Hatalmi játszmák ~ Kismadár

Hatalmi játszmák

~ Kismadár ~

Enyhe vigyorral az arcomon bámultam a velem szemben ülő srácot, aki olyan sebességgel pakolta be az ebédjét a hasába, mintha legalább egy hete nem evett volna semmit. Gyorsütemben merítette a kanalat a levesbe, s olyan hirtelen szürcsölte ki a – gőzölgéséből ítélve – forró ételt, hogy néhány perc alatt egészen beleszédültem a kapkodásába. 

- Hallod, Kölyök? Rágj is! – vetettem oda, amikor észrevettem, hogy szilárdabb táplálékot készített maga elé, és rajtra készen az ujjai közé szorította a pálcikákat is. Rám sem emelte a tekintetét, ugyanúgy iparkodva nyammogott valami válaszfélét, s végül a poharát is kéz-biztos helyre tolta, hogy az étkezés utolsó tételeként lelöttyintse a sietősen belapátolt kaját egy kis pezsgő-bozsgó kólával.

- Szóval, mire ez a nagy sietség? – kérdeztem. Az első pálcika húsfalatom megakadt valahol a szám és a tányér között, Junkgook habzsolását figyelve megfeledkeztem róla. 

- Találkozóm van az igazgatóval. – köpte felém a szavakat néhány rizsszem társaságában, majd hogy jobban csússzon az étel beleivott a poharába is. – Mindig együtt eszünk és nem akartam, hogy egyedül ülj egy ekkora – tárta szét a kezeit pálcikástul – asztal mellett. 

Fél szemmel a mellettünk elterülő üres székekre sandítottam: már egyáltalán nem tűnt furcsának a csend körülöttünk, a kis csapatunk hiányát egészen megszoktam. Talán akkor jöttem rá igazán, hogy az idősebbek társaságát kerestem, mikor mindannyian lediplomáztak. Eltűnt Harin mindentudó szempára, ami kitartóan fürkészte a titkainkat. Elpárologtak Somin hasznos tanácsai az öltözködésemet illetően, amiket persze sosem kértem. Elhalványultak Hyesun csendes pillantásai, amivel állandóan Yoongi feszült rezzenéseit figyelte. Taehyung harsány röhögése már nem zavarta fel az étkezőt, és a Jimin-t nyomon követő pincsik sem ólálkodtak az asztalunk körül.

Hogy is kerültem én, Park Mina ebbe a társaságba? 

Néhány pillanatig elmerengtem… 

Hűvös volt a szélvihar, s szinte minden fát szétszaggatott az ablak előtt. A terem sem adott biztonságos meleget, éreztem a be-beáramló hideget. A sálamba burkolóztam, és próbáltam odafigyelni a professzorom hablatyolására… Az első óránk volt: követelmények, szakirodalmak, vizsgaszabályok, szigorúságra való felhívás… 

- Már nem középiskolások! – hangzott fel újra és újra, nekem pedig gólyaként az arcomra fagyott a vigyor az előadó jégvermében. Ahogy a kopasz fickó befejezte, kivágódtam a padból, hogy a lehető leggyorsabban kiléphessek a folyosó langymelegébe… Már nem volt szükség a sálamra és a bőrömről is elpárolgott a pirosság, amit a hideg festett rá, s akkor láttam meg Kim Harin-t a falnak támaszkodva egy vaskos könyvvel. Szemüveg ült az orrán, barna haját kusza fonatba fogta össze, a ruhái lezseren terültek el az alakján. A hangja kellemes volt, szinte már negédes, ahogy kiejtette a nevemet. 

- Nem lenne kedved a diáktanács munkájában segíteni? – kérdezte némi kertelés után, mire hihetetlenkedő vigyorral bámultam rá. 

- Ezt most komolyan kérdezed? 

- Őszinte leszek – dobta le a barátkozás álcáját Harin –, szükségem van egy kismadárra az évfolyamodban. Valakire, aki nyitott szemmel és füllel jár… 

- Mi van? – A szemeim kikerekedtek. Az egész olyan piszkosnak tűnt, elvetemültnek és törvénytelennek. 

- Ismered Han Somin-t? – sóhajtott hatalmasat. 

- Csak a nevét hallottam… ő a diáktanács elnöke. – adtam meg a választ.

- Pontosan. – bólintott – Én az ő… Mondjuk, hogy az ő útját egyengetem. 

- Szerintem dilis vagy! – vihogtam magamban és egyszerűen otthagytam. Fogalmam sem volt, mikor változott meg minden és mikor váltam valóban Harin kismadarává, de utóbb visszagondolva minden percét élveztem. 

- Szerinted, valakinek lesz bátorsága mellénk ülni? – vigyorodtam el, mire Jungkook értetlen pillantásokat lövellt felém, majd nagyot sóhajtva kiadta magából a titkok titkát. 

- Mina, mindenki azt hiszi, hogy mi együtt járunk! Senki nem fog a közelünkbe jönni addig, amíg – macskakörmöket rajzolt az ujjaival – randizunk.

- Hogy mi? Mégis miért? – értetlenkedtem, de a jókedvemet semmi sem moshatta le. 

- Hát, a múltkori Sehun-os eset után a legszkeptikusabbak is ezt kezdték feltételezni. 

No igen, Sehun, két év teljes eltűnés után úgy gondolta, hogy közöttünk még mindig van valami… muszáj voltam valahogy tudtára adni, hogy nevetségesen hülye, ha tényleg ezt hiszi. S mivel éppen Jungkook is a közelben volt, így őt is sikeresen belevontam a love sztorink lezárásába. Noha ő csak jól meglökdöste Sehun-t, amikor az erőfitogtatásba kezdett, de az egész iskola előtt, ez – ezek szerint – felért egy szerelmi vallomással.

- És te miért nem fedted fel az igazságot? – vontam fel az egyik szemöldökömet. 

- Nekem így kényelmesebb volt, Mina. – vallott őszintén – Nem kellett magyarázkodnom, hogy miért nem randizok. Ha lekoptattam egy lányt, akkor mindenki csak mosolyogva csóválta a fejét, hogy ilyen az igaz szerelem. Meg sem kellett szólalnom!

- Miért nem randizol, Jungkook? – kerekedtek ki a szemeim a nap során sokadszorra, s valóban, évek óta nem láttam egyetlen lánnyal sem. 

- Béna vagyok a lányok felszedésében. – kezdte el zavartan rágcsálni a száját. 

- De hiszen te vagy Jeon Jungkook, a diáktanács elnöke, aki okos, kockás a hasa, és mindenkivel nagyon udvarias. 

- Idegenekkel képtelen vagyok fesztelenül beszélgetni és pont! Ismeretlen lányokkal körülvéve meg előjön minden lehetséges fóbiám…

A képébe röhögtem… kicsit sem finoman és nőiesen, kicsit sem szelíden és barátian, hanem fülsiketítő hanggal, fel-felnyikkanva, hogy még Hoseok is megirigyelte volna Taehyung-gal együtt. Már majdnem a könnyem is kicsordult, mikor ismét szóhoz tudtam jutni. 

- Szóval az édes Kisfiú, aki voltál még mindig benned van? – szelídült mosollyá a hahotám. 

- Na jól van! Menj te a picsába, Mina! Én itt színt vallok neked… te meg kiröhögsz? – állt fel nagy hévvel, hogy még a poharát is felborította. Kész szerencse volt, hogy már kiszlopálta a tartalmát. – De csak, hogy elvegyem a jókedvedet! Nem csak a diákok hiszik azt, hogy te és én együtt vagyunk, hanem a tanárok is! Így biztos vagyok benne, hogy imádott Kim Jongdae tanár urad ugyanúgy ebben a tudatban él, mint mindenki más. 

- Hogy mi? – emelkedett a hangom két oktávval feljebb, de már választ nem kaptam, Jongkook ott hagyott a kételyeimmel együtt a nyüzsgő étkezőben. És igaza volt: sikerült a fesztelen vidámságomat egyetlen mondattal tönkrevágnia. 

Néhány másodpercig erősen gondolkodtam, hogy a nagyelőadót a diákok lehelték-e be így a délutáni órákra, vagy ne adj isten a dékán döntött úgy, hogy a november közepi röpködő mínuszokat nem engedi az egyetem falai közé… és bekapcsoltatta a fűtést. A hátsó sorok egyikébe vackoltam magam, elővarázsoltam a táskám mélyéről a tanszereimet és egyenesen a tábla feletti órára bámultam. A nagymutató vészesen közel ért a 12-eshez, így türelmetlenül vártam, hogy az ajtóban megjelenjen a tökéletesség mintaképe: Kim Jongdae. Volt benne valami varázslatos, ahogy az asztalhoz sétált, ahogy a jegyzeteit rendezgette a hosszú ujjaival, ahogy az árnyékok az arcára esve elsötétítették a bőrét. A haja rendezett tincsekben hullott a homlokára, a szemeit végigvezette a hallgatók során, egy pillanatra biztos voltam benne, hogy engem fürkészett, de sokkal gyorsabban kapta el a tekintetét, mint a többiekről… Ott motoszkáltak Jungkook szavai a tudatomban, s önkéntelenül is bámulni kezdtem a férfit. A hangja, mint valami szonáta bekúszott a fülembe, s noha láttam, hogy telefirkálja a táblát dallamokkal, mégsem jegyzeteltem le egyetlen hangjegyet sem. A ceruzám csak unott, satírozó mozdulatokat végzett, a tekintetem pedig továbbra is a tanáromat figyelte: volt valami igéző abban, ahogy a zenéről beszélt, valami varázslatos a tekintetében. Azt hiszem, megszűnt körülöttem a világ, mikor beültem egy-egy órájára. Mintha csak nekem magyarázott volna, s noha fogalmam sem volt, hogy miről, a szavai csak arra voltak hivatottak, hogy daloljanak nekem. 

Rám emelte a tekintetét. Mélyen és sötéten csillogtak a szemei, szerettem volna közelebb araszolni hozzá, hogy megfejtsem a titkot: az írisze fekete vagy a barnának egy olyan sötét árnyalata, ami csaknem az étcsokoládéhoz hasonló színt vesz fel? Egy valamiben viszont biztos voltam, hogy még sosem láttam ennyi ellentétes érzelmet egyetlen szempárban. A tekintete melengette a szívem, mégis olykor jégviharban tomboló hűvösség áradt belőle. Jégszilánkokká vált a tartózkodás a szemében, s a kedvesség perzselő, aranyló homokszemekké szelídült, amik felperzselték még az én bőrömet is. 

Az ajkai közül kicsusszanó szavak simogatták az érzékeimet, képtelen voltam levenni a tekintetem az ajkairól, amik elnyíltak, majd összezáródtak, olykor-olykor a nyelve végigsiklott a kicserepesedett felületen, s én olyan szívesen ajánlottam volna fel a sajátomat nedvesítés céljára. 

- Park Mina! – A szavai keményebben csengtek, s megszűnt a varázs, minden visszaváltozott egy szempillantás alatt: a terem ugyanolyan fényárban úszott, mint azelőtt, a padok szürkén álltak sorba egészen a tanári asztalig, ahol Jongdae bámult rám felhúzott szemöldökkel. – Annyira unalmas órát tartok – kérdezte némi dühvel a hangjában –, hogy még az óra végére sem eszmél fel?

- Tessék? – Megrezzentem. Már csak ő és én álltunk – képletesen – egymással szemben a teremben, mint két elfuserált cowboy, s míg az ő tekintete egészen vádlóvá vált, az én ajkaim közül egyetlen megbánó sóhaj csúszott ki. 

- Értékelném, ha feltápászkodna és kimenne a teremből, hogy bezárhassam az ajtót! 

Kapkodva szedelőzködtem össze, valószínű, ha nem figyel árgus szemekkel még el is vigyorodtam volna a bénaságomon, de Jongdae kegyetlen tekintete megakadályozta mindennemű pozitivitást kiáramolni a lelkemből. 

Már csak egyetlen lépés választott el a nyüzsgő folyosótól, mikor a néhány centire kinyitott ajtó szárnya becsapódott, s nekem nem maradt más, mint a csodálkozás. 

- Nem gondolja, hogy büntetést érdemelne? – Furcsán csengtek fel Jongdae szavai: a hangsúlyától libabőr futott végig a tarkóm mentén, s az arcomat pír öntötte el. Képtelen voltam a szemeiben keresni a válaszokat a fejemben motoszkáló kérdésekre… A sóhaj, ami elhagyta az ajkait forró volt, s a fülembe suttogott szavai nedvesen csúsztak végig a hallójáratomon. 

- Mit érdemel egy diák, aki az egész órát végigálmodozza? – kérdezte sejtelmesen. Próbáltam mentségeket kitalálni, de a torkomra forrtak a szavak, mikor meghallottam a hangját ismét suttogva felcsengni – Biztosan a pasid járt a fejedben. 

- Ez… nem… – igyekeztem megvédeni magam, de olyan hirtelen kényszerített arra, hogy ajtónak vetett háttal közé és a kijárat közé szoruljak, hogy képtelen voltam befejezni az érvelésem. 

- Nos? Mi lesz, Park Mina? – kérdezte egyre közelebb hajolva hozzám. 

- Én figyeltem. – préseltem ki magamból csukott szemmel valami használhatót továbbra is erősen koncentrálva, hogy még véletlenül se nézzek bele azokba a beszédes szemekbe. 

- Szóval figyelt? – Az ujjai egészen forróak voltak, ahogy az arcom vonalát simította végig. A hüvelykujja egy pillanatra az ajkamhoz ért, s nekem kipattantak a szemeim. Csak tátogtam, mint egy partra vetett hal, képtelen voltam kivenni bármit is a felém lövellt pillantásaiból. A szívem hevesebben dobogott, mint bármikor. A lehelete a számat súrolta, s nekem nyelnem kellett egyet, hogy normalizáljam a fülembe pulzáló vérkeringésemet. 

- Szeretném, ha a következő órákon nem álmodozna, hanem figyelne! – megnyalta az ajkait, s én olyan borzasztó távolinak éreztem a lényét. Sosem gondoltam volna, hogy egy centi is ilyen óriási szakadék lehet… – Most menjen! – lépett el tőlem, s én úgy rohantam ki a teremből, hogy még a sálamat sem csavartam fel a nyakamra, sőt a kabátom is a karomon lógott, egyáltalán nem érdekelt, hogy odakint röpködnek a mínuszok. 

Egy bosszús fintor terült el az arcomon, ahogy a megbeszélt találkahelyre értem az egyetem előtt húzódó parkban. Az ujjaim reszkettek az értetlenségtől, de amint megláttam Harin mellett a legjobb haveromat, minden dühöm előbújt valahonnan: ott motoszkáltak a fejemben Jongdae szavai… méghogy ő a pasim?!

- Remélem, te nem jössz velünk! – sziszegtem Jungkook felé, ahogy halló távolságba értem hozzájuk, s hatalmas lendülettel elkezdtem magamra kapkodni a meleg ruháimat. 

- Mi ez az ellenségeskedés? – csodálkozott el Harin. – Zavar a paradicsomban? 

- Ezzel nem kéne most bosszantanod! – lökte oldalba a lányt Jungkook – Nyugi, edzésem van! – emelte meg a hátára vágott sporttáskát, mintegy demonstrációként. 

- Jó, akkor mi menjünk! – kapaszkodtam bele Harin karjába, s vonszolni kezdtem a kocsijához. – Hova is megyünk? – kérdeztem ártatlanul, mikor visszahúzott, s a járdát kezdte koptatni. 

- Majd meglátod. – titkolózott – De mégis mi bajod szegény Kisfiúval? 

- Mondd csak, Harin, te tudtad, hogy az egész egyetem azt hiszi, hogy Jungkook és én járunk? 

Harin egy pillanatra megállt. Pont úgy nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most komolyan választ várok a kérdésre vagy csak költőinek szántam. 

- Persze, hogy tudtad! – vontam le a következtetést. – De miért? 

- Én mindig reménykedtem benne, hogy tényleg összejöttök majd. – vont vállat Harin. 

- Ugye tudod, hogy nekem jelenleg csak Chen tetszik? – Az iskola területén mindig nagyon óvatosak voltunk, ezért is kódoltuk Jongdae-t Chen-ként. 

- Tudom! De te is tudod, hogy ez mennyire etikátlan lenne, nem? – forgatta meg a szemeit Harin, mire az ajkaimra fagytak a szavak. 

Az étterem hangulatos, meleg színekkel teletűzdelt falai kellemes forrósággal fogadtak. Egyenként varázsoltam le magamról a ruháimat, hogy végül a székem háttámlájára terítsem a felesleges darabokat. Kényelmesen elhelyezkedtem és csacsogva vártam a pincérnő megjelenését. Talán az egész este teljesen zavartalanul telt volna, ha nem akadok fenn Harin ételválasztásán. 

- Saláta? Most komolyan? – kérdeztem óriásira kerekedett szemekkel – Sosem láttalak még salátát enni. Remélem, nem fogyózol vagy ilyesmi! – kezdtem gyanakodni. 

- Mostanában nem érzem jól magam… – magyarázkodott Harin – Reggel is kidobtam a taccsot. Nem tudom, hogy mit ettem, de napok óta kínoz. 

A szavai hallatára teljesen ledöbbentem: Harin, akinek köztudottan vasból volt a gyomra most gyomorrontásra hivatkozik? Képtelenségnek tűnt, az én agyam pedig úgy zörgött, mintha az eddig nem használt agytekervényeimet is átjárta volna az elektromosság. 

- Terhes vagy? – köptem ki a szavakat a vizemmel együtt. 

- Az lehetetlen. – vágta rá a lány gondolkodás nélkül. 

- Miért? – vontam fel a szemöldököm – Már nem szokásotok összebújni Taehyung-gal? 

- Dehogynem! – forgatta a szemeit Harin – Csak tisztában vagyunk a védekezés fontosságával! De, ha gondolod, szívesen tartok felvilágosító órát a témában. 

- Nem, nem, köszi! – emeltem fel a kezeimet védekezés gyanánt. – És Somin? – kezdtem terelni a témát. 

- Beraktak neki egy vezetői ülést, majd a moziban találkozunk vele. – bólintott maga elé. 

Egészen belemerültünk a beszélgetésbe: Harin-t minden érdekelte, én pedig szívesen meséltem neki mindenféléről, hiszen valami furcsa, nosztalgikus érzés töltött el. Ismét én voltam a Kismadár, aki dalolt neki, aki küldetéseket teljesített, aki megfigyelt, fülelt és információt adott a kezébe. Egészen az ajkaimra fagytak a szavak, mikor egy magas, ismerős alakot fedeztem fel felénk sétálni tányérokat felhalmozva a kezében. 

- Azta! – csodálkozott Harin – Mivel érdemeltük ki, hogy egyenesen a tulaj szolgáljon ki minket? 

- Amikor Yein leadta a rendelést, gondoltam, inkább én hozom ki, mielőtt ráborítanád az asztalt szegény, ártatlan kislányra. – tette le a Hercegnő Harin elé a salátát. 

- Miért borítottam volna rá? – értetlenkedett Harin. 

- Sosem ettél még salátát… Azt gondoltam, hogy Yein értett félre valamit. 

- Ácsi, ácsi! – emeltem a magasba a kezem, mintha csak órán ültem volna – Jin, a tiéd az étterem? 

- Igen. – bólintott Jin, s leült közénk, mintha mindig is nagy spanok lettünk volna – Nem is tudtad? – kérdezte, és Harin-t kezdte fürkészni. 

- Nem. – majd megvilágosodva a másikra néztem – Harin? 

- Nem kell mindenről tudnod. – bámulta a paradicsomkarikákat a sok-sok zöld növény között és egyenletesen kezdte kicsipegetni az egyetlen piros zöldséget a táljából. 

- Nem akarja, hogy tud, mennyire szereti támogatni azokat, akiket kedvel. – kacsintott rám Jin, én pedig eltátottam a számat. Pontosan emlékeztem rá, hogy amint a Moon megnyitotta kapuit, szinte mindig ott ebédeltünk, Harin onnan hozatott kaját, oda vitte a gyakornokait… s noha sosem ellenkeztünk, hiszen nagyon jól főztek, nem gondoltam volna, hogy ezt csakis Kim Seokjin miatt tette. Kerek szemekkel vizslattam a velem szemben ülő lányt, aki továbbra is a paradicsomokkal harcolt… Annyi minden eszembe jutott: felkérések, amiket sosem tudtam hova tenni. Hogy jut eszébe egy jó hírű magazin rendezvényszervezőjének felkérni egy no-name zongoristát az éves szülinapi partira muzsikusának? 

- Harin? – szerettem volna válaszokat a fejemben cikázó kérdésekre. 

- Jó, jó! – sóhajtott nagyot a lány. – Előfordul, hogy néha belenyúlok egy-egy ember életébe… nem radikálisan, nem rosszindulatúan, csak… – elharapta a mondat végét – Bocsi, muszáj kimennem a mosdóba. – azzal elviharzott. 

- Meglepettnek tűnsz. – vizsgálta az arckifejezésem Jin – Pedig tudom, hogy Namjoon-nak is sokszor szerzett ügyeket… 

- Monster-nak? Hiszen őt még meg is fenyegette! – az álam kezdte elérni a pince szintjét… reméltem, hogy a további meglepetések elkerülnek, semmi kedvem nem volt a föld túlsó végéről összeszedni a testrészeimet. 

- Ugyan már! – legyintett – Harin sosem ártott volna nekünk. – Jin-re kaptam a tekintetem. Nekünk? Pattogott a szó a fejemben – Nem tudtál rólunk sem? – csodálkozott el látványosan egy pillanatra, mire csak megráztam a fejem. – Oh. – Jin látszólag zavarba jött, s amint Harin holtsápadtan visszavonszolta magát az asztalhoz, kilépett az értetlen bámulásom fogva tartásából, mondván, hogy kerít valami gyógyszert a gyengélkedőnek. 

- Miért nem mondtad soha, hogy Seokjin és Namjoon együtt van? – akadtam ki látványosan. 

- Jin elmondta neked? – csodálkozott el Harin. 

- Azt hitte, hogy tudom… 

- Nem tartottam releváns információnak. 

- Néha nem tudom, hogy a beosztottadnak vagy a barátodnak tartasz-e. – bámultam Harin szemeibe, aki erre csak elmosolyodott. 

- Tudod, a legtöbb kismadarammal nem vagyok kapcsolatban. Általában nem is találkozom velük… 

- Akkor hogy szeded össze az infókat? Nem is értem. 

- Megvannak a módszereim. – feküdt el az asztalon Harin.

- Ez sem releváns információ? – kérdeztem már vigyorogva, valahogy sosem tudtam rá haragudni. 

- Épp a halálomon vagyok, ne most faggass, jó? – pislákolt még rám. A szemeiből eltűnt a csillogás, az arca pedig, ha lehet még fehérebbnek tűnt, mint mikor visszatért a mosdóból. Kezdtem aggódni érte.

- Taehyung eljön érted! – közölte Jin ellentmondást nem tűrő hangon. 

- De még programunk lett volna! – vált síróssá a hangja. 

- Jobb, ha hazamész, Harin! – veregettem meg a feje búbját. – Elég ramatyul nézel ki.

A fények nappalt varázsoltak az éjszakából. A kirakatok villódzva szikrákat szórtak a hűvös sötétségbe. A hideg fagyos fehérséggel vonta körbe az út szélén szomorkásan álló fákat, s a levegőbe minden elhagyott sóhajjal forró párafelhő szállt. A járdákon ezer és ezer ember sétált ki-ki a maga útja nyomán, én mégsem zavartattam magam: feltekintettem az égre. Még a művi világosság sem tudta elfedni a narancsos felhők vakítását. S én néhány percre azért fohászkodtam, hogy a hűvös levegőt szórja tele ezüstös ragyogással ezer és ezer hópehely. A szemeim kutatták a messzeséget és remélték, hogy megtalálják a repkedő fehérséget, de bármennyire is próbáltam felfedezni a hó ragyogását, nem sikerült. Csak egyenletesen lépkedtem tovább az alattam elterülő szürkés járdán, nem foglalkozva a zavaros műfényekkel, a forgalom egyenletes forgásával, a lámpák váltakozásával: zöld, sárga, piros…

- Mit művelsz? – Egy erős rántás akadályozta meg a lépteim sorát, s én már éppen azon voltam, hogy ráordítsak arra a kegyetlen fickóra, aki csak úgy visszafogott, de amint megfordultam, szembe találtam magam Kim Jongdae-vel. 

- Óvatosabbnak kéne lenned. – simított végig a hajamon, mintha csak egy megmentésre szoruló kislány lennék. 

- Köszönöm. – nyögtem ki végül, de teljesen elmerültem azokban a furcsán csillogó szemekben. Borzalmasan sötétek voltak, de láthatóan barnán csillogtak az íriszei. Képtelen voltam megfordulni és tovább lépni, noha a lámpa mögöttem újra váltott, s vakító zöld jelével arra ösztönözte a körülöttünk állókat, hogy tovább folytassák az útjukat. Csak mi ketten álltunk ott egymás szemeibe meredve. Mintha megállt volna az idő, s nekem semmi más nem járt a fejemben, csak hogy mennyire szeretnék egyetlen csókot lopni Jongdae édes ajkairól. Olyan könnyű volt egy picit előre mozdulni, hogy ne csak a forró leheletét érezzem a bőrömön… Egyetlen lépés, egyetlen gyenge érintés, s nekem máris zavaros pír szökött az arcomra. Jég hidegek voltak az ajkai. Nem is tudtam mire vélni, hiszen a sóhaja, ami elhagyta a száját, perzselt. Egyetlen másodperc… s én máris rohantam a vadul kalapáló szívemmel, a bűnös gondolataimmal és Jongdae ajkainak lenyomatával a számon… Nem hittem a pillanatnak, a vissza-visszatérő forróságnak, ami elöntötte a tarkómat, a vakmerő vigyornak, ami kiült az arcomra… Tényleg megtettem. Megcsókoltam Kim Jongdae-t, a tanáromat, a fickót, akinek a szemiben annyi megmagyarázhatatlan tűz égett irányomba. Képtelen voltam kirángatni a fejemből az apró, pecsétként elcsattanó puszikát, s menekülésemben Jungkook karjaiba vetettem magam, mintha csak nála keresném a menedéket az elmémben viaskodó gondolatok elől.

- Mi ez a nagy közvetlenség? – kérdezte a Kisfiú értetlenül – Már barátkozunk? 

- Ne legyél szemtelen, Kölyök! – szóltam rá, s kissé megpöcköltem az orrát, mihelyst eltávolodtam tőle. A pláza kellemes meleget árasztott felém, s a mozgólépcső irányába kezdtem terelni Jungkook-ot, abban bízva, hogy a film iránti érdeklődés eltereli a figyelmét a vörös fejemről.

- Nem vagy te lázas? – kérdezte gyanakodva, s a kezét a homlokomra szorította. 

- Csak nagyon melegem van. – hadartam, s próbáltam kiszúrni a tömegben Somin alakját. 

- Mert még mindig kabátban vagy. – kezdett kihámozni a meleg ruházatomból, nem is figyelve a körülöttük bóklászók furcsa pillantásaira. 

- Nézd már! – Próbáltam kitépni magam Jungkook karmai közül, aki csak mindentudóan vigyorgott a továbbra is vörös fejemen, de megkegyelmezve az ujjaim irányába vezette a tekintetét. 

- Somin? – csodálkozott el ő is. 

- Késtetek! – vágta hozzánk egyből a lány – És hol van Harin? – forgatta a szemeit türelmetlenül. 

- Nem is késtünk! – bizonygatta Jungkook az órájára pillantva, s még hozzátette – Te jöttél szokatlanul korán. – majd felcsillantak a szemei – Jimin is itt van? – Somin bólintott – Megkeresem! 

- A jegyeket ment kikérni Hoseok-kal! – magyarázta Somin a távolodó alaknak, de azt már semmi sem érdekelte. – Szerinted nem beteges a vonzódása Jimin iránt? – kerekedtek el a szemei, de én nem voltam hajlandó még csak lereagálni sem a szavai mögött megbújó aranyos féltékenységet.

- Harin rosszul lett. – válaszoltam úgy mellékesen az elfeledett kérdésre, és a büfé felé irányítottam a megdöbbent lányt. 

- Megint? – húzta fel a szemöldökét. – Már a reggeli meetingről is ki kellett rohannia. 

- Szerintem terhes. – adtam a másik tudtára a sejtésemet, miközben éppen egy jó hideg üdítőt kértem a pultban ácsorgó fiatal lánytól.

- Mi? Ki? Hogy? – kerekedtek el egyre inkább Somin szemei – Nem! Biztos, hogy nem! – s mintha álomból ébredt volna végignézett rajtam – Nem lesz az túl hideg? – kérdezte gyanakodva. 

- Nagyon melegem van! – vágtam rá hezitálás nélkül, s próbáltam a lehető legjobban felhúzni a pulcsim ujját, mintha csak a kijelentésemet akarnám szemléltetni. 

- Az arcod is elég piros. – gondolkodott el Somin, s nekem erősen koncentrálnom kellett egész este, hogy az az őrült vigyor még véletlenül se görbítse fel a szám sarkát, amire Jongdae fagyos ajkainak emléke késztetett…

Égett az arcom. Biztosra vettem, hogy a fülem hegyéig vörös vagyok, akár egy pipacs a tavaszi mezőn, vagy egy szénné sült rák. Miért is kellett nekem egy másodpercnyi mámoros pozsgásért olyan meggondolatlanul az ajkaimat pont a tanárom ajkaival felmelengetnem? Biztosra vettem, hogy még a maszkom alatt is pontosan látja a piros foltokat, amik egyből az arcomra szöktek, mihelyst Kim Jongdae belépett a monumentális előadó ajtaján és rám emelte azokat az átható szemeit. Amennyire lehetett az asztalra feküdtem, az ujjaim között szorított ceruza pedig alig-alig karcolta a füzetemet. A percek lassan peregtek, s én igyekeztem Jongdae minden mondatát úgy lejegyzetelni, ahogy kiejtette az ajkain. Alig vártam, hogy az óra mutatója végre feloldozzon az előadáson való részvétel alól, de hiába ordította a percek múlását, néha mintha direkt megállt volna egy-egy pillanatra, csak, hogy engem bosszantson. Megnyugtatott a nyüzsgés, s én a mellettem ülő csoporttársamhoz csatlakozva száguldoztam végig az előadó lépcsőjén, hogy végül a tanári asztal mellett álló hatalmas, vaskos faajtón kitegyem a lábam. 

- Park Mina! – A hangjában fellelhető düh egyáltalán nem tetszett, zavartan nyeltem, s még egy-két köhintést is kipréseltem magamból, mintha csak beteg lettem volna. Legalábbis ezzel kívántam magyarázni a maszkot, ami az arcomat takarta, meg persze az egész órás padon fetrengést, majd eszembe jutott a legjobb kibúvó: 

- Elnézést kérek, tanár úr, de rohanok. A barátom kórházban van. Sietnem kell, hogy még a látogatási idő alatt beérjek hozzá. – Még meg is hajoltam tisztelettudóan és bocsánatkérően, s úgy meggyorsítottam a lépteimet, hogy még véletlenül se tudjon Jongdae hozzáfűzni bármit is a mentegetőzésemhez.

Taehyung reggeli üzenete elég darabos volt. Nem tudtam, hogy a fáradtság, az ijedtség vagy a sietség vette rá, hogy ige nélkül küldje el a mondatot, de a lényeg akkor is kiolvasható volt a szövegből: Harin-t kórházba kellett vinnie. Egyáltalán nem lepett meg, hogy a lány klórszagú, fehér szobájában, nem egyedül ücsörgött az ágyon: Harin ölében egy vaskos könyv pihent, míg Taehyung vele szemben, csukott szemmel, törökülésben próbálta felidézni a tanultakat több-kevesebb sikerrel, s mikor az utolsó szót is kinyögte, az ajkain egy apró puszi landolt. 

- Látod, megy ez neked! – bíztatta Harin a fiút. 

- Utálok tanulni. – hangzott a nyafogás – Egy sor után tök álmos leszek. – panaszkodott Taehyung. 

- Már nincs sok hátra! – veregette meg Harin a fiú térdeit. 

- Ideje lenne már enned valamit, nem gondolod? A doki azt mondta, hogy kímélni kell a gyomrod, de egy joghurtot igazán megehetnél az infúzió előtt. – kezdett mocorogni Taehyung, mire Harin csak megforgatta a szemeit, s a tekintete találkozott az enyémmel. 

- Oh nézd! – terelte Taehyung figyelmét – Mina! – ugrott le az ágyról és sietett felém. Egészen viccesnek tűnt a kórházi pizsamában, fésületlenül, kanüllel a karjában, de egyáltalán nem zavartatta magát, csak átölelt. – Szia! Ne engedd Tae-nek, hogy kaját tuszkoljon belém! – suttogta, de úgy tűnt nem elég halkan.

- Rin, enned kell valamit! – lépett közelebb hozzánk a fiú is – Egész nap nem ettél semmit. Tudod, hogy mit mondott a doki! 

- Jó, de ha kidobom a taccsot, lesmárolsz! – fenyegetőzött Harin. 

- Srácok, ne előttem! – nyögtem a kettejük kis párbeszéde közepette.

- Ha kétszer öblögetsz, megteszem! – Taehyung arca határozott volt, s tudtam, hogy Harin nagy sóhaja beleegyezést jelent. Volt valami aranyos abban, ahogy Harin-ból eltűnt a magabiztosság, amint Taehyung néhány mondattal felülkerekedett rajta. Kissé meglepett a lágy csók, amit váltottak, mielőtt a fiú kilépett az ajtón. A csók, ami igazából még egy puszi sem volt; egy érintés, ami a másodpercek töredéke alatt is képes volt vadító forróságot ébreszteni… bennem. Hiszen eszembe jutott Jongdae hűvös ajka, a melegségben úszó szeme, s a rám tapadó borzongás… 

- Na jó, halljuk! – csendült fel Harin hangja immár határozottan – Mi történt? 

- Mire gondolsz? – kérdeztem értetlenül, bár a rám törő forróságból tudtam, hogy ismét pipacsvörös vagyok. 

- Cö! Tényleg azt hiszed, hogy tudsz nekem hazudni? Látom rajtad, hogy történt valami. Zavart vagy és szórakozott, és akkor még meg sem említettem ezt az őrült vigyort, meg a kis pirospozsgás pofidat!

- Megcsókoltam Kim Jongdae-t. – vallottam.

- Mit csináltál? 

- Igazából még csók sem volt, csak éppen hozzáértem. – kezdtem tördelni a kezem – De ha láttad volna az arcát ma… szerinted mondhatom, hogy valaki meglökött hátulról és azért estem a szájára? 

- Aha, mert egy drámában élünk, nem? – forgatta meg a szemeit Harin. – Mégis mikor történt ez? 

- Tegnap… mozi előtt. 

- Egy percre sem hagyhatlak egyedül… – sóhajtott fel – És most mit akarsz csinálni? 

- Messziről kerülöm? – kérdeztem kislányosan. 

- Mert az segíteni fog? – érdeklődött hatalmas szemekkel Harin – Szemináriumod is van vele, nem? 

- Már csak két hét van a vizsgaidőszakig… addig csak egyszer kell bemennem, hogy bemutassam a dalt, amin dolgoztam, a másik óra tök felesleges. Két hét alatt csak elfelejti, nem? – bizonytalanodtam el. 

- Akkor ez a terved? Kerülni őt? – kérdezte Harin lemondóan sóhajtva. 

- Igen! 

Nem akartam elkésni, tényleg nem! Viszont az apró terembe érve, Kim Jongdae kegyetlen tekintetének tüzében, valahogy olyan értelmetlennek tűntek az okaim. Hogy magyarázhattam volna meg azoknak a hűvös szemeknek, hogy a decemberi varázslat egyszerűen megbabonázott? A tüdőmbe áramló hideg levegő csípte az orromat, a torkomból kiáramló forró sóhaj pedig fehér párafoltokat okozott. A lábam alatt kellemesen ropogott a frissen hullott hó, s a felettem elsuhanó felhők olyan csodásan szórták szét a hópelyheket, mintha a szentséget igyekeznének a földre juttatni. 

- Nocsak! Park Mina! – Jongdae hangja olyan kegyetlen éllel szúrt, hogy a havazás okozta vidám mosoly azonnal eltűnt az arcomról. – Már azt hittem, hogy kiiratkozott az egyetemről. Vagy talán maga is befeküdt a barátja mellé a kórházba, ezért nem láttam az utóbbi két hétben? 

- Hogy? – bámultam rá, mint borjú arra a bizonyos új kapura, majd arcon csapott a felismerés – Nem, szerencsére Harin-nek nem volt súlyos az ételmérgezése… egész hamar kiengedték a kórházból. Csak… – Az ajkaimba haraptam. Fogalmam sem volt, hogy fejezzem be a mondatot. 

- Csak? – Úgy tűnt, Jongdae azért várta a folytatást. Nekem pedig olyan gyorsan kattogtak a fogaskerekek a fejemben, hogy fel sem tűnt, mennyire közel lépett hozzám a férfi. 

- Csak nem akartam, hogy esetleg félreértse… – Elharaptam a mondatot. 

- Ugyan, mit értenék félre? – lehelte az ajkaimra. Túl közel volt, a szemei kegyetlenül szórták magukból a barna tűzszikrákat, s nekem nagyot kellett nyelnem. Nem tudtam menekülni, már teljesen rátehénkedtem a mögöttem álló pianínóra. 

- Tanár úr? – kérdeztem akadozva, s amennyire a közelsége engedte, leszegtem a fejem. 

- Halljuk, mivel készült!? – lépett távolabb tőlem, s én hihetetlen gyorsasággal kezdtem kipakolni a kottáimat, hogy minél előbb lezárhassam az órámat Jongdae-vel. 

A hangok behálózták az apró termet, hogy visszapattanva a falairól visszatérjenek a billentyűk hófehér testébe. Erősen koncentráltam az előttem lévő kottatartóra, s a rajta álló füzetemre, ahova csak elnagyoltan vetettem fel a dallamot. Noha az ujjaim már pontosan ismerték a lejátszandó dal minden mozzanatát, a szemeim továbbra is figyelték a papír összes rezdülését. Teljesen meglepett mikor egészen közel éreztem magamhoz Jongdae szavait. 

- Túl sok félhangot használsz! – megborzongtam a lehelete simogatásától, s az ujjaitól, amik az enyémet érintették. Rákaptam a tekintetem, s egyáltalán nem nyugtatott meg a gondolat, hogy mellém telepedett a padra. A combja az enyémet érintette, az ujjai egy egészen más dallamot énekeltek a zongora billentyűin, s én csak félve mertem kiegészíteni Jongdae ütemeit. 

- Bátrabbnak kéne lenned… amikor zenét írsz. – szólalt meg csendesen mellőlem. A játékunk hangját már rég elnyomta a csend, mégsem mozdult egyikünk sem. – Nem ajánlok meg jegyet. Szeretném, ha feljelentkeznél az egyik vizsgaidőpontra és bebizonyítanád nekem, hogy megy ez jobban is. 

A hangja olyan kedvesen csengett, a szavai pedig lágyan áradtak szét a belsőmben. Eltűnt a távolságtartó magázódás, elharapta a tanársága fölényét, s engem ez olyan hirtelen nyugtatott meg. 

- Jongdae! – Kaptam a keze után, mikor az ajtó felé indult volna – Én… – valójában fogalmam sem volt mit mondhatnék neki. 

- Annyira idegesítő vagy, Park Mina! – dorgált meg semmitmondó hangon, és magához rántva megcsókolt. 

A szívem kihagyott egy ütemet, s a testembe ismeretlen forróság költözött. Ez már koránt sem az az elnagyolt puszika volt, amit én nyomtam az ajkaira. Szenvedéllyel perzselte a számat, ösztönszerűen, fájdalmasan összezavaró módon bizsergette a bőröm minden egyes érintése. Közelebb araszoltam hozzá, a testem az övéhez tapadt, éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek, majd elernyednek, ahogy a borzongás az ő bőrén is végigszalad. A karjaimat a zakója alá vezettem, kellemes melegség fogadott, s egy hatalmas sóhaj, amit az ajkaim közé eresztett. Annyira értetlen volt a szeme, de azt hiszem, már nem érdekelték a saját kételyei sem, ismét rámart az ajkaimra, s most már a kezei sem tétlenkedtek: olyan könnyedén bekukucskáltak az ujjai a szürkés pulcsim alá, még inkább felforrósítva ezzel a bőröm. Hűvös ujjai gyengéden simogatták a hasfalamat, olykor a melleim felé kalandozva, képtelen voltam sóhajok nélkül fogadni a tevékenykedését. Annyira igyekeztem szépen lefejteni róla az inget, gomb után, gombhoz nyúltam, de Jongdae türelmetlenül tépázta a saját ruházatát, hogy a segítségemre siessen. Rajta már nem volt felül semmi, s én megbabonázva figyeltem a világos bőrét, az izmai játékát, ahogy leülve magára húzott. Nem tétlenkedtem, lerángattam magamról a pulóverem, s csak mosolyogva figyeltem, milyen hatást értek el a melltartóba szorított kebleim. Már nem érdekelt, hogy ő a tanárom, hogy éppen egy szemináriumi órán ülünk, hogy a forróság az ajka közül a mellemre tapad, vagy, hogy meg kell emelkednem, hogy lerángassa rólam az utolsó ruhadarabot is. A hajába túrtam, valahogy feltüzelt a gondolat, hogy felé magasodhatok, hogy én irányíthatom a tempót, amivel átadtuk magunkat a pink gyönyörnek, ami közöttünk pattogott. A könnyeim utat törtek maguknak, s lassan csúsztak végig az arcomon, ahogy a vágtánk egyre csendesebbé vált, ahogy eltűnt a testünkből a rózsaszín végtelen üldözése. Jongdae nyelve olyan könnyedén tüntette el az államon csüngő cseppeket, s én szerettem volna vallani neki, őszintén, minden igazságot rázúdítani, hogy megnyugodjon a lelkem. 

- Jongdae… – kezdtem volna szomorú szemekkel, a homlokomat az övének döntve. 

- Hát jó! – vált hideggé a hangja – De egy négyesnél jobbat még így sem ajánlhatok meg. – közölte szárazon, azzal egyszerűen kitessékelt az öléből, s öltözködni kezdett. 

- Tessék? – szinte csak tátogtam magam elé. Nem értettem semmit. 

- Nem fogok egy diákkal romantikus kapcsolatot kezdeni! – vágta hozzám – Amúgy is neked pasid van! – magyarázta – Mindenki tudja, hogy évek óta Jeon Jungkook-kal jársz.

És ennyi. Kilépett az ajtón, otthagyva engem lefagyva, értetlenül és dühösen. 

Nem tudtam mit kezdeni a vigyorommal. Volt valami bizarr abban, ahogy Jungkook képes volt pillanatok alatt levetkőzni a felnőtt énjét és ismét visszaredukálta saját magát a Kisfiú szerepbe. Olyan elvarázsolt tekintettel bámulta a pincérlányt, hogy már nekem volt kínos az egész. Szerettem volna megrugdosni a lábát az asztal alatt, de valamiért nem mertem addig, míg a lány ott állt erősen koncentrálva, hogy mindenképpen azokat az ételeket írja fel a kis jegyzetfüzetébe, amiket kértünk.

- Nem gondolod, hogy elég gáz, hogy a „barátnődet” – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe, mikor a pincérlányka tovább siklott – hozod magaddal nőt stírölni? 

- Miről beszélsz? – Bezzeg nekem hozta a kemény formáját. 

- Arról, hogy a héten már harmadszorra eszünk a Moon-ban, és elég gyanússá tesz téged, hogy mindig ez a lány veszi fel a rendelésünket. Megszerezted a beosztását vagy mi? 

- Mégis mi lenne ebben gyanús? – forgatta meg a szemeit a fiú – Szeretek ide járni. Az meg, hogy Yein ilyen sokszor itt van, már igazán nem az én hibám! – vonta meg a vállait. 

- Szóval Yein? – kuncogtam – Már a nevét is tudod? – s vigyorogva figyeltem, amint Harin ledobta magát a székre a Kisfiú mellé, és hozzávágott egy hatalmas kék mappát a gyerekhez.

- És a telefonszámát, az e-mail címét, a lakcímét, a családi hátterét, a hobbijait, a méreteit, hogy hova jár vásárolni… 

- Ne már, Harin! – nyafogott Jungkook. 

- Én csak segíteni akartam! – emelte a kezeit magasba a lány. – De ha nincs rá szükséged. – vágott sértődött arcot, majd kivette a mappát a fiú kezéből – Pedig egy bikinis képet is sikerült szereznem róla…

- Olyan szemét vagy! – sóhajtott nagyon Jungkook. – Mi lenne, ha nem az én nyomorommal foglalkoznánk, hanem Mina-éval? 

- Ez nem volt szép tőled, Jungkook! – dobtam hozzá a szépen összehajtogatott szalvétámat. 

- Továbbra sem akarsz beszélni Chen-nel? – kérdezte Harin, s a szavaiból eltűnt az addigi jókedv. 

- Nem. – vágtam rá dühösen – Úgy kezelt, mint valami ribancot! Nem kell a négyese sem! Jelentkeztem egy másik tanárhoz vizsgázni, de csak ünnepek után.

- Mina… 

- Hagyd! – vágott Harin szavaiba Jungkook – Úgysem tudod meggyőzni róla, hogy ez így nincs jól. 

- Amúgy is minek jöttél? – kérdeztem tetetett dühvel – Éppenséggel a „pasimmal” randizok, ha nem látnád! 

- Aha, úgy, hogy ő egy másik lányra csorgatja a nyálát? – ment bele a játékba Harin. 

- Éppen a hármasunkhoz keresünk egy másik lányt! – csacsogtam – Ha már nem voltatok hajlandóak Taehyung-gal szegénykémnek két lány kifizetni, akkor muszáj a mi különleges szerelmünket megpecsételni ezzel… 

- Ne már lányok! – csapott az asztalra Jungkook – Yein félre fogja érteni! 

Fázósan burkolóztam bele a rózsaszín kabátomba. Dühösen indultam útnak, mikor megkaptam az üzenetet Jungkook-tól, miszerint a „pasim” – vagyis ő – vár a parkban a karácsonyfa mellett, de amint a helyszínre értem, minden méreg eltűnt belőlem. A park gyönyörűen volt kivilágítva: mindent átjárt a fény, a fák ágain kellemesen megbújtak az apró égők, s a földön is ott játszott néhány fénytest, csak, hogy még szembetűnőbben hirdesse az emberekkel: karácsony közeledik. Talán egy pillanatra meg is bántam, hogy nem öltöztem át az alkalomra: hiszen a sokórás tanulás után, csak magamra kaptam a szőrös csizmámat és a kabátomat, majd igyekeztem eljutni a megadott helyre. 

Óriási volt a fenyőfa, ami a park közepén tornyosult a járókelők felé. Szépen kidolgozott kövek vezettek egészen az út végén felfedezhető körszigethez, ahol ott díszelgett a karácsonyfává avanzsált örökzöld. A tűlevelei között megbújó díszek, a ráaggatott égők sora, a tér hangfalaiból áradó zene, mind-mind a hangulatot próbálták még meghittebbé tenni. S az itt-ott megbújó hókupacok valahogy melegséget hoztak a szívembe. Aztán megpillantottam őt. Kim Jongdae-t, aki noha alig látszott ki a sáljából, mégis egyetlen másodperc elég volt hozzá, hogy beazonosítsam az alakját. Fogalmam sincs, hogy a néhány percnyi bámulásom okozta-e, de mintha csak érezte volna a szemeim kitartó kutakodását, amivel próbáltam ráébredni, hogy mégis miféle kegyetlen sorscsapás játszik velem, hogy pont most, pont itt, pont vele hozott össze. Csak a szemeimet vizslatta, a három lépés távolság, úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja abban, hogy olvasson bennem. Feszélyezett a jelenléte, a kutakodó pillantása, a gondolat, hogy akár a hangját is hallhatom két hét után… újra. Féltem, hogy ismét olyan száraz lesz, színtelen és kegyetlen, mint legutóbb. Dühösen fordultam vissza a lakásom irányába, s olyan mérgesen kezdtem el nyomogatni a telefonom, mintha az tehetne minden szenvedésemről. Meglepett a kar, ami megállította a lépteimet, s meglepett a hang is, ami a fülembe csengett: 

- Park Mina! – Jongdae hűvös kezénél már csak a hangsúlya volt ridegebb – Micsoda meglepetés! 

- Tanár úr, esetleg nem látta a barátomat? – hangsúlyoztam ki az utolsó szót egyenesen a szemeibe nézve. 

- Nem, viszont Min professzort egészen meglepted. – Dühített, amiért olyan erősen fürkészte a vonásaimat, s dühített, hogy annyira hallani akartam a hangját. 

- Ugyan mivel? – Nem vettem vissza a stílusomból, ugyanolyan pimasz voltam és tiszteletlen, mint az utóbbi időben mindig, ha vele kellett beszélnem. 

- Azzal, hogy hozzá jelentkezett vizsgázni. 

- Úgy gondoltam, hogy ő sokkal pártatlanabb engem illetően. – toltam az arcába a kétségeimet irányába. 

- Ez igaz! – helyeselt Jongdae. 

- Most, hogy ezt már megbeszéltük, elengedne? – rántottam meg a kezem, hogy jelezzem, mennyire ki akarok szabadulni a fogságából, de ő csak megrázta a fejét és közelebb rántott magához. 

- Megtiltom, Park Mina, hogy még egy órát nálam vegyen fel! – sziszegte az arcomba. A közelsége azonnal pírt festett az arcomra, az ajkai közül kiáramló pára pedig melengette a bőrömet. Dühös voltam, amiért így reagálok a közelségére, s határozott mozdulattal ütöttem az öklöm a mellkasának. 

- Nem kell aggódnia! Nem veszek fel többé magánál egy órát sem! – Sokkal jobban fájtak a szavak, mint, ahogy képzeltem, de még ennél is jobban feszített, mikor rám mordult. 

- Nagyon helyes! – Sírni lett volna kedvem. – Ebben az esetben… – Az ujjai szelíden érintették az arcomat, hidegek voltak, mégis melegséggel töltött el egyetlen érintése is. Végignyaltam a kiszáradt ajkaimon, s felnéztem azokba a sötét szemekbe, amik mosolyogva figyelték minden mozzanatomat. Már éppen szerettem volna felháborodva megszólalni, mikor az ajkait az enyémekre nyomta. Bizsergető volt a csók, amiben részesített. Remegve markoltam bele a kabátja szövetébe, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Kellemesen felmelegített egy pillanat alatt a gondolat, hogy Jongdae magához szorított, s lágyan átölelt. 

- Ebben az esetben… – suttogott az ajkaimra, s engem megbabonázott a szavaival kicsúszó ködpára – lennél a barátnőm? 

Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy miről beszél, értetlen szemekkel pislogtam rá, s ő nagyot sóhajtva vallani kezdett. 

- Nem randizhatok diákkal, de ha nincs órád nálam… akkor… nem vagy a diákom. – Furcsa volt hallgatni az akadozó hangját, valahogy a dadogása vigyort csalt az arcomra. – Aztán hallottam egy érdekes tényt is egy magát hitelesnek nevező forrástól… miszerint Jeon Jungkook és közted sosem volt semmi. – Nagy levegőt vett, én viszont már ennyitől a fellegek között jártam. – Szóval, Park Mina, lennél a barátnőm? 

- Hát. – húztam kicsit az agyát – Egyelőre maradjunk annyiban, hogy bizonyíthatsz! – paskoltam meg az arcát kicsit a kesztyűs kezemmel, mire az ő szemei egészen kikerekedtek. – Kezdetnek mondjuk, megcsókolhatnál. – adtam tudtára a vágyamat, s örömmel vettem tudomásul, hogy azonnal birtokba is vette az ajkaimat…