Doll☆s - 22. fejezet

Sziasztok!

A változatosság kedvéért egész időben megérkezett a kövi rész. :)

Ri Rin "szabadidejében" kalandozhatunk egy pöttyet~

~Chiru

☆☆☆

Let’s bet!

A zene kellemes üteme behálózta a helyiséget. Szinte beleolvadtak a hangok a sárgás félhomályba, noha a vidám dallamok nyári lehelete már nem tudta mosolyra hangolni a szobában senyvedő legidősebb Doll☆s tagot. Fáradtan figyelte hol a monitor észrevétlen vibrálását, hol az előtte elterülő papírok vonalai között sötétedő hangjegyeket. Kíváncsian lesett el a vállai felett, mikor meghallotta az ajtó előtti motoszkálást, s ahogy a fémszínű kilincs engedett a betolakodónak, még hálás is volt, hogy valaki végre „megzavarja”. 

- Eonni? – Sun Hee hangja kérdő volt, s mikor meglátta, hogy a másik lány teljes figyelmét felé irányítja, csak kitárta a sötét falapot, hogy végül a kanapéra vesse magát. 

- Végeztetek? – kérdezte Ri Rin csodálkozva. Noha megszokta, hogy a leader valóságos kínzásnak él meg egy-egy táncpróbát vagy felvételt, most mégis sokkal kimerültebbnek tűnt. 

- Ja! – hangzott fel a lány unott hangja. 

- Ennyire fárasztó volt? – szökött Ri Rin szemöldöke egészen magasra. 

- Nem is a tánccal volt bajom, hanem… – ült fel kissé dühösen Sun Hee, de amint meglátta a legidősebb érdeklődő tekintetét, zavarba jött – Á! Hagyjuk! – legyintett lemondó sóhajjal. – Tetszett az alap, amit elküldtél.

- Nem! Nem és nem! – tiltakozott Ri Rin – Én ma már nem vagyok hajlandó dolgozni! 

- Ne már! – nyafogott Sun Hee csukott szemekkel. – Nem akarok még aludni.

- Miért? – értetlenkedett Ri Rin. 

- Félek, hogy valami hülyeséget álmodnék a sok tánc miatt! 

Ri Rin hangos nevetése betöltötte a helyiséget. 

- Annyira csak nem lehetett rossz! – mosolygott a hangja – De ha ennyire nem szeretnél aludni, eljöhetsz velem futni! 

- Na azt már nem! – ült fel hirtelen Sun Hee – Inkább kimegyek kockulni! 

- Van valami új játékod? 

- Ja, ja! +19-es, gyilkolós… Pont nekem való! 

Ri Rin még látta, amint a leader törökülésben bevette a kanapét – a többieket kiűzve a nappaliból – és konzollal a kezében elmélyülten figyelte a ki-kiugró betűket, amik a játék elindulását jelezték, csak mosolyogva megrázta a fejét és megfordult. Az ajtó melletti hatalmas tükör kegyetlenül mutatta a sötét karikákat a szeme alatt, a kusza haját, a kinyúlt sötét, csíkos felsőjét. Néhány slampos mozdulattal felkötötte barnás tincseit és sietős léptekkel indult el, kitárva a bejárati ajtót. 

A kinti fények bejárták a járda szürkés felületét, az ég teljesen tiszta volt, noha a lámpák miatt egyetlen csillag sem ragyogott a város felett. Ri Rin szerette a sötétség majdnem csendjét, az el-elhaladó autók sárgás fényét, amivel megvilágították az utakat. A gondolatai teljesen kiürültek, szerette volna kitisztítani az agyából a beragadt hibás dallamokat, hogy friss érzésekkel, újult erővel vethesse bele magát a munkába. Ahogy közeledett a park felé a város csendes forgataga még inkább elhalkult. A fények megfogyatkoztak, s a hosszú villanypóznákat felváltották a fák ágas-bogas valója. A lányt megnyugtatta a megszokott útvonal látványa, a bokrok sötét ágainak rejteke. Az egyenletes zajra, ami egyre hangosabban hatolt a tudatába, csak felvonta a szemöldökét. Kíváncsian gyorsította meg a lépteit, elvégre ritkán használta bárki is az elbújtatott kosárlabdapályát, hiszen a park jól felszerelt sportolási egysége szeretettel várta a labdasportok szerelmeseit is. 

Az éjszakában sokkal ijesztőbbnek tűnt az elhanyagolt betonfelület. A beleszórt apró köveket már kikaparták az időjárás viszontagságai, a fölé magasodó oszlopokon csak néhány sárgás fénypont világított, a fű bele-belekontárkodott a pálya szélébe, ezzel átvéve a hatalmat a szürke felület felett. Egy sötét alak mégis teljes nyugalommal bohóckodott a félelmetes fák árnyékában. Világos tincsei kelekótyán repkedtek a különböző erők forgatagában, fekete pulcsiját kissé felgyűrve igyekezett hűteni a rohangálásban felforrósodott testét. Ri Rin meglepve hallgatta az egyenletesen pattogás hangját, és bámulta, ahogy az alak a feje felé emeli a labdát, hogy megcélozza a kosár peremét, aztán visszaállva ugyanabba a pozícióba, elölről kezdje a műveletet. 

- Hát te? – csodálkozott el az ismerős fiú láttán. 

- Csak hogy ideértél! – mosolyodott el a másik és közelebb lépett az érkezőhöz. – Már vagy egy órája kint vagyok. 

- Nem mondtad, hogy kijössz… 

- Meglepetésnek szántam… – vont vállat a fiú, de a mosoly letörölhetetlen volt az arcáról. 

Ri Rin ajkai felfelé kanyarodtak, s kellemes melegség járta át a testét, ahogy a sötét szemekbe nézett, noha az egész olyan valószínűtlennek tűnt előtte. Még élénken élt az emlékeiben az a borzalmas két nap, amit a BTS videójának forgatásával töltött. Így minden apró kedvesség jól esett neki: Mikor V arra biztatta, hogy feltétlenül vegye fel vele a kapcsolatot, még azt gondolta, hogy természetesen, ha mást nem is, a jókívánságait elküldi majd a fiúnak, ezáltal az egész bandának… 

A videó klip megjelenése után viszont egyáltalán nem tartotta jó ötletnek.

A nyár eleji fülledtséget fellegek váltották fel. Az eső óriási cseppekben mosta el a forróságot, hogy cserébe igazi gőzkabinná változtassa Szöul utcáit. Ri Rin-nek nem maradt más lehetősége, kénytelen volt a futópadot használni. Mikor pedig ismét előbújt a nap, varázsütésre eltüntetve a nedvességet, újra a parkba tette át a székhelyét edzés címén. 

A fű illata beköltözött az orrába azon a napon. Érezni lehetett a szálak bánatos rezdülésén, élénk színükön pedig látni lehetett, hogy nemrég igazgatták meg a pázsit frizuráját. Ri Rin, ha nagyon koncentrált, még a fülében hallotta a fűnyíró búgó hangját az egyenletes ütem mellett, amivel próbálta elcsitítani a fejében dúló dallamháborút. A lábait kinyújtva ücsörgött a kezein támaszkodva, miközben bámulta az előtte szállingózó fehér pihéket, amik tánca egészen elvarázsolta. Nem számított rá, hogy bárki is megzavarja a semmittevésben… 

- Hu! – Ri Rin a szívéhez kapott még talán néhány nem túl nőies szó is elhagyta az ajkait, s kikapta a füléből az apró hangszórókat. Szeretett volna magából kikelve ordítozni a gaz ijesztgetővel, de amint meglátta, hogy V fetreng mellette röhögve, meglágyult a szíve. 

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte a lány mosolyogva. 

- Itt lakunk a környéken. – válaszolt a fiú jókedvűen – Ezek szerint ti is… 

- Igen, arra! – kezdett mutogatni Ri Rin. 

- Gondoltam, láttalak már erre. 

- Mi? 

- Elkísérem néha Ji Min-t futni. – magyarázta csillogó szemekkel – Azt hittük egyszer, hogy részeg csövi vagy, akit elraboltak az ufók, de a hajad elárult. Akkor még vörös voltál.

Ri Rin zavartan pillantott végig magán: egy kinyúlt pólót viselt, amin talán néhány festéknyomat is éktelenkedett; a nadrágja egy-két számmal nagyobb volt, mint amire a méreteit figyelembe véve szüksége lett volna, a haja pedig legalább olyan kócosan omlott a vállaira, mint mikor felébredt, csak pár eltévedt fűszál színezte a reggeli képet. Már éppen azon gondolkodott, hogy megosztja a fiúval, hogy az ember általában nem a legjobb göncében indul sportolni meg a fűbe gurgulázni, mikor a másik megszólalt. 

- Nem küldtél nekem üzit… – A hangja nem volt vádló, inkább csak szomorkás, mire Ri Rin értetlenül kapta rá a szemeit. 

- Te sem nekem! – próbált magyarázkodás helyett visszatámadni. 

- Ja, mert Ji Min szerint minden, amit küldeni akartam hülyeség volt. 

- Mégis mit akartál nekem küldeni? – kérdezte a lány felvont szemöldökkel. 

- Nyugi, nem pornót! Volt egy tök jó dal, amit el akartam küldeni – lendítette fel az első ujját –, de Ji Min szerint normális ember nem hallgat olyan fos zenét. Aztán akartam küldeni egy vicces videót, de Ji Min szerint nem volt az… aztán ott voltak azok a képek, de… 

- Szóval Ji Min őrzi a lelki békém? 

- Hát azt mondta, hogy mivel én megtettem az első lépéseket feléd, ezért most már neked kéne tenned valamit… Mondtam neki, hogy mi már barátok vagyunk, de szerinte a lányoknál ez nem így működik. 

- Te tényleg fura vagy. – csúsztak ki Ri Rin száján a szavak. 

- És az rossz? – kérdezte V ártatlanul pislogva, de az arcára ugyanolyan meghatározhatatlan mosoly terült, mint máskor. 

- Nem. – nevetett a lány. 

- Akkor legközelebb küldhetek képet a lábujjaimról, mikor szemet meg szájat rajzolok rájuk? 

- Nyugodtan! – tört ki a lányból a röhögés.

- Néha futhatnánk is együtt! – Ri Rin kérdő tekintete láttán aztán még szem forgatva hozzá tette – A barátok szoktak találkozni. 

- Nem tűnsz valami sportosnak… 

- Hé! 

- De… miért is ne? 

Ri Rin arca egészen felderült, ahogy az emlék bekúszott a gondolatai közé. A kerge üzenetek mindig a legváratlanabb pillanatban találták meg, mosolyt hozva a hétköznapokba. Néhány hét alatt teljesen hozzászokott ahhoz a jóleső melegséghez, ami minden alkalommal a szívébe költözött, mikor V megjelent valamilyen módon az életében. Fel sem tűnt neki, hogy az egyenletes pattogtatás hangja elhalt, csak akkor pislákolt fel, mikor meghallotta V hangos kiáltását, de már késő volt. A labda erőteljesen csapódott neki a mellkasának.

- Meg akarsz ölni? – kapott a szívéhez Ri Rin. 

- Akkor nem labdával próbálkoznék! – röhögött a fiú, akit láthatóan egyáltalán nem hatott meg a lány fájdalmas nyögése. – Azért jöttél ki, hogy mozogj, nem? Akkor meg mit fetrengsz? – mosolygott hatalmas vigyorral a képén. 

- Pimasz kölyök! – dühöngött Ri Rin s morogva felállt – Lehet, hogy ez neked meglepő, de a felnőtteknek nincs annyi energiája, mint a pisiseknek! 

- Csak két évvel vagy idősebb! – nyújtotta ki a nyelvét V ezzel is igazolva a lány szavait. – Gyere, játssz velem! – kacsintott rá. 

- Rendben, de figyelmeztetlek, hogy mindennemű labdajátékban béna vagyok! 

- Nem baj az! 

A labda vidám dübörgése betöltötte a parkot. A sötét, méregzöld lombok szelíden lengedeztek a langyos szellőben, kicsit sem zavarta őket a hangzavar. A kapkodó lélegzetvételek beleolvadtak a levelek táncának hangjába, csak a cipők halk nyikkanása hallatszott ki a mély dörrenések között. 

Ri Rin érezte, ahogy a mozgás apró izzadságcseppeket lövellt a bőrére, és a le-leomló, kósza hajszálai a homlokára tapadtak, de nem adhatta fel a harcot! Még nem! Boldogította a tudat, hogy az ő kezei között dobolt a labda, s mihelyst a palánk közelébe ért, hozzáértő módon – legalábbis ő ezt hitte – megállt, hogy a tárgyat a gyűrű körébe dobja. Egészen kikerekedtek a szemei, mikor realizálta, hogy a labda röppályája még véletlenül sem keresztezi a palánkot. 

- Ne már! – sóhajtott fel csalódottan, mire a háta mögött hangos röhögésben tört ki a fiú. 

- Tényleg béna vagy!

- De miért nem ment be? – kérdezte megfordulva, kétségbeesve Ri Rin. 

- Mert nem 10 centivel balra van a palánk? – nevetett tovább V, de amint meglátta a lány szomorú arcát, közelebb ment hozzá és a kezén lévő csuklópánttal végigtörölgette a lány homlokát. – Nem jól fogod a labdát és a célzásoddal is van egy kis probléma. 

Ri Rin kikerekedett szemekkel figyelte, ahogy a fiú röhögése lágy mosollyá szelídült, s a tekintetét, amiből kellemes melegség áradt felé. 

- Aranyos vagy, de tudom, hogy béna vagyok… – Egészen gyengéd volt a mozdulat, amivel eltaszította a fiú kezét a homlokától, s megfordulva próbálta megkeresni a szemével a labdát. Egyáltalán nem számított rá, hogy V könnyedén megszünteti a közöttük lévő távolságot, és hátulról hozzá simulva kezd suttogni a fülébe azzal a melegséget árasztó, mély hangjával. 

- Szeretnéd, hogy megtanítsalak? – kérdezte, s a kezeivel próbálta a lányt a helyes testtartásra ösztönözni. 

- Hagyd csak! – lépett el Ri Rin a fiútól. Nagyon reménykedett benne, hogy nem hallatszott a szavai között megbújó zavar, ami rózsás pírt festett az arcára. – Min Hee és Hae Woo már próbálkozott vele, de esélytelen. – nézett hátra egy mosolyt megeresztve, majd a labda után indult. Képtelen volt a saját gondolataival és érzéseivel megbarátkozni, muszáj volt néhány percet távol lennie a fiútól, hogy az arcára kiülő érthetetlen érzéseit eltűntesse. Mire a kosárlabdát ismét az ujjai között tartotta, már elmúlt a furcsán dübörgő pulzálás a füléből, így nyugodtan dobta a fiú felé a rücskös tárgyat, hogy aztán a fűbe telepedjen.

- Nem zavar, hogy vesztettél? – kérdezte kaján vigyorral V. 

- Miért? Számoltuk a pontokat? – húzta fel az egyik szemöldökét Ri Rin. 

- Hát olyan 500:0 lehet. – röhögött – Egy kicsit sem bánt? 

- Nincs bennem versenyszellem, szóval nem. – rántotta meg a vállait a lány. – Pont ezért döntöttek úgy a tanáraim anno, hogy felesleges hegedűversenyre küldeniük. 

- Fura, engem idegesít, ha veszítek. – mélázott el a fiú, s azzal a lendülettel felállt. Céltudatosan indult el, s a palánktól távolabb kezdte ismét pattogtatni a labdát, de a szemeit le sem vette a gyűrűről. Ri Rin érdeklődve figyelte a fiú testtartását. 

- Onnan akarsz dobni? – kérdezte. – El sem látsz a palánkig. 

- Ez kihívás akart lenni? 

- Inkább csak ténymegállapítás. 

- Fogadunk? – vált V hangja határozottabbá. 

- Pfú! – Ri Rin csak a szemeit forgatta. 

- Nem mersz, mi? 

- Provokálni akarsz? 

- Mind a ketten tudjuk, hogy be tudom dobni innen is. 

- Te csak sejted, én pedig kétlem. – nevetett a lány. 

- Fogadjunk! 

- Miben akarsz fogadni? – kérdezte a lány beletörődve. 

- Hm… Nem is tudom. – gondolkodott el látványosan V. – Mondjuk, legyen három lehetőségem. – Ri Rin elnevette magát. Talán mégsem olyan magabiztos a fiú, mint mutatja. – Ha egyet bedobok, akkor meg kell puszilnod. 

Ri Rin arcára fagyott a vigyor: 

- Mi? – De az elhaló hangját tovavitte a szél. 

- Ha kettőt, akkor a számra kell puszit adnod. – A lány szemei egyre inkább kikerekedtek. – Ha pedig mind a hármat, meg kell csókolnod! 

- És, ha nem sikerül? – Találta meg a hangját Ri Rin. 

- Azt teszel velem, amit akarsz. – kacsintott V. 

- Hát jó! Ha egyet nem dobsz be, a lábadra lépek, ha kettőt, térden rúglak… ha mind a hármat kihagyod, akkor tökön! 

- Nem pont ilyesmire gondoltam. – komorodott el V hangja. 

- Na mi? Beijedtél? 

- Még mit nem! 

- Na lássuk, mit tudsz, Jorden! 

Ri Rin feszülten figyelte a fiú testtartását. V megforgatta a fejét, mintha csak a nyakát akarná kiropogtatni, és lerakva a labdát, az ujjait összefűzve nyújtózkodni kezdett. A másodpercek lassan teltek, a felkészülés pillanatai tovább tartottak, mint ahogy a lány gondolta. 

- Még ma eldobod, vagy jöjjek vissza holnap? – mosolygott. 

- Ne sürgess!

A fiú hangja komolyabban csengett, mint máskor. Ráérősen kezdte pattogtatni a rücskös gömböt, szinte számításokat végzett, hogy minél pontosabb dobással juttassa a labdát a gyűrűbe… legalább Ri Rin így képzelte. Elrugaszkodott. Mindketten azonnal a palánkra koncentrálva figyelték a labda röppályáját, s amint felpattant a gyűrűre, s bepottyant a burok között, végigsúrolva a szürkés hálón, V örömében hullámzó mozdulatokat végzett, Ri Rin pedig értetlenül bámulta a jelenetet. 

- Érzed már a veszted? – kérdezte a mély hang, de a lánynak még ideje sem volt válaszolni, V azonnal a labda után iramodott. 

- Remélem, a következő dobásnál nem játszod el ismét azt a kis szertartást! – forgatta a szemeit a lány, mikor meglátta, hogy V újra fejkörzést végez. 

- Hagyj koncentrálni! – suttogott, majd újfent elrugaszkodott, de a labda mintha csak a fiú vágyai ellen dolgozna, kiperdült a gyűrűből. – Ne már! – dühöngött a fiú. 

- Úgy tűnik elhagyott a szerencséd! 

- Még van egy lehetőségem! – Suttogta magának a szavakat, ahogy ismét a labdával a kezében felállt a vonalra. 

- Az utolsó lehetőséged… – tette hozzá Ri Rin gonosz mosollyal az arcán, de legnagyobb meglepetésére a labda tökéletes ívvel száguldott a palánk irányába és anélkül, hogy hozzá ért volna a gyűrűhöz, csapódott le a földre.

- Ez az! – ujjongott V, az arcára meghatározhatatlan vigyor telepedett és a lányra pillantott – Tartozol nekem valamivel. – kacsintott elégedetten. Ri Rin nagy sóhajjal indult el a fiú irányába, egészen meglepődött a másik szemében gyúló fény miatt, s attól, ahogy az ajkain végigsiklassa a nyelvét. Megborzongott, érezte, ahogy a zavara kiült az arcára. Bosszantotta, hogy a kölyök ilyen hatással volt rá. 

- Szóval? – kérdezte vigyorogva V. 

- Szóval? – adta ki Ri Rin a tüdejébe rekedt levegőt és a fiú szemeibe nézett. Furcsán alacsonynak érezte magát, mintha V azzal a néhány centi magasságkülönbséggel is fölé emelkedett volna. Zavartan igazította meg a haját, ami teljesen szétbomlott a játék miatt, de képtelen volt elviselni a V szemeiben játszó bolondos csillogást. Dühös volt magára, amiért így viselkedik… megrázta kissé a fejét, hogy visszaszerezze a lélekjelenlétét és erőteljesen a másik lábára lépett. 

- Ez nem ér! – szisszent fel V. 

- Egyet kihagytál! – közölte a lány szárazon. 

- Jó, de mi van az én feltételemmel? – követelőzött, de addigra Ri Rin már a telefonja csörgésére koncentrált. 

- Tessék? – vette fel az őrülten rezgő készüléket. 

- Ne már! – forgatta meg a szemét V. 

- Hol a fenében vagy már? – dühöngött a túloldalon Sun Hee. 

- Te még ébren vagy? – kérdezte meglepetten Ri Rin, s a telefonja kijelzőjére pillantott, hogy lássa az időt, ami igencsak későre járt. 

- Igen, és még nem jöttél haza! – hangzott a másik hangja. – Gyere haza! Már mindenki alszik! 

- Megyek… de miért nem alszol akkor te is? 

- Nem akarok aludni! 

- Megyek már, megyek… – adta be a derekát Ri Rin, s intve köszönt el a nyitott szájjal tátogó V-től. 

A lakásban csak a tv fénye hirdette az egyetlen ébren lévő jelenlétét. Sun Hee a kanapéra telepedve figyelte a filmet, amiben éppen egy sötét pincében járkáltak a főszereplők, gyér megvilágításban, félénk léptekkel. 

- Mit nézel? – kérdezte a belépő, s a másik mellé telepedett. 

- Valami ezer éves horrorfilmet. – húzta össze magát, hogy Ri Rin mellé férjen. – Nem valami nagy durranás, de esti mesének éppen megteszi. 

- Furcsa vagy te nekem. – motyogott a lány maga elé, s közben a film képkockáit kezdte figyelni. 

- Nem értelem, mire célzol. – suttogta maga elé a leader két ásítás között.

- Fáradt vagy, de mégsem mész aludni… 

- Nem akarok. – csattant fel Sun Hee. Nem próbált vitatkozni, tudta, hogy a másik eléggé ismeri ahhoz, hogy olvasson az arcáról, így inkább kitalált valami indokot: – Úgyis kapunk pár szabadnapot, akkor meg… 

- Az még nem azt jelenti, hogy nem kell pihenned! – forgatta meg a szemeit az idősebb, már éppen indulni akart, hogy lemossa magáról a nap fáradalmait, de egy kéz megakadályozta. Furcsa pillantásokat vetett a mellette ülőre, aki lesütött szemmel, halkan adta ki magából a kétejeit:

- Eonni, szerinted, meg lehet átkozni embereket?

- Mi? – szaladt fel a másik szemöldöke, apró ráncokat festve ezzel a homlokára. 

- Valaki átkot szórt az álmomra, és bejött neki… 

- Nem értelek. – pislogott Ri Rin értetlenül. 

- Azt mondta, hogy álmodjak egy bizonyos dologgal, és, ha lehunyom a szemem, mindig azt látom magam előtt. Nagyon idegesítő. 

- Gondolj másra. 

- Szerinted, miért nézek hajnalok-hajnalán horrorfilmet? – kérdezte szem forgatva Sun Hee. – Ez kérlek – mutatott a tv-re –, figyelemelterelés. 

- De nem nagyon sikerül, mi? – kérdezte vidáman a másik. 

- Legalább ne bosszants!

Ri Rin vidáman nyújtózkodott ki, hogy végül elinduljon a szobájuk felé. 

- Eonni – szólt utána Sun Hee –, nem a telód zörgött? 

- Hm? – nézett a leaderre Ri Rin kótyagosan, majd ahogy a telefonját kezdte bűvölni, meg is jelent a virtuális boríték a kijelzőjén. A lány érdeklődve nyitotta meg, s mikor meglátta az üzenetet és a hozzá csatolt képet mosolyogva elpirult: „Még tartozol egy puszival!” hirdették a kacskaringós jelek. 

- Eonni? – bámulta kérdőn a legidősebb tagot Sun Hee. – Nem akarsz te valamit elmondani nekem? – követte a másik lépteit csillogó szemekkel, de az csak földöntúli vigyorral megrázta a fejét.