén. 

A máglya már állt. A fa illatát elvitte a szél: a száraz ágak feketén hirdették az ítélet jogosságát. Az oszlophoz kötözték a csuklómat, a hóhér pedig meggyújtotta a fáklyát. A tűz pernyévé égette a száraz farönköket, füstöt csiholva a levegőbe. Éreztem a füst illatát, ahogy elbódította a tudatomat, éreztem a lángok nyelvét, amint felemésztik a ruhámat, és lassan a bőrt perzselték fel a húsomról. A fájdalom ellepte a testem, hogy már nem is tudtam megmondani, melyik testrészemet érzem, és melyik tűnt már el a füsttengerben a lángnyelvek mardosása hatására. Csak a fájdalmat éreztem, azt a kegyetlen fájdalmat.

Nem ébredtem hirtelen, ahogy rémálomból szokás. A szemem ugyanolyan lassan eszmélt rá a hétköznapok egyikére, magával hozva az álom szörnyű képeinek minden pillanatát, és azt a kínt, amit az égés okozott. Éreztem a bőrömön a fájdalmat, és éreztem minden porcikámban, hogy valami borzasztó terhet sugallnak a rémképek, de fogalmam sem volt, hogy jöhetnék rá az értelmükre. A vaskos könyvek nem mutattak semmit, az internetes álmoskönyv pedig semmi jóval nem kecsegetett. 

A halál szinte minden napossá vált. Az álmaim nem pihentettek: minden halált éreztem, amit az agyam elém vetített. Másnap pedig kómásan lézengtem, mint egy sötét árny, ami végigsimítja a földet anélkül, hogy bárki észrevenné. Már nem tudtam, hogy hol a határ álom és valóság között, már nem érzékeltem a külvilág és önmagam különbségét. A fáradtság, a kábulat, az álmok úgy kísérték a napjaimat, mintha mindig is hozzám tartoztak volna. Melody aggódva nézte, ahogy elkezdtem fogyni, Hime csak legyintett, mondván biztos a tavaszi fáradtság kicsit korábban ért el hozzám, Taka pedig erőteljesen stúdiózott ismét. Így általánossá vált, hogy egyedül keltem fel, és egyedül feküdtem. 

Az álmot egy halk hang törte meg. Kómásan próbáltam magamra erőltetni a takarót, de az anyagot, mintha húzta volna valami az ellentétes irányba. A kanapén feküdtem, a tévében valami bolond műsor ment. Értetlenül ültem fel, hiszen sosem szoktam elaludni tévénézés közben. Az óra körkörösen járt, mint, aki megbolondult. Hirtelen eszméltem rá, hogy a telefonom jelzése rázott fel: az asztalon rezgett körbe-körbe táncolva, én pedig olyan távolinak éreztem az asztal lapját. Néhány másodpercig még gondolkoztam, hogy felvegyem-e, majd győzött az őrült körtáncot járó szerkezet. 

A hangom még rekedt volt, az álom után mindig kicsit karcosabb. A fülembe suttogott szavaktól viszont teljesen elment a hangom. Nem emlékszem, hogy letettem volna a telefont, ahogy arra sem emlékszem, mikor kapcsoltam ki a tévét. Teljesen kiesett az is, mikor a berendezési tárgyakat felborítva őrjöngtem. Csak akkor eszméltem fel, mikor a káosz közepén az arcomat a kezeimbe temetve zokogok. 

Régen sírtam úgy igazán: hatalmas könnyekkel, ordítva, mint egy kisgyerek. Rég nem tépte annyira a szívem semmi. Ahogy csitulni kezdett a roham, meg-megremegett a testem még a sírás utórengéseként, a bőröm kimelegedett, a könnyeim már csak lágyan szántották végig az arcomat. Áttértem egy következő fázisba. 

Hiába szóltak hozzám, nem hallottam. Csak bámultam magam elé. A fények és az árnyak összekuszálódtak. Minden olyan volt, mint egy semmitmondó paca egyik arca. Néha sikerült a lelkem darabkái mögül rálátnom a külvilágra, fókuszálni a körülöttem lévő hangokra és arcokra, de képtelen voltam megmozdulni. Nem bírtam összeszedni annyira az erőmet, hogy bebizonyítsam, még élek. Üres váza voltam önmagamnak: egy test, ami szépen lassan sorvadásnak indult, hiszen a lélek csak néha-néha látogatott vissza, így aztán lassan elveszítette a formát, és szabálytalanul, maszatolva beleolvadt a külvilágba. 

Nem esett. Szürke volt a világ, ködös, halovány, de nem mosták az ég könnyei tisztára a tájat. Talán a felhők cseppjei az én szívembe vándoroltak át, hogy általam hulljanak a világba. Sírtam én mindenki helyett: a fellegek helyett, az emberek helyett, önmagam helyett. 

Remegett a lábam a fekete cipőben. Remegett a térdem, ahogy megállt a menet, remegett a gyomrom Taka szürke bőre láttán. Beleremegett a szívem a gondolatba, hogy ezentúl egymagam vagyok, hogy minden reggel és minden este egyedül fekszem majd az ágyban. A torkom elszorult, ahogy ráhelyezték a szemfedőt, az ajkaim remegtek a sírástól, a szemem újra a szürke semmibe száműzte a tudatomat. Nem hallottam semmit: a pap szertartásos beszédét, a siratóasszonyok énekét, a családja sírását, a saját fohászaimat. Csak a puffanást hallottam, ami jelezte, hogy a koporsó reccsenve megtért a földbe…

Ekkora pattant ki a szemem. 

Sírtam. Hiába láttam a bolondos fényeket a szoba falán, hiába láttam Taka nyugodt vonásait magam mellett, hiába jöttem rá, hogy az egész csak az agyam borzasztó bosszúja volt. A torkom elszorult.

Lassan keltem ki az ágyból, hogy ne ébresszem fel Takát, majd halkan csuktam be magam után a fürdőszoba ajtaját. A könnyeim záporoztak, és már koránt sem volt elég szipognom, hogy megállítsam az orrom folyását. Ahogy újra és újra átéltem az álomképet, a gyomrom csavarodott, tekeredett, majd néhány másodperc után a WC kagylóhoz kényszerített. Ismét magam előtt láttam a vacsorámat, azt a félig emésztett masszát, amit úgy kaparta fel a torkomat, mintha kövekkel színesítettem volna. Az arcom minden létező nyílásából folyt valami, hogy már szinte képtelen voltam egyszerre hányni és levegőt is venni. A könnyek csípték a szemem, a torkomat szorította az öklendezés, az orrom pedig képtelen volt normálisan funkcionálni. Talán még a fülem is bedugult, ezért érzékelhettem olyan homályosan a kinyíló ajtót. Taka még pár másodpercig megállt a küszöbön: vagy a látványtól ment el a kedve, vagy még túl sok volt számára a fürdőszobából áramló fény. Hozzám sétált, gyengéden végigsimított a hátamon, a hajamat pedig összefogta valamivel. A hangja még álmos volt:

- Mondtam neked, hogy ne edd meg azt az utolsó gombócot. 

Legszívesebben vitába szálltam volna vele, hogy akkor igenis kívántam, nem csak a szemem, a pocakom is, de a biztonság kedvéért még nem hagytam el a WC csészéjét: vártam, hátha maradt bennem még valami, amit kiadhatok magamból. Taka rávett, hogy öblögessek, hogy igyak egy pohár vizet, és próbáljak visszamászni az ágyba. Én csak néztem a fáradt vonásait, és képtelen voltam rá, hogy elengedjem: átöleltem. Taka csak megütögette a hátam, amolyan „jól van, jól van, nincs semmi baj” stílusban, majd ágyba parancsolt. 

Az álmom sötét volt. Nem kellett harcolnom az ártatlanságomért a középkorban, nem kellett golyók elől menekülnöm. Nem robbantam fel elhagyatott sivatagi templomokban, sőt még mérges kígyók sem próbálták belém süllyeszteni a méregfogukat. Nem találkoztam orrgyilkossal a színházból kifelé menet, nem jöttek értem mindenféle furcsa teremtmények… vagy ha mégis eltakarta őket a sötétség. 

Egy fekete óceán kellős közepén lebegtem, mindenféle képzet nélkül. Nem voltak alakok, nem voltak érzések, csak a bársonyos feketeség, ami körülölelt, mint egy óvó kar.