Hatalmi játszmák 3. [3/3]

- Te aztán! – csapkodtam vállba a szemétjét, s minden erőmet összeszedve próbáltam az elkocsonyásodott végtagjaimat mozgásra bírni. 

- Hé! – kapott a karom után Jimin, mihelyst sikerült kimásznom az öléből – Most jó így. – húzott magához – Ne titkolózz előttem, Somin. – suttogta a fülembe fülledt hangon – És, ha az a köcsög hozzád ér, szólj. Megígértem, hogy letöröm a kezét… ne fosszuk meg a kis mazochistát az élvezettől…

Semmitmondó mozdulatokkal igazítottam meg hosszú, hullámos szőke hajamat. Egy pillanata megálltam, hirtelen halt el az egyenletes lépteim zaja, s mikor már minden szempár rám szegeződött, ismét elindultam a terem belseje felé. A szobák elrendezésében, a színek kavalkádjában, a kellemes, bársonyos zenében, a képek válogatásának pontos koncepcióra alapuló elhelyezésében ott csodálhattam Jimin hozzáértő munkájának lenyomatát. Mosolyogva álltam meg a kiállítás plakátja előtt: elvarázsoltak a színek, a formák, a virágszirmok lágy esése, a felkavaró történet, amit kiolvastam a kusza, gyorsan meghúzott vonalak mögött. Látszott az intenzív, vaskos vonások sokaságán, hogy Jimin minél előbb túl akart esni a rá eső feladaton, s mégis minden ecsetvonása a helyén állt. Észre sem vettem a mellém lépő alak ábrándos tekintetét, nem is igényeltem, hogy ráemeljem a szemem, a szavai csengése elárulta a kilétét: 

- Örülök, hogy eljöttél. – Jimin hangjában éreztem a pezsgő buborékainak hatását. Biztosra vettem, hogy minden vendéggel illett koccintania egyet a sikeres bemutató érdekében, s így lépésről-lépésre karcosabbá vált a hangja. 

- Ha már a megnyitót lekéstem, gondoltam beugrok gratulálni. – fordultam felé. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam Jimin-t az alakjára ráfeszülő sötét öltönyben, a szája szegletében azzal az önelégült mosollyal, s a szemébe lógó világos tincsekkel. Szerettem volna a hajába túrni, végigvezetni az ujjaimat a fénytől ezüstösen csillogó szálak között. – Hát ez? – sóhajtottam szinte hangtalanul. 

- Gondoltam, miért ne festessem be megint? – vont vállat, de ahogy az ajkaiba harapott tudtam, hogy ugyanannyira visszafogja a reakcióit, mint én. A sötét szemeibe mélyedtem, ha már az ajkait nem érezhettem a sajátomon, s a falatka, krémszínű táskámba kapaszkodtam, hátha némi megnyugvást ad. 

- Nocsak! Csak nem kegyed lenne Park Jimin párja? – a sipító hang egy pillanat alatt kizökkentette az időt a mozdulatlanságából. Ijedten figyeltem a közénk lépő idősebb hölgy alakját, az éles szemeit, de csak az általam annyira gyűlölt szót hallottam a gondolathalmaza mögött. 

- Han szerkesztő! – Harin hangja nyugalmat hozott a zagyva pillanatban, s míg ő néhány szót váltott a tolakodó újságíróval, addig ismét Jimin pillantásában kívántam fürödni, de ő egészen hűvösen bámult rám. 

- Elnézést! – Zavart, hogy eltűnt a hangjából a tűz, hogy bántóan hideggé vált még az alkohol ellenére is. – Azt hiszem, elvegyülök a többi vendég között. – Egy semmitmondó bólintást küldött még felém, s a léptei sietősen vezették el a tömeg irányába. 

- Ez meg mi a rák volt? – húzta fel Harin a szemöldökét, miután útjára engedte a kotnyeles asszonykát. Értetlen arckifejezéssel bámulta Jimin hátát, s én ugyanazzal a meglepettséggel vontam meg a vállam, mint amivel ő figyelt. – Azt hittem, minden rendben van köztetek. Megkaptad a kis ajándékomat, nem? – Csak bólintottam. – Fel is használtad, ugye? – Ismét bólintottam – Tudtam! Láttam a foltokat rajtad múlt héten. Elég kellemes estétek lehetett. – gondolkodott el látványosan – Akkor mi a gond?

- Nem tudom. – vontam vállat, de Harin kegyetlen szemekkel bámult rám a szemüvege felett. Kissé furcsának hatott az öltözéke. Noha a fekete nadrágkosztüm tökéletesen simult az alakjára, mégis a nyakában lógó fényképezőkép, a személyzetis biléta, a hanyagul összefogott, barna haja, s a vékony keretes szemüvege olyan nevetségessé varázsolta.

- Jó! – vallottam be a bűnöm a vizslató pillantásai közepette. – Az a nő megkérdezte, hogy Jimin párja – Még a hideg is kirázott a szó kiejtésétől – vagyok-e, én pedig lefagytam. 

- Basszus Somin! – túrt bele az amúgy is a szétesés szélén álló copfjába dühösen – Komolyan! A szobalány szerkó már tuti nem fog működni… Megint találhatunk ki valamit. 

- Túlzol! – löktem meg a karját baráti vigyorral az arcomon – Annyira azért nem rossz a helyzet. Csodálom is, hogy miért vagy ilyen negatív. – S tényleg! Harin a pozitív gondolatok királynője, bármilyen nehézséggel kellett szembe néznie, képes volt a dolgok jó oldalát látni, de az utóbbi időben teljesen kifordult magából. 

- Ne haragudj! – szabadkozott némi bűntudattal a hangjában – Jungkook miatt van az egész! – dühöngött látványosan – Kerül a kis pisis. 

- Mégis mióta? – csodálkoztam el. Gondolkodóba estem, hogy én mikor láttam utoljára Jungkook-ot, aztán egyből beugrottak az egyik asszisztensem szavai, amint közölte a múlt héten, hogy a Kisfiú iskolai dolgokra hivatkozva kérte az óráinak csökkentését gyakornokként.

- Azóta! – forgatta meg a szemeit Harin látványosan, mire nekem is leesett a tantusz. – Pontosan egy hete és négy napja. 

- Gondolkodtál volna azelőtt, mielőtt rámásztál! – dorgáltam meg. 

- Kis köcsög! Elkapom és úgy, de úgy össze fogom verni! – dühöngött Harin. 

- Aha, mert nagyon sok esélyed van ellene! – röhögtem. – Mi ez az agresszív viselkedés? 

- Ott van! – Harin olyan erővel szorította az ujjaimat, ami egészen meglepett. – Menjünk! – Szinte húzni is kezdett Jungkook felé. 

- Kookie? – Még a hideg is kirázott, ahogy Harin lebecézte szegény srácot. Dühösen ragadta meg a karját, mikor az igyekezett kilépni a másik közelségéből, s olyan gyorsan vált Harin hangja érzékivé, hogy köpni, nyelni nem tudtam – Csak nem sietsz valahova? – már-már kéjsóvár hangsúlyt vett fel, bár az a kegyetlen mosoly a szája szegletében mindent elárult: csak szórakozott szegény Kisfiúval. Jungkook nem szólalt meg, leszegett fejjel áll egy helyben, mint egy gyerek, aki rosszfát tett a tűzre. A kezében tartott pezsgőspohárral szórakozott, talán azzal próbálta levezetni a feszültséget, ami közöttük pattogott. 

- Áh annyira imádtam, amikor ilyen kis karót nyelt, ártatlan, cukifiú volt. – borzolt Harin a másik tincsei közé, már tovatűnt a kéjvágyó hangnem, a vizslató pillantások. Valahogy megnyugtatott, hogy a lány olyan könnyedén vetkőzte le az agresszivitást és a dáma stílust, ismét csak a fiú nővérének szerepében tetszelgett. 

- Nem tudom – Jungkook olyan dühvel ragadta meg Harin pimasz kezét, hogy még én is egy pillanatra megijedtem –, mi bosszant fel jobban, hogy képes voltál szórakozni velem, vagy hogy képes voltam úgy táncolni, ahogy te fütyülsz! 

- Most mit vagy oda? Én csak Somin tanácsát követtem – Látványosan megforgattam a szemem, bár kifejezetten örültem, hogy végre egészen normálisan beszéltek egymással. –, arról meg nem tehetek, hogy olyan régen voltál nővel, hogy még rám is rám gerjedtél.

- Miről beszélsz? – vetett egy hosszú, zavart pillantást Jungkook a mellette álló vidám lányra. 

- Ugyan már! – legyintett Harin – Tudod jól, hogy én mindenről tudok… 

- Jobban örülnék, ha nem foglalkoznál velem! – dühöngött a fiú – Nem értem, miért szeretsz vájkálni mások életében. 

- Jó, oké! Bocsánatot kérek! – vált komollyá Harin hangja – Sajnálom, hogy mindenről tudni akarok, még arról is, hogy már vagy egy éve nem volt egyetlen kielégítő éjszakád sem, amit nem a jobb kezeddel töltöttél volna. Ami elég szánalmas… – tette hozzá csak úgy lábjegyzetben – Ha gondolod, fizetek neked egy prostit, csak, hogy jobb kedved legyen, amolyan békejobb gyanánt. 

- Most komolyan! – horkant fel a Jungkook – Ti ezt megbeszélitek Taehyung-gal, vagy ennyire egyre jár az agyatok? 

- Úh! – csillantak meg Harin szemei – Ha ő fizeti, akkor én nem… egy háztartásban két prostit kiperkálni!? De jó… ha két lánnyal szeretnéd, akkor megteszem, majd max nem eszünk annyit. 

- Somin, kérlek! – bámult rám Jungkook kiskutyaszemekkel, de fogalmam sem volt, hogy mivel tudnám terelni a lány gondolatait. A fiú hatalmas sóhajtás után indult el valamerre, csak, hogy ne legyen a közelünkben, de pechjére Harin belékarolt s úgy csüngött rajta, mintha nem is vitatkoztak volna az utóbbi pár napban. 

Percek óta álltam az egyik alkotás mellett. Volt valami csodálatraméltó abban, ahogy Jimin képes volt két képben megtalálni a különböző színek és formák ellenére is az egységet. A rengeteg sárga között meglapuló ezüstös varázslatot, ami betöltötte a mellette lógó vászon egészét. Az én nap-korszakomban az ő holdfényét. Kiegészítették egymást a kacskaringós vonalak, a megtört alakok, a vidám formák. Az ő alkotása az enyém mellett: mintha önmagunk apró tükörképeivel néztem volna szembe… szerettem volna megérinteni a barázdákat, amiket a festék felgyülemlése okozott a vászon egyenletes szövettestén, szerettem volna elmondani Jimin-nek, hogy én is így látom magunkat: különböző színekkel leírva, különböző formákkal megalkotott lénnyel, mégis együtt, egységben. 

- A vörös istenien kihangsúlyozza a szajha éned! – Kegyetlenül szakított ki az elmélkedésemből a mellém lépő idegesítő patkányként létező alak. 

 - Mi a faszt keresel itt? – Rá sem emeltem a pillantásom. Nem akartam Jongin szemeiben látni azt az elégedettséget, amit az okozott, hogy sikeresen felhúztam magam egyetlen mondatán. 

- Miért? Olyan hihetetlen, hogy szeretném támogatni a fiatal tehetségeket? Lehet, hogy még egy képet is veszek. – döntötte meg a fejét, mintha ezzel igazolni tudná, hogy valóban ezen agyal. 

- Tudod, hogy ez egy kiállítás? – forgattam meg a szemeimet – Az itteni képek nem eladóak. 

- Nem is baj! – vont vállat Jongin – Nem is tetszenek igazán! Mind egyhangú, modern szarság, aminek semmi értelme. 

- Csak mert nem tudod értékelni a művészetet! – fintorogtam rá dühösen. 

- Akkor elmondanád, hogy mégis mit ábrázolnak ezek a képek? – mutatott a falon lógó alkotásokra, amik bennem olyan mély nyomot hagytak. 

- Nem tetszenek? – kérdeztem visszafogott mosollyal az arcomon. 

- Hát rohadtul nem. Az egyikre mintha ráborult volna a citromsárga festék, a másikra meg az ezüst. 

- Ezt én festettem! – böktem a saját képemre, mire Jongin arca elkomorult. 

- Nem baj, szivi! Nekem elég, ha az ágyban jó vagy! – A kezeit a derekamra csúsztatta, s olyan közel hajolt hozzám, hogy szinte hallottam, ahogy a hajamat kezdi szimatolni. 

- Szállj ki a magánszférámból, még mielőtt belelépek a szádba! – suttogtam dühösen. 

- Tényleg a pasid csodálatos kiállítás megnyitóján akarsz jelenetet rendezni? – kérdezte mindentudó hangon. – Ugyan Somin – az ujjai erőteljesen kezdték simogatni a csípőcsontomat –, mindketten tudjuk, hogy jókislány leszel. 

- Azt hittem, eléggé ismersz már, de úgy tűnik, hogy kurvára nem vagy tisztában azzal, hogy milyen is vagyok! – Olyan könnyedén kiléptem a szorításából, hogy még engem is meglepett. 

Dühösen trappoltam, akár egy elefánt, s mindenkit legszívesebben fellöktem volna. Menekülni akartam valamerre, de ami végül a szemem elé tárult, arra nem voltam felkészülve. Jimin fesztelenül csacsogott a körülötte állókkal, a kezében ott pihent egy pezsgőspohár, a vonásai pedig hihetetlenül édesek voltak. A szemei apró csíkká szelídültek a vidám mimikája hatására, s ahogy egy pillanatra rám emelte azokat a kellemes, csokibarna szemeket, elolvadtam. A mosolya egyetlen másodpercig csak az enyém volt, a tekintetéből áradó varázspor pedig rám szállt. Aztán megtört a bűvölet, ahogy meghallottam azt az idegesítő, sipító női hangot, ahogy megláttam a hosszú ruhába bújtatott hárpiát a fekete hajával és a fájdalmas csacsogásával. 

- A szüleink legnagyobb álma, hogy Jimin és én összeházasodjunk. – értek el hozzám a szavai, s én képtelen voltam megálljt parancsolni a testemnek. A lábaim lassan araszoltak a kis csoportosulás felé. A düh elöntötte a tudatomat, ahogy Kim Hyejin tovább folytatta az affektálást: – És az én vágyam is kimerül abban, hogy Jimin-é legyek. 

Az ujjaim ökölbe szorultak, éreztem közöttük a lány hajkoronájának szálait. Szerettem volna megrángatni azokat a túlságosan rendezett, fekete tincseket, azt akartam, hogy az én ujjlenyomatom díszítse a nyakát, hogy a vére az én bőrömet mossa át. Már csak pár lépésre lehettem a párostól: Jimin szemeiben némi értetlen ijedtséget véltem felfedezni, míg az a nő továbbra is az én pasimhoz simulva magyarázott házasságról, gyerekekről és boldog, békés, szexszel teli hétköznapokról.

Megtorpantam a körém kerekedő erős karok miatt, amik olyan könnyedén kaptak fel, mintha tollzsák lennék. Legszívesebben ordítottam volna, de ahogy megláttam a körülöttem állók furcsa pillantásait, és értetlen összesúgásait, inkább az ajkaimra haraptam, hogy még véletlenül se adjak ki hangot.

- Teljesen megőrültél? – pakolt le Jungkook egy elhagyatott terem fala mellett. – Mégis mit terveztél? Hogy összevered vagy mi? – forgatta meg a szemeit dühösen – Nem kéne jelenetet rendezned! Főleg, ha még arra sem vagy képes, hogy hivatalosan is felvállald a kapcsolatotokat! 

- Nincs jogod kiabálni velem! – csaptam neki az öklömet a mellkasának.

- Somin! Térj már észhez! – kiabált rám, aztán magához rántva megölelt. 

- Figyeled? Kígyót melengettünk a keblünkön! – Taehyung hangja a szokásos mélységén zengett, azzal a melegséget árasztó vidámsággal karöltve – Először az én nőm, aztán Jimin-é is kell neked? – nyomott egy barackot Jungkook fejére.

- Somin furán viselkedik. – közölte a nyilvánvalót a fiú. 

- Mi történt megint? – kérdezte nagyot sóhajtva Harin. 

- Az a ribanc rámászott Jimin-re! – A hangom dühtől csöpögött, az alakomból pedig valami sötétség áradt. 

- Jobban is bízhatnál Jimin-ben. – veregette meg a vállam Taehyung. Fel sem tűnt addig, hogy az öltözéke nem igazán illett az alkalomhoz: egy egyszerű csíkos pulcsit viselt, s egy sötét farmert. – Tudod, hogy Jimin jó fej! – tette még hozzá vigyorogva, s még bólintott is, csak, hogy lássam egyetért magával. 

- Örülök, hogy a szerelmed felé töretlen, de engem akkor is kurvára idegesít, hogy… 

- Akkor – vágott közbe Jungkook mindentudó hangon – miért nem mutatkoztál be az újságíróknak úgy, mint a barátnője? Tudod, mennyire megbántottad? 

- Örülök, hogy a te szerelmed is töretlen Jimin felé! – forgattam meg a szemem – De rohadtul nincs igazatok! – néztem jelentőségteljesen Harin-ra, hogy legalább ő álljon mellém, de csalódnom kellett. 

- Ne haragudj, de én sem értem, hogy miért vagy ilyen elutasító Jimin-nel. 

- Elutasító? – kis híján sípolt a hangom, ahogy kiejtettem a szavakat. 

- Igen. Ennyire nem kéne félned az elkötelezettségtől. – motyogott maga elé Harin – Teljesen normális, hogy ő szeretne szintet lépni. Szereted őt, akkor miért nem teszed meg? 

- Elegem van belőletek! – dobbantottam és indultam vissza a társaság felé, hogy lerázzam magamról a barátaim okoskodását, s csaknem azzal a lendülettel, ahogy megláttam egy felém suhanó pincért, leemeltem egy pezsgőspoharat a tálcájáról. 

- Nem hiszem, hogy jó ötlet az amúgy is fátyolos agyadat még inkább tompítani. – korholt Jungkook. 

- Mi van? Te lettél a bébiszitterem? – kérdeztem gyanakodva. 

- Harin szerint vigyázni kell rád. – vonta meg a vállait. 

- Ugyan miért kéne rám vigyázni? – dühöngtem tovább, s próbáltam a másik kezéből kivenni az eltulajdonított pezsgőmet. 

- Kim Jongin miatt. – Megdermedtem a név hallatán, s lassan Jungkook-ra néztem. – Harin rám bízott. Azt mondta, hogy mindig legyek a nyomodban. Ha haza indulsz, kísérjelek ki és várjam meg, míg beülsz a taxiba. Ja, és utána is fel kell hívnom, hogy minden rendben van-e. – forgatta meg a szemeit – Szerintem, tökre túlzásba esik, de tudod, hogy milyen. 

A sokadik pohár pezsgő után sem éreztem, hogy a testem bizseregne a részegségtől, sőt minél több alkohol dübörgött a véremben, annál kevésbé tudtam visszatartani a hangomat és a tetteimet. Legszívesebben odasétáltam volna Kim Hyejin-hez, hogy a fejét átnyomjam egy díszként szikrázó üveglapon, de Jungkook mindig megakadályozott abban, hogy valami végzetes hülyeséget cselekedjek. Valahogy az egész kiállítás kezdett egyre terhesebb lenni számomra, s mikor már az agyam zsongott a furcsa képektől, úgy döntöttem, hogy inkább hazamegyek. 

- Most komolyan itt fogsz állni addig, míg nem jön a taxi? – burkolóztam bele a kis kabátomba, noha igazából nem volt olyan hideg. 

- Mint mondtam… 

- Jó, jó! – forgattam meg a szemeimet, s lágyan meglöktem Jungkook-ot – De tényleg muszáj ennyire szót fogadnod Harin-nek? 

- Úgyis megtudná valahonnan, ha nem azt tenném, amit elvár. – túrt a hajába. 

- Te félsz tőle? – kérdeztem röhögve. 

- Őszintén? Szerintem örülnöd kéne, hogy a barátod és nem az ellenséged. Hálás lehetsz, hogy nem szeret a figyelem középpontjában állni… Igen, néha kifejezetten félek tőle. – válaszolt az eredeti kérdésemre némi gondolkodás után – Fogalmam sincs, hogy honnan olyan baromira jól informált, de a tudása félelmetes. 

Még akkor is nevettem a Kisfiú komikus ábrázatán, mikor beültem a taxiba, de amint a táskámat lepakolva magam mellé lestem, megdermedtem. 

- Te meg mi a szart keresel itt? – kérdeztem unott hangon. 

- Mehetnénk egy darabon egy taxival, mit szólsz? – kérdezte csilingelő hangon Jongin. 

- Inkább nem! – válaszoltam neki, majd a sofőr irányába néztem – Kérem, álljon meg a következő sarkon. 

- Nem kéne ennyire barátságtalannak lenned velem. – suttogott Jongin magabiztosan, s az ujjait a térdemre helyezte. Dühösen hessegettem el az érintését magamról, s még egyszer hangosan ráordítottam a vezető ülésen terpeszkedő férfire, de az továbbra is figyelmen kívül hagyta a kérésem. 

- Mégis mit jelentsen ez? – kezdett felmenni bennem a pumpa. 

- Éppen elrabollak. – vágta rá Jongin teljesen egyértelműen. 

- Elment az eszed? – hadakoztam a gondolat ellen, de mikor felismertem a kezében tartott tárgyat, rájöttem, hogy nem viccel. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet az a furcsa, sárga színű lötty, ami bizarrul táncolt a fecskendő műanyag hengerében, de valahogy nem is szerettem volna megtudni.

- Somin, megmondtam neked, hogy most semmi sem állhat közénk. 

Úgy préseltem a testem az autó ajtajához, mintha bele akartam volna olvadni a sötét szövetbe. A lábamat felhúzva rugdostam Jongin testét, aki nevetve próbálta visszafogni a kapálózásomat. Kicsit sem zavarta, hogy az egyáltalán nem nőies mozdulataim miatt a vörös csipkeruhám szoros szoknyája felcsúszva mutatott egyre többet a lábaimból, vagy, hogy egyáltalán nem visszafogottan küldtem el melegebb éghajlatra. Teljesen lefagytam, mikor Jongin egy könnyed mozdulattal rám nehezedett, egyik keze az ajtó könyöklőjén pihent, míg a másik végigsiklott a lábaimon a combomat cirógatva, s egy hirtelen mozdulattal nyúlt be a bugyimba.

- Ijedtnek tűnik a tekinteted, Somin. – suttogott az ajkaimra, nekem pedig lassan könnyek gyűltek a szemembe. – Nyugodj meg szépen és akkor nem esik bajod. – egy halvány csókot lehelt a szám szélére. Jongin még sosem ment ennyire messzire, s megijesztett a tekintetében felfedezni vélt téboly. Szerettem volna kiáltani, de a tüdőmből kiáramló levegő csak furcsa sípolásra volt képes. Nem tudom, mikor sírtam úgy istenigazából utoljára, de az a pillanat megérte, hogy könnyekkel áztassam. 

- Nemsokára jobb lesz! – suttogott a fülembe, s megéreztem azt a bántóan szúró apró pontot. A fecskendő már üres volt, mire a karom felé kaptam a szemem, s én félelemtől halovány szemekkel bámultam a fölém magasodó alakot. – Nemsokára jobb lesz… 

Ködös, türkiz bódulatban lebegtem, sóhajok és elhaló hangok között. Fellegek jöttek, mentek, a világosságot pedig az egyenletes szürkeség váltotta. Hűvös volt a levegő, átölelve fojtogatott a jeges fuvallat. Hangtalan táncok és ordító suttogások nevettek megbolydult elmémben. Elveszve lézengtem önmagam és egy báb tudata között. Megkötözött marionett voltam csupán – éreztem a bilincseket a csuklóm körül –, egy öntudatlan elme zavaros, jégkék gondolatai fogságában… 

Kellemetlen, nyálkás mozdulatokkal matattak a felismerhetetlenségig elcsapzott ujjak a testemen. Hűvös volt a lég, ami magába szívott, s képtelen voltam az érintések kusza vonalát megfejteni. Miért járja át a testem a hányinger? Miért reszketek a forró levegő közepette? Miért a torkomat feszítő sikítás és sírás keveréke? 

Nehéz volt a fejem. A testemet pedig valami láthatatlan erő szegezte az ágyhoz. Éreztem a bőrömet simogató friss levegőt, szerettem volna beburkolózni a takaró kellemes melegségébe, de hiába tapogatóztam, nem találtam a vágyott anyagot. Olyan nehezen tudtam rávenni a pilláimat, hogy kipattanjanak, s a szemeim olyan homályosan adták vissza a körülöttem lévő tárgyakat, hogy muszáj voltam néhány pislogással kitisztítani a látásom. De bármennyire igyekeztem nem tűnt ismerősnek az alattam elterülő matrac színe, s a szobába bekúszó szagok sem nyugtattak meg. Képtelen voltam kivenni a ködszerű szürkeségből a helyiség berendezését, de amint rájöttem, hogy nem ismerős tájakon járok, sokkal jobban kiéleződtek az érzékeim. Már képes voltam hallani a csendet: egyetlen autó morgása sem szűrődött be; éreztem a bőrömön a ruhának nem nevezhető lenge öltözék szőttesét, s ahogy a testemen végighúztam az ujjaimat, megéreztem a két, csipkés háromszöget, ami a mellemet volt hivatott takarni, a belőle áradó selymes anyag egészen a pici bugyimig elhullámzott, de a legmegmagyarázhatatlanabb az egész összeállításban a harisnyakötő volt. Kirázott a hideg. Próbáltam megmozgatni az elgémberedett tagjaimat, teljesen meglepett, mikor megéreztem a csuklómra feszülő fémes csilingelést. Egy csapásra minden eszembe jutott: Jongin magabiztos mosolya, a fecskendőben lötyögő aranyló folyadék, az elrablásom minden pillanata. Képtelen voltam ésszerűen gondolkodni, minden homályos volt és kusza. Teljesen elveszítettem az időérzékem, egy kisebb pánikroham mardosta a torkom, a levegő felgyülemlett a tüdőmben, de bármennyire is igyekeztem, fuldokoltam a csípős kénszag miatt, ami belengte a helyiséget. 

- Hát felébredtél? – Jongin hangját ezer közül is felismertem volna, s a lépteinek zaja teljesen megrémített. A torkomra akadtak a szavak, alig bírtam ülő testtartásba tornázni magam, miközben a karjaimat igyekeztem a domborulataim elé helyezni, noha a csuklóimat szorító béklyó alig engedte. – Erre semmi szükség. – vigyorgott elégedetten a másik, amint ráeszmélt a mozdulataim miértjére – Én öltöztettelek át. Mindenedet láttam már. 

- Fázok. – Annyira erőtlen volt a hangom, annyira színtelen, hogy még engem is meglepett az ajkaimon kicsúszó egyetlen szó dallamtalansága. 

- Látom. – lépett Jongin még közelebb hozzám. Addig fel sem tűnt, hogy az ágyon egyetlen, szürkés matrac pihen csak, míg rá nem telepedett. A mozdulatai darabosnak tűntek, vagy csak az agyam volt képtelen felfogni a pergésüket, a kinyúló karjai látványát, az ujjai vakmerőségét, ahogy a hajszálaim között matattak. A nyakam sokkal hűvösebbnek tűnt, mint Jongin bőre. Vissza kellett nyelnem a hányingerem, mikor a rám feszülő csipkeháromszög alatt megérintette a mellbimbóm csúcsát. – Sajnálattal hallom, hogy fázol – beszélt a melleimnek –, de kellemeset a hasznossal… nem fogom hagyni, hogy ennél több ruha legyen rajtad. – A közelsége lesokkolt, ahogy éreztem az ajkai közül kiáramló forró levegőt egyenesen az alig takart domborulataimnak feszülni. – Legyen már valami jó is abban, hogy itt kell tartanom téged. Gyere szépen! – kezdett a bilincseimmel babrálni – Enned kell valamit. – húzott fel az ágyról, s ha nem tart olyan szorosan, valószínű elvágódtam volna. 

Kótyagos léptekkel követtem Jongin terelgetését, rongybabának éreztem magam, miközben a hideg még mindig rázott. Az asztalon sorakozó ételek láttán viszont semmi mást nem éreztem, csak hányingert, s amint s szék beszorított a hófehér lap alá, kikívánkozott a bennem maradt táplálék. 

- Baszd meg, Somin! – dühöngött Jongin, de én azon igyekeztem, hogy a kába fejem függőlégesen maradjon, s ne pihenjen meg a saját hányásomban, lefejelve ezzel az asztalt. Dögszagú volt az ajkaim közül kiszökő sóhaj, s a könnyeim utat törtek maguknak, Jongin pedig ismét egy tűt szúrt a karomba… 

Elnyelt a sötétség…

Hangos volt a puffanás, ami felébresztett az álomtalan feketeségből. A fülem idegesítő csengését hiába próbáltam megszüntetni a kezemmel, nem segített, hogy rászorítottam a tenyerem. A zajok túlzengtek mindent, s én erősen összeszorítottam a szemem, mintha abban reménykednék, hogy ezzel meg tudom szűntetni az engem körülvevő suttogó ordítások sorát. Aztán elnyelt a csend. 

Erőlködnöm kellett, de végül résnyire ki tudtam pislákolni a szempilláim mögül: ezernyi alak járta át a szobát, egyre sötétebb árnyak jöttek-mentek. Megremegtem, mikor a matrac besüppedt alattam, de a hűvös, puha érintések kedvesen simogatták a hajam. Megnyugtatott az ismerős, kakaós illat, a barnás hajszálak, amik hozzá-hozzáértek az arcomhoz. A halk, női suttogás, ami nyugtatgatni próbált: 

- Minden rendben lesz… 

Erős karok csúsztak végig a matracon, s alám nyúlva egy szempillantás alatt emeltek fel. Lebegtem, akár egy felleg az égen, s noha a kakaó illatát már nem szippanthattam be, megnyugtatott, hogy a kénes bűz is eltűnt az orromból.

- Meg kellett volna mosdatnunk. – Olyan csendes volt a hang mellettem, olyan lágyan ölelt át a törődés a szavakkal, hogy csaknem elmosolyodtam Jungkook aggodalmán. Már nem fáztam, s a nyugodtság szétáradt a testemben. Nem éreztem az idő múlását, a percek egyhelyben álltak, csak a tudatom tisztulása miatt sejtettem, hogy az elmúlt néhány pillanat órák sokaságának leforgása lehetett.

- Azzal csak megnehezítenénk a nyomozók munkáját. – Taehyung szavai meglepően ésszerűnek hatottak, s mintha egy láthatatlan gát szakadt volna át benne, beszélni kezdett. A kacskaringós gondolatai túl meredekek voltak még a kábult agyam számára, próbáltam a legkevesebb hangfoszlányt elcsípni, míg a zavaros szóáradatot egy hangos puffanás szakította meg. 

- Tae, kérlek! – Harin suttogott csupán. A kormánykerékre szorított ujjai valósággal kifehéredtek a magába fojtott indulat miatt. 

- Húzódj le! – Az anyósülésen terpeszkedő mély hangja betöltötte az autó belsőterét. 

- Mi? – kérdezett vissza a lány csodálkozva. 

- Csak húzódj le! – Ismételte meg Taehyung, s mikor a jármű egyhelyben ácsorgott ismét megszólalt – Szállj ki!

A két ajtó nyílt, majd csukódott, s elém tárult – mintha csak moziban lettem volna – a szélvédő széles vásznán át, ahogy Taehyung magához öleli Harin törékeny alakját. Helyet cserélve ültek vissza, s noha szerettem volna viccesen megjegyezni, hogy ha Taehyung vezet, akkor inkább kihagyom a kocsikázást, de a sötétség ismét elnyelte a gondolataimat…

Az egyenletes pityegés kezdett baromira idegesíteni. Fogalmam sem volt, hogy a másodpercek röpke életét jelezte-e vagy valami mást, de minél jobban belelovaltam magam a kegyetlenségükbe, annál rövidebbnek tűnt egy-egy jelzés közötti idő. Hatalmasat szippantottam a fertőtlenítő szagú levegő érdes, kellemetlen levegőjéből, kirázott a hideg a fojtó érzés miatt. A szemeim kipattantak, s a hófehér kórterem fázósan bámult vissza rám neonszínű fényével. Az agyamba ezer és ezer sorozat tódult, s olyan könnyedséggel kezdtem el a szívhangom monitorját keresni, mintha mindig is mellettem jelezte volna, hogy élek. Még a karomból kiálló tű sem lepett meg, viszont az ágyam közelében ücsörgő esetlen alakját nem tudtam mire vélni.

- Jungkook! – szólítottam meg. A hangom olyan esetlenül csengett, csendes suttogás volt csupán. 

- Felébredtél! – mozdult meg – Sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom, Somin! – Kérdő pillantásokat vetettem rá. – Haza kellett volna mennem veled. Nem szabadott volna… 

- Jungkook! – szóltam rá – Nem a te hibád volt! 

- De igen! – erősködött a másik – Harin megmondta, hogy ne hagyjalak egyedül, de én… 

- Harin haragszik rád? Vagy talán… Jimin? – Nehezemre esett kimondani Jimin nevét. Fájdalmasan feszítette a torkomat a betűk sora… 

- Dehogy. 

- Mert nem a te hibád volt! – paskoltam meg a kézfejét, s kicsit feljebb ültem az ágyon. – Mióta vagyok itt? 

- Este hoztunk be…

- Meddig voltam távol? 

- Három napig. – Hihetetlenkedve bámultam a Kisfiúra, aki pont úgy nézett ki, mintha ő töltötte volna távol az otthonától ezeket a napokat. Felvont szemöldökkel vizslattam a szeme alatt megbúvó karikákat, a nyúzott vonásait és a hófehér arcát.

- Te mikor voltál otthon utoljára? – kérdeztem gyanakodva, de csak egy szemforgást kaptam válaszként, s mikor szerettem volna leteremteni a Kisfiút, hogy bizony a fejlődő szervezetnek szüksége van a megfelelő alvásra, kivágódott az ajtó, s egy ismerős alak lépett be rajta.

- Nem megmondtam neked – kezdte Jimin enyhe dorgálással a hangjában –, hogy menj haza és pihenj? – Egészen megtorpant, mikor a szemeink találkoztak. Megbabonázott az a lágy szájmozdulat, ami kiült az arcára. A léptei olyan könnyűek voltak, az érintése pedig tűzforró. Az ujjait a fürtjeim közé vezette, s az ajkait az enyémre tapasztotta. Szinte beleszuszogtam a csókba, habzsoltam, akár a szomjazó a sivatagban. Érezni akartam Jimin minden porcikáját magamon, a biztonságot, ami körülölelt a karjai között. 

- Szarul festesz. – piszkálta meg az orromat a sajátjával. 

- Köszi, mindig jó hallani, mikor bókolsz. – húztam el a számat és próbáltam eltolni magamtól Jimin vigyorgó testét, de ő könnyűszerrel átölelt és egy nagy sóhajt eresztett a csendbe.

- Azt hittem, hogy nem fogsz előkerülni… Harin pedig nem engedte, hogy bejelentsem az eltűnésed. – Csak suttogott, s talán ekkor jöttem rá, hogy mennyire kegyetlen lehetett számára az a néhány nap. – Az enyém vagy, Somin! Sose felejtsd ezt el! – Mosolyognom kellett, úgy bújtam a nyakhajlatába, mintha ő lenne az egyetlen mentsváram. Gyengének éreztem magam, szükségem volt rá, hogy megvédjen… s ez valahogy felbosszantott.

- A doki szerint, hamarosan… – Harin úgy robbant be a szobába, megfosztva ezzel Jimin közelségétől, mintha egy buldózer lett volna. – Sajnálom. – szabadkozott, majd igyekezett láthatatlanná válva kilépni a teremből, csak ekkor vettem észre, hogy Jungkook sem ólálkodik már körülöttem a bánatos képével.

- Maradj csak! – tápászkodott fel Jimin – Szerzek Somin-nak valami normális kaját! Nem hiszem, hogy az infúzió elég tápláló lenne. Meg Taehyung-gal is beszélni akarok. – tette hozzá, de a hangjában volt valami furcsa, amitől a hideg is kirázott. 

- Oké… 

- Szóval? Jongin már meghalt és az elföldelést kell megbeszélni Taehyung-gal, vagy még csak a tökéletes gyilkosság tervét eszelik ki? – kérdeztem vihogva, aztán elkomorult az arcom – Bár arra nem Taehyung lenne a megfelelő… ő meg a gondolkodás. – forgattam meg a szemeim, de mikor nem jött semmilyen rendreutasító mondat gyanakodva bámultam Harin-ra. – Most mi van? Tényleg ki akarják nyírni? 

- Szerinted? – sóhajtott nagyot Harin – Jimin tiszta ideg volt. Alig bírtam lebeszélni róla, hogy bejelentse az eltűnésed a rendőrségen… de úgy gondoltam, hogy jobb, ha a szüleid nem tudják meg. Aztán, amikor meglátott… borzalmasan néztél ki! – remegett meg a hangja egy pillanatra. 

- Tényleg ki akarják nyírni? – hápogtam magam elé óriásira kerekedett szemekkel. 

- Jimin valami olyasmit hablatyolt, hogy megígérte Jongin-nak, hogy letöri a kezét, ha még egyszer hozzád ér… 

- Nem tűnt idegesnek. – suttogtam magam elé. 

- Ja, mert szerinted nem lett sík ideg, amikor meglátta a leleteidet, ami szerint… – Harin az ajkába harapott – Lehet, hogy beszélned kéne egy pszichológussal. Ja és ne lepődj meg, hogy Jimin lakása teljesen át van bútorozva.

- Szétverte? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra. 

- Jimin szeret téged, beleőrült volna, ha nem kerülsz elő… 

- Ott akarok lenni! – néztem határozottan Harin szemeibe. 

- Mi van? – ugrott a hangja három oktávval feljebb. – Neked még pihenned kéne! És nem fogják kinyírni!

- Ott akarok lenni, amikor Jimin szétveri azt a szemét faszt! – lovaltam bele magam. 

- Somin, ez nem túl jó ötlet!

- Vagy elviszel, vagy elmegyek egyedül! – kötöttem az ebet a karóhoz – Taehyung nem tud nekem hazudni, könnyedén kiszedek belőle bármit! 

Furcsán félelmetesnek tűntek a villódzó fények, amik alig-alig adtak némi világosságot az előttünk elterülő egyenesen húzódó alagútban. A lépteink zaját hangosan verték vissza a szürke falak, de amint egyre távolabb haladtunk a bejárat vasajtajától, úgy hangoztak fel furcsábbnál furcsább neszek a sötétben. Harin feszülten rágcsálta az alsóajkát, minden porcikájából áradt a szótlan idegesség, s ez az én mellkasomra is furcsa súlyokat pakolt. Zavart a feketeségben dübörgő lépteim hangja, a ránk nehezedő félhomály, a tudatlanság vaksága és a tilosban járás izgalma. 

- Szerinted le fogunk bukni? – suttogtam magam elé. 

- Nem igazán lesz lehetőségünk elbújni. – forgatta meg a szemeit Harin ugyanolyan csendesen, ahogy én is. Már éppen megkérdőjeleztem volna, hogy biztosan ebbe az elhagyatott metrójáratba beszélte-e meg Jimin a párbajt ősi ellenségünkkel, amikor meghallottam a verekedés semmivel össze nem téveszthető hangját. Harin szinte teljesen a színtelen ajtóhoz simult, hogy kevésbé látszódjon a betolakodásunk, a fejével pedig hangtalanul intett… 

A terem ugyanolyan semmi-színű volt, mint az alagút többi része: a szürke árnyalatai hideggé varázsolták a falakat, s a párás csepegés fülledt, dermesztő légkört árasztott. A két viaskodó színterét megvilágította a helyiségben található egyetlen lámpa, ami a plafonról lógott alá, mintha csak a színpadon játszó reflektorok fénye nyalogatná azt a két-három méter sugarú kört. A padlón elnagyolt betonréteg feküdt, amit megszínezett egy-két vércsepp, s némi olajosabb anyag, amire szivárványt vert a ragyogás. Ijedten kaptam a szemem Jimin alakjára, sérüléseket kerestem rajta… Néhány vörös folt díszelgett az arcán: az ajkai szélén egy kis vért is felfedeztem, de a tekintete éber volt és magabiztos. Az ökleiből cseppenként hullott alá a vörös folyadék, s csak ekkor jöttem rá, hogy az ellenfele szarabb állapotban lehet. Jongin úgy tántorgott, akár egy részeg ember: a lábai alig bírták el, a karjait képtelen volt védekezően az arca elé emelni. Jimin bokszolt, s ez minden mozdulatába beleivódott: abba, ahogy rugózva várta a megfelelő pillanatot a támadásra; abba, ahogy az ökleit az orrához húzta; abba, ahogy a tekintetével a célra koncentrált. A bosszú édes íze vigyorra húzta az ajkait, s az utolsó ütés után, ami Jongin-t végleg a földre küldte, csak köpött egyet a fölre, az áldozata mellé.

- Megmondtam neked, hogy ne érj hozzá Somin-hez! – sziszegte a fogai között. – Úgy tűnik, tényleg mazochista vagy! – nyúlt a karja után, míg a talpát a másik lapockái közé helyezte – De én nem vagyok semmi jónak elrontója! – húzta meg maga felé a kezei között szorongatott csuklót, míg az hangos reccsenéssel adta meg magát. 

- Ne ess túlzásba! – lépett hozzá Jungkook, akit eddig fel sem fedeztem a félhomályban, s csak akkor vezettem végig a szemem a helyiség falai mentén. Nem csak a Kisfiú állt kiélezett reflexekkel, ugrásra készen a közelben, hanem Taehyung is a körmét rágcsálta, sőt úgy tűnt Hoseok-ot is meghívták párbajsegédnek. Jongint Sehun rángatta fel a földről, s egy magas srác próbálta életre pofozni, nem sok sikerrel. 

- Akkor a megállapodás szerint, mindenki kussol! – Taehyung hangja egészen vészjósló volt –nem tudtam eldönteni, hogy a körülmények vagy csak a terem akusztikája miatt – s néhány beleegyező bólintást követően lezártnak minősítette a párbajt.

Képtelen voltam levenni Jimin-ről a szemem: a kusza tincsei szőkén omlottak a homlokára, a megtépázott trikója jól láthatóvá tette a karjait, a testtartásából erő sugárzott, csak az ujjai tövében lehorzsolódott bőr jelezte a dühös indulatait. Percek óta a szemeiből áradó melegséget figyeltem. A titkokkal teli, csokiszín szempárt, ami elérte, hogy Taehyung mély hangja csak elsuhanjon a fülem mellett, noha a hanglejtése sejtette, hogy éppen vitatkozik a mellettem ácsorgó szerelmével. 

- A doki azt mondta, hogy saját felelősségre elhagyhatja a kórházat! – kontrázott Harin, majd egy hatalmasat sóhajtott – Nem mehetnénk haza? – A hangja esendő volt, fáradt és terhes a visszafogott sírástól. 

Különös volt a csend és idegenek a bútorok, amik körülvettek Jimin nappalijában. Valójában a régi berendezést imitálta minden egyes új darab, mégis valahogy furcsának hatott a végeredmény. A szőnyeg szálai, amik között térdeltem, lágyan simogatták a bőröm még a sötét harisnyámon keresztül is, s én minden figyelmemmel Jimin kézfejét vizsgáltam. Az alkoholos fertőtlenítő szaga csípte az orromat, így próbáltam a hős lovagom sebeit óvatosan bemaszatolni, de egyetlen hang nélkül tűrte a nővérré avanzsálásomat. 

- Tetszik, ahogy ápolgatsz. – suttogott maga elé Jimin – Jobban tetszene, ha lenne valami szexi nővérke jelmez rajtad. Ez a világos, kötött pulcsi nem sokat mutat… 

- Hogy lehetsz ilyen perverz? – kerekedtek ki a szemeim, de képtelen voltam a vigyoromat elrejteni. – Én itt tök önzetlenül ápollak, mert megsérültél a saját hülyeséged miatt…

- Inkább a te hülyeséged miatt! – vágott közbe Jimin, de az ő arcára is mosoly terült. 

- Hé! Én nem tehetek róla, hogy olyan szívdöglesztő vagyok, hogy Jongin úgy döntött, hogy elrabol…

- Ahelyett, hogy rendes kislányként végig az én kezemet szorongattad volna azon az estén, inkább dühöngtél, mint egy felbőszült papagáj…

- Papagáj? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. 

- Igen!

- Már ne is haragudj, de te nézel ki úgy, mint egy papagáj… ezekkel a cuki vörös foltokkal a fejeden! 

- Te most kóstolgatsz? 

- Nem merlek… fájna! – vágtam rá egyből a válaszom – Igen, igen, nagyon fájna neked, ha megcsócsálnám a szanaszét vert szádat. 

Jimin az ajkaim után kapott: birtoklóan csókolt, s egy szempillantás alatt leterített a pihe-puha szőnyegen. Nem bántam, hogy a fejem szinte nekikoppant az elrejtett padlónak vagy, hogy Jimin teste teljesen nekem feszült. Érezni akartam a belőle áradó tüzet, azt akartam, hogy együtt elhamvadjunk a szenvedély erős sodrásában.

- Állíts le, ha nem akarod. – suttogott bele Jimin a fülembe, mire csak erőteljes nyögéssel válaszoltam.

- Bizonyítsd, hogy a tiéd vagyok! – vált akaratossá a hangom, mikor megéreztem a hezitálást a mozdulataiban, Jimin-nek pedig ennyi bőven elég volt. Beleharapott a nyakhajlatomba: kegyetlenül szívta, hogy minél vörösebben éktelenkedjen a hófehér bőrömön a billogja. A szőke tincsei összekeveredtek az én hajszálaimmal, az ujjai az enyémek között pihentek, a lábai a terpeszem közt húzódtak, hogy enyhe mozgással vegye el mindkettőnk józan eszét. Le akartam tépni róla minden ruháját: a trikót, amin még mindig ott csüngött a verekedés vörös bizonyítéka; a nadrágot, ami akadályt képzett közénk szövettestével. Jimin viszont ráérősen tapogatott a pulcsim alatt, játszadozva nyalt végig a hasfalamon, nem zavarta a csipke melltartó, ami a domborulataimat fedte: előszeretettel nedvesítette be az anyagot a nyelvével. Bizsergett a bőröm, a csókjára éheztem, morogva nyújtottam az ajkaimat, hogy végre megszánjon és átadja nekem azt az édességet… Jimin teljesítette a vágyam: úgy csókolt, mint minden alkalommal. Varázslatosan. Képtelen voltam betelni a szája játékával, s egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, hogy megemelve a csípőmet segítsem a céljában… hogy lerángassa végre a rövidnadrágot és a nejlonharisnyát rólam. Furcsa tekintettel bámultam a bénázását, ahogy egy kövér díszpárnát tuszkolt a fenekem alá, s a kellemetlen pozíció ellenére is érdeklődve vártam a terve kibontakozását. Furcsán sötétek voltak a szemei, pajkosak és áthatóak, a szája szegletében megbújó vigyor pedig bizonyosságot hozott. Először csak a térdemre hintett egy apró puszit, majd a bokámnál fogva pakolta a lábaimat a vállaira. Elég röhejesen nézett ki, ahogy a szőke buksi eltűnt a lábaim között, de amint megéreztem a nyelvét a belsőcombomon táncolni, a röhögcsélésem átcsapott valami kéjes hörgésbe. Vágytam arra a simogató lila ködre, ami elvette a gondolataim logikus pergését, az érzésre, ami a fellegek fölé emelt, s ahogy Jimin egyre közelebb ért a céljához, én úgy lettem egyre akaratosabb. Az ajkai cuppogva dolgoztak a lábaim között, a nyelve kellemes siklással tette nedvesebbé a bőrömet, s nekem elszállt minden épeszű gondolatom, csak a lila csillagokat láttam a fel-felnyíló szempilláim rengetegében. 

Elhomályosult minden tagom, már nem éreztem a határt a testem és Jimin-é között: az együttes pulzálásunk lassan tánccá fonódott. Az izzástól terhes nyögéseink, a szapora sóhajaink adták a zenét, s már a levegő csendjében éreztem a szenvedély cseppjeit, amikor végleg felrobbant a burok, ami szikrázva, ibolyacsillagokat szórt. 

- Örökké az enyém vagy! – Jimin sóhajtva suttogta a fülembe a szavakat, s én semmi másra nem vágytam csak arra, hogy igaza legyen.

Közömbösen kapcsolgattam a kezemben fekvő távirányítót, az egész napos fetrengésben teljesen elgémberedtek a tagjaim, noha a világ összes pénzéért sem vallottam volna be, hogy mennyire jól esett a semmittevés. Jimin persze rám parancsolt, kegyetlenül, még a hangját is felemelte, hogy még véletlenül se érezzek késztetést felvenni a munkát, én pedig morogva bólogattam, holott még legalább három nap pihenőt írtam ki magamnak. Meglepetten támaszkodtam fel, mikor a csengő kegyetlenül félbeszakította a huszonnyolcadik unalmas műsort, s még inkább kikerekedtek a szemeim, mikor Taehyung állt az ajtóm előtt talpig szürke rendőrjelmezben, felfegyverkezve. 

- Be kell jönnöd a rendőrségre.

- Minek? – Talán nem voltam elég tisztelettudó a város őrzőivel szemben, hiszen a Taehyung mögötti idősebb pacák olyan arccal meredt rám, mintha legalább az anyját öltem volna meg. 

- Somin, kérlek! – csendült fel a jól ismert mély hang – Ha kell, bilincsben vezetünk el… Megtennéd, hogy nem akadályozod a munkánkat értelmetlen ellenállással? 

- Beszarok! – nyögtem ki elhaló hangon. Egészen a Helyszínelők egyik epizódjában éreztem magam. Meg kellett állapítanom, hogy Taehyung-nak valahogy jól állt a rendőrösdi. 

- Somin – ragadta meg a karom a haverom kicsit sem finoman –, fogd be és tedd azt, amit mondok, jó? 

- Oké. – pislogtam nagyokat.

Zavart a nyüzsgés és a lárma a rendőrségen. A telefonok állandóan csörögtek, az emberek hangosan káromkodtak, a számítógépek billentyűzetein pedig legalább tízen zongoráztak. Megdöbbenve figyeltem, ahogy Monster könnyedén elém sétált és miután néhány szót váltott a pacákkal, hozzám intézte a szavait: 

- Remélem, tartottad a szádat. 

- Mi a fenét keresel te itt? – forgattam meg a szemeimet – Igazából azt sem tudom, hogy én mit keresek itt. – tettem hozzá kissé lecsillapítva a hangom. 

- Beszéltél vagy sem? – vált idegesebbé Monster hangja. 

- Nem beszéltem. 

- Harin hívott fel, hogy kéne neked egy jó ügyvéd. – próbálta a kíváncsiságomat kielégíteni. 

- És te lennél a jó ügyvéd? – forgattam a szemeimet – Minek nekem egyáltalán ügyvéd? 

- Azzal vádolnak, hogy bántalmaztál egy bizonyos Kim Hyejin-t. – A név hallatára megfeszültek az izmaim, s képzeletben egy jó nagy káromkodást is az univerzumba küldtem, de igyekeztem minél nyugodtabban viselni a letartóztatásom. 

- Nem csináltam semmit. – vetettem oda félvállról. 

- Azért biztos, ami biztos, én beszélek, te pedig szépen hallgatsz! – osztotta ki a lapokat Namjoon, s nekem nem volt okom vitatkozni vele. 

Már elültem a fenekemet és legszívesebben lecsúsztam volna a kényelmetlen székről, de Monster ugyanolyan vehemenciával magyarázta a zsaruknak, hogy én nem lehettem a tettes, mint az első fél órában. Több képet dobtak a nyomozók az asztalra… fotókat, ahol a parti ruhámban flangálok egy szórakozóhelyen; ahol Hyejin ugyanabba a mosdóba ballag be, amibe én; ahol én elégedetten lépkedek ki a női wc-ből törölgetve a kezem; ahol Hyejin enyhén összevert ábrázattal bámul a kamerába; ahol a ruhája némiképp hiányos; majd ahol a kórházi köpenyben feszít. 

- Értse már meg, nyomozó! – Egészen megkönnyebbültem, mikor Monster is megemelte a hangját. – Han Somin abban az időben, mikor a kisasszonyt megverték, maga is kórházban volt. 

- Ennek semmi jele! – kötötte az ebet a karóhoz a zsernyák. 

- Valószínűleg azért, mert egy jó hírű magánklinika nem adja ki szívesen a betegei adatait, főleg nem akkor, ha a páciens egy volt miniszter lánya. – vetette közbe az ügyvédem. – De megkértem a kisasszony egyik ismerősét, hogy hozza el a leleteit, azzal alá tudjuk támasztani az állításunkat. 

- Uram! – nyitott be Taehyung – Egy hölgy keresi Kim Namjoon-t. – biccentett Monster felé. 

Nagyot nyújtóztam, amint kiléptem a kihallgatóból, valahogy egyáltalán nem lepett meg Harin jelenléte, s amilyen lendülettel ugrott fel a székből, biztosra vettem, hogy már idegesítette a tudatlanság. 

- Hogy szerezted meg a leleteket? – kérdezte Monster miközben a kezeiben lebegtette a frissen kiadott papírjaimat. 

- Mintha nem tudnád, hogy bármit el tudok intézni. – forgatta meg a szemeit Harin – Amikor bevittük Somin-t a kórházba, azt kamuztam, hogy az unokatesója vagyok. – vont vállat. 

- Nem is tudom, hogy miért lepnek még meg a kicsinyes húzásaid. – köpködött az ügyvédem. 

- Hé! – háborodott fel Harin – Nem kényszerítettelek semmire! Kellett valaki, aki meg tudja őrizni a hidegvérét ebben az ügyben… 

- A lényegen nem változtatott a jelenlétem. 

- Ismerhetnéd Somin-t annyira, hogy tudd, mennyire lekezelő tud lenni… 

- Hé! Én is itt vagyok! – vágtam Harin szavaiba – És tökre meg tudtam volna védeni magam! Nem kell nekem ehhez szövetkeznem senkivel! – fintorogtam. 

- Na jó, kislányok! – unta meg a csevegést Monster – Ezután játszatok szépen, nem akarok többé ide jönni miattatok! – veregette hátba Harin-t, s a kijárat felé sétált, ahol biztosra vettem, hogy Jin alakját pillantottam meg, de amint egy szőke buksi bújt be az ajtó résén keresztül, megfeledkeztem minden kérdésről Namjoon magánéletét illetően. 

- Vége a kihallgatásnak? – kérdezte Jimin cseppet sem nyugodtan.

- Igen. Somin-t minden vád alól felmentették. – bólogatott Harin. 

- Akkor menjünk! – sóhajtott nagyot Jimin, s felém bámult várakozó tekintettel. 

- Először eldobnál haza? – kérdeztem gyermekien. – Szeretnék összeszedni néhány cuccot…

- Oké. – forgatta meg Jimin a szemeit, de szerencsére nem kezdett bele a szokásos lemezbe. 

- Arra gondoltam, hogy kiüríthetnél egy fiókot a holmimnak. – vetettem hozzá félvállról, miközben a kabátomat ügyködtem magamra. 

- Tessék? – bámult rám értetlenül. 

- Hát kell a hely a zoknimnak! – paskoltam meg az arcát, s léptem ki vidáman a kellemetlen zajokkal megtöltött rendőrségről. 

Az aranyozott díszítésű teremből csak úgy áramlott a hangzavar: a zongora hangjának lágy dallamain túl – amit Mina hozzáértő ujjai produkáltak – az emberi hangok harsogása, a beszélgetés foszlányok sora, a poharak halk csengése mind-mind arra volt hivatott, hogy még nagyobb káoszba taszítsák az óriási helyiséget. Nyugodtan sétáltam végig a lenge, tavaszi blézeremmel a pult előtt, hogy leadhassam a feleslegessé vált ruhadarabot. Nem lepett meg, hogy a zűrzavar elcsendesedett és mindenki tátott szájjal bámulta, ahogy a fehér, magas sarkú, kövekkel díszített cipőmben, a lábaimat takaró, hosszú, fehér, uszályos ruhában, s a kellemes, szürkés színű fűzőnek ható felsőmben végigsétáltam az emberek között, mintha csak a New York-i divathét kifutóján vonultam volna végig. Néhányan elrebegtek egy köszönésfélét, amire csak bájos mosollyal válaszoltam, s mikor megérkeztem a kiszemelt társaság felé kecsesen hátradobtam a szőke, göndör fürtjeimet.

- Azért durva, hogy még a saját magazinod partijáról is képes vagy elkésni! – nyavalygott Harin gyerekesen, mintha nem is egy elegáns estélyen lettünk volna.

- Hé! Jimin merre van? – kérdezte Taehyung talpig öltönyben, ami egészen furán állt rajta. 

- Röhejesen nézel ki! – közöltem vele, képtelen voltam visszafogni a jókedvemet. 

- Rin-nek tetszik – vigyorodott el teli szájjal – és ezt félreérthetetlen módon a tudtomra is adta, mielőtt eljöttünk, kis híján gatyát kellett cserélnem… – kacsintott még rám perverz szemekkel. 

- Te jó ég! – csuktam le a pilláimat hirtelen – Nem vagyok kíváncsi a házi pornótokra még szóban sem! 

- Akkor a videót se küldjem át, amit múlt héten vettünk fel? – kerekedtek ki Taehyung szemei – Pedig jól sikerült! Rin baromi dögös, ahogy… 

- Nem érdekel a videótok! – hátráltam egy lépést, hogy megszabaduljak az erősen vigyorgó haveromtól, aki mellett fulladozva röhögött a barátnője. 

- Milyen videóról van szó? – került elő Jungkook is. 

- Küld el neki! – mutogattam a Kisfiúra – Hátha viszontláthatod valami videó megosztón. 

- Nem, nem! Jungkook nem kaphatja meg! – vált komolyabbá Taehyung hangja – Még a végén megint rágerjed az én nőmre!

- De én nem is! – mentegetőzött a Kisfiú – Hol van már Jimin? – kérdezte kétségbeesetten. 

- Sziasztok! – hangzott fel Jimin hangja végszóra, s nyugodtan letelepedett mellettem. – Mi ez a nagy csend? Csak nem rólam beszéltetek? – kérdezte gyanakodva. 

- Csak Jungkook szerette volna rád terelni a témát. – ivott bele a pezsgőjébe Tae Hyung. – Mert addig a reménytelen vonzalmáról beszéltünk Rin iránt. 

- Tényleg! Somin-re is múltkor olyan vágy ittasan bámult. – húzott közelebb magához – Szereznünk kell neki egy csajt! – szövetkezett Taehyung-gal, nekem pedig elégedett mosoly kúszott az arcomra, mikor mindenki szeme láttára egy csókot hintett az ajkaimra.