Téveszmék I. - 5. fejezet

 Háztűznéző

- Sunnyogsz! – szólalt meg Hime, mire rárebegtettem a pilláimat, és a telefonomat visszacsúsztattam az asztalra, majd angyalian megszólaltam, hogy miből veszi ezt a marhaságot. – Hát kezdjük azzal, – nézett rám mindentudó tekintettel – hogy itt bazsalyogsz, mint valami ártatlan kis első bálozó, két percenként üzenetekkel bombázzák a telefonodat – a gaz szerkezet még villogni is kezdett, csak hogy a Démon Hercegnőt igazolja – és ha ez még nem lenne elég… látom a szemeden! – nekem tátva maradt a szám, Ő meg még lenézően felhúzta az egyik szemöldökét: - Mi van? Nem nézed meg, mit írt?

Dühös voltam, hogy Hime ennyire ismer. Gyorsan megnéztem a legújabb üzenetemet, aztán a telefont a táskámba csúsztattam, tüntetőleg, hogy most már csak a szemben ülő vigyorgó lányra fogok figyelni.

- Nem is sunnyogok! – húztam fel az orrom. 

- Szóval annyira gáz a pasi? – majdnem kiköptem az éppen szürcsölt narancslevemet:

- Mi van? – komolyan felháborodtam. 

- Ugyan már – legyintett Hime. – Tuti, hogy gáz, ha nem lenne az, már eldicsekedtél volna vele. 

- Honnan veszed, hogy nem épp az ellenkezője? 

Hime csak felvonta a szemöldökét, és vállat rándítva folytatta: 

- Ahogy téged ismerlek, meg az ízlésedet… - vett egy nagyobb színpadias levegőt – Tudjuk, hogy az ízlésedtől, még világvége is lehet! – olyan komolyan beszélt, hogy néhány másodpercig még kábán néztem rá, és csak utána kezdett vörösödni a fejem az idegtől. 

- Menj a francba! 

- Most miért? Tudod milyen félelmetest álmodtam utána?

- Inkább örülnöd kéne, hogy ihletet adok a mangáidhoz! Tudtommal a félelmetes álmaidból meríted az ötleteidet!

- Csak el ne szállj magadtól. – gúnyolódott tovább Hime. – Szóval mióta tart? 

- Pár hete. – meghunyászkodtam a Démon előtt, ha nem tetszem, talán csúnyább eszközökhöz nyúlt volna. 

- PÁR HETE? – úgy nézett rám, mintha legalább évek óta titkos tiltott kapcsolatról regélnék neki egy tizenévessel, a tekintetemet látva pedig folytatta – Ne nézz így rám, egy hétnél tovább sosem vagy oda egy pasiért sem. Melody le sem tagadhatná, hogy a testvéred. – aztán nagyon gyanúsan végigmért – De ugye már nem kiskorú!?

- Attól, hogy egyszer tetszett egy kiscsávó, még nem vagyok pedofil! – kértem ki magamnak. 

- Cö! Hát nem tudom, milyen normális ember menti le a képeket egy kiskorú blogjáról, csak, hogy nyálazhasson rá!

Csak morogtam valamit az orrom alatt, és próbáltam másra terelni a témát, de Hime nem az a fajta ember volt, akit ki lehet zökkenteni, és láthatólag most még a kocka játékaira sem úgy reagált, ahogy azt szerettem volna. 

- Szóval Melodynak sem mutattad még be? – kérdezte gyanakodva, és az arckifejezésemből pedig le is szűrte a választ. – Húúú~ akkor tényleg nagyon gány lehet! 

Hazaérve Melody pont úgy nézett rám, mint, aki mindent tud. És tudott is! Kaptam a húgomtól egy kisebb fejmosást, hogy bezzeg ő még az utcán is képes lefotózni a helyes huligánokat, csak, hogy nekem megmutassa őket, én meg… Aztán közölte, hogy látni akarja, még a héten, és MOST hívjam fel időpontot egyeztetni! 

- Akkor szólok Himének is! – törődtem bele a sorsomba, mire Melody közölte, hogy Hime először az Ő véleményére kíváncsi, és csak azután nézi meg a srácot, hogy Melody túlélte a találkozást. Az álam a padlót verdeste, hogy a húgom és a legjobb barátom ilyen szép összeesküvést hoztak össze a hátam mögött… 

Amikor Tokióba költöztem, nem volt elég pénzem, hogy normális helyen lakjak. Egy aprócska szobát béreltem, ahol volt egy picike fürdőszoba, meg egy mosogató az előtérben, konyha címszó alatt. Hime, amikor meglátta – akkoriban neki már beindult a manga biznisz – röhögve közölte, hogy a WC-ről is el fogom tudni legalább zárni a gázt. Én viszont büszke voltam magamra, hogy a saját erőmből telt a bérletre. Akkor költöztem nagyobb lakásba, amikor Melody közölte, hogy készüljek a fogadására. Úgy gondoltam, hogy 12 m2 azért kevés két ember számára, így elkezdtem erősen lakást keresni, hogy mire a húgom utazik, minden a lehető legnagyobb rendben legyen. 

Szerettem azt a lakást. Nem volt túl nagy, még így is egy szobában aludtunk Melodyval, de megvolt a lehetőségünk arra, hogy, ha nagyon elegünk van már a másikból, ne kelljen egy légtérben maradnunk. Próbáltuk élénk színekkel felvidítani a szürke falakat, és próbáltuk minél otthonosabbá tenni a lakást. Volt benne valami kedves, ami barátságosan széttárta a kezét, és meleg öleléssel fogadott. Otthon érzetet keltett. 

Még a gondolatától is irtóztam, hogy valakit beengedjek oda. Erősen ragaszkodtam az intimszférám megtartásához. Nem bírtam elviselni az idegen szagokat a lakásomban, nem tudtam elviselni az idegen szagokat a fürdőszobámban, nem voltam hajlandó idegen dolgokat kerülgetni, még akkor sem, ha az illető a legkevesebb időt tölti nálam. Melody először csodálkozott, de valahogy megszokta, és már nem csak az én lakásom volt, hanem az övé is. 

És most ebbe a steril környezetbe akartunk beengedni egy idegent… 

A telefont már a fülemhez tartottam, az pedig jellegzetes hangján adta tudtomra, hogy még várakoznom kell, én pedig zavarba jöttem. Tulajdonképpen meg akarom hívni Takát egy családi banzájra… azt a Takát, akit előző héten még le akartam koptatni. Ha addig nem nézett flúgosnak, valószínű azok után kezdett el rájönni, hogy nem vagyok teljesen normális, de nem maradt túl sok időm gondolkodásra. Ahogy beleszólt, a telefon torzítva adta vissza, hogy épp valami szuper fontos próbán lehetett, de a léptei zajával egyre halkult a nyüzsgés is körülötte. Tudtam, hogy ha elkezdek cseverészni, akkor nem lesz az egészből semmi, Melody viszont véresen komoly szemekkel meredt rám a szoba másik sarkából, így aztán muszáj voltam feltenni a kérdést, hogy mikor érne rá egy szűk családi körben eltöltendő vacsorára a lakásomban. 

A kérdést követő zajból nem tudtam eldönteni, hogy a telefont ejtette ki a kezéből vagy végigcsúszott a lépcsőn, mindenesetre a döbbenet kézzelfogható volt. 

- Tulajdonképpen mennyire szűk családi körre gondoltál? – kérdezte, ezen elmosolyodtam. 

- Mivel anyám Japán másik felében lakik, apám meg a világ másik felén, így aztán be kell érned a húgommal. 

- Oh~… - még sosem hallottam annyira megkönnyebbült „Oh”-t, így még hozzátettem (főleg, mert Melody is közben telefonhívást kapott és kiment a szobából, hogy ne zavarjuk egymást):

- De vele is találkoztál már futólag… 

- Akkor tudja, hogy én…?

- Nem, – vigyorogtam – de alig várom, hogy lássam a fejét, amikor rájön!

Taka viszont pont úgy öltözött, mint, aki nem kíváncsi a húgom döbbent fejére: Taka-ként mutatkozott be és nagyon udvariasan körbejárt a szeme kis lakásunkon, a megterített asztalon és jó japán szokás szerint, elnézést kért mindenért, talán még azért is, hogy a világra született. Melody pedig nem értette, hogy miért rejtegettem eddig szegényt, ha ennyire normális. 

A dolog ott kezdett eldurvulni, amikor már az asztalnál ültünk; én Taka mellett, velem szemben a húgom, és éppen falatoztuk a (Melody és általam kotyvasztott) ételt, ami egészen jól sikerült, bár be kell vallanom, nem az én főzőtudományomat dicsérte. 

Melody először könnyű kérdéseket tett fel, amit általában minden első találkozásnál feltesznek. Megkérdezte, hogy Taka honnan jött, érdeklődött a családjáról: a szüleiről, a testvéreiről, a barátairól, én pedig vigyorogva vártam a következő kérdést: 

- És mivel foglalkozol? 

Taka először rám nézett, az arcomat látva pedig egy nagyobb levegőt vett, majd válaszolt. 

- Zenész vagyok. 

Melody meg sem lepődött, de azért próbált nagyon aggódó szülő szerepben tetszelegve reagálni, és közölte, hogy azért a zenélésből nem igazán lehet megélni. 

- Én elég jól élek belőle. – mondta Taka szemrebbenés nélkül, Melody pedig érdeklődve nézett rá… Láttam, ahogy megcsillan a szeme, és eljut a tudatáig, hogy bizony akkor nem kis név lehet, Ő pedig profi a bandák terén. Szinte láttam a szemem előtt, ahogy beszkenneli Taka vonásait, majd – mint a Helyszínelőkben – a szemek távolságát, az orr nagyságát, a száj vonalát próbálja beleilleszteni az általa ismert arcok képeibe, mint valami puzzle darabkáit… keresés… keresés… keresés… találat. 

- Áh! – szinte felsikkant a húgom, én pedig elégedetten vigyorogtam, szinte biztos voltam benne, hogy nem fog tévedni – Te a lányod apjával jársz! – legszívesebben belefejeltem volna az előttem lévő tálba, viszont erősen hálát adtam, hogy Melody még mindig nem eleget élt Japánban ahhoz, hogy japánul ossza meg a legnagyobb döbbenetét, így maradt a saját anyanyelve. 

Hogy miért is a lányom apja? Amikor ismerkedtem a bandával, akkor gondoltam arra, hogy nagyon szép vonásai vannak a gitárosomnak, amik igazán egy lányon mutatnának jól. Persze, hiszen a sminkes ezt hangsúlyozza ki! Aztán valahogy kézenfekvővé vált számomra, hogy a fanságom feljogosítson arra, hogy úgy kezdjem emlegetni: A lányom apja. 

Melody szemei csillogni kezdtek, és ömlött belőle a szó, bár nem hiszem, hogy Taka túl sokat megértett volna belőle, ugyanis drága húgom hihetetlenül hadart, ha valami érdekelte, így aztán maradtak a furán felépített mondtatok, az összecsúszott szavak, és Taka értetlen arckifejezése…