Téveszmék I. - 13. fejezet

Live Tour

Fogalmam sem volt, hogy alakult úgy a napom, ahogy… 

Éppen a vonaton ültem a kinti tájat pásztázva bámultam az üveg túloldalára, bár inkább a szerelvény belseje tükröződött csak. A külső világ elhomályosodott a shinkansen gyorsasága miatt. Az agyam úgy pergette az alig fél óra alatt történteket, mintha egy filmet néztem volna gyorsítva és – jó szokásomhoz híven – mindenkit hibáztattam, de még véletlenül sem vallottam be magamnak, hogy nem az a legnagyobb oka a kiruccanásomnak, hogy Melody éppen Európában van, mondván, Ő normális karácsonyt akar, nem valami romantikus maszlagot, inkább télapót meg karácsonyfát, és persze sok-sok ajándékot. Így aztán fogta magát, és december elején hazautazott. 

És persze hiába kentem én Himére a dolgot, mert Ő sem ért rá velem foglalkozni, hiszen részt akart venni a mangája animévé formálásának minden mozzanatában. Sajnos túl sok rossz adaptáció készül, így Hime semmit sem bízott a véletlenre, inkább dirigált, tárgyalt, meggyőzött, kiabált, szerződésfelmondással fenyegetőzött meg bírósággal, de elérte, amit akart. 

Még a professzoromat is csúnya szavakkal éltettem, hogy nem igaz, hogy pont most – a szünetben – nem volt képes normális mennyiségű feladattal ellátni, így aztán odahaza sem akadt semmi tennivalóm, nem hogy a könyvtárban… 

Szóval képtelen voltam bevallani még magamnak is a tényt, hogy bizony Taka hiányom volt. 

Taka akkor már hónapok óta a sokállomásos turnéján próbált helytállni, ebből pedig csak az első két hétben láttam, azóta viszont elhagyták Tokió közvetlen közelét, így lett az együttélésünkből távkapcsolat. Persze az egyedül létnek is megvan a maga szépsége: senkire nem kell várni a fürdőszoba használat miatt, senki sem veszi ki a távkapcsolót a kezemből, ha éppen valami hülye sportközvetítés van, senki sem néz rám furcsa szemekkel, amikor közlöm, hogy éppen olvasok, és az egész ágyat birtokba vehetem.

Aznap reggel is minden egészen jól indult volna… 

A takaró, mint egy forró katlan ölelt át, puhán, óvón. Jól esett a meleg. Tudtam, hogy a fél délelőtt már elmúlt, mégis valahogy annyira magába olvasztott a pihepuhaság, hogy képtelen voltam kikászálódni az ágyból. A pilláim még összezáródva nyugtatták a szemem, de a levegő már néhány hatalmas korttyal végigáramlott a testemen. Ébredeztem. Szerettem bámulni a félhomályba… lassan körvonalazódtak előttem a szoba bútorai, a képek a falon, és én minél éberebb lettem, annál értetlenebbül álltam a tény felett, hogy miért is száműztem magam a saját térfelemre az ágyikóban.

Egy hónap alatt olyan pozitúrákba aludtam, amikről nem gondoltam volna, hogy képes vagyok. Kezdtem azzal, hogy átlósan feküdtem az ágyon, majd keresztbe, aztán jöttek a betűformák, mint például az L betű, V betű, Z betű és társaik… azon a napon viszont pont úgy aludtam, mint mikor Taka fekszik mellettem, a ráébredés hatására eldöntöttem, hogy szépen minimum átlós helyzetbe tornázom magam, de Taka fele hihetetlenül hideg volt, így aztán visszakoztam. 

A fülemben apró hangszórók próbáltak némi dallamot juttatni az agyamba, de inkább a nem messze ülő lányok csacsogására figyeltem. Szinte biztos voltam benne, hogy oda indultak, ahova én is. 

Az indulás persze nem volt zökkenőmentes. Kezdődött úgy, hogy nem volt jegyem… mert koncertre igyekeztem éppen. A nagy unatkozós szünnapomon rájöttem, hogy én bizony valami furcsa vágyat érzek arra, hogy Takáról nézegessek képeket a neten. Persze nem volt nehéz a dolog, csak beütöttem a keresőbe a megfelelő karaktereket, és máris bombáztak jobbnál jobb képekkel, és már csak válogatnom kellett – mondjuk hajszín szerint – hogy melyiket óhajtom megnyitni. Aztán persze a képek valamiért követelték a mozgást, így már giffekkel szórakoztattam magam, amiket nagyon gyorsan felváltottak a commentes videók. Onnan meg már tényleg egy-egy kattintás a koncertfelvételek hada… valamikor dél körül jöttem rá, hogy én bizony koncertre akarok menni!

Csak néztem az asztalon lévő telefont, aztán megpiszkáltam, forgattam az ujjaim között, végül csak rávettem magam, hogy lenyomjam a hívásindítót. Úgy éreztem magam, mint, aki tilosban jár, de úgy tűnt nem én vagyok az egyetlen. A Taknyos nagyon halkan furán szólt bele a telefonba, mint, aki semmit sem ért, főleg, hogy miért pont őt zaklatom és nem Takát. Kérdeztem, hogy van-e még sutyiba jegyük, amit a családtagok számára szoktak félrerakni… Ő pedig közölte, hogy van:

- Miért? Valami itteni barátnőd jönni akarna a koncertre? 

Hogy ez milyen jó kamu! Hogy lehetett, hogy én erre nem is gondoltam? Persze bőszen bólogattam, és helyeseltem hozzá, így aztán két legyet egy csapásra: a jegyem ott várt az aréna egyik biztonságijánál, és Taka sem tudott semmit a kiruccanásomról. 

A város hatalmas volt, ahogy a csarnok is, ahova készültem. Szerencsémre könnyű dolgom volt a megtalálásában, hiszen – a gyanúm beigazolódott – a vonaton látott két leányzót követve kényelmesen eljutottam a helyre. Már ott vacogtam mögöttük a sorban, amikor vigyorogva megérdeklődték, hogy én is a koncertre jöttem-e. Az angoljuk borzalmas volt, úgyhogy gyorsan átváltottam japánra, ők pedig nagyon izgatottak voltak, hiszen egy gaijin beszélt hozzájuk japánul. Én pedig túlságosan fáztam, hogy lelombozzam őket. 

A koncert fergeteges volt, a srácok pedig bele adtak apait-anyait, hogy szórakoztassák a szép számban összegyűlt közönségüket. Egy gond volt az egésszel: egyáltalán nem csillapította a Taka utáni vágyam. Sőt! Belém ültette az érzést, hogy lássam Takát Takaként. Smink nélkül, a nyolc kiló hajlakk nélkül, egyszerű pólóba meg egy farmerba, szemüveggel, könyvvel a kezében. Akkor éreztem először, hogy az a turné bizony tényleg nagyon sok állomásból áll. 

A koncert végeztével, még üldögéltem egy picit a helyemen. A tömeg lassan feloszlott. Néhányan biztos megvárták, amíg a banda tagokat elszállítmányozzák a kijelölt szállodába. Csalódottan indultam el a kijárat felé. Egészen megijedtem, amikor a szumó birkózónak kinéző biztonsági megragadott, és közölte, hogy neki feladata van. Én pedig csak reménykedtem, hogy nem a fejében a hangok adták ki ezt a megbízást, és a feladat mibenlétének semmi köze holmi horrorfilmbe illő rituális gyilkosságokhoz. Egészen megkönnyebbültem, amikor a Taknyossal kellett farkasszemet néznem, bár az értetlenség az én arcomra is kiült: 

- Hát te? A tagok már elmentek, nem?

- Hát ÉN? – még sosem kiabált velem, és nem értettem, miért most kezdi el, amikor nem is voltam bunkó vele – Miért nem mondtad, hogy Te akarsz jönni?

- Miért akkor jobb helyem lett volna? – vigyorogtam. Természetesen az első sorba szólt a jegyem, Ő viszont nem vette poénra, így szégyenlősen hozzátettem – Nem akartam, hogy Taka tudja. 

Ő csak lehümmögött, és mikor úgy láttam, hogy itt az ideje kereket oldani – plusz azért eléggé a közlekedéshez voltam kötve – a Taknyos elkapott, és közölte, hogy legalább maradjak, majd másnap hazamegyek. Tulajdonképpen elvonszolt a szállodáig – ott lett volna pár másodpercem kereket oldani, amíg elintéz mindent, ahogy Ő fogalmazott – majd feltuszkolt a sokadik emeletre, a mágneskártyát a zárhoz illesztette, és belökött az ajtón. Azt hiszem, akkor kezdett gyanússá válni a dolog. 

Még zúgott a fülem a koncert dübörgésétől, és még nem szokta meg a szemem a sötétséget, mégis éreztem, hogy valami nem kóser. Az a csík a padlón. Sárga volt és nagyon vékony. Próbáltam rá fókuszálni, hogy kiderítsem mi az. Csak a fáradtságra tudnám fogni, hogy miért nem kapcsoltam fel a villanyt, vagy egyszerűen attól tartottam a lelkem mélyén, hogy a Taknyos sem szívlel jobban, mint én Őt, és mégiscsak összejátszott a szumó kinézetűvel, és most fog előkerülni valami gyilkolásra kifejlesztett baltával… ekkor nyílt ki az ajtó. Mármint a fürdőszoba ajtaja, akkor világosodtam meg, hogy az az eltévedt csík bizony a fürdőszobából kiszűrődött fény volt. És már azon sem kellett gondolkoznom, hogy a baltás gyilkos miért fürdik a trancsírozás előtt, ugyanis Taka állt velem szemben. Egy alsógatya volt rajta abból a szűkebb fazonból, az agyam pedig éppen elkezdett volna kattogni, hogy vajon mit vesz a fellépő ruhái alá, amikor a kérdő tekintete láttán még a vér is kiszaladt az agyamból. Most aztán magyarázkodhatok. 

- Eljöttél a koncertre. – inkább tényközlésnek tűnt, de azért a biztonság kedvéért rábólintottam. – És tetszett? – ez már igazi kérdés volt, de tök feleslegesnek éreztem, mégis rábólintottam. – Miért nem szóltál? – csak szégyenlősen vállat vontam, Ő pedig csak vigyorgott rajtam. Körülbelül két lépéssel elém termett, és konkrétan letámadt. Nem bántam, bár a hátamnak kemény volt az ajtó, amihez hozzápréselt, a számat pedig véresre harapta, mégis jobban esett ez, mint beszélni arról, hogy tényleg hiányzott. 

Másnap korán ébredtem. Talán azért, mert előtte való nap sokáig feküdtem az ágyban, talán csak zavart, hogy túl sok fény talál utat a sötétítő függöny redői között, vagy azért, mert a szálloda volt túl idegen. Az ágy túlontúl puha volt, a lepedő olyan furcsa, kemény tapintású, a párnából idegen illatok szálltak. Csak Taka emlékeztetett az otthonra. Az összekuszált haja, a lágyan elnyílt ajkai, a testének emelkedése és süllyedése. Sosem vettem addig észre, hogy milyen hosszúak a szempillái, vagy, hogy milyen édesen szuszog. A lelkemet elöntötte valami bolondos forróság, amitől muszáj voltam vigyorogva kicsit közelebb bújni hozzá. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy menthetetlenül beleszerettem Takába…

Vége