Hatalmi játszmák [2/1]

☆☆☆

Hatalmi játszmák

I.

Erőteljesnek hatott a néma falak között a magas sarkú cipőm egyenletes kopogása. Már az óriási faajtó nyikorgása is megzavarta az egyetem teljes csendjét, de a lépteim zaja élénken felverte az alvó épületet. Az óra még szemlátomást tartott, bár nem is bántam, hogy senki sem került az utamba. Magabiztosan haladtam a hallgatói önkormányzat biztonságot adó irodája felé, amikor megláttam egy plakátot. Közelebb léptem hozzá: elvarázsoltak a színek, a formák, a virágszirmok lágy esése, a felkavaró történet, amit kiolvastam a kusza, gyorsan meghúzott vonalak mögött. Látszott az intenzív, vaskos vonások sokaságán, hogy a készítőjük bizony egy fiú, nekem pedig egyből a leadott rajzok jutottak eszembe, az órai munkák, a vásznakon kirajzolódó alakok… De hiába! Nem ismertem fel az emlékeimben a művészt, aki az előttem elterülő képet alkothatta volna. Végigpásztáztam a kacskaringós jeleket, hátha kiderül az alkotó kiléte, de ahogy a szöveg bekúszott az agyamba, már kevésbé értékeltem a műalkotást. 

- Ki a tököm az a Park Ji Min!? – dühöngtem – És mit akar az én HÖK-ömben? 

Idegesen trappoltam be az irodába, még az sem segített, hogy úgy istenesen bevágtam magam mögött az ajtót. Noha a vakolat fent maradt, azért néhányan biztos a szívükhöz kaptak a szomszédos teremben. Feldúltan vágtam le a barack színű táskámat a világos tárgyalóasztalra, és ingerülten huppantam bele a kellemes bőrszékbe, hogy a telefonomból kikereshessem az informátorom számát és egy rövid üzenetben közöltem vele, hogy magyarázatot várok. Idegesen dobogtam az ujjaimmal egészen addig, míg meg nem érkezett Ha Rin válasza, ami csak egy hangulatjel volt, ami némiképp megnyugtatott. Unottan kezdtem el megnyitogatni a virtuális leveleimet, amik szépen sorakoztak a postafiókomban olvasatlanul. Volt közöttük legalább egy hónapos, no meg olyan is, amit néhány másodperce kaptam: egyetemi hírlevelek, a HÖK tagjainak nyafogása, sőt, még Ha Rin is üzengetett nekem, amíg nem voltam itthon. 

A csendet valami furcsán trappoló massza váltotta fel: a diákok kirobbantak a termekből, hogy végre a szabadság ízével a szájukban a következő órájukra indulhassanak. Eldöntöttem, hogy ideje lenne belenéznem a virtuális órarendembe. Egészen elkalandoztam, csak akkor eszméltem fel, mikor a vaskos faajtón jól hallható kopogás dübörgött. Már éppen nyitottam volna a számat, de a pofátlan fráter nem várta meg, hogy beinvitáljam, szinte azonnal belépett. Felháborodva siklattam végig a szemem a srácon, akin farmer volt fehér pólóval; hanyagul a kezében szorongatta a táskáját valamint a bőrkabátját. A haja vörös volt, a frizurája kissé szélfújt, a tekintete hetyke, a vigyora pedig tenyérbe mászó. Felment bennem a pumpa! Mégis hogy merészel egy kis ficsúr így berontani az irodámba!? Fintorogva még egyszer jól végigmértem, de nem várta meg míg megszólítom, csak flegmán rám szegezte az elégedett tekintetét: 

- Esetleg vetkőzzek is le? – kérdezte. 

- Tessék? 

- Akkor tetőtől talpig végigmérhetnél. – rántott vállat magabiztosan, de benézte, nem vagyok én az az elveszett kislány! 

- Zenét is kérsz esetleg? – kérdeztem ugyanolyan érdektelenül, ahogy ő beszélt hozzám. A mosolya kiszélesedett, az arcán valami vidám villanás suhant át, elindult felém, közben ledobálta a kezében tartott cuccait és lerántotta magáról a felsőt. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, ahogy végignéztem a felsőtestén. Szépen szabott kockák díszítették, amik egészen kellemesen terültek el a sápadt bőrén, csak a sötéten kunkorodó betűkkel nem tudtam mit kezdeni. Nevermind. Vajon mit jelenthet számára ez a szó, hogy képes volt a vázára íratni? Őszinte elragadtatásban bámultam a félmeztelen fiút magam előtt, s mikor ráébredtem, hogy kicsit talán túlzásba estem, csak megnyugtattam magam, hogy hiába… a kockás has esztétikailag szép, nem az előttem álló bohóc erénye ez.

- Szóval te lennél Han So Min… – állapította meg mellékesen. 

- És gondolom te vagy Park Ji Min…

- Hallottál már rólam? – kérdezte izgatottan. – Bár ha jól tudom, mindenhol vannak informátoraid az iskolában. 

- Egy ilyen jelentéktelen alakról még csak említést sem tettek a kémeim. – néztem rá lekezelően. – Mit akarsz? – Kezdett idegesíteni, hogy kerülgettük a forró kását. 

- Én nem vagyok az a hátba támadós fajta. – Egészen kikerekedtek a szemeim, mikor észrevettem, hogy az övét kezdi kicsatolni. – Szeretek nyílt lapokkal játszani! – Inkább az arcára pillantottam azon gondolkodva, hogy valóban lesz-e annyi mersze, hogy letolja a gatyáját. – Én akarok lenni a hallgatói önkormányzat elnöke. 

- Hogy mi van? – háborodtam fel. – Bizonyára tudod, hogy ezt a posztot én töltöm be. 

- Igen, tudom, hogy te vagy a királynő, de a rossz nyelvek azt fecsegik, hogy nem sokáig. 

- Ki fecseg ilyesmit? – ütöttem az asztalra. 

- Én nem a kémed vagyok, So Min! – utasított rendre kihívón – Belőlem ilyesmit nem fogsz kihúzni. 

- Azt hiszed, hogy olyan jó dolog a HÖK elnökének lenni? – rivalltam rá dühösen. 

- Őszintén? – a szemében gyúló fénnyel nem tudtam mit kezdeni – Kurva jó lehet! – vágta rá kis hatásszünet után – Már egy hónapja megkezdődött a tanév, de te csak most sasszéztál be először az egyetemre. Vagy öt szemináriumunk van együtt, és tudod mit mondtak a tanárok, amikor kiderült, hogy te hiányzol csak? – Tette fel a száz forintos kérdést. – Hogy biztosan az iskola ügyeiben jársz el, és természetesen rád nem vonatkozik a háromhiányzásos szabály. 

- És? Az iskola érdekeit képviseltem! – vágtam rá határozottan. 

- Ugyan már! Biztos forrásból tudom, hogy Hawaii-on lógattad a lábad! 

Az első gondolatom azt volt, hogy most rohadtul közlöm az öntelt fejével, hogy lehet, hogy a homokos tengerparton voltam, de nem a saját szakállamra, hanem, mert az amerikai testvériskola meghívott egy konferenciára. Arról már nem kellett volna tudnia, hogy a megbeszélések főként a bikini divatról és az új kozmetikumokról szóltak… Végül mégis úgy döntöttem, hogy nem fogok magyarázkodni egy senkiházinak! 

- Úgy tűnik, nem csak nekem van kiterjedt kémhálózatom. – vágtam hozzá a szavakat kicsit sem kedvesen, de már sokkal nyugodtabban. Az asztalra könyököltem, összekulcsoltam az ujjaimat és ráhajtottam a fejem: kihasználtam minden fölényemet, amivel csak rendelkeztem. Nehogy már a nyúl vigye a puskát! Ez az én irodám, az én HÖK-öm és az én iskolám! Nem fogom hagyni, hogy egy jött-ment kis mitugrász megpróbáljon megfélemlíteni! 

- Még mindig rajtad van a nadrág! – közöltem egyenesen a szemébe – Vagy arra – döntöttem meg a fejem – már nem vagy olyan büszke, mint a kidolgozott felsőtestedre? – Csak egy féloldalas mosolyra futotta, mikor megláttam, hogy hirtelen lefagyott. Habár gyorsan összeszedte a gondolatait és huncut pillantásokat mért rám: 

- Ennyire kíváncsi lenne, királynőm? – hajolt meg kicsit, s ahogy kiegyenesedett a gombját kezdte kioldani. – Akkor… 

- Na végre, hogy előkerültél, So Min! Miért nem válaszoltál a… – Ha Rin úgy rontott be az ajtón, mint egy szélvész és úgy fagyott le, mintha a lába gyökeret eresztett volna. Végigsiklatta a szemeit a fél pucér fiún a szemüvegén át, s kicsit lejjebb csúsztatta az orrán a fémkeretet, hogy szabad szemmel is megtehesse ugyanazt. Láttam, ahogy a száját is megnyalta, a kezében lévő telefonnal pedig egy gyors fotót csinált, majd mintha mi sem történt volna folytatta – Szóval miért nem válaszoltál a leveleimre? Vagy most zavarok? – nézett rám kérdőn. 

- Nem, Ji Min éppen menni készült… 

- Igen. – bámulta meg újra a mitugrászt tetőtől talpig. – Pont úgy néz ki, mint aki éppen távozni készül. 

Végignéztem, ahogy Ha Rin kényelmesen helyezkedett el a velem szemben álló széken, átfésülte hosszú, barna tincseit; hallgattam, ahogy semmiségekről fecseget. Minden idegszálammal a lányra koncentráltam, hogy addig se Ji Min-t bámuljam, ahogy vigyorogva magára kapja a pólóját és kilép az ajtón. Amint Ha Rin meghallotta a vaskos falap csapódását, rám emelte a szemeit, amik addig a telefonját bűvölték és meglepetten formálta a szavakat: 

- Mi a fene volt ez? 

- Bejött és közölte, hogy ő akar lenni a HÖK elnöke. 

- És csak úgy random elkezdett vetkőzni? Jaj már! – sóhajtott fel – Nekem miért nem akarja senki ledobálni a ruháit? Főleg, ha ilyen jól néz ki. Rossz szakon vagyok!

- Visszakanyarodhatnánk oda, hogy éppen az ellenségről beszélünk, aki el akarja lopni a címemet? 

- Ja, jelöltette magát a harmadik évfolyamosok képviselőjének. – rántotta meg a vállát. 

- Mennyi esélye van? 

- Még korai esélyeket latolgatni. – vált komollyá a hangja. – De ebédig összeszedek mindent, amit lehet. – mosolyodott el. 

Az étkezőből csak úgy áramlott a hangzavar: a tányérok és az evőeszközök csörgése, a kiáltások sora, az alig hallható csámcsogások szonátája, mind-mind arra voltak hivatottak, hogy még nagyobb káoszba taszítsák az óriási termet. Nyugodtan sétáltam végig a tálcámmal a pult előtt, hogy az ebédre kívánt ételeket kiválasszam. Nem lepett meg, hogy a zűrzavar elcsendesedett és mindenki tátott szájjal bámulta, ahogy a fehér, magas sarkú cipőmben, a lábaimra simuló, világos farmerban, a kellemes, szürkés színű fűzőnek ható felsőmben végigsétáltam az asztalok között, mintha csak a New York-i divathét kifutóján vonultam volna végig. Néhányan elrebegtek egy köszönésfélét, amire csak bájos mosollyal válaszoltam, s mikor megérkeztem a kiszemelt, elkülönített asztalomig, a tálca elhelyezése után, kecsesen hátradobtam a rózsásnak ható, göndör fürtjeimet. Ahogy leültem még sikeresen végignézhettem, ahogy a velem szemben lakmározó Tae Hyung kiszippantott két rákot a páncéljából, mire nekem öklendeznem kellett, a mellette ülő Ho Seok viszont jókat kacarászott. 

- Komolyan elmegy az ember étvágya is tőled. – adtam hangot az érzéseimnek. – Mi lenne, ha normálisan ennél? 

- Tényleg itt vagy! – hagyta figyelmen kívül a burkolt dorgálásomat – Ha Rin magyarázott valamit, de nem figyeltem… Szóval, üdv itthon! – ült ki az az idióta vigyor a képére. Néha komolyan elgondolkodom, mégis mi vett rá, hogy Tae Hyung-gal haverkodjak, de mentségemre legyen mondva, hogy azon a vidám tavaszi reggelen, mikor először léptem az egyetem falai közé, ő tűnt a legértelmesebbnek a szemináriumi csoporttársaim közül. Akkor még nem volt szürkére leszívva a haja, nem vagdosta a ruháit, képes volt értelmes fejet is vágni a bamba mellett és két fokkal gusztusosabban evett.

- So Min! – hallatszott valahonnan a távolból egy ismerős női hang, mire felálltam és pásztázni kezdtem az étkezőt, azonnal kiszúrtam a szőke, egyenes fürtöket. – De jó téged látni! – ölelt meg kedvesen. 

- Szia, Hye Sun! – mosolyodtam el. 

- Lemásoltam az eddigi jegyzeteimet neked! Igaz, hogy Tae Hyung-gal több közös órátok van, de tudjuk, hogy milyen használhatatlanok a jegyzetei! – Dobott elém egy köteg papírt a táskájából. Elnevettem magam, pontosan tudtam, hogy a fiú füzeteiben csak karikatúrákat találnák, így hálás pillantásokat vetettem a szőke lányra. 

- Hé! Én nem tehetek róla, hogy bénák vagytok, és nem értékelitek a kreativitásomat! – méltatlankodott a fiú, majd tovább tömte a fejét. 

Hye Sun érdeklődve hallgatta az egy hónapos kiruccanásom részleteit, én pedig szívesen meséltem neki a tengerpartról, a kellemes szellőről, a távoli világról. Egészen addig fesztelenül csacsogtam, míg a szemem meg nem akadt az éppen belépő alakon. Magabiztosan sétált végig az asztalok között, feltűnően sokan üdvözölték, ami visszaidézte bennem a szavait: „Én akarok lenni a hallgatói önkormányzat elnöke.”. A hangja pergő volt, lágy és öntudatos. Megborzongtam. Idegesített, hogy ilyen hatással van rám.

- Mit tudsz erről a Park Ji Min-ről? – biccentettem a közben vidáman kacarászó fiú felé. 

- Nem sokat… – vált Hye Sun hangja komolyabbá. 

- Ji Min jó fej! – vetette közbe Tae Hyung, mire dühösen rá kaptam a tekintetem, de ő csak nyugodtan habzsolt tovább.

- Talán egyetlen infó, ami futótűzként terjedt el a suliban, hogy jó teste van. – forgatta meg a szemeit Hye Sun. 

- Mi? – esett le az állam. Kíváncsian kaptam a tekintetem, hol a barátnőmre, hol Tae Hyung-ra jelezve, hogy magyarázatot várok. Végül a fiú nyitotta szólásra a száját:

- Az egyik órára nem hozott felszerelést, és a tanár azzal büntette, hogy őt kellett pucéron lerajzolnunk. 

- Amatőr! – röhögtem fel. 

- A lányok tök odavoltak! – mesélte Tae Hyung. – Mi, fiúk annyira nem. De Ji Min jó fej! 

- Sziasztok! – került elő valahonnan Ha Rin és Mi Na egy-egy tálcával, és közénk telepedtek. 

Ha Rin-ra kaptam a szemem, aki csak nyugodtan elrendezte maga előtt az ebédjét, a pálcikáját az ujjai közé vette, majd észre sem véve Tae Hyung kiskutya pillantásait, falatozni kezdett. Idegesített, hogy nem kezd dalolni! Erősen szuggeráltam minden mozdulatát. Elmosolyodtam, mikor hatalmas sóhajjal megszólalt: 

- Tae, ne nézz így rám! Nem adok kaját!

- Ugyan! Rin! Ne csináld már! – kezdett hisztizni idegesítően vékony hangon. 

- Nem! – nyomatékosította Ha Rin a korábbi szavait. 

- Így bízzon meg az ember a gyerekkori barátaiban!

- Szóval? – kérdeztem türelmetlenül, szem forgatva a kis közjáték után. 

- Park Ji Min-ről nem sokat lehet tudni. A diákok többsége csak arról beszél, hogy jól néz ki. – vonta meg a vállát.

- Elég ambiciózus, klassz ötletei vannak – vágott közbe Tae Hyung –, ezért is javasoltam neki, hogy induljon a hallgatói önkormányzat választásán, meg hát – talán ez volt az a pillanat, amikor a mellette ülő Ha Rin leosztott neki egy tockost. Legszívesebben én is bokán rúgtam volna, de nem akartam kockáztatni a cipőm épségét.

- Mit csináltál? – háborodott fel a lány – So Min a barátod, mégis képes voltál beleköpni a levesébe. 

- Miért? – értetlenkedett – So Min azután is elnök lesz, hogy a választások megvoltak – Tae Hyung egészen kétségbeesetten nézett rám –, vagy nem?

Minden olyan tökéletesnek tűnt azon a napon. Vidáman, tele életerővel és magabiztossággal léptem be a hatalmas ódon falak közé, hogy kezdetét vehesse életemnek egy új szakasza. Elvégre egyetemista lettem. Annyira átlagos volt minden: új barátságokat kötöttem, új dolgokat tanultam, új versenyeken vettem részt… Talán akkor változott meg az életem, mikor az első országos versenyen megnyertem az első helyezettnek járó díjat. Hiszen ez hozta magával a hallgatói önkormányzattal való ismeretségemet. És ennek hála lettem Jessica udvarhölgye. Fogalmam sincs, hogy miért kedvelt annyira. Talán a régi önmagát látta bennem, mindenesetre, miután megismerkedtünk, felkarolt és mindenhova magával cipelt. A népszerű, csinos és végzős HÖK elnök leereszkedett a gólyához, akiről csak annyit lehetett tudni, hogy sorra nyeri a rajzversenyeket nem csak egyetemi, városi, területi, országos, de még nemzetközi szinten is.

Így váltam lépésről lépésre az iskola sztárjává, s mikor Jessica az utolsó megbeszélést tartotta, mint a hallgatói önkormányzat királynője, kijelentette, hogy a hatalmat rám ruházza. Persze volt háborgás és zendülés, a tagok ezernyi érvet sorakoztattak fel, amiért nem kerülhettem volna ilyen magas pozícióba, de Jessica ezeket félresöpörte annyival, hogy az iskola minden diákjának támogatását élvezem. 

Bevallom semmi kedvem nem volt az egészhez, főleg Jessica távozása után. Egy csomó feladat szakadt hirtelen a nyakamba, amiket nem tudtam kezelni és legszívesebben az egész elnökségről lemondtam volna, de valahogy a dolgok mindig elrendeződtek hála az akkori végzős képviselőnek, aki Jessica egyik szövetségese volt. Nekem nem maradt más csak az elnökség kellemes része és a befolyásos emberekkel való találkozás… De, ahogy az egykori királynő szelleme végleg elhagyta az iskolát, biztosra vettem, hogy elérkezik a Monster korszak, amiben valószínűleg nekem nem lesz helyem. 

Egy emberként bámultunk Tae Hyung-ra, aki csak kapkodta közöttünk a tekintetét. Kissé dühös voltam rá az együgyűség miatt. A tarkójára csúsztatta a kezét, és beleborzolt a hajába.

- So Min, én nem akartam neked rosszat… 

- Semmi baj, Tae! – szólt közbe Ha Rin és a fiú elé tolta az egyik tányért a sajátjai közül. Legszívesebben röhögtem volna a lány reakcióján. – So Min nem az a fajta ember, aki hagyja magát legyőzni! Igaz? – nézett rám magabiztosan. 

- Engem ugyan nem fognak olyan könnyedén félreállítani! – gyúlt ki bennem a versenyszellem.

- So Min, téged a nép választott meg, nem a HÖK képviselete. Tudod jól, hogy előtted mindig az öt évfolyam képviselő közül került ki az elnök. Valószínű, hogy ezt megpróbálják visszaállítani. 

- Abban biztos lehetsz – szólalt meg Ho Seok váratlanul –, hogy Monsternek az lesz az első dolga, hogy ezt megszavaztassa! 

- Kapja be! – vágtam az öklömet az asztalra, de a szövetségeseimre gondolva elmosolyodtam – Próbálja csak meg! Majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén! 

- Monster és Hercegnő egy álláspontot fog képviselni. – rakott két pálcikát elém Ha Rin, hogy szemléltesse a mondanivalóját – Mócsing és Szépfiú pedig a te oldaladon fog állni. – Újabb két pálcikát tett az asztalra kicsit távolabb a másik kettőtől – Az elsősök képviselője a kérdés. 

- Kik a jelöltek? – kérdeztem bizakodva. 

- Egyetlen jelölt van… – szólt közbe Mi Na és a saját pálcikájával kiegészítette Ha Rin ábráját – A neve Jeon Jung Kook. Tehetséges, képi ábrázolás szakon van, de borzasztóan félénk. 

- Teljesen zavarba jön lányok jelenlétében. – magyarázta Ha Rin. – Viszont imádja a számítógépes játékokat… ezzel kezdhetnénk valamit. Ha őt meggyőzöd, akkor a mi felünkre borul a mérleg. 

- És ha Ji Min nyeri meg a választásokat Mócsinggal szemben? – kérdeztem felvont szemöldökkel. 

- Akkor nagy bajban vagyunk! – sóhajtott Hye Sun.

- Én tényleg nem akartam neked rosszat, So Min… – suttogta maga elé Tae Hyung. 

- Ha Ji Min nyer… akkor is van esélyünk! – szólt lágyan Ha Rin, bár nem tudom, hogy engem akart-e megnyugtatni vagy inkább a mellette ülő fiút. – Hercegnő meggyőzhető. És ha minden kötél szakad… Monstert is el tudom intézni.

Egy pillanatra megdermedtem. Ha Rin hangja magabiztos volt és egészen mély tónusú, a szemében sötét fény csillogott. Láttam rajta, hogy tud valamit Kim Nam Joon-ról, azaz Monsterről, valamit, amit normál esetben sosem használna fel ellene, de ha a körülmények megkívánják, megteszi.

- Akkor annyi a dolgunk, hogy várunk. – adtam meg a végső tónust a beszélgetésünknek. 

- Jó lenne, ha bejárnál órákra. – suttogott mellettem Hye Sun. 

- Ez jó ötlet! – bólogatott Ha Rin is. – Ha a nép között jársz, akkor ismét fellendülhet a népszerűséged. Légy kedves, segítőkész. Csacsogj velük. Próbáld elnyerni a szimpátiájukat. Én majd írok egy cikket a suli újságnak arról, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy te képviseled az egyetemet a testvériskolák találkozóin.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne. – vált Hye Sun hangja reménykedővé. 

Egy óriási mappával érkeztem az első órám helyszínére. A cuccaimat ledobáltam a Tae Hyung melletti állványnál, a kis kabátomat pedig a székem támlájára helyeztem. Egy laza kontyba csavartam a tincseimet, de még így is néhány kunkori szál a nyakamat csiklandozta. Elővettem az eszközeimet, mindent, amire csak szükségem lehet és a tanár érkeztéig kellemesen csacsogtam a csoporttársaimmal, erősen ignorálva a velem szemközti vászonnál ücsörgő Ji Min-t, aki a belépésem óta kíváncsian követte minden mozdulatomat. 

- Nocsak, Han So Min! Hát magát is látni erre? – csendült fel a tanár hangja mű-lelkesen. 

- Tanár úr! – álltam fel – Bizonyára tudja, hogy külföldön tartózkodtam… 

- Persze-persze – legyintett a kezével, amolyan lapozzunk stílusba –, az igazgató igazolta a hiányzásait. 

- Ha megengedi – vettem fel az állványhoz helyezett mappámat – igyekeztem bepótolni az eddigieket, bár a múlt heti aktot még nem sikerült. Viszont bekéredzkedtem Kim tanár úr órájára… ők a női akttal kezdtek. – magyarázkodtam. 

- Dicséretes, hogy ennyi mindent megtett az ügy érdekében, viszont én ugyanazt szeretném látni magától is, mint a többiektől. – Érdeklődve figyeltem a gesztusait. Fogalmam sem volt, hogy mit próbál kinyögni nekem, egy pillanatra Ji Min-re kaptam a tekintetem. – Biztos vagyok benne – folytatta –, hogy Park Ji Min-t egy cseppet sem fogja zavarni, hogy ismét le kell dobnia a ruháit.

- Nem szívesen tartanám fel Park Ji Min-t… hiszen biztosan rengeteg dolga van és nem…

- Ugyan! Ma órák után ráérek! – vont vállat a fiú, anélkül, hogy befejezhettem volna a válaszomat. A szám tátva maradt, dermedten figyeltem a vonásait. Próbáltam olvasni a gondolataiban, de nem láttam a vörös szálak mögé.

- Akkor ez meg is oldódott! – Egészen megrémített, ahogy a tanár összecsapta a tenyereit, majd egy laza kézmozdulattal a helyemre küldött, hogy végre elkezdhessük az érdemi munkát és beinvitálhassa a hölgyet, akit vászonra kellett interpretálnunk.

Minél inkább szerettem volna lelassítani az időt, annál jobban szaladtak előre az óra mutatói. Mire észbe kaptam, már lassú léptekkel haladtam a megbeszélt terem felé, ahol Ji Min pucéran fog fetrengeni egy barna vászonnal letakart asztalon, míg én minden idegszálammal koncentrálni fogok, hogy ne csapjam le az egyik állvány segítségével. Mert biztos voltam benne, hogy fel fog idegesíteni! Magam elé képzeltem a tenyérbe mászó vigyorát, a szemeit, amivel az orrom alá fogja dörgölni az elégedettségét… Bár fogalmam sem volt, hogy mire volt akkora arca!? Biztos vagyok benne, hogy a belőlem áradó feszültség a körülöttem élők számára is kézzelfogható volt, hiszen Hye Sun hanyatt-homlok menekült a közelemből – szép kis legjobb barátnő –, Tae Hyung pedig olyan kussban követett, hogy néhány másodpercig azt gondoltam, már nem is tart velem a végzetem felé.

- Ha gondolod, bemegyek veled. – szinte csak suttogott mögöttem. 

- Minek?

- Teljesen be vagy feszülve. Nem tudom miért... Ji Min jó fej!

- Persze! – Muszáj voltam megállni, hogy felé fordulva leordíthassam a haját. – Át akarja venni az én HÖK-ömet!

- Na és? – húzta fel a szemöldökét – Tudtommal leszarod az egészet! 

- Azért megvannak a maga előnye is. – dörmögtem az orrom alatt, majd visszafordulva lépegettem tovább. – Nem akarom, hogy ott legyél. – válaszoltam az eredeti felvetésére – Olyan lenne, mintha tartanék tőle. 

- Hát valami nincs veled rendben, ha róla van szó… 

- Baromira idegesít az a srác!

- Aha! Persze. – csendült fel Tae Hyung kissé idegesítően negédes hangja a távolból. 

Nagy levegőt vettem, az ujjaim már a kilincsen pihentek, az ajtó csendesen siklott a neki kijelölt sínen. 

- Csakhogy ideértél! – zengett fel Ji Min jókedvű hangja, majd egy dobbantás, azt hiszem, éppen a tanári asztalról vetette le magát. Ahogy felé kaptam a tekintetem, még láttam, ahogy a telefonját a zsebébe csúsztatta. – Te kérsz szívességet és még késel is? – vigyorgott, és megcsóválta a fejét.

- Inkább vetkőzz, túl akarok lenni ezen minél előbb. 

- Hát jó! – rángatta le magáról a pólót, míg én elfoglaltam a helyem az állvány mellett. 

Kikészítettem a ceruzáimat, kiterítettem a hófehér papírt, feltűztem a hajam és mellékesen rápillantottam Ji Min-re. A beállítás nem volt túl kitárulkozó: az asztalon végigszaladó terítő kellemes ráncokba gyűrődött. A fény és az árnyak játéka szépen kirajzolódott az anyag fodor-tengerén, az asztal vaskos pereme kegyetlenül, erőteljesen törte meg a hullámzó forgatagot. Sokasodtak a sötét foltok, míg ki nem rajzolódott a sápadt bőr. A csontok vázat adtak a testnek, míg az izmok megszínezték a felületét, a pulzáló véráram életet lehelt belé. Visszafogottan emelkedtek és süllyedtek a kósza fénysugarak, ahogy Ji Min csendesen szuszogott. A kusza tincsei beleremegtek a légzés okozta láthatatlan játékba. A szemei lágyan pislogtak, míg megtörték az egy pontra meredő bambulását. Hihetetlen nyugalmat árasztott magából. Eltűntek az izgága mozdulatai, az idegesítő vigyorai, az élénk szavai. Egy alvó bábúra emlékeztetett, ami csendesen hagyja, hogy kifaragja a készítője. És én hangos ceruzasercegések közepette vágytam rá, hogy életet leheljek belé… 

Valahol a tudatom mélyén érzékeltem a hajszálaim csiklandozását a homlokomon, néhány elnagyolt mozdulattal próbáltam is a rakoncátlan fürtöket a helyükre igazítani, de azok módszeresen igyekeztek megzavarni a munkámat. Dühösen helyeztem el a ceruzáimat, hogy végérvényesen szorítsak a copfomon, amikor felcsendült a hangja. 

- Hihetetlen, hogy mennyire el tudsz merülni a rajzolásban!

Ijedten kaptam rá a szemem. A pózt még mindig tartotta, de a szemeivel már engem vizslatott. 

- Hamarosan készen vagyok… - vetettem neki oda. 

- Az jó lesz! Kezdek elgémberedni.

- Köszönöm! – szólaltam meg kis idő múlva, majd módszeresen kezdtem elcsomagolni a cuccaimat. 

- Tessék? – fordult felém Ji Min meglepett ábrázattal.

- Ugyan már! – néztem rá lekezelően – Zeusz be akart vágni nekem egy kapát! Ne mondd, hogy nem vetted észre! – forgattam meg a szemem. 

- Hihetetlen, hogy te is így hívod. – vigyorodott el. – És mivel akarod meghálálni a segítő közreműködésem?

- Rajzoltam rólad egy elég előnyös képet, ez nem elég? – kérdeztem. 

- Mindjárt megnézem, mennyire előnyös!

A léptei finomak voltak. Hangtalanul mozgott a műanyag burkolatú padlón. A lépései nyomán az izmok hol megfeszültek, hol elernyedtek a testén. Végigkísérte a pillantásom a váza vonalát: a vállai esését, a kulcscsontja dudorát, a hasfalán kirajzolódó izmokat, a csípőcsontja kitüremkedéseit…

- Tetszik, amit látsz? – a kérdése nem ért váratlanul, nem pirultam el és nem is estem zavarba. 

- Igen. – vágtam rá. – Miért talán baj? 

- Nem. – Ji Min mögém lépett és a vállam fölött kezdte el vizsgálni a rajzomat. Hozzáértő szemekkel követte végig a halvány vonalakat, a kontúrok erős színét, a bőr világos maszatjait, a szemében szikrázó életet és a tincsei bolond esését. – Hm. Egész jó! De annyira nem, hogy kárpótolj az elvesztegetett idő miatt. 

- Mit akarsz? – kérdeztem dühösen, miközben megpördültem a székemmel, egyenesen a szemébe pislogva. Meglepett a lágyan húzódó mosoly az arcán és a mozdulat, amivel végigsimított a hajamon a homlokom mentén. Egy pillanatra ledermedtem, ahogy egyre közelebb hajolt az arcomhoz. A szívem már a torkomban dobogott, értetlenül bámultam a szemébe, ami csak vidáman csillogott, míg el nem veszítettem a fókuszt a közelségétől. 

- Jól összemaszatoltad magad. – suttogta és belefújt a vékonyka hajszálaimba, amik megint próbáltak kitörni a copfomból. Kissé megnyomta a homlokomat, majd hogy bizonyítsa a mondókáját felém mutatta az ujját. – Látod? Tök fekete. 

Nyelnem kellett. Zavartan leszegtem a fejem, így sikeresen rásiklott a pillantásom Ji Min egyszemű kígyójára, ami félmereven szemezett velem. 

- Öltözz már fel! – toltam el felháborodva, mire csak a tarkómra csúsztatta a kezét és közelebb húzott magához. 

- Most miért? – suttogta az államra, ahogy egy erőteljes mozdulattal hátrább szegte a fejem. – Neked a testem tetszik, nekem pedig a szituáció. 

Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Az orrát végigsiklatta az arcom vonalán, nagyot sóhajtva szimatolt bele a nyakamba. Forró volt a lehelete engem pedig kirázott a hideg. A nyakamnál szorító ujjai lassan leereszkedtek a kulcscsontom mentén egészen a dekoltázsom vonaláig. 

- Szeretnélek egyszer meztelenül látni. – duruzsolta. – De azt hiszem, nem ez a megfelelő hely és idő.

- Megőrültél… – a hangom esetlenül és rekedten csengett. Kifejezetten örültem, hogy egy lépést hátrált tőlem. Jól esett a közénk verődő hűvös levegő. Habzsolva ittam a frissítő légkortyokat. Reménykedtem benne, hogy a légzésem visszaáll a normális ütemébe. 

- De tudod mit? – gondolkodott el Ji Min egy pillanatra – Leszarom! – vont magához és vadul tépni kezdte az ajkaimat. Az ajkai forróak voltak, a fogai követelőzőek, a nyelve kutakodó és heves… Egy pillanatra teljesen elvarázsolt a csókja, de ahogy megéreztem a karjait, amik satuba szorítottak, eltoltam magamtól: 

- Állj már le! – A hangom inkább ködös volt, mintsem határozott.

- Miért? 

- Mondjuk, mert azt mondtam? – váltak erőteljesebbé a szavaim. Csak beletörődően felmordult, végignyalt az ajkaimon, majd egy röpke puszit lehelt a számra. 

- Maradjunk annyiban, hogy ez csak egy része volt a szívesség visszafizetésének. 

- Te tényleg megőrültél! – vágtam hozzá a szavakat, aztán a rajzot feltekerve, a táskámat felkapva kiviharoztam a teremből. 

- Mondom én, hogy rossz szakon vagyok! – vágta le Ha Rin a táskáját másnap Tae Hyung mellé az étkezőben, miközben leült a szokásos helyére. – És mekkora neki? – kérdezte rám kacsintva. 

- Te tényleg ennyit fogtál fel abból, amit eddig meséltem? – kérdeztem dühösen ledobva magam a székre. 

- Miért? Tetszik neked Ji Min. Ennyi! – vonta meg a vállát. 

- Ne bassz! – vágott közbe Tae Hyung. – Komolyan? – kérdezte tőlem, miközben még a pálcikát is lerakta. 

- Ha Rin el van tévedve! Nem ez volt a lényege annak, amit mondtam neki! – próbáltam leegyszerűsíteni a dolgokat Tae Hyung szintre. 

- Hülyeség! – hadonászott Ha Rin. – Tae! – fordult a fiú felé – Ji Min lesmárolta So Min-t, mire őt – mutatott felém – kirázta a hideg és… 

- De az rosszat jelent, nem? – pislogott ártatlanul. 

- Te most szívatsz? – háborodott fel Ha Rin. Egészen addig fájdalmas fintor színezte az arcát, amíg Hye Sun le nem telepedett mellém. – Szerinted, So Min-nek tetszik Ji Min? – kérdezte kertelés nélkül. 

- Ez most valami beugrató kérdés? – bámult kerekre nyílt szemekkel hol rám, hol a kérdezőre. 

- Csak válaszolj! – erősködött Ha Rin. 

- Igen. Szerintem tetszik neki. – vont vállat – Most boldog vagy? 

- Látod! – nézett egyenesen rám. 

- Tök jó, hogy ezt így megbeszéltétek… de azért nekem is lenne egy-két szavam hozzá. 

- Éspedig? – kérdezte a két lány egyszerre, de képtelen voltam az érveimet megfelelően tálalni, így ott lebegtek a levegőben a kimondott vádak és Ha Rin értelmetlen kérdései… 

A zene hangosan dübörgött a hátam mögött. Unottan forgattam az apró üvegpoharat az ujjaim között, de közben a táncparkett járt a fejemben. Olyan jó lett volna táncolni! Persze nem hagyhattam ott az ordítva vinnyogó Mócsingot, aki éppen a sokadik kör piát rendelte nekünk. Sírós szemekkel, kissé koordinálatlanul nyújtotta felém az újabb rövidet, mire én csak kikaptam a kezéből, hogy ugyanolyan gyorsan a gyomromba küldjem az italt, mint az addigiakat. 

- Annyira sajnálom, So Min! – motyogta egészen érthetően az eddigi szövegeihez képest. 

- Ugyan már! – veregettem vállba – Nincs miért bocsánatot kérned. 

- Pedig annyira bíztam benne, hogy nem Ji Min fog nyerni. – tette még hozzá. 

- Na, igen… – biccentettem, noha engem kicsit sem lepett meg, hogy Mócsingot kiütötte a nyeregből a friss hús, akiről ráadásul nem egy akt készült, amit még a folyosókra is kiaggattak, mint az óvodában. Kedves szülők, ezzel töltik a gyerekek az időt. Röhejes. Viszont Ji Min népszerűsége egyre növekedett, így mikor a harmadik évfolyam HÖK képviselőjét megválasztották, akkor talán csak Mócsing csodálkozott az eredményen. El is hívott azonnal egy „szomorkodjunk együtt” ivászatra, bár az első pohár legurítását követően csak arra vártam, hogy lefejelje a pultot részegségében, én pedig végre belevehessem magam az éjszakába. 

- Mit iszol? – vetődött mellém Ha Rin. Noha a szeme még mindig a táncparkettet pásztázta, a pultot pedig csak háttámlának használta, lazán kivette az ujjaim közül a poharat, hogy beleszaglásszon. Úgy tűnt, hogy még maradt benne néhány cseppfoszlány, hiszen azonnal az ajkaihoz emelte az áttetsző üvegpoharat. 

- Még mit nem! – vette ki a kezéből Tae Hyung. – Én biztos nem viszlek haza, ha berúgsz! 

- És ágyba?

Majdnem leestem a székről. Képtelen voltam napirendre térni Ha Rin egyértelmű megjegyzésén, és Tae Hyung félreérthetetlen vigyorán, mikor a lány lábai közé furakodott és vadul az ajkába harapott. 

- Mi a franc!? – bámultam őket továbbra is, de nem úgy tűnt, hogy foglalkozni akarnak a földet verdeső állammal.

- Mire vagy kíváncsi? – hallottam meg Ho Seok vidám csivitelését a hátam mögött, s egy laza mozdulattal rendelt a vállaim felett. 

- Azt hiszem, már így is túl sokat láttam. – vetettem egy röpke pillantást a párosra. Feltűnt, hogy Ho Seok mellém telepszik az üres székre… Mócsing üres székére. 

- Mócsing meg hova tűnt? – tettem fel a száz forintos kérdést. 

- Láttam, hogy néhány barátnőjével kitámolygott. Szerintem, neki vége a bulinak mára. – nevetett. Én csak egy félmosolyra húztam az ajkaimat. Legszívesebben epés megjegyzést tettem volna Mócsingról meg a nem létező barátairól, de Ho Seok szinte azonnal folytatni kezdte: – És tudod kit láttam még? – Egészen izgatottá vált a hangja. Ijesztően izgatottá. – Ji Min-t. 

- Mintha érdekelne…

- Ugyan már! Láttam a képet, amit róla rajzoltál. 

- Az egész iskola látta! Kint van a faliújságon! – forgattam a szemeimet. 

- De én olyasmit is láttam benne, amit más nem! – húzta ki magát büszkén.

- Ha most azt mondod, hogy a rajzomon látszik, hogy bejön nekem, akkor eskü kérek egy sörösüveget és a fejeden csapom szét! – dörmögtem az orrom alatt és közben fenyegetően bámultam a mellettem ülőre, aki csak vigyorogva egy bölcs mozdulattal mutatta, hogy lakat van a száján, nem óhajt ő semmit sem megosztani velem a képről. 

- Viszont, ha nem érdekel Ji Min – csacsogott bele a nagyok dolgába Ha Rin, bár fogalmam sem volt, Tae Hyung mikor lépett ki a szájából –, akkor biztos nem fog zavarni, hogy éppen egy dögös bula dörgölőzik hozzá a normálméretű – hangsúlyozta ki az általam még anno megfogalmazott méretarányt – farkához.

- Mi van? – értetlenkedtem, de amint Ha Rin útmutatását követtem, megláttam, ahogy Ji Min egy pirosba öltözött lánnyal táncolt. Táncolt? Inkább ruhán keresztül dugtak. 

- Meg kell hagyni, jól mozog. – Ivott bele elalélt fejjel Tae Hyung piásüvegébe.

- Nem is értem, miért akarjátok Hye Sun-nal rám tukmálni! – háborogtam – Neked tetszik, nem nekem! 

- Mondtam én egy szóval is, hogy nem tetszik? – nevetett – Arányos a teste, szép izmosak a végtagjai, élénk és feltűnő a hajszíne, kisfiús a szeme, de a mosolya perverz. Pont neked magyarázzam, hogy mit jelent, ha valaki esztétikailag „szép”? – veregette meg a vállam – De van egy nagy hibája a szememben. 

- Nofene! 

- Hogy nem Tae Hyung. – vont vállat. 

- Na jó, én mindjárt hányok! – röhögött fel Ho Seok – Gyere, So Min! Legyen a pasidnak is miért féltékenykednie! – húzott fel a bárszékről és indult el velem a táncparkettre. 

A fények villódzva száguldottak ide-oda a teremben. Az emberek csaknem egymást érték. Ho Seok védelmezőn húzott magához, mintha csak attól félne, hogy valaki véletlenül letapos, vagy a bordáim közé könyököl. Lágyan kezdett el ringatózni velem, mire felvéve a ritmusát viszonoztam a mozdulatait. Éreztem, ahogy vigyorogva borult a vállamra, ahogy azt is észrevettem, mikor belemarkolt a fenekembe és még közelebb húzott magához. Már éppen meg akartam fenyegetni, hogy ha kedves az élete, akkor leveszi a kezét a seggemről, mikor vihogva a fülemhez hajolt: 

- Látnod kéne a pasid fejét!

- Ji Min nem a pasim! – próbáltam ellökni magamtól, de Ho Seok erősen tartott. 

- Olyan dühös, hogy mindjárt füstölni fog! – kaptam a kommentárt, viszont arra nem számítottam, hogy hirtelen valaki megragadja a karomat és kiránt a haverom öleléséből. Kerek szemekkel figyeltem a sötét inget, ami ott lebegett előttem, mint valami Superman köpeny, és a csapzott, vörös tincseket, amik ordították felém, hogy Ji Min volt a gaz, aki elrabolt a táncpartneremtől.

- Mi a fene bajod van? – ordítottam rá, mikor nekicsapott a mosdókhoz vezető folyosó falának. 

- Neked mi bajod van? – a szeme szikrákat szórt, az arcáról pedig hiányzott az elégedett vigyor. – Mindenki szeme láttára ott vonaglottál azzal a hapival. 

- És? Mit zavar az téged? – vontam fel a szemöldököm. 

- Bocs! Úgy tűnt, hogy próbálsz szabadulni a karjaiból! – dühöngött.

- Igazán nem kell megmentened! – emeltem fel a hangom – Menj inkább és foglalkozz Piroskával!

Néhány lépést tettem meg a sötét járólapokon, mikor megéreztem Ji Min ujjait a karomon. Csak egy pilleérintés volt, mégis megborzongtam tőle. Felé fordultam és kérdőn bámultam a szemeibe. 

- Féltékeny vagy? – vigyorodott el. 

- Lószart! – tiltakoztam és kaptam el róla a tekintetemet majd hátráltam egy lépést. 

- Csak azért volt minden, hogy én is féltékeny legyek? – szüntette meg közöttünk a távolságot. 

- Komolyan nem hallod, amit mondok? – vált ingerültebbé a hangom – Semmi közöd az egészhez! 

Idegesített a levakarhatatlan, mindentudó mosoly, ami szétterült az arcán. Zavart, hogy olyan játszi könnyedséggel simította végig az arcomat. Dühített, hogy képtelen voltam elkapni a tekintetem a szemei izzásától. 

- A szemed mást mond! – lehelte kettőnk közé. 

- Rohadtul nem beszélek a szememmel! – ordítottam – A szavaimra figyelj, baszd meg! – löktem el. 

Rövidtávfutókat megszégyenítő módon rohantam át a tömegen szlalomozva a magas sarkú szandálomban. Csak a cél lebegett a szemem előtt, hogy végre friss levegőt szívhassak. Még valahogy a tudatom utolsó morzsáival észleltem, hogy Ho Seok éppen Piroskát döngeti az egyik sötétebb sarokban, de onnan már csak az egyenletesen emelkedő lépcsők tudtak lekötni és a nyikorogva nyíló ajtó, ami az utcára vezetett. Lihegve vetettem a hátam az épületnek, s ahogy csillapodott a szívverésem úgy kezdett megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy most nagyon megszívtam. A telefonom, a pénztárcám, mind-mind Ha Rin táskájában landolt, mikor elindultunk bulizni… Lemondóan bámultam az ajtóra, ahol hatalmas felirat hirdette, hogy a jegy csak egyszeri belépésre jogosít. Sóhajtva tudatosult bennem, hogy bizony gyalogszerrel kell hazajutnom. 

- Csodás! – suttogtam magam elé. 

Kellemesen hűvös volt a kora nyári éjszaka, noha a rajtam lévő egyetlen rövid, csipkés top és a magasított derekú rövidnadrág kissé kevésnek bizonyult, mégis magabiztosan indultam el a házunk irányába. Az utcán nyüzsögtek az emberek, a kirakatok kivilágítása megcsillant a járdákon, a közvilágítás pedig sárgás fénybe vonta az éjszakát. Először fel sem figyeltem az eszeveszett dudálásra, végül idegesen pillantottam az útra a sokadik fülsiketítő dudaszóra. A látvány miatt megkettőztem a lépteim gyorsaságát, de a fiú lazán kipattant az autóból és könnyűszerrel utol is ért.

- Szóval, ne mentselek meg? – kérdezte vidáman. 

- Nincs szükségem arra, hogy pátyolgass! – mordultam rá. 

- Biztos? – kérdezte sejtelmesen, levette az ingét és kedvesen rám terítette, már éppen nyitottam volna a számat, hogy közöljem vele, hogy nem vagyok valami fagyos, amikor eleredt az eső. 

- Honnan tudtad? – kérdeztem hangosan, hogy túlharsogjam a kialakuló kiáltások hangzavarát. 

- Látnok vagyok! – vihogott Ji Min és betessékelt a sötét autóba. – De igazából – ült be – akkor indultalak el megkeresni, amikor megláttam, hogy szakad az eső. 

- Szóval te hoztad az esőt! – adtam a tudtára. 

- Én mentettelek meg attól, hogy bőrig ázz! – dünnyögte. – Inkább legyél hálás, hogy hazaviszlek! 

Csak hümmögtem. Persze legyek hálás!? Elszúrta az egész estémet, aztán megpróbál a megmentőm szerepében tetszelegni? Dühösen bámultam ki az ablakon: az esőcseppek lágy eséssel vonalazták fel áttetsző testükkel az üveget. Az éjszakai utca teljesen kiürült. Pocsolyák színezték a járdát, visszaverve a kirakatok bolondos színvilágát. Szaladtak mellettünk az épületek… az épületek, amik egyáltalán nem voltak ismerősök. 

- Nem is tudod, hogy hol lakom. – suttogtam magam elé. 

- Ezért viszlek hozzám haza. – vonta meg a vállát. 

- Hogy mit csinálsz? – ekkor már egyáltalán nem suttogtam – Azonnal tegyél ki! 

- Tényleg azt akarod, hogy kitegyelek? – kérdezte hűvös hangnemben. Az első üres parkolónál megállt és amennyire az autó engedte felém fordult. A belőle áradó komolyság megrémisztett. Nyelnem kellett egyet. – Akkor szállj ki!