Ingovány

Ingovány 

A hatalmas ablakon furcsa, homályos, szűrt fény tódult be, s lágyan beborította az elegáns bútorokat, melyek a várakozást voltak hivatottak kényelmesebbé tenni. Bár, ha valaki beleült volna az alacsony fotelekbe, mielőtt a tervező rábökött, bizonyára még véletlenül sem esik a különös bútordarabokra a választás. De éljenek a jól szervezett szállodák, ahol a vendégek sosem tapasztalták meg a vesztegelés fáradalmait, főleg nem a túl mélyen fekvő fotelek kihasználásával. 

Már egészen megszoktam, hogy az üvegtömbök enyhén színezett felülete kellemes, ködös árnyalatba vonta az előteret és egyáltalán nem is pislogtam volna fel, ha a mellém sétáló nyakigláb idióta nem fejezi ki a gondolatait szavak nélkül: 

- Cö! 

Sosem tartottam magam kifejezetten jó emberismerőnek, viszont morcos képű barátomon nem volt túl sok agyalnivaló: bunkó stílusával már az első pillanatban kiverte minden dolgozónál a biztosítékot. Lenéző pillantásait pedig nem csak a magasságkülönbség miatt küldte a legtöbb ember felé, hanem valamiféle pökhendi felsőbbrendűség tükröződött a szemeiben. Csak fintorogva figyeltem, ahogy a pultra támaszkodva, retardált módjára, már-már nyál csorgatva figyelte a szürke ceruzaszoknyák vonalát, s a hozzájuk társítható lánybandát, akik az ablakban ácsorogva várták, hogy végre beguruljon az a hatalmas, sötétített ablakokkal és ki tudja milyen extrákkal felszerelt limuzin. 

- Féltékeny vagy, kölyök? – veregettem hátba. Rám sem pillantott, mégis tökéletesen magam előtt láttam azt az ideges szájrángást, ami minden alkalommal az arcára vetült, mikor lekölyköztem. Még a fülemben csengett a hangja is, ahogy úgy századszorra közli – két héten belüli ismeretségünk alatt –, hogy bármennyire is fiatalos a külseje, ő az idősebb és legyek szíves nem gyerekként kezelni. Erre én persze minden alkalommal elhintettem neki, hogy most én vagyok a sunbae, aki betanítja a portások semmivel sem összehasonlítható és fontos feladatára. S ezzel jogot is formáltam rá, hogy a képéről letöröljem a dölyfös fennhéjázást, elvégre a mi kapcsolatunkban én voltam a felsőbbrendű. 

- Mire? – vágta végül hozzám idegesítően dörmögő hangon. 

- Hát arra, hogy minden lány a főnök fiába szerelmes, pedig még nem is látták. 

- Pfú! 

- Ne izgulj! – csapkodtam meg ismét a hátát – Egyszer rád ragyog a szerencse, és találsz majd egy lányt, aki hajlandó lesz két méteres távolságon belül menni hozzád… talán. – biggyesztettem még oda az utolsó szót is, mire a retardált kölyök ismét felmordult – Szóval még az is megeshet, hogy nem fogsz szűzen meghalni! 

Hirtelen ragadta meg a karom és olyan erővel rántott maga felé, hogy a másodperc törtrészében azt gondoltam, az a célja, hogy seggre üljek. 

- Rohadtul felébredhetnél a kisded álmaidból, So Na! – vetette hozzám a szavakat. A szeme bosszantóan mélynek hatott, akár egy ködös mocsár, ami egyre inkább húzott magához. Hiába volt minden erőfeszítésem! Az egyik pillanatban még a lábam alatt éreztem a talajt, míg a másikban a barna massza körülölelt és nem engedett. – Vagy megvárod, míg belép a szőke herceged és csókot hint az ajkaidra? – suttogta. Észre sem vettem, mikor kezdte súrolni a tolakodó retardált az intimszférámat, de arculcsapásként ért a tény, hogy a kölyök már talán a púderem márkáját is meg tudta állapítani olyan közelről bámult a képembe. 

- Engem csak ne csókolgasson egy szőke idióta sem! – toltam el magamtól. 

- Miért, te talán nem vagy kíváncsi a főnök fiára? – kérdezte szem forgatva. 

- Bármily meglepő, én tudom azt, amit fiatalabb társaim még nem! – tartottam rövid hatásszünetet, hogy felkeltsem a hülyegyerek figyelmét – Még a főnök fiának is át kell haladnia a portán, ha fel akarja venni a kulcsait. 

Számok bolondos forgataga lebegett a szemem előtt. Oszlopok és sorok rácsai között megbújó számjegyek pislogtak rám kelekótyán, s én legalább olyan értetlenül bámultam rájuk: erősen rágcsáltam a ceruzám végét, és minden lehetséges kombinációt megpróbáltam már, valamiért mégsem sikerült megfejtenem a rejtvényt. Dühösen estem neki újra a radírommal a hófehér papírnak, ami lassan átlátszóvá halványodott a mozdulataimtól, de akkor sem adtam fel. 

- Szerintem oda írd a kilencest, és oda a hatost! – mutogatott valaki óriási csontos ujjaival a papíromra. 

- Úgy már próbáltam, és nem volt jó! Amúgy is, mit okoskodsz nekem bele abba, amihez nem is értesz? – dühöngtem, s közben felnéztem az asztalomra árnyékoló óriásra. Egészen megijedtem, mikor feltűnt, hogy nem a munkatársam dörmögő hangja duruzsolt bele a csendbe, hanem egy ismeretlen alak. A szemeim kikerekedtek, de még a számat is kitátottam. Partra vetett halként hápogtam a légkortyokat, de az ajkaim közül egyetlen értelmesnek mondható mondat sem csúszott ki. 

- Jó! – mosolyodott el a figura – Hagyjuk a szokásos „üdvözöljük a hotelban” bejelentkezést… Csak a kulcsomat kérném. 

- Esetleg… elárulná… a nevét? – kérdeztem dadogva, még mindig teljesen lefagyva a bunkóságom okozta sokktól. 

- Park Chan Yeol. – vetette hozzám magabiztosan, de a tekintetem láttán még bizonytalanul hozzátette – Úgy tudom, hogy vártak… 

- Igen… csak… - csaknem kifejtettem, amolyan doktori disszertáció hosszúságot megszégyenítően, hogy persze, vártuk mi kábé fél nappal korábban és akkor még egy egész fogadóbizottságot is láthatott volna, de valamiért nem sikerült szavakat formálnom normálisan a meglepetéstől. 

- Nesze! – Repült magas röppályán egy sík, aranyszínű plasztikkártya, az én állam viszont zuhanórepülésben érte el a padlót, mikor meghallottam a portásinasom pöffeszkedő hangját. – Elnöki lakosztály! 

- Nocsak Se Hun! – Sosem gondoltam volna, hogy a padló alá is képes lesüllyedni az állam, de valamiért gyökeret vert bennem a balsejtelem, hogy ha tovább hallgatom ezt a párbeszédet olyan szinten képes elkápráztatni a két felhőkarcoló, amikről nem is tudtam. – Rég találkoztunk! 

- Nem elég rég! – vágta hozzá fintorogva. 

- Ne légy ilyen morcos! Inkább segíts cipekedni! 

- Egy portás nem hagyhatja el a posztját! – vitatkozott az idióta. 

- Szerintem – meglepetten figyeltem, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám, már a szívem a torkomban dobogott –, So Na nem fog haragudni, ha egy kicsit segítesz nekem. – egyenesedett ki. 

- Így van, Se Hun! – találtam meg nagy nehezen a hangomat – Teljesítsd a vendég óhaját! 

- De… 

- Menj már! – rivalltam rá erélyesen. Attól még, hogy látszólag ismerte a főnök fiát, nem szabadott volna így beszélnie egy vendéggel… Úgy tűnt, hiába próbálkoztam a gondolatátvitellel, az idióta csak hangos nyűglődések árán volt hajlandó kibotorkálni a pultból, dühösen kapta el a bőröndöt, hogy felcipelje a legfelső emeletre. 

- Köszönöm, So Na! – kacsintott rám cuki-fiúsan az elém cövekelt fickó, majd Se Hun morgására végül csak elindult, hogy elfoglalja az elnöki lakosztályt. 

A felkelő nap fénye, aranyló sugarakkal simogatta az arcomat. A nyári fényár mosolyra húzta a számat, vidáman láttam hozzá a nap indulásához szükséges teendőimhez. Éppen azon voltam, hogy minél tökéletesebben elsimítsam az egyenruhám kiskabátját, amin kellemes szürkés csíkok tobzódtak, csak néhány rózsaszín felöltő tette fiatalossá, mikor berobogott a szobatársam. 

- Én ezt nem bírom tovább! – sóhajtott fel hangosan, s elterült az ágyán. 

- Össze fogod gyűrni az egyenruhád! – figyelmeztetettem. 

- Nem érdekel! – nyavalygott, s rám sem pillantva folytatta – Ha még egyszer Se Hun-nal tesznek össze éjszakai műszakra, felakasztom magam. 

- Miért? – nevettem. – Mit csinált megint? 

- Inkább mit nem csinált!? – dühöngött – Dolgozni például nem dolgozott, az biztos! 

- Csak, mert nem vagy elég szigorú és nem tudsz rá hatni… 

- Mindig veled kéne beosztani! – ült fel végül, hogy a hatalmas barnás szemeivel engem vizslasson – Téged szerintem kedvel, vagy nem tudom, miért a kitüntető, készséges viselkedése.

- Ugyan már, Mi Cha, velem is ugyanolyan bunkó, mint mindenki mással. 

- Valóban? – szökött egészen a homloka közepére az egyik szemöldöke. – Tényleg azt hiszed? – mosolyodott el. 

Zavartan pillantottam végig a vidáman tehénkedő szobatársamon, s hogy ne a mindentudó arckifejezését bámuljam, inkább a szoba tárgyait kezdtem sorra venni. Ágy, éjjeliszekrény, aztán mintha egy tükröt tettek volna a szoba közepére, a bútorok megismételődtek. Szerettem volna inkább a másik irányba nézni, akkor több látnivalóm lett volna: két szekrény, egy kisebb asztal, beépített bárszekrénnyel és tv-vel. A falak halvány színe már-már vakított, mikor megpillantottam az órát, s annak mutatóit, amik vészesen közel álltak ahhoz, hogy a késésemet az orrom alá dörgöljék. 

- Elkések! – kiáltottam fel hangosan, majd mintha nem is egy beszélgetés közepén jártam volna Mi Cha-val, sarkon fordultam és elsiettem.

Furcsa gondolatok jártak a fejemben, amik arra késztettek, hogy a kitöltendő űrlapokra értelmes szavak helyett különböző mintákat véssek fel. Néhány virág a sarokba, sok-sok kacskaringós vonal meg persze kisebb-nagyobb buborékok. Rá kellett ébrednem, hogy nagyon kreatív vagyok, ha buborékok rajzolásáról van szó: más-más méretű gömbök repkedtek a kérdések mellett, mikor feltűnt, hogy egy hegyomlás eltakarja előlem a fényt. 

- Úgy látom, unatkozol… – Mintha áram rázott volna fel, úgy csúsztattam a papírköteget a pult alá. – Hiába! – nevetett fel Chan Yeol – Láttam mindent! 

- Én nem… 

- Ugyan, nem kell magyarázkodnod! Nem munkafelügyelő vagyok. De ha már ennyire unalmasak a napjaid, mi lenne, ha velem vacsoráznál? Legalább az estédet dobjuk fel egy kicsit. 

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… 

- Miért? Nem szoktál enni? – csodálkozott el Chan Yeol.

- Nem erről van szó, de… 

- Nem vonzanak a puccos helyek? Vagy attól félsz, hogy nincs megfelelő öltözeted? 

- Tessék? – háborodtam fel – Semmi gond nincs a ruhatárammal! 

- Rendben, akkor nyolcra legyél kész! – bólintott Chan Yeol. Nem várta meg a válaszomat, sem a tiltakozásomat, csak kilépett az ajtón. 

- De én… – suttogtam magam elé – nem úgy értettem. 

- Most tényleg az a bajod, hogy a főnök fia meghívott vacsizni? – tudakolta idegesítően gúnyos hangon Shin Byung.

- Idegesít, hogy mindig hozzám szól… mintha ezer éve ismernénk egymást. 

- Tiszta Hamupipőke! Néhány év múlva elvesz feleségül, téged, a kisembert – megforgattam a szemem – és a végén te leszel a főnökünk. Nem értem miért nem csapsz le rá! Úgy tűnik, érdeklődik irántad. Bezzeg, ha nekem csapná a szelet… hm… – álmodozóan felsóhajtott – De szép is lenne! 

Semmi kedvem nem volt egy hosszú és fárasztó műszak után még belevetni magam az éjszakai életbe, mégis az ezüstösen csillogó, fekete, passzos ruhámban, fekete magas sarkúban tipegtem végig a folyosón. Vöröses hajamat laza kontyba tűztem fel. Néhány pillanatig még érdeklődve igazgattam az öltözékem, s mikor minden tökéletesen elrendezettnek tűnt, beleültem a főnök fiának autójába. Noha nem limuzin volt, s még csak egy egyenruhás sofőrre sem tartott igényt, mégis kissé zavarban éreztem magam a luxus láttán. 

- Csinos vagy! – vetette hozzám mellékesen a felhőkarcoló, miközben éppen a kocsit indította be. S látva az ő tökéletesen elegáns öltözetét, tudtam, hogy nem véletlenül hozta fel a puccos hely alapgondolatát. 

- Remélem, nem francia étterembe viszel! – szólaltam meg unottan. – Utálom a csigát! 

Ő csak kuncogva elmormolt nekem valami magyarázatfélét, amiben felvilágosított, hogy a francia éttermeket csak az újgazdag kis ficsúrok tartják előkelőnek és ő, aki többgenerációs pénzes pasi nem szándékozik ilyen hibát ejteni. 

Bármennyire is szerettem volna magamat rosszul érezni, nem ment. Chan Yeol igazán kellemes társaságnak bizonyult. Valójában, ha nem egy kő gazdagoknak fenntartott étterem terasz részén ücsörögtünk volna, akkor bizonyára meg is feledkeztem volna arról, hogy a főnököm fiával ülök éppen szemben. Mesélt vicces sztorikat magáról, a macskájáról, a barátairól, de még a sarki öreg bácsiról is, mindezt azért, hogy megnevettessen és elérje, hogy ne érezzem magam annyira feszültnek. Minél többször kortyolgatott bele a pezsgőspoharába, annál jobban csillogott a szeme és annál élénkebb lett a társalgás. 

- Te meg mit keresel itt? – érdeklődött a fiú, miközben én éppen a desszertemet lapátoltam be a számba. Már éppen rá akartam szólni, hogy az alkoholmámorban feltűnő alakokat nem illik megszólítani, amikor valaki megragadta a karom és felrántott a székről. A szorítás csípő fájdalmára felmorrantam és dühösen pillantottam rá az elkövetőre. 

- Se Hun? – a szemeim egészen kikerekedtek. 

- Elmegyünk! – A hangja határozott volt, végig Chan Yeol szemeibe bámult, akinek csak még jobban kiszélesedett a mosoly a képén. Már éppen húzni kezdett a kijárat felé, amikor még egy utolsót próbáltam belekanalazni a fagyimba. 

- Teljesen elment az eszed? – kérdeztem tőle már az étterem előtt. – Így megalázni egy csomó ember előtt! 

- És? Úgysem ismered őket! Mit érdekel, hogy mit gondolnak rólad? – kérdezte dühösen, majd felém tartott egy bukósisakot. 

- Ezt nem gondolhatod komolyan! – figyeltem a sötét tárgyat, amit végül a hasamhoz vágott. 

- Vedd fel! 

- Elmondanád, hogy mégis hogy gondoltad? Tényleg azt hitted, hogy felpattanok ebben a ruhában a motorod hátsó ülésére? 

- Pontosan! 

- Ez egy ceruzaszoknya! – mutogattam végig a ruhám alján. – Nem arra találták ki, hogy… 

De már nem tudtam befejezni, Se Hun egy hirtelen mozdulattal feltépte az egyik oldalát a varrás mentén. 

- Most már felülhetsz! – adta tudtomra, nekem pedig csaknem füstölni kezdett a fejem a dühtől. 

Nem tudnám megmondani pontosan mikor szállt el a mérgem. Az éjszaka hűs levegővel ölelt át mindent. A járművek hangos dörmögése fátyolként borult a fülemre, elrejtve a gondolataimat is. Megnyugtatott a Se Hun-ból áradó melegség, furcsán kellemesnek éreztem a rejtett utak között az ismerős illatot, ami bekúszott orromba, s csak egy picit közelebb kellett hajolnom a fiúhoz, hogy elérhessem. Átölelve rátapadtam a biztonságot adó testhez. A tenger illata beszállingózott a város utcái közé, s ahogy a motor kerekei őrületes sebességgel haladtak, úgy vált egyre érezhetőbbé a párás, sós levegő.

- Mire volt jó ez az egész? – kérdeztem, amint a parthoz értünk. Se Hun válaszra sem méltatott, csak letelepedett a földre. – Se Hun? – bámultam a hátát kérdőn. 

- Nem akartam, hogy Chan Yeol-lal randizz! – vágta rá némi gondolkodás után. 

- Ez nem randi volt. 

- Na persze! 

- Mondom! 

- Akkor biztos csak az egymás iránti tisztelet miatt nyaltátok ki magatokat… mintha minimum magazinfotózásra készültetek volna.

- Tényleg féltékeny vagy. – állapítottam meg mellékesen, s mellé telepedtem. – Még a fagyimat sem hagytad, hogy megegyem! – ütöttem meg játékosan. 

- Nem vagyok féltékeny. – bámult továbbra is maga elé. 

- Csak ne randizzak Chan Yeol-lal… 

- Ja! 

- Most őt akarod dühíteni? Vagy nekem nem akarsz jót? 

- Jót? – kapta rám a tekintetét. – Mégis mi volt ebben a jó? 

- Hát… – kezdtem el látványosan gondolkodást színlelni – Hogy egy gazdag fazon vacsorázni hív egy menő étterembe, ahol szépen kiöltözve szórakoztat és igyekszik minden kívánságomat teljesíteni? 

- Tetszik neked Chan Yeol? 

- Olyan, mint valami kis manó! – vágtam rá – Láttad azokat az elálló füleket? 

- Szóval tetszik? 

- Miért ne… 

Az ajkaimra fagyott a szó, mikor megláttam Se Hun tekintetét, szigorúan az én szemeibe bámult furcsán kavargó érzéseket szabadítva fel bennem. Ismét éreztem az ingatag talajt a lábaim alatt, azt a különös bizsergést, ami lassan elnyelt, akár a mocsár. Mindig úgy képzeltem, hogy az ingovány sötét, fájdalmas és kellemetlen, de egyre inkább vágytam a sárga homokszemekbe elsüppedni, Se Hun aranyló pillantásában elveszni. Csak akkor vettem észre, hogy szétbomlott a hajam, mikor az ujjai végigsiklottak az arcomon. Próbáltam követni a mozdulatait a tekintetemmel, s mikor ismét felpillantottam, meglepően közel éreztem magamhoz, szinte azonnal lehunytam a szemem. A lehelete a bőrömön játszott, hallottam, ahogy megnedvesítette az ajkait. Mámoros ködfelhőben éreztem magam, lebegtem, akár egy tollpihe a lágy szellőben… 

- Basszus! – csattantam fel. Mindenre számítottam csak arra nem, hogy Se Hun a fogait az alsóajkamba vájja. – Normális vagy? – néztem rá vádlón, s az ujjaimat a fájó pontra nyomtam. A fiú csak vigyorgott az arckifejezésemet látva, majd a kezeimet lefogva erőteljesen megcsókolt. A pergő homokszemek összecsaptak a fejem felett, s egy határozott mozdulattal a mélybe rántottak. Se Hun nem hagyott számomra menekülési útvonalat. Nem zavart, mikor hangosan egymásnak koccantak a fogaink, nem bántam az aranyport, ami a hajamba kúszott, amint elfektetett a parton. A testét az enyémnek préselte, de nem sajnálkoztam a rám nehezedő súly miatt, sőt, a hajába túrva még közelebb vontam magamhoz, hogy még inkább érezzem, ahogy habzsolta az ajkaimat. A homokszemek érdessé varázsolták az ujjait, ahogy végigsimított a lábamon, csiklandoztak az eltévedt apró kristálypor szemei, ahogy végigperegtek a bőrömön. Egyre feljebb merészkedett a combjaimon, egyre hangosabban itta a légkortyokat. Parányi körmeivel bolondosan súrolta a csípőcsontomat, s a mutatóujját beakasztotta a bugyim vonalába. 

- Állj le. – próbáltam eltolni magamtól. 

- Nem tudok. – suttogta rekedt, szenvedély fűtötte hangon. 

- Figyelj, kölyök… ez… – Nehezemre esett kiejteni a szavakat, viszont, amint Se Hun realizálta, hogy ismét lekölyköztem, elterült a homokban mellettem.

- Ünneprontó. – suttogta maga elé és beletúrt a hajába. 

- Persze! – váltam kissé dühössé, s azzal a lendülettel a csípőjére telepedtem.– Minden vágyam a testréseimből homokot lapátolni… 

- Nincs a romantikus képzelgéseid között – ült fel, s úgy igazított, hogy pontosan érezzem, őt mennyire feltüzelte a kis játszadozásunk –, hogy a tengerparton, a fehér homokban szeretkezz, miközben lemegy a nap? 

- Aztán szerelmesen sétálgatnánk, míg a lábnyomainkat elmosná a tenger lomha hullámzása? – szórakozottan beletúrtam a rakoncátlan tincsei közé, ő pedig közelebb hajolva, puha csókot hintett az ajkaimra. 

- A sós áram végignyalná a lábfejünket… – folytatta az émelyítően cukros, rózsaszín álomképet.

- Fúj! – állítottam le mielőtt túlcsordulva elrohasztja az agyamat a kép. 

- Most mi? – mosolyodott el Se Hun. 

- Maradjunk a realitások mezején! 

- És álmodozzunk arról, hogy homokot nyalogatsz a mellkasomról? – vigyorgott rám perverz szemekkel. 

- Ezért nem szexelünk a parton! 

- Ünneprontó! – biggyesztette le az ajkait – Akkor mi lenne, ha visszamennénk a szállodába és… 

- És te beállnál dolgozni? – fejeztem be a gondolatait. – Képzelem, Mi Cha milyen dühös, hogy eltűntél! – dörgöltem az orra alá, mire ő nagyot sóhajtott és kényszeredetten teljesítette az általam felvázolt programot az éjszakára. 

A piros, fehér csíkos napernyő kellemes árnyékkal lepett be minket, hősítve a forróságot, ami rátelepedett a tengerpartra. A napágy kényelmetlen, műanyag pántjai nyomták a hátamat még a ráterített törölközőm ellenére is, mégsem volt kedvem feltápászkodni róla. Néha meg-megmozdítottam a lábam, hogy az ujjaim megérinthessék a perzselő homokot, hogy aztán gyorsan visszahúzhassam a biztonságot adó hűvösbe. A napszemüvegem barnásra festette az elém táruló tengert, az aranyló homokot, a napraforgókhoz hasonló napernyőket, s a barátnőm értetlen tekintetét, amivel engem vizslatott. 

- Nem akarod elmagyarázni? – kérdezte Hyun Ju. 

- Hm…

- Ne csináld ezt, So Na! A szüleid aggódnak érted – A hallottakra csak megforgattam a szemeimet. –, te meg itt cicázol valami portáslegénnyel? 

- Mi Cha enyhén túlzott ezzel kapcsolatban! – fintorogtam és bámultam a szobatársam irányába, aki éppen koktélt ment venni magának. Erősen reménykedtem, hogy alkoholmentest fog választani. 

- Sokatmondó pillantások? Titkos érintések? Rejtett találkák? – ismételte meg azokat a szavakat, amiket Mi Cha ejtett ki a száján néhány perccel ezelőtt. – Ki a fene amúgy is ez a Se Hun? Mit tudsz róla? A családjáról… 

- Ha most még az anyagi hátteréről is érdeklődni fogsz, felborítalak napágyastul! – háborogtam. 

- Jó! – durcázott Hyun Ju – Akkor beszéljünk Park Chan Yeol-ról! Tényleg randiztál vele? 

- Ez meg már végképp említésre sem méltó! – hunytam le a szemem dühösen, abban reménykedtem, hogy ha alvást mímelek, akkor a kérdések eltűnnek. 

- Ez fájt! – dörmögött mögöttem egy hang. Én pedig azonnal a szívemhez kaptam. Hogy került ide hirtelen Chan Yeol? Vigyorogva megpaskolta a lábam, hangtalan utasításként, hogy másszak arrébb, majd egy könnyed mozdulattal leült. – Szóval nem is gondolsz arra a meghitt estére? – Vigyorognom kellett a túldramatizált hangja hallatán.

- De elég sűrűn eszembe jut, hogy két üveg pezsgő után, hogy tudtál visszavezetni a szállodához. 

- Az maradjon az én titkom! – kacsintott rám, s jelentőségteljesen Hyun Ju-ra pillantott. – Be sem mutatsz a barátnődnek? 

- Hyun Ju Chan Yeol, Chan Yeol Hyun Ju! – rendeztem le gyorsan a feladatot. 

- Olyan ismerős vagy nekem… - kezdett Chan Yeol tanakodni, de rögvest a szavába vágtam: 

- Hyun Ju-nak elég átlagos feje van, biztos azért! – Szegény barátnőmnek a szavaim hallatán még az orrából is kóla kezdett folyni. Nem tett jót neki az éppen szürcsölgetett ital, no meg az én elhamarkodott kijelentésem. Hyun Ju gyilkos pillantásokkal vizslatott: 

- Köszi! – sziszegte a fogai között. Chan Yeol csak nevetett rajtunk, de nem bántam. Sikeresen eltereltem a figyelmét, s abban a pillanatban, csak ez érdekelt. 

Chan Yeol valahogy ott felejtette magát a kisemberek strandján. Hiába szólt a messzeségből, valamelyik szálloda VIP részlegének partija, hiába csendült fel többször is a telefonja csengőhangja, őt nem érdekelte. Mi Cha zavarában továbbra is uramozta, amin nem csak Hyun Ju és én, de a férfi is jót mosolygott minden alkalommal. S mikor úgy döntöttünk a lányokkal, hogy ideje megmártóznunk a sós habokban, legnagyobb meglepetésünkre Chan Yeol is lerántotta magáról a pólót. Hyun Ju hatalmasra kerekedett szemekkel kezdte bökdösni az oldalam, mire kissé dühösen mordultam fel, de, amint megláttam az elvarázsolt tekintetét, követtem a pillantását. Egészen furcsa volt a főnök fiát – akin valójában még a póló is furcsán mutatott az addig megszokott ingek után – félmeztelenül látni. A vállain szépen megbújó izmok a mozdulatai hatására szinte táncot lejtettek megbolondítva a karjain és a hátán kirajzolódó domború felületet. Kicsit sem volt feltűnő, mikor barátnőmmel egyszerre rezzentünk össze, a férfi tekintete láttán, de ő csak vigyorogva felkapott egy gigantikus úszógumit és megindult a hűs habok felé. 

- Remélem, nem találkozunk semmi csúnyasággal! – csapkodta a vizet Hyun Ju, s bizalmatlanul a zöldes víztükör alá próbált nézni. A szállodai, klóros medencevíz után furcsán tipegett az élővilággal megspékelt hullámok között. 

- Nyugi! Itt van nekünk Chan Yeol – csaptam egy jó nagyot az említett hátára –, ő biztos megment minket! 

- Erre azért ne vegyetek mérget! – szóltat fel a férfi is, s közben ugyanolyan bizarr tekintettel bámult a lába elé. 

- Városi népek! – nevettem fel, Hyun Ju-nak pedig felajánlottam, hogy másszon bele az úszógumi biztonságot nyújtó kerekébe. 

A víz kellemes, hűs habja ringatva sodorta a kis csoportunkat. Már ránk telepedett a nyári forróság sugara, s az élénk hangokat felváltották a bágyadt, halk szavak. 

Nyűgösen másztam ki a kék hullámokból. A testem több tonnás súllyal próbált a földre nyomni, a kinti levegő pedig észrevétlenül nyaldosta le rólam a vízcseppeket. Ki nem mondott egyezséggel indultunk meg a büfék felé Chan Yeol-lal… mivel Hyun Ju azonnal végigfeküdt a hófehér napágyon, s csak halálhörgésként kért minket, hogy jó nagy adag kaját vegyünk neki. 

Hirtelen támadásként ért, ahogy valaki elkapta a karom. Felszisszentem a húzódó fájdalom miatt, s mikor dacolva megfordultam, Se Hun dühöngő íriszeivel találtam szembe magam. Nem szólalt meg: Nem is kellett. Anélkül is tisztán éreztem a belőle áradó dühöt. Hol engem, hol Chan Yeol-t méregette gyilkos pillantásokkal. 

- Azt hittem, úszni mész! – hallatszott valahonnan egy ismeretlen hang, mire a retardált kölyök csak dühösen a mögötte állóra meredt. 

- Megyek is! – rántott jobban magához, s ha nem tartott volna meg, valószínűleg a földön kötöttem volna ki a mozdulata hevességétől. 

- De én enni akartam! – próbáltam menekülni a szorításából, de minden igyekezetem hiábavalónak tűnt. 

- Se Hun! – Chan Yeol hangja sokkal mélyebben és céltudatosabban csengett, mint általában. Noha tudtam, hiába is reménykedek, az idiótámat csak még inkább fel fogja dühíteni a hangnemével, mégsem szóltam rá. 

- Fogd be! – csattant fel. Talán még erősebben szorított, mint addig. Elfehéredtek az ujjai az erőkifejtés miatt, az én bőröm pedig egyre vörösebbé vált a durvasága nyomán. Nem foglalkozott a főnök fiával, csak a vállára dobott, mintha egy krumpliszsák lennék, s elindult velem a végtelen víz felé. Persze egyből toporzékolni kezdtem, sikongattam, mintha épp elrabolnának – tulajdonképpen pont az elrablásomat éltem át – de a legtöbb szemlélődő csak jót nevetett a párosunk láttán. Néhányan még meg is csóválták a fejüket „ezek a mai fiatalok” vigyorral az arcukon. Chan Yeol teljesen ledöbbent alakja lépésről-lépésre eltűnt az embertömegben, ami között keresztülszlalomoztunk, én pedig már nem tehettem semmit… 

- Teljesen elment az eszed? – csattantam fel, ahogy megéreztem a biztonságot nyújtó talajt a lábam alatt, noha a térdemig ismét vizes lettem, de ez nem akadályozott meg abban, hogy leordítsam a retardált fejét. 

- Nem akarom, hogy Chan Yeol-lal randizz. – A hangja félelmetesen halkan csengett. Képtelen voltam továbbra is a szemei közé bámulni, elrántottam a tekintetem, s csak akkor tűnt fel, hogy a part azon része csaknem teljesen üres. 

- Chan Yeol és köztem nincs semmi! 

- Na persze! 

- Fogok én veled itt vitázni a semmiről! – gurultam be még jobban, majd elindultam a part felé, nem számítottam rá, hogy Se Hun megragadja a kezem, s egy lágy húzással magához szorít. Kellemesen cirógatta végig a hátam a gerincem mentén. A felforrósodott bőrömön hűsítőn siklottak végig az ujjai. Éreztem, ahogy a szíve bolondos dallammal zenélt, ahogy a kezem a mellkasára szorult. Teljesen elszállt a dühöm, mikor realizáltam a fogait, amiket a vállamba mélyesztett. 

- Nem akarom, hogy vele randizz! – suttogta az ajkaimra, s engem ismét maga alá temetett az ingovány. 

Fogalmam sem volt, hogy kerültünk vissza a szállodába, azon belül is Se Hun rezidenciájára. A csókja megrészegített, az érintései pedig tüzet csiholtak a bőrömön. Már nem érdekelt, hogy erőnek erejével lökött az ágy pihe-puha takarójára, hogy fölém mászott, mintha csak egy elejtett vad lennék. Nem zavart, hogy a mellemet simogatta a fehér fürdőruha anyaga alatt. Sőt, próbáltam rávenni, hogy minél gyorsabban szabadítson meg az utolsó ruhaneműtől is, ami még fedte a testem. Se Hun lehelete végigperzselte a vázam: szagolgatva, ízlelgetve haladt végig a bőmön. Ahogy megéreztem a fogai érdes csipkedését, olykor-olykor felszisszentettem az mámorító fájdalomtól. A kéj rózsaszín felhőbe vonta az agyam, mégis tisztán emlékszem, mikor az ujjaimmal végigszántottam a testét, hogy lerángathassam az egyetlen ruhadarabot, amit viselt. Elégedetten nyögtem fel a sikerem láttán, s azonnal a csípője köré kulcsoltam a lábam… Se Hun bőrén csillogtak az apró sószemek, amiket a tenger hullámzása mosott rá, furcsán érdes ízt adva neki. A végtelen víz eszenciája egybeolvadt a fiú zamatával, s én szívesen kóstoltam bele minden porcikájába, hogy még inkább el tudjam különíteni a kettőt. A tekintete magához láncolt, s én élveztem a mennyei ingovány érdes érintését a bőrömön; a hangokat, amik sóhajtva nyeltek magukba; a vad mozdulatokat, amik a sejtjeimbe írták a gyönyör dallamát. 

Madárcsicsergésre ébredtem. A tengeri szellő halk sirálykárogást hozott magával valahonnan. Mozdulatlanul feküdtem a csíkos takaró alatt. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy a mellettem fekvő fiú sötét tincsei beszövik a párnát. Egy pillanatra lehunytam a pilláimat, s mikor ismét kinyitottam őket, Se Hun is rám vezette a tekintetét.

- Jó reggelt! – A hangja már nem volt álomittas, s a szemeit sem színezte vörösre a reggeli fáradtság. Én csak bólintottam, képtelen voltam megszólani még. – Hozok valamit enni… – Újabb bólintásra futotta tőlem, míg hálótársam kivánszorgott az ágyból, magára húzott egy gatyát, s kacsintva elindult a kijárat felé. 

Vigyorogva terültem szét a hatalmas ágyon, ami legalább kétszer akkora volt, mint amivel én rendelkeztem. A falak élénk színe friss festésről tanúskodott, a lámpaburát műanyag helyett szövetbevonattal ékesítették fel. A TV nem a sokadik-szoba bútorselejtezéséből származott, s a mini bárt sem dísznek helyezték oda. Ahogy végighaladt a szemem a helyiségen minden a képembe lökte, hogy a fiú magasabb ellátásban részesült, mint mi többiek, akkor mégsem foglalkoztam vele. Az éjszaka emlékei, Se Hun illata a bőrömön, a pucérságom ténye, mind-mind mosolyra hangolt, s rózsaszín ködöt bocsájtott a gondolataimra. Egészen meglepődtem a folyosóról beszűrődő zajtól. Egy hangos csattanás rázott fel a szerelmi légyott okozta másnapi mámorból, s a lábaim maguktól indultak meg, hogy megtudhassam a puffanás okát. 

Tágra kerekedett a pupillám, hogy aztán hirtelen hunyjam le a pilláimat. Talán abban reménykedtem, hogy a kegyetlen délibáb eltűnik, ha nagyon erősen megdörzsölöm a szemeimet, de bármennyire is szerettem volna, nem sikerült. 

Se Hun sóhajai megtöltötték a folyosót. Ideges, szapora légzése kegyetlenül fújtatott bele a reggeli csendbe. A hátát a falnak vetette, mintha próbált volna beleolvadni a szürke tapétába. Megremegett az ajkam, mikor észrevettem, hogy a nő keze Se Hun nadrágjában pihen. Hosszú ujjai egyenletesen játszottak a fiú testével, amiket ő elfojtott nyögésekkel nyugtázott. Szerettem volna oda menni és lerángatni róla azt a banyát, de valami megfékezett. Próbáltam elszakítani a szemem a látottaktól, de akárhányszor sötétbe száműztem a tekintetem, az erőnek erejével pattant fel újra. 

Se Hun ajkai közül hangosabb sóhaj szökött ki, a fejét hátravetve igyekezett csillapítani a teste reakcióit, mire a banya csak egy lágy puszit nyomott a szája szegletébe, s hallhatóan ennyit mondott: 

- Ne feledd, én tudom a titkod!

A magas sarkú cipő hangosan kopogott végig a folyosón, noha a zaj egy részét elnyelte a padlót borító szőnyeg. Se Hun durván tépett a hajszálai közé, majd fintorogva kezdte el felszedni a reggelink maradékát, amit valószínű a banya kényeztetése előtt sikerült elejtenie.

- Rohadj meg! – Csak suttogásnak éreztem a számon kicsúszott szavakat, de Se Hun úgy rezzent össze, mintha kiabáltam volna. 

- So Na! – kapta rám a tekintetét ijedten, de engem már egyáltalán nem érdekelt a mondanivalója. – Kérlek, hallgass meg!

Megráztam a fejem, az ajkaimra szomorú mosoly vetült. Nem akartam meghallgatni, nem akartam, hogy magyarázkodjon, csak távol akartam lenni tőle! 

Olyan távol, amennyire csak lehetett…

Zsongott a fejem a körülöttem bongó hangzavartól: mintha egy elefántcsorda haladt volna végig a nappalin, leverve az antik vázák sorát, szétmarcangolva a tökéletes krémszínű ülőgarnitúrát, betörve a sima laptévé felületét, ami egészen belemélyedt a falba. Dühösen csaptam be a szobám ajtaját, hogy leszambázzak az elemeltről, s ahogy az unokahúgom meglátott, vidáman szaladt hozzám, de amint két méteres távolságba ért hozzám, fel is hangzott a nővérem sipákoló hangja: 

- Még mit nem kisasszony! – dühöngött – Ha So Na ruháján csak egy csokis tenyérlenyomatot is találok, nagyon kikapsz! 

A kislány szomorúan nézett végig rajtam, aztán elmotyogott valami értelmetlen hangmasszát, végül a lépcső irányába iramodott. 

- Csak hogy előkerültél! – beszélt továbbra is So Hyun ugyanolyan hangszínen, mint mikor a gyermekére szólt rá. – Igazán igyekezhetnél! Semmi kedvem elkésni! 

Nos, igen… egy díszes meghívó képes összehozni a családot. Az idegbeteg nővéremet, aki a gyerkőceit mintegy meglepetés csomagot hagyott ott a házban; a szüleimet, akik a gazdagság nagyképű gesztusaival ültek be a limuzinba; és persze engem, akinek az egész estétől herótja volt, noha még oda sem ért az éppen átadott szálloda megnyitójára. Persze mindenki elvárta tőlem, hogy rendesen viselkedjek, mintha egyébként az asztalon táncolnék meztelenül, de csak nagy levegőt véve bólogattam… 

- Persze, minden rendben lesz. – nyugtattam meg őket – Attól, hogy fél évet nem otthon töltöttem, még tudom, melyik kanállal kell enni a desszertet! – tettem még hozzá szem forgatva, mire So Hyun erőteljesen belecsípett a lábamba. 

Egy pillanatra meg is feledkeztem róla, hogy az „eltűnésem” olyan téma, ami erősen a tabuk témakörbe tartozott. Dolgok, amikről nem beszélünk… Ilyen az idősebbik nővérem, So Hyun titkolt súlyproblémája; vagy a fiatalabbik nővérem, So Eun szexuális vonzalma a női nem iránt. No meg az én szökésem! A szüleim reménykedtek benne, hogy ugyanolyan ügyesen el tudják majd rejteni az én szépséghibámat is, mint a többiekét: So Hyun-t időközönként szépítő zsírleszívásra küldték, míg So Eun-t a tengerentúlra, azzal az ürüggyel, hogy szemmel tartja a francia leányvállalatot. 

- A jövendőbelid előtt ne hozz ránk szégyent! – kuncogott anya morbid hangnemben, ami miatt biztosra vettem, hogy ő már megalapozta a partihoz való jókedvét – egy újabb strigula a tabuk listáján –, mire én csak fintorogva válaszoltam, hogy eszem ágában sincs férjhez menni, főleg nem elrendezett házasság keretein belül. 

És ismét elindult ugyanaz a lemez. Csak mert nem akartam hozzá menni… Park Chan Yeol-hoz. 

Az uszályos ruhám szépen követte a mozdulataimat, a hajam pedig izgalmas fonatban terült végig a hátamon. Néhányszor végigszántottam a termet – nem is értettem, hogy miért nem egymás mellé tették a hidegtálat és az üdítős pultot –, de egyetlen ismerőst sem láttam. A szüleim, amint lehetett körberajongták a házigazdát, a nővéremet pedig, biztos voltam benne, hogy a sütemények környékén kellene keresnem, de jól esett a csend. Hiába méregettek fürkésző szemekkel a vendégek, nekem nagyon is jó volt távol mindenkitől. 

- Tényleg te vagy az! – Chan Yeol hangja hallatán megremegtem. Fogalmam sem volt, hogy fog reagálni a „gazdagságom” hírére, vagy a tényre, hogy a szüleink össze akarják kötni az életünket. – Hihetetlen! – lihegett, de én továbbra sem mertem a szemeibe nézni. Az öltönyét kifejezetten előnyösen szabták, a nyakkendője szorosan terült el a mellkasán, megbolondítva a hófehér inget. Az ajkai mosolyban kúsztak felfelé, így a rám telepedett feszültség lassan párologni kezdett.

- Mi hihetetlen? Hogy itt vagyok? – húztam felfelé a számat. 

- Nem! Hanem, hogy nőttél nyár óta! – Hirtelen kaptam fel rá a tekintetem, így még láttam, ahogy próbált mércét húzni az akkori magasságom és a mostani között. Az elképedt arca láttán viszont kitört belőlem a röhögés.

- A magas sarkú cipő sokat segít! – kacsintottam rá.

Furcsa volt, hogy Chan Yeol nem kérdezett semmit. Nem érdeklődött arról, hogy hova tűntem hirtelen, hogy mit kerestem az apja puccos partiján, csak a szokásos kedves gesztusaival próbált mosolyra hangolni. Minden annyira könnyednek tűnt a közelében, hogy néhány másodpercig eljátszottam a gondolattal, hogy talán mégis hagynom kéne, hogy oltár elé állítson. Elképzeltem a mindennapjaink forgatagát, hogy én is beállok a kövérkés nővérem mellé testsúlyban és anyáskodásban, míg a férjem dolgozna, hogy minél több pénzt költhessek a fogyókúrás bogyókra. Ő pocakot növesztene és kopaszodna, én pedig seggre gyúrnék, no meg sűrűbben festetném a hajam az őszhajszálak miatt. Már éppen a nyelvem hegyén voltak a szavak, amikkel Chan Yeol tudtára adtam volna a zavaros gondolataimat, mikor az édesapja fessen mellénk lépett és hangos szóval kezdte hirdetni. 

- Örülök – kezdte ünnepélyesen, mire minden szempár ránk szegeződött, s talán még a háttérből szóló hárfakoncert is elcsendesedett –, hogy ilyen meghitt pillanatban kaptam el a fiatalokat. Szeretném, ha a kapcsolatuk sokkal komolyabbra fordulna és néhány hónap múlva a kisasszonyt Chan Yeol menyasszonyaként mutathatom be. 

Éreztem, ahogy az arcomba tódul a vér. Dühösen szorítottam ökölbe az ujjaimat, mégsem adtam hangot az ellenkezésemnek. Magam előtt láttam a szüleim elégedett arckifejezését, a nővérem elpirult, álmodozó tekintetét, a tömeg megelégedését és képtelen voltam összeszedni a gondolataimat, no meg a bátorságomat, hogy kiálljak magamért és az elveimért… 

- Bocsáss meg, apa! – dörmögött mellettem egy hang, ami az egész testemet végigbizsergette. Mind az öt ujjával a karomra szorított, az én bőrömön pedig végigfutott a kellemes borzongás. – De ezt nem fogom hagyni!

Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, s értetlenül bámultam Chan Yeol-t és a kopaszodó öregurat mellette. Ezer és ezer kérés zakatolt a fejemben, de csak zavarodottan figyeltem a széles vállakat és a kellemes alakot, annak a körvonalait, aki maga után vonszolt egyenesen ki a szépen kivilágított teraszra. Hangulatos, apró fények, láncszerű sora vonta körbe a korlát vasrácsát. A bolondos növényzet szinte lélegezve szorította magához a falak vonalát. A rohamtempó végeztével ott álltunk egy elrejtett kiskertben, s kellemes őszi hangulat borult ránk. A szél mégsem hűsített, hiszen fűtött a düh és a felháborodottság. 

- Apa? – Megfagyott a levegő, ahogy kipréseltem magamból azt a szót, ami földhöz szegezett. Se Hun viszont nem volt magyarázkodós hangulatban, így csak nagyot sóhajtva más kérdést tettem fel: – Mire volt jó ez az egész? – A fiú rám sem pillantott. A sötét öltöny belemosta az alakját az éjszakába. Néhány pillanatig az eget kémlelte, noha a nagyváros fényei miatt teljesen homályba borultak a csillagok. – Se Hun? – bámultam a hátát kérdőn. 

- Nem akarom, hogy Chan Yeol-lal randizz! – szólalt meg csendesen. Ismét a régi nóta… 

- Rohadtul nincs jogod beleszólni, hogy mit csinálok és mit nem! – emeltem fel a hangom – Eljátszottad az esélyedet. És úgy tűnik, a hazugságaid még mindig nem értek véget. 

Dühösen fújtatott, a korlátra csapott, hogy csillapítsa az indulatait, majd megfordulva vágta hozzám a szavakat:

- Mondja ezt Kim So Na, aki kurvára őszinte volt a származását illetően!

- Én vagyok jogosan felháborodva, nem te! – utasítottam rendre. Csak hátráltam, semmi kedvem nem volt tárgyalni vele. Megijesztett a szemében megbújó aranyló varázs. Talán attól rettegtem, hogy ismét elveszi az eszem a szavaival, s azzal a bódító bűbájjal, amivel magába bolondított.

- Ha most elmész, nem lesz több alkalom… 

- Alkalom? – Az ajkaimra fájdalmas mosoly kúszott. 

- Arra, hogy halld a magyarázatomat! 

- Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra! 

- Ó dehogyisnem! – Elvigyorodott, nekem pedig elgurult a gyógyszerem. Nem érdekelt, hogy éppen az úri dámát játszom uszályos ruhában, magas sarkú topánkában, a szüleim elvárása szerint, közelebb léptem Se Hun-hoz, hogy erőteljesen fellendítsem a kezem és jó nagy pofonnal jutalmazzam. Nem számítottam rá, hogy megállítja a mozdulatomat, s kihasználva a közelségem magához húz. A nyakamba sóhajtott és a vállamra fektette a homlokát. 

- Talán tényleg nem akarod hallani – kezdte rekedt hangon –, de én akkor is elmondom. 

- Nem kényszeríthetsz rá, hogy… 

- Dehogynem! – vágott bele a szavamba – Most is azt teszem! Hallgass meg, So Na! Aztán elengedlek, és azt teszel, amit akarsz! – A hangja keményebbé vált, én pedig úgy gondoltam, könnyebben szabadulok, ha végigszenvedem a mondandóját. 

- Nem vagyok jó ember – csendült fel a hangja –, a szüleim szerint fékezhetetlen lázadó vagyok, de sosem bántam. Aztán egy nap a fater közölte, hogy csomagoljak, mert Puszanba küld… büntetésként a szállodájában kellett dolgoznom. Vezekelnem kellett a sok évnyi engedetlenségért. Egyetlen feltételt kötött ki… ez volt a „visszafogadásom” záloga… senki sem tudhatta, hogy ki vagyok.

Furcsán, őszintén peregtek a szavai. Néhol kissé keményebben hangzottak a mondatok, néhol játékosan, kedvesen. Mesélt a szállodában töltött vidám napokról, hogy először mennyire utált mindent és mindenkit, de lassan megbarátkozott a helyzettel. Gyűlölte, hogy ugráltattam, hogy lekölyköztem, hogy semmi sem úgy alakult, ahogy ő szerette volna. 

- A PR-os csaj olyan volt, mint egy atombomba. Az orrom alá dörgölte, hogy nem hülye ő, és attól, hogy az anyám vezetéknevét használom, még rájött, hogy ki vagyok. El kellett hallgattatnom… de valamiért nem pénzt kért… hanem…

Az ujjai lecsúsztak a karomról. Már nem szorított, akár el is léphettem volna tőle, mégis ugyanolyan közel maradtam hozzá, mint addig. 

- Tudtad, hogy ki vagyok. – annyira logikusnak tűnt akkor a gondolat.

- Persze, mert hyeong-gal ellentétben én kinyitottam a dossziét, amiben az arajelöltje adatai szerepeltek. 

- Meg akartad védeni tőlem Chan Yeol-t?

- Magamnak akartalak! – Fogalmam sincs mikor kerültek az ujjai a tarkómra, de egy határozott mozdulattal húzta az ajkaimat az övéire. A szavait alátámasztva, akaratosan csókolt, s durván szorította újra a testem az övéhez… és én hagytam, hogy ismét magával ragadjon a forgatag. – Nincs a romantikus képzelgéseid között – suttogta a számra –, hogy egy hatalmas teraszon a csillagok homálya alatt szeretkezz, miközben valahol a távolban tűzijáték durrog? 

- És romantikusan, pokrócba bújva bámulnánk a tűzijáték utolsó fényjátékait? 

- Valahonnan a távolból meg hegedűszó zengene…

- Fúj! – röhögtem fel nosztalgikus hangulatban. 

- Most mi? – mosolyodott el Se Hun. 

- Maradjunk a realitások mezején! 

- És álmodozzunk arról, hogy miközben vagy száz ember pezsgőt kortyolgat a fal másik oldalán, addig te itt, mindenkitől távol a bódítóan vörös ajkaiddal a farkamon cuppogsz? – vigyorgott rám perverz szemekkel. 

- Inkább ne! – pirultam el az egyértelmű szavai hallatán - De ígérem, hogy ha elviszel a vadnyugatra, ellovagolok veled a naplementébe.

 

So Na [munkaruha - vacsiruha - haj]