Téveszmék I. - 8. fejezet

Tévedések iskolája

A zongora hangja bekúszott a fülemben valahonnan a távolból, mintha nem is evilági dallam lenne… viszont a hangjegyek lassan kovácsolódtak össze egyenletes sorrendbe és próbálták visszavezetni a lelkem abból a másik világból. Nem akartam, hogy a dal felszakítsa az érzékeimet, még lebegni szerettem volna a súlytalanságban, de az csak kitartóan újra és újra kezdte ugyanazt a szólamot, nekem pedig nem volt más választásom, rányomtam a „szundi” gombra… harmadszorra is. 

Vettem egy nagy levegőt, olyat, amitől minden porcikámat lassan végigszáguldozta a bevitt oxigénnel a vér, új életre keltve ezzel a fáradt, elernyedt tagjaimat. Kipislákoltam a pilláim között. Még nem volt erőm kinyitni a szemeimet, csak bámultam a félhomályba, próbáltam az apró fénypontok forrását megtalálni. Nagyokat ásítozva nyújtózkodtam, és forgolódtam ide-oda, mikor megpillantottam Takát. 

Nem is tudom, hogy vett rá, hogy hétköznap nála aludjak… Akkor viszont olyan természetesnek tűnt az egész, hogy nem agyaltam rajta. Csak néztem, ahogy aludt, valamiért az alvók mindig olyan ártatlannak és gyermekinek tűnnek… Éreztem, hogy az én pilláim ismét elnehezülnek, majd mikor kényelmesen elhelyezkedtem, újra felcsendült a zongoraszó. 

Morogtam, hogy tíz perc hogy tud ilyen gyorsan eltelni, és próbáltam ösztönözni magam, hogy kimásszak a takaró alól, amikor egy kéz húzott magához. Taka lágyan vont a karjai közé, az orrát a hajszálaimba dugta, és egyenletes szuszogásából gondoltam, hogy vissza is aludt, így hát próbáltam kimászni az öleléséből. 

- És a reggeli szex? – csak suttogott, valamiért ébredés után nehéz még teljes hangerővel beszélni, suttogni viszont könnyű. Elmosolyodtam, ahogy a szavak értelme eljutott a tudatomig, és valószínű, ha nem lett volna annyira reggel, fel is röhögtem volna… Taka meg a reggeli aktivitás!? 

Taka és én nagyon sok mindenben különböztünk, neki én túl nyugatias voltam. Furcsa európai szokásokkal, amikkel nem tudott mit kezdeni. Nekem pedig Ő túlságosan japán volt. Hozzá voltam szokva a külföldid megjárt emberekhez, akik próbáltak nyugatiasodni. 

Viszont a rengeteg különbség ellenére voltak hasonlóságok is, ilyen volt a tény, hogy mindketten nehezen ébredtünk. Nyúltunk, mint a takony, de csak és kizárólag a takaró alatt; a lábujjunk mozgatása már felért a fér sikerrel; és képesek voltunk visszaaludni két másodperc alatt… Így aztán mindig kínkeservesen indult a nap. Abba viszont nem fért bele semmi. Maximum egy bögre jó meleg kakaó, egy gyors öltözködés, tükör előtt illegés… Mert nekem számított, hogy ne késsek el, viszont Taka… Ő úgy volt vele, hogy már amúgy is késésben van, ráér… egyébként is megszokták már, hogy Ő késik. 

Próbáltam kiverekedni magam a karjai közül, amit nem fogadott túl nagy lelkesedéssel, kicsit morgolódott, mint, mikor a kisgyerektől elveszik az alvós játékát, aztán még mindig alig hallhatóan kezdett nyűglődni: 

- Ne menj be! – kérte sírós hangon. 

Mintha ez így működne! Mérgelődtem magamban egy sort, és ismét megpróbálkoztam a lehetetlennel: hogy kimásszak az öleléséből úgy, hogy ne tűnjön fel neki. Persze nem engedett: 

- Taka, kérlek, nyolctól órám van. 

- Miért kell neked minden órán bent lenned?

Nem értettem a kérdést! Teljesen normális volt, hogy ha másnak nem is, nekem ott kell lennem… aztán rájöttem! Úgy gyulladt fel a lámpa az éjszakai homályból visszazökkent agyamban, hogy nem értettem, hogy nem jöttem rá korábban. Megpróbáltam megfordulni Taka karjai között, hogy legalább az arcvonásait lássam, ezalatt pedig próbáltam nem lerúgni a veséjét, vagy egyéb szerveit, majd megkérdeztem: 

- Taka, szerinted, mit csinálok én az egyetemen? – összeráncolta a szemöldökét, amit a kérdés értelmetlenségének véltem, vagy ennyire büdös volt a szájszagom? Nem tudtam…

- Miért kérded? – még egy közös tulajdonságunk: kérdésre imádtunk kérdéssel válaszolni. – Amit a többiek – tette hozzá, továbbra sem nyitva ki a szemét – gondolom, tanulsz. 

És bingó~! Hogy nem vettem én ezt észre előbb?

- És mondd csak Taka, szerinted én hány éves vagyok? 

Taka először csak morgott, amolyan, hagyjam már békén, Ő még alszik, és amúgy is, hülye kérdésekre, csak hülyeséget lehet válaszolni, viszont érzékelte – még a csukott pilláin keresztül is – hogy én azzal biza nem érem be… így morogva is, de levezette:

- Hát… mivel Melody 21, közöttetek pedig nem lehet több 2-3 évnél… 

- Egy kicsit idősebb vagyok. – kezdtem nagyon halkan. – Az egyetemre sem azért járok elsősorban, mert tanulok, - Taka itt már gondolkozott, hogy kinyissa-e a szemét vagy sem. Látszott a vonásain – hanem mert tanársegédként dolgozom, miközben a doktori disszertációmat írom reneszánsz angol irodalomtörténetből. Főleg Shakespeare szonátáival foglalkozom, a homoerotikus elemeket hasonlítom össze az ókori görög férfiszerelemmel. 

Nem is gondolkoztam a reggeli „beszélgetésünkön” egészen ebédig, amikor ismét Taka szemébe kellett néznem. Morcosnak tűnt, és nagyon idegesnek, amit nem tudtam hova tenni. Miután mindketten rendeltünk valami ehetőt, Ő továbbra is sztrájkolt… legalábbis a szavaktól úgy tűnt elbúcsúzott: egy szót sem szólt hozzám. 

- Emlékszel mit mondtam reggel? – puhatolóztam. 

- Mire gondolsz? – Ez volt az a pont, ahol elkezdtem minden körülöttem élő embert sajnálni… hiszen én is ezt csináltam folyton. Kérdésre, kérdéssel. De Taka megkönyörült rajtam. – Hogy valami buzi-pornóból írod a doktoridat?

Oké, úgy tűnt, hogy emlékszik az ominózus beszélgetésre, bár az irodalmi lexikális tudásában volt némi kivetnivaló, de nem javítottam ki. Próbáltam rájönni, hogy mire gondolhat, bár eléggé el volt foglalva a kajával maga előtt, így aztán arra kellett következtetnem, hogy nekem kell csacsogni. Valamiért mindig rám tört az érzés, hogy szavak áradatával váltsam fel a csended, ha úgy éreztem, hogy kínossá válik a dolog. Így aztán mindenféle előzetesség nélkül kezdtem el ecsetelni az iskola fontosságát, a mai fiatalok nemtörődömségét, és hogy milyen cuki egyenruhánk volt középiskolában. Először fel sem tűnt, hogy Taka milyen szemekkel méreget, majd mikor már megállt a kezemben a pálcika – mert persze közben azért falatoztam is – a tekintetét látva, megszólalt: 

- Csak fura… - kezdte – hogy neked olyan fontos volt a tanulás. Én amint lehet, abbahagytam. 

- Tudod, mi néhány dologban nagyon hasonlítunk. – elvigyorodott, majd hozzátette:

- Például, hogy nem tudunk kimászni az ágyból. 

- Például! – helyeseltem. – És abban is, hogy sok mindent megtennénk a céljaink eléréséhez. – csak bólintott, amolyan helyeselésként, és hogy engedélyezi, hogy folytassam a gondolatmenetet. – Te azért nem tanultál tovább, mert úgy érezted, ez meggátol abban, hogy azt csinálj, amit szeretnél. Én pedig azért tanultam tovább, mert azt gondoltam, erre van szükségem, hogy elérjem a célomat. 

Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmiről fogok beszélni Takának. Elmeséltem neki gyermekkorom nagy álmát, hogy majd író leszek, amiből meg is fogok élni. Nem akartam híres író lenni, én azt akartam, hogy olvassák a műveimet, függetlenítve önmagamtól. Elmeséltem neki azt is, hogy jöttem rá napról-napra, hogy az álmaimat nem tudom teljesíteni, mert kevés bennem a tehetség, vagy a kreativitás, esetleg a kitartás. De minden próbálkozásom kudarcba fulladt, vagy csak sokadrangú írócskának éreztem magam, akinek nem szabadott volna bepiszkolnia a papírt. Képtelen voltam maradandót alkotni, olyat, amire az ember napok múlva is visszagondol, és a lelkében valami bizsergető érzéssel indulhat tovább a hétköznapokban. Én képtelen voltam olyat írni, amit naponként elolvasnak, csak azért, mert minden olvasás után ad valami újat, vagy csak a dallam, ami köré épült, beszippantja az olvasót, és nem engedi, amíg nem tudja minden sorát kívülről. 

Taka hang nélkül hallgatta végig a szavaimat, a szeme mosolygott, az ajkai valami furcsa kedves vigyorba szelídültek. És, amikor már fogalmam sem volt, mit mondhatnék erről a témáról. Félve pillantottam rá. 

- Mindig úgy éreztem, - kezdte – hogy kettőnk közül inkább rám jellemző, hogy úgy pirulgatok előtted, mint valami ártatlan kislány, te pedig valami menő sempai vagy, akit nem lehet zavarba hozni. Most viszont mintha fordult volna a kocka… 

- Valamiért, ha a foglalkozásom került szóba, mindig furán reagáltak rá. Azt hiszem, ezért vagyok zavarban, ha arról kell beszélnem. – mentegetőztem. 

- Szóval volt pár pasid, akik azért dobtak, mert megtudták, hogy egyetemi tanár vagy? 

- Előfordult. – bólogattam hozzá, hogy még inkább eljussanak hozzá a gondolataim, majd egy hatalmas vigyor terült el a képemen – Bár volt egy srác, akitől én ijedtem meg. Miután megtudta, teljesen beindult, hogy akkor majd ezt átemelhetjük a hálószobába, és majd eljátszhatjuk, hogy ő a rosszkisfiú, én pedig a szexi tanító néni, és majd elfenekelhetem egy pálcával. Amikor közöltem, hogy egyetemi oktatás során már nem igazán engedélyezett a pálca… akkor mondta, hogy majd hoz egy vibrátort helyette… Azóta nem találkoztam vele. 

Taka önfeledt kacagásba tört ki, én pedig csak néztem, ahogy az arcáról eltűnik az a furcsa feszültség, ami rajta volt, mikor beléptem a kajáldába. Tehát nem az volt a baja, hogy idősebb vagyok, mint gondolta, és némiképp más indokból járkálok egyetemre. Viszont nem értettem, hogy akkor mégis mi baja lehetett, így rákérdeztem: 

- Te Taka, mondd csak, tulajdonképpen miért voltál olyan morcos, mikor megérkeztem?

Először furcsán nézett rám, a szeme még csillogott a röhögéstől, próbálta a vonásait rendbe szedni, hogy kevésbé nézzenek ránk furcsán a kajáldában, majd megszólalt: 

- Most keltem fel, kábé egy órája, aztán még nem tértem igazán magamhoz. – mondta vállat vonva, én pedig ott ültem megsemmisülten. Hát igen! Általában nekem is kell fél óra minimum, hogy rendesen működjek.