Téveszmék I. - 10. fejezet

Tiltott szerelem

Nem akartam, hogy Taka meglásson. Olyan voltam, mint egy besurranó tolvaj, aki próbálja minél kevesebb zajjal elhagyni a tett színhelyét… és mikor már a cipellőmet vettem fel, a nyugalom szétáradt a testemben… bár túl korán jött. Igazából nem is tudtam, hogy miért titkolom én ezt a dolgot annyira előtte, mert oké, tény, hogy egészen más zenei világ, de Ő sem csak egyfajta zenét hallgat, így aztán engem sem hiszem, hogy „leszidott” volna a választásom miatt.

Éppen az ajtó melletti asztalkáról próbáltam a táskámba ügyeskedni az erősen buzisra sikeredett babarózsaszín mintás jegyet, amikor léptek zaja és pötyögés hallatszott kintről – akkor már tudtam, hogy nem úszom meg – majd Taka is megjelent az ajtóban. Elkerekedett a szeme, ahogy végignézett rajtam, az én mozdulatom pedig valahol félúton a kisasztal és a táskám között beragadt. 

- Hát te? – kérdezte Taka meglepve. 

- Koncertre megyek. – válaszoltam egy amolyan „Mondtam is, már elfelejtetted?” szemforgatás közepette, ezzel próbálva elterelni a figyelmét a zavarodottságomról. 

Láttam Takán, hogy próbálja a mostani szerkómat összeegyeztetni a néhány nappal ezelőttivel, amikor is szintén koncertre mentem. Látszott rajta az értetlenség, hogy a kényelmes bakancsomat miért váltotta fel a tíz centiméteres tűsarkú cipő. Nem értette, hogy egy vékony cicanaci helyett, miért feszítek nejlonharisnyában, ha múltkor olyan szépen levezettem a harisnyáim halálozási arányának csökkenését, hála a cicanacik időt- és koncertet állóbb anyagának. Szoknyában voltam, pedig Taka ismerte már a „Miért ne menjünk szoknyában koncertre?” című kiselőadásba bújtatott magánszámomat, ahogy az „Ujjatlanproblémák” –ról is volt szerencséje egy gyors beszámolót végigszenvedni, avagy Hana divattippjei kezdő koncertre járóknak tic-tac-kal és petrezselyemmel. 

A sminkemmel és a belőtt sérómmal már olyannyira nem tudott mit kezdeni, hogy csak egy „Így?”-et tudott kinyögni, én pedig aggódva igazgatni kezdtem a hullámos fürtjeimet: 

- Miért? Nem nézek ki jól?

- Csak egészen más, mint a múltkori szerkód…

Nah igen a más említett bakancshoz, cicanacihoz, egy rövidgatyát vettem fel, meg egy fekete pántos felsőt, ami inkább volt trikó, mint igazi felsőruházat; a sminkem kábé egyetlen mozdulattal felvitt tuscsík volt, azt is Hime varázsolta rám a várakozás során, a hajamat pedig éppen csak megmostam… szóval enyhén túl voltam öltözve az előző koncertemhez képest. 

- Azért ez nem lesz olyan zúzós, mint a NEGA. – vontam meg a vállam, mire Taka egy hirtelen mozdulattal kikapta a kezemből a jegyet. Szinte lassított felvételben láttam magam előtt, ahogy ránéz, a hatalmas betűket értelmezi, majd megráncolja a homlokát, és már nyitotta az ajkait, amikor én a sápadtságom ellenére, gyorsan reagálva visszaszereztem az eltulajdonított fecnit, és egy „Oh el fogok kések” felkiáltással elhagytam a lakást. 

A liftben még gyorsan átnéztem a tenyérnyi táskám tartalmát, hogy biztos minden fontos dolgot sikerült-e összeszednem a koncertre, mindezt olyan nagy levegőket nyelve tettem, hogy komolyan azt hittem, kiszakad a tüdőm, pedig nem is futottam, csak éppen siettem. Viszont erősen imádkozni kezdtem, hogy Taka ne tudja, mi is az U-Kiss és ne is érezzen rá ingert, hogy megtudja. 

Melody – aki csak emiatt a koncert miatt visszautazott Tokióba, ki tudja honnan – és Hime – aki azokban a napokban kapta a hírt, hogy az egyik mangájából animét óhajtanak készíteni… jó pénzt fizetve ezzel Himének – már ott ácsorogtak a sorban. Ez is amolyan több órás sorban állásos buli lett volna, de sehogy sem tudtam elcserélni az óráimat, így közöltem a lányokkal, hogy majd megyek, amikor végzek a tanítással, és hogy foglaljanak nekem helyet a sorban. Így aztán odaérvén, pofátlanul beálltam melléjük, a mögöttem állókat azért megnyugtattam, hogy a jegyük valószínű úgyis elém szól, és nem fogom semmilyen fancuccal megcsappantani az árusok készletét… 

Hime röhögve közölte, hogy megnézné Taka fejét, miközben az ágyunk fölé felragasztok egy posztert az U-Kiss oppákról… én pedig nagyot sóhajtva elmeséltem a lakásban lévő „műteremnek” felmagasztalt gardróbbal való ismeretségemet, amikor is rájöttem, hogy a szabály – miszerint poszter nem kerülhet a falakra – ott nincs érvényben, és amik kint voltak… hát maradjunk annyiban, hogy rémálmaim voltak még napokkal a látottak után is.

Az volt életem első pop koncertje. Nagyon izgatott voltam annak ellenére, hogy nem tudtam elképzelni egy koncertet zenészek nélkül, azt pedig végkép nem, hogy mit kell csinálni egy ilyen koncert alatt. A hely nem volt akkora, hogy táncolhassak, a lemásolt koreográfiához meg tényleg nagyon szűkös lett volna. Énekelhettem is volna, bár a koreai nyelvtudásom elég kezdetleges volt, és a fanok elég debilnek néztek ki ahhoz, hogy megtépjenek a koncert közepén, amiért rosszul ejtem valamelyik oppa nevét. Hogy mit tettek volna velem, ha egy egész dalt rossz kiejtéssel éneklek végig? Valamiért nem akartam megtudni.

Így aztán úgy gondoltam, az a legegyszerűbb, ha a többiek mozgását követem… 

A lányokkal persze próbáltunk nagyon bele olvadni a környezetbe, és beszélgetést kezdeményeztünk a körülöttünk állókkal, akik nagyon készségesen elrebegték könnyeiket visszatartva, hogy melyik oppa a kedvencük, hogy mit érdemes róla tudni, no meg mit érdemes tudni a bandáról, a dalokról, és komolyan annyi infóval lettem gazdagabb, hogy fogalmam sem volt, hogy fogom tárolni az elég véges memóriatáramban. Nekem persze Kevin, Hoon és AJ volt a kedvencem, mert ezeket a neveket nagyon ügyesen ki tudtam ejteni, és minden számot szerettem, aminek angol címe volt, mint például a Neverland-et, vagy a Forbidden Love-ot, de a Dora, Dorával sem volt különösebb bajom. Így aztán az egy órás várakozásom alatt okos, egyetemi tanársegédből, leredukálódtam hülye fanpicsává, aki az összes tagot oppázza, noha gyanítottam, hogy egyik tag sem idősebb, mint én. 

Belépve az épületbe, furcsa volt ugyanazokat a helyiségeket végigjárni… voltam már ott több alkalommal is, egészen más koncertek miatt, és most csak bámultam a tömeget, a székeket, a színpadot, minden annyira ugyan olyan volt, és mégis egészen más. Ahogy a fények elhunytak, majd kigyúltak, képtelen voltam magamhoz térni a meglepetéstől. Az egész egy nagy show volt. Műsor, amolyan táncos, zenés, sok átöltözéssel és táncossal… Nem tudtam miért nevezik ezt koncertnek... 

Tetszett, volt benne valami egészen más és szokatlan, még akkor is, ha én inkább élő előadás híve vagyok, nem pedig az énekeljünk rá magunkra fél playbacké.

Hazafelé még azon tanakodtam, hogy milyen hülyén hangzik néhány dal japánul, és hogy inkább maradtak volna a jó öreg koreai változatnál, de az tény, hogy benne volt a bugi a lábamban, és még a liftben is erőteljesen nyomtam neki a táncot. 

Hazaérve egy Takát találtam a nappaliban, kezében a laptoppal és biztosra vettem, hogy nem fülem csal meg a koncert mellékhatásaként, és nem véletlenül cseng a fülembe a Dora, Dora. És már kezdtem sejteni a dolog nyitját. Úgy tűnt Taka mégiscsak elég kíváncsi volt, hogy begépelje azt a pár latin betűt a YouTube keresőjébe. A lépteimre felnézett, és a szemében annyi kérdés ült meg, amitől egészen elszégyelltem magam. Nem mondott semmit, én pedig nem tudtam, hogy mit kéne mondanom. Csak erősen szuggerált, mintha várta volna a mentegetőzésemet, vagy a bocsánatkérésemet, fogalmam sincs, mit várt tőlem akkor. Vett egy nagy levegőt, elmosolyodott, szelíden, amit már tényleg nem tudtam mire vélni, és vigyorogva megkérdezte:

- Szóval U-Kiss, mi?

Taka persze elég hamar kialudta a meglepettségét, vagy csak nekem nem merte elmesélni, hogy mennyire megdöbbentette a tény, hogy képes vagyok ilyen pop irányba is elmenni zenehallgatás címszó alatt. Mindenesetre nem beszéltünk róla többet, így mindketten elfelejtettük a tényt, hogy bizony én nem közöltem vele előre, hogy milyen koncertre megyek… ő pedig nem reagálta le igazán az akkori élményeit az U-Kissel kapcsolatban. 

A koncert után néhány nappal, nekem még mindig hullámokban eszembe jutottak jelenetek a showból, amik teljesen végigrázták a testem, és muszáj voltam végigugrálni valamelyik U-Kiss számot, hogy lenyugodjak. Volt, hogy ez vasalás közben ért, volt, hogy éppen mosogattam miközben a telefonomról zsinóron keresztül jöttek felém a hangok, de a legkínosabb jelenet, azt hiszem, a jóga utáni akcióm során volt. 

Nem is tudom igazán, hogy kezdődött az egész jóga kaland az életemben. Mert az tény, hogy sosem voltam túl sportos egyén, és hogy mi vett rá arra, hogy én hetente kétszer másfél órát nyújtózkodjak és meditáljak az egyetem egyik tornatermében, arra végkép nem tudtam volna válaszolni. Mindenesetre, akkoriban már két félévet végigjógáztam, a testem pedig annyira megszokta a mozgást, hogy ha kimaradt egy foglalkozás, akkor bizony muszáj voltam otthon ledobni egy törülközőt és azon csinálni a gyakorlatokat, a tv-vel együtt. 

Éppen egy ilyen otthoni edzésen voltam túl, amikor is rám tört megint a táncolhatnék amolyan U-Kiss módra, és muszáj voltam elővenni a YouTube-ot, és rákeresni az egyik dalra. Persze ilyenkor – főleg, hogy egyedül voltam egy hangszigetelt lakásban – teljes hangerővel bömböltettem – akkor éppen a – Forbidden Love-ot, és nagyon keményen nyomtan neki a lábmunkát, amikor is egy fordulás következtében már nem a követendő lépések égtek a szemben, hanem két értetlen férfi képe. 

Taka úgy nézett rám, mintha akkor látna életében először, én pedig próbáltam szemrevételezni magamat, hogy talán félúton koreai idollá változtam, vagy esetleg valami egészen más miatt néz rám azokkal a szemekkel. A másik hapsi pedig egyszerűen meglepett fejjel röhögött rajtam. 

Nem pont így képzeltem el az első kevésbé formális találkozásomat vele, tekintve, hogy a banda másik gitárosáról volt szó, aki persze remekül nézett ki, még tök randomul is. A hajában csak pár lilás csík volt, a ruhája normális volt, az elengedhetetlen szemüveget már levarázsolta a szeméről. 

Egy kissé zavarban voltam, mert az ember lánya bizony zavarba jön, ha éppen egy titkos szenvedélye művelése közben toppannak be. És nem elég, hogy olyan embernek kell ezt végignéznie, akivel megosztom az ágyat, de még egy olyan fickónak is, akire szerettem volna – mondjuk úgy – jobb benyomást tenni. Pironkodva elrebegtem egy üdvözlésfélét, és betámadtam a fürdőszobát, elvégre egyébként is a Démon Hercegnővel volt találkám. Zuhanyzás közben pedig azon agyaltam, hogy mit szóltak volna, ha már a következő dalt táncolom… akkor már pontosan tudtam mi lesz a következő… Oppa Gangnam style~