Téveszmék I. - 3. fejezet

Festett hangjegyek 

Egy átlagos randi elég kiszámíthatóan működik. Először is a felek találkoznak egy nyilvános helyen, ami túl hangos ahhoz, hogy beszélgetni lehessen, és elengedhetetlen kelléke egy hatalmas óra, csak, hogy másodpercre pontosan lehessen mérni a késő idejét. Mert valaki mindig késik! Vagy valaki előbb jön a kelleténél… Ha viszont ott mutatja a gonosz óra egy parkban, egy metró megállónál, vagy bárhol, a késés mértékét, akkor legalább nem kell senki orrára hányni a hibát, megteszi helyettünk a két, három mutató. 

Persze a „főfogás” a mozi. Megint egy tipikus olyan hely, ahol az ember nem beszélgethet, csak bámulhat ki a fejéből. Így aztán megint két legyet ütünk egy csapásra, megnézünk egy filmet, amit szeretnénk, és semmilyen mélyreható gondolatot nem kell megosztanunk a mellettünk ülővel. Persze a filmválasztás nehézkes, mert a lányok inkább néznek valami lágyat: vígjátékot, romantikát, vagy ezeknek valamilyen kevert változatát; míg a fiúk a vígjátékot inkább az akcióval kevernék, a romantikát meg mondjuk a pornóval, de a kettőt együtt, vagy külön-külön? Inkább NE!

A film után jöhet a kaja. Egy csendes étterem, ahol – még ha lehetne is beszélgetni – a kaja mindennél fontosabb. Ismét egy kettő-az-egyben választás: étkezés kilőve, és elég, ha csak akkor nyitja ki az ember a száját, amikor éppen valami finom falatot készül magává tenni. 

Tegyük hozzá a tényt, hogy a randik specialitása, hogy az erősebbik nem lehengerlően felajánlja, hogy áll mindent, amit a leányzó csak megkíván… így aztán nőként az embernek nem sok mindenre kell költenie ilyen alkalmakkor, viszont egy fontos dolgot megtudhatunk: a férfi pénztárcája méretét. Bár a randi csak egy másik szó az ámításra, így talán mégsem lehet pontos következtetéseket levonni…

Az első randik pedig még ennél is szánalmasabbak. 

És mégis ott álltam a szekrényem előtt, és próbáltam kiválasztani a tökéletes ruhát, mert randim volt… az egyik kedvenc együttesem gitárosával. Őszintén megvallva, fogalmam sem volt, hogy mi vette rá erre a lépésre, és fogalmam sem volt, hogy milyen fejet vághattam, amikor rábólintottam, de most már késő bánat! Ruhát csak kellett választanom, nem? A gondolkodás ráért…

Persze nem kaptam forgatókönyvet. Próbáltam a róla tudott adatokból kikövetkeztetni a programot. Mert jó fanként még a cipőméretét is tudtam, bár gyanús volt, hogy a méreteit tekintve követte a menedzsment azt a kedves japán szokást, hogy mindenhez hozzápakoltak plusz 10 mértékegységnyit. Mert az a közel 180 centi inkább tűnt gyenge 170-nek, a cipője pedig lehet, hogy volt 42-es, de hogy a lába nem, az biztos! 

És amit a hobbijairól megosztottak az újságok… maradjunk annyiban, hogy valószínűleg a detoxikálóban végeztem volna. De persze pozitív maradtam: senki sem akarja a legnagyobb hibáit kiteregetni az első randin! Legalábbis ebben reménykedtem…

Néztem a ruháimat, és próbáltam abból kiindulni a kiválasztásnál, hogy ez egy normális, átlagos randi lesz… elvégre egy normális, átlagos helyre beszéltük meg a találkát, ahol bizony még nagy óra is volt, így aztán feltételeztem, hogy a többi is úgy folyik majd le. Viszont egy gazdag és híres ember hova viszi a lányt étterembe? Vajon mennyire szeretheti a kiöltözős helyeket? Mennyire várhatja el tőlem, hogy kiöltözzek? Ott álltam a szekrény előtt, már vagy tíz perce, és tekintve, hogy olyan ember voltam, aki azt vette fel, ami először kiesik a szekrényből… bár az én szekrényemben mindig is pedáns rend uralkodott, így inkább „a legfelső jó lesz”-re módosult át az öltözködésem… ez nagyon sok időnek számított. Végül megvontam a vállam, és egy lengébb, hosszabb szoknyát vettem fel, és hozzá egy pólót (sosem voltam blúzos típus). A hajammal és a sminkemmel nem sokat vacakoltam, elvégre nem bálba készültünk – legalábbis nagyon reméltem – így végül pont úgy néztem ki, mintha az egyetemre mentem volna be. Ezt Melody reakciója is igazolta, aki belesett a szobámba szólni, hogy elmegy itthonról, és kérdőn húzta fel a szemöldökét: 

- Ma is be kell menned?

Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy átöltözzek, az egyetlen visszatartó erő az volt, hogy az órámon már nagyon elszaladtak a számok, késni pedig nem akartam… legalábbis nem nagyon. Az igazság az, hogy sosem voltam az a késős fajta, mindenhova szeretek odaérni egy kicsivel előbb, mint később. Viszont a fanságomnak köszönhetően tudtam, hogy drága Randi Partnerem viszont szeret késni, sőt általában pofátlanul sokat késik… igaz, a késésekhez már hozzászoktam. Ha valaki a Démon Hercegnő ismerőse, akkor meg kell tanulnia együtt élni azzal, hogy a japán emberek pontossága lehet tény, szabály és mindenféle, de Hime ebben az értelemben tökéletesen NEM japán ember volt… inkább a szabályt erősítő kivétel. 

Már egy ideje ücsörögtem a megbeszélt park egyik szimpatikusnak tűnő padján, miközben még néhány e-mail-re válaszoltam, amikor megérkezett Ő. Ahogy végignéztem rajta, egyből láttam, hogy nem kell aggódnom az öltözékem miatt: Ő is nagyon lazán lépkedett, az egész laza ruháiban, amiről egyből beugrottak a kevésbé laza, mondhatni második bőrrétegként rátapadó fellépő ruhái, és mosolyognom kellett. Ha ez nem lett volna elég, akkor a vigyoromat csak még jobban fokozta volna, hogy, úgy tűnt, ma igazán sztáros kisugárzást kíván elérni (vagy csak tényleg zavarta a szemét a fény?), ugyanis rajta volt az elengedhetetlen napszemüveg. 

Célirányosan felém sétált, így nem kellett nekem pipiskedve integetnem, hogy „hahó itt vagyok, édibébi!”, és mivel fogalmam sem volt, hogy szólítsam – persze erre is abban a szent minutumban jöttem rá – így aztán számomra kényelmesen megoldódott a probléma. 

Ő pedig csak mosolyogva lökött felém egy „Yo”-t és leült mellém. Miközben én éppen felháborodtam magamban, hogy ilyen japótlanul üdvözöl, elvégre nem voltunk régi barátok, Ő felpillantott az órára, és enyhén megcsóválta a fejét, amolyan „ejnye-bejnye, ennyit késni!?” grimasszal az arcán. Egyik ámulatból a másikba estem, mert ez a nagy lazaság engem tett teljesen görcsössé. Ő viszont csak mosolyogva semmiségekről kérdezgetett, én pedig rájöttem, hogy milyen ritkán is mosolyog képeken, mert csukott szájjal szexi, nevetős képeket meg csak koncertekből láttam, most viszont mosolygott, kedvesen, normálisan; nem akart dögös lenni, nem érezte magát nevetni valóan jól, egyszerűen annyira emberi volt az arca, hogy még magam is meglepődtem. 

Egy közeli rameneshez vitt kajálni. A hely egészen apró volt, rajtunk kívül egy fickó készült ebédelni a kis étteremben, így az embernek az volt az érzése, hogy még valaki be akarna belépni, úgy összetömörülnénk, mint a borsószemek a héjban… valahogy családiasnak tűnt. 

Ahogy elém varázsolták a tálat, én szépen megtettem tiszteletem az étel előtt, majd kezembe véve a pálcikákat kezdtem kihalászni a tésztát. Először azt hittem, csak a paranoia miatt érzem, hogy figyelnek, majd a szemembe lógó tincsek mögött feltekintetve egészen meglepett a szemben ülő szempár vizslatása. Kérdőn néztem rá, mire Ő vállat vonva közölte, hogy egy barátja mondta, hogy a külföldiek általában rosszul tartják a pálcikákat, így ezzel le tud ellenőrizni. Először nem értettem, mire ez a nagy érdeklődés a hovatartozásom miatt. Aztán rájöttem, hogy a bemutatkozásunkkor elrebegtem a csupa katakanával leírható vezetéknevem… valószínű az sem segítette a megoldásban a származásommal kapcsolatban. 

- Igen, de manapság elég népszerűek az ázsiai ételek. Honnan tudnád, hogy nem vagyok-e az ázsiai konyha szerelmese, miközben – teszem azt – Amerikában élek?

- Szóval amerikai vagy? – kérdezte büszkén, hogy most aztán megfogott. 

- Nem! Japán! – válaszoltam magától érthetően. Neki pedig megálltak a pálcikák a kezében, az ajkai pedig elfelejtették tovább szürcsölni a tésztát a szájába. Megszántam: - Nah jó, csak félig vagyok japán.

Közös családfaelemzést végeztünk ebéd közben, majd sétálni indultunk. Az idő kellemes volt: a nap szépen sütött, az épületek üvegfelületén visszacsillant a fény, és már kezdtem érteni a napszemüveg miértjét. Emberek tömege hömpölygött az utcákon, mi pedig hangtalanul tettük az egyik lábunkat a másik után, mégsem volt kínos a csend. A szemem sarkából figyeltem, hogy milyen kirakatoknál lassít le, hogy mit néz meg felületesen, hogy mi ragadja meg a szemét. 

Egy kicsit megtorpant, én pedig felnéztem rá, hogy mi fogta meg ennyire… egy hangszerbolttal álltunk szemben. 

- Bemenjünk körülnézni? – ártatlan volt a kérdésem, nem gúnyolódtam, tisztán érdeklődési szándékaim voltak. 

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – hangzott a válasz, először azt hittem, hogy valamiféle szerződésbe ütközik, hogy most nyíló hangszerboltokba tegye a lábát, majd hozzátette az indokát, miszerint, ha egyszer betéved, nem tudja mennyi időt fog ott tölteni, de azt valószínűnek tartotta, hogy azt bizony órákban lehet majd mérni. Én viszont biztatóan rámosolyogtam, míg végül beléptünk az ajtón. 

Emlékszem egyszer, még középiskolás voltam, amikor egy osztálykirándulás alkalmával elvittek minket egy kiállításra. Európai művészek festményei voltak egy hatalmas épületbe kiaggatva. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek a cukorkaboltban. Minden érdekelt; minden színt pontosan szerettem volna felidézni otthon; minden illatot magamba akartam olvasztani. És míg én szerettem volna végigtapogatni a festményeket, hogy érezzem a rákent színek súlyát, addig az osztálytársaim gyorsan végigszaladtak a termekben, és élvezték a szabadfoglalkozás örömeit… 

Az a hely pedig az Ő cukorkaboltja volt. Gyermekien csillogtak a szemei, és mindent meg akart tapogatni: érezni a fa barázdáit az ujjai alatt, amit a lakk teljesen elfedett, de mégis… valahogy ez az érzésem támadt. 

Először csupán halkan sétált végig a hangszerek között. Néhányat meg-megérintett, párat lekéretett, hogy pengessen egy rövidke dallamot. Csak hümmögött, néha biccentett, mintha önmagával beszélgetne, aztán megállt, és nem bírta tovább: kitörtek belőle a szavak. 

Körülbelül a szavai 80%-át értettem csak, és bevallom azok is inkább kötőszavak voltak, mégsem állítottam le a szavak áradását. Mindig is jó hallgatóság voltam… Ő pedig olyan embernek tűnt, aki csak akkor beszél, ha hagyják neki, így aztán én hagytam. A szavai keresztül-kasul vágtattak a bolton, a szemei szétszórták a bennük lévő csillagokat, én pedig elolvadtam valahol a kettő kereszttüzében. A hanglejtése volt a dallam, amit viszont tökéletesen értettem: örömmel mesélt, és boldog volt, hogy valaki meghallgatta, ennél több nekem nem is kellett… 

És én még naivan azt hittem, hogy nem fogja az első randin kiadni a legnagyobb hibáját… hogy az első számára mindig is a zene marad…