Téveszmék I. - 2. fejezet

少し

~ Egy kicsit ~

Fáradt voltam. A szemeimen annyi volt a csipa, hogy éppen csak ki tudtam pislákolni közöttük, hogy körülnézzek a területen, ahol bizony szépen elkezdett gyűlni a nép. A hajam egy merő gubanc volt, szerintem egy madárijesztő megirigyelt volna, és ha valaki feladatként kiadná, hogy mondjam el, milyen ruha van rajtam, de csakis csukott szemmel teljesíthetem a kérést, akkor valószínűleg körbe röhögném… Álltomban aludtam. Ehhez kétség sem fért. És ugyanígy nyitott szemmel bóbiskolva jöttem el otthonról… tettem mindezt azért, mert drága Melody húgom úgy gondolta, hogy neki nem elég, hogy szerzett néhány első sorba szóló VIP jegyet, ő akkor is korán akar kiérni a helyszínre. 

Talán egy hete történt, amikor is ott állt az ajtóban: zihált, mint aki éppen most futotta le a Maratont, és levezetésképp még hazafelé sem vette igénybe a tömegközlekedés nyújtotta gyorsaságot… a haja borzasztóan kusza volt, a nadrágját és a lenge pulcsiját felhajtotta, amennyire tudta. Éppen a 10 centis tűsarkú cipőjéből lépett ki (mert mi másban lehetne Maratont futni?), és felém fordulva legyezgetett egy borítékot olyan vigyorral az arcán, mintha legalább egy sorsoláson nyerte volna meg a fődíjat, bizakodva hozzáfűztem, hogy remélem, pénzösszegről van szó… milliós nagyságrendben. 

Ő pedig csak röhögve közölte, hogy milyen jó is az, ha az embernek vannak barátai, ráadásul olyan barátai, akik valami no-name banda staff-ját gazdagítják, mert bizony még a tök ismeretlen kis összeállások is – amint bekerülnek a zeneiparba – valahogy eljutnak olyan körökbe, amiről addig nem is álmodtak. Csak azért mert zenélnek. 

Néhány kört azért meg kellett tennünk ahhoz, hogy sikerüljön kiszednem belőle, hogy egy koncertre szerzett jegyeket. 

Nem tudod aludni a koncert előtti este. Pedig nem az volt az első koncertje… én pedig próbáltam elmagyarázni neki, hogy a sokadik koncert is izgalmas, – hát hogyne lenne az? – de azért hagyja békén a környezetét – abban az esetben természetesen szerény személyemre gondoltam – és próbáljon meg a fal felé fordulva számolni a VK-sokat, amint helyes kis bari-ruhában ugrándoznak át egy kerítést. Ő pedig lenéző pillantások közepette közölte, hogy ha már VK-sokat akar számlálni, biztos nem bari ruhában tenné, már ha egyáltalán képzelne rájuk ruhát. 

Fáradt voltam. 5:18 volt, a koncert pedig 6-kor kezdődött, csak az volt a bibi, hogy nem az alig háromnegyed óra múlva bekövetkező 6-kor, hanem ami még félnapnyira volt. Nekem pedig maradt a fotoszintetizálás addig, mert többre még nem voltam képes. 

- Csinálnod kéne valamit a fejeddel! – a Démon Hercegnő persze friss volt és üde. Éppen a sminkjét igazgatta, és a haját bámulta a kis tükörben, hogy tényleg elég egyenes-e. Képtelen voltam kinyitni a számat, csak bólintottam egyet jelezve, hogy mindjárt rendbe szedem magam, csak még megpróbálom két másodpercnél tovább nyitva tartani a szemem. Látszólag megértette a gondolatátvitelt is, ami nem is csoda olyan régi ismeretség esetén, mint a miénk. 

Akkoriban találkoztunk először, amikor is korunknál fogva muszáj volt valamilyen oktatásban részesülnünk, így aztán évfolyamtársak lettünk. Később alakult csak úgy, hogy egy osztályba kerüljünk, mi pedig valahogy összebarátkoztunk. 

Egy angol tannyelvű iskolába jártunk. Az én esetemben nem nagyon keresgéltek okokat a beiratkozásnál, mindig is látszott rajtam, hogy félvér vagyok. Hime anyukája pedig az angol nyelv elkötelezett híve volt, így angol-japán tolmácsként nem is volt számára kérdés, hogy a lányát milyen iskolába szánja. 

Ahogy az idő múlt, és ahogy egyre inkább magamhoz tértem, valami feltűnt: 

- Miért beszélünk így? – kérdeztem. 

- Hogy így? – néztek rám a lányok hatalmas szemekkel.

- Hát így~! – gesztikuláltam még inkább, és közben a kezemmel is próbáltam a számon kieső hangok hullámzását mutatni.

- Mert így poén! – válaszolt Hime. 

Nem tudom, hogy ez emberi szokás-e, vagy csak az én családom és ismeretségi körömnek okoz-e gyönyörhullámokat az a tény, hogy külföldön bizony nem értik más nemzetek anyanyelvét. Persze vannak kivételek, mert ha az ember angolul dünnyögi az orra alatt, hogy „fuck you”, azt mindenki megérti, viszont kisebb népek nyelvein cifrákat lehet káromkodni anélkül, hogy bármi felfedné azokat a bizonyos szavakat. Hime pedig imádta a gondolatot, hogy kibeszélhet úgy embereket, hogy azok jelen vannak, mégsem értenek semmit. Tegyük hozzá, hogy az iskolában általában a brit angol irodalmi változatát okítják, így ha az ember elég szlengben, vagy elég amerikai módon beszél, akkor még az edzett füleket is képes becsapni, és valljuk be őszintén, hogy a japán fülek mindenek, de nem edzettek… és ha mi hárman elkezdtünk beszélgetni, abból aztán ember legyen a talpán, aki kitalálja, hogy miről is van szó!

A nap már valahol az ég közepe felé járhatott, amikor úgy döntöttünk, hogy szoknya ide, beton oda, mi azért csak letelepedünk. Hime próbálta a tüllszoknyáját úgy igazgatni, hogy a lehető legkevésbé kockásítsa meg a fenekét; Melodyn egy fekete lenge szoknyácska volt, mit a szél ringatott ide-oda; én pedig – addigra sikerült végigpillantanom magamon, és a fejemet is aránylag rendbe szednem – egy helyes kis rövidnadrágot vettem fel. Dőltünk erre, dőltünk arra, közben nézelődtünk és röhögcséltünk, aztán egyszer csak Melody fogta magát, felugrott, és – mint valami 2 éves, akinek még szüksége van a kezére egyensúlyozásként – elkezdett szaladni egy (másik) rózsaszín hajú lány felé. 

Bee – aki a jegyeket szerezte nekünk – és a húgom vigyorogva tértek vissza a mi kis körünkbe, majd elindult a traccsparti továbbra is kitaszítva a körülöttünk lévőket. 

- Ha vége a koncertnek, a srácok elmennek megünnepelni… Ti is ott lesztek ám! – kezdte Bee vigyorogva – Mondtam, hogy jönne néhány gaijin barátnőm is, mert régen láttam őket… nem ellenkeztek. 

Kérdőn néztem Bee-re, aztán Himére, majd – képzeletben – magamra, és kerestem a szavak ránk eső részét. A tekintetemet látva a staff-os látványosan megforgatta a hatalmas szemeit, és legyintett: 

- Ugyan, Hana, rólad senki sem hiszi el, hogy japán vagy! Hime pedig a tolmácsotok! 

- Ennyi~! – vágta még rá a húgom is. 

- Mert azt mondtam nekik, – magyarázta Bee nagy gesztikulálások közepette – hogy csak egy kicsit beszéltek japánul.

Erre a kijelentésre nekem kellett megforgatnom a szemeimet, és amolyan „miért jó az nekünk?” fejet vágni, a hangtalan kérdésre pedig Hime adta meg a választ: 

- Tök poén lesz! – szinte még a szemei is jobban csillogtak, mint addig, én pedig kezdtem félni ettől a poén szótól. 

Rá kellett jönnöm, hogy utálok várni. Az elején még nem volt semmi baj, aztán a közepe felé, már mind be voltunk pörögve, így aztán még jobban elkezdtünk hadarni, és ömlött belőlünk a hülyeség, de ahogy telt múlt az idő, egyre inkább elfáradtunk… az utolsó órák borzasztóak voltak. 

A kapuk kinyíltak.

Mindenki szépen sorban elindult befelé: ellenőrizték, hogy nem viszünk-e valami szúró-vágó eszközt a harisnyatartónkba, no meg megkaptuk a fan klubos kis ajándékcsomagot, aztán letelepedtünk a helyünkre. A jegyünk az első sorba szólt, középen álltunk, előttünk húzódott a kordon, ami mögött kb. 4 méterre állt a színpad. 

Melodyt mintha puskából lőtték volna ki, magával ragadta Himét, és már szaladtak is a zsibvásár felé, hogy megcsodálják a posztereket, meg a mindenféle fancuccot, amit jó pénzért akár birtokba is vehettek a fanok. 

Hihetetlenül messzinek tűnt a színpad. Arra gondoltam, hogy ha még a legszélén is fognak állni, akkor is csak néhány pálcika paca lesz minden tag, amit megvilágítanak majd a reflektorok. De még így is olyan közelről láthatom majd őket, mint még soha… aztán beugrott! Hiszen én sokkal közelebbről láttam az egyik gitárost. Akaratlanul is a mikrofonja felé pillantottam, és próbáltam szemrevételezni a távolságot… a becsléssel mindig is voltak problémáim. 

A koncert olyan volt, mint máskor: lehengerlő. Nem tudtam eldönteni, hogy a színpadon zajló történéseket figyeljem, vagy, hogy a fejemet rázva élvezzem a zenét. Igazság szerint a második sor nem hagyta meg nekem a jogot, hogy döntsek a kérdésben, ugyanis ők úgy hajolgattak előre, hogy – hiába volt közöttünk egy széksor – még úgy is lefejelték volna a hátam közepét, így aztán inkább mozogtam, gondolván szükségem lesz még a csigolyáimra. 

A fények először teljesen kialudtak, majd szétáradt a csarnokban a fény… ez jelezte a koncert végét. A hangzavar tapinthatóvá vált, ahogy az izzadság párája is kicsapódott minden felületen, és lassan szedelőzködni kezdtek az emberek. Mi pedig vártunk. Rutinos lánykák pontosan tudják, hogy a női nem rengeteg szépsége mellé bizony kapott némi problémát is a nyakába, például azt az ingert, ami minden rendezvény előtt és után (néha még közben is) a mosdó felé invitálja. Van, akinek valóban dolga van ott, és persze van, aki csak a tükörtől nem tud elszakadni, de tény, hogy valami láthatatlan erő vonzza oda a női nem képviselőit. 

Felfrissülve vonultunk ki a csarnokból, megkönnyebbülve, frissen sminkelve, vigyorogva, és tovább vártunk, most éppen Bee-re. 

A hely persze nem volt túl nagy, néhány asztal volt csak benne, a hozzájuk tartozó székekkel, és persze mi a bandatagok asztalához legtávolabban fekvő helyen ültünk – a biztonságiak(?) ugyanis nem engedtek közelebb minket. Melody nagyon csalódott volt, hogy a nagy hajlongásos bemutatkozáson túl egyáltalán nem volt alkalma beszélni velük, bár azért a kedvenc tagját megölelgette, amolyan európai szokásként, de többre számított. Hime tömte magába a kaját, elvére ingyen volt – meghívtak minket – és elmondása szerint nem mindenhol tudnak ilyen finom teknős levelest készíteni. Ő nem volt izgatott, hozzászokott már a sztárokhoz. Én pedig néztem a zenészeket. Fáradtak voltak, nyúzottak, de elégedettek. A hajukból már kimosták a vaxot és a lakkot, amit rákent a fodrász; a sminkjük pedig pont úgy nézett ki, mint, ami egy gyors zuhany alkalmával már megtépázódott, de arra már – látszólag – nem volt idejük, hogy le is vakarják a maradékot, inkább csak eltüntették a már amúgy is szétkenődött festéket. 

Mi a szerepünkhöz híven angolul beszélgettünk, és hallgattuk a társaságot. Hime néha beszélgetésbe elegyedett a staff-osokkal: a bemutatkozása után úgy néztek rá, mint valami ritka madárra, pedig ők maguk is hozzá voltak szokva a sztárokhoz. Mert Hime is sztár volt! Ő az érettségi után eldobta az angolt, ceruzát ragadt, és néhány év múlva Japán egyik leghíresebb mangakájává nőtte ki magát. 

A bár előtt álltunk: Beetől köszöntünk el, aki szintén csalódott volt, így egy utolsó szomorkás öleléssel búcsúzott Melodytól. Hime szemével már az utat fürkészte, hogy melyik irányba kell elindulnia, hogy minél hamarabb hazaérjen, én pedig nagyot nyújtózva ásítottam.

- Oh és neked holnap iskola! – vigyorgott Hime pofátlanul, miközben elcsámcsogta japánul a szarkazmusát. 

- Már nem angolul beszélünk? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire a néhány méterrel elhaladó bandatagok és a maradék staff érdeklődve nézett minket, majd Melody kedvenckéje gúnyosan elvigyorodott:

- Egy kicsit, mi?