Téveszmék I. - 9. fejezet

 

Az eszedbe sem jutott…?

Melody olyan volt, mint egy forgószél: mindent magával ragadott, mindent átváltoztatott, és semmi sem volt utána olyan, mint előtte. Olyan energiával élt, amit biztosra vettem, hogy az édesanyjától örökölt, mert, hogy apai ágon tuti nem csörgedezik bennem a kirobbanó lappangó energiabombákból, abban biztos voltam. Sosem gondoltam volna, hogy képes arra, hogy egy ember életét többször is felforgassa fenekestül, aztán rá kellett jönnöm, hogy számára nem léteznek lehetetlenek…

Már az első találkozásunkkor levett a lábamról. Akkoriban persze jóformán semmit sem tudtam róla, csak a létezése nem volt titok előttem. Valamiért az apánk, mikor egy évben egyszer meglátogatott a születésnapomon, sosem kezdett el áradozni a másik lányáról, vagy a másik feleségéről. Hálás voltam neki érte.

Sokáig haragudtam az apámra, mert biztosra vettem, hogy az anyám nem lehet hibás a válásuk miatt. Valahogy anyát mindig körül lengte egy idealizált burok, és nem tudtam elképzelni, hogy Ő bármit is elronthatna az életében, így egyértelmű volt számomra, hogy apa volt a hunyó. Aztán egy verőfényes reggelen, mikor mindketten tisztában voltunk anyával, hogy hamarosan betoppan az apám, anya leültetett maga mellé, és beszélni kezdett:

- Ne gyűlöld az apádat. – én értetlenül néztem rá, hiszen sosem gyűlöltem, inkább a lelkem mélyén hibáztattam, de nem gyűlöltem. Akkor beszélt anya először a válásukról őszintén, valóságosan, akkor kezelt először felnőttként. Elmondta, hogy Ő nem bírta megszokni, hogy évente egyszer járhat vissza Japánba, nem tudta elfogadni, hogy minden ünnepet úgy kell ülni, külföldi módra. Nem bírta elviselni, hogy az apám annyira európainak akarta Őt látni. Szerette az apámat, sőt biztos voltam benne, hogy a válásuk után jó néhány év múlva is ugyanúgy szerette. Anyám viszont realista asszony volt, és többször is megjegyezte bölcsen, hogy bizony a szerelem kevés egy házasság fenntartásához, valakinek engednie kell. És Ő volt annyira ellentmondásos személy, hogy japán létére, nem akart mindenben a férje előtt fejet hajtani.

Az európai ösztöndíjam megkapása után apa ajánlotta fel, hogy költözzek hozzájuk. Akkor nagyon kedves gesztusnak tartottam, bár mikor jobban belegondoltam, már nem tudtam eldönteni, hogy nekem akart segíteni, vagy Melody kíváncsiságát akarta kielégíteni. Talán csak két legyet akart ütni egy csapásra!

Fáradt voltam. A félnapos repülőút úgy megkavarta az időérzékemet, hogy fogalmam sem volt, milyen napot írunk, az órák pedig összefolytak valahol félúton. Kábán sétáltam a repülőtéren, az emberek jöttek-mentek körülöttem, már a bőröndömet is sikerült elővarázsolniuk, amikor megláttam Őt. Akkor még egészen kislányos volt, bár a haja már akkor is több színben pompázott: alul fekete volt, hosszan végignyúlt a vállain, a feje búbján egészen világossá vált, amit lila csíkokkal bolondítottak meg. Mosolygott, pont olyan angyalian, ahogy mindig teszi, és pont úgy száguldott felém, mintha ezer éve ismerne. Fel sem tűnt, hogy japánul beszél hozzám, aztán zavarba jött, mikor már egy ideje nem válaszoltam a felsorakoztatott kérdéshalmazra, majd apa a vállára tette a kezét, a bőröndömet magához vette, és elindultunk kifelé a repülőtérről, miközben Melodyhoz intézte szavait:

- Hagyd szegény Hanat levegőhöz jutni! Most repült 12 órát, biztos nagyon fáradt.

- De… - kezdett volna bele újra a húgom.

- Nem pöröghet mindenki úgy, mint te.

Melody pedig beköltözött az életembe. Amikor Japánba jött nagyobb lakásba költöztem és együtt örültem vele mindennek: annak, mikor eljutott a kedvenc bandái koncertjeire; mikor eljutott olyan helyekre, amiket csak képeken látott azelőtt; amikor végigjártuk a furcsábbnál-furcsább klubokat; amikor a pincérnői állását sikerült leváltania…

No igen, ezzel kezdődött minden, hogy Melodynak sikerült álommunkát találnia, ugyanis Bee beprotezsálta egy hatalmas cégnél staff-osnak. A húgom olyan izgatott volt, mint mikor közölte Skype-on, hogy sikerült mindent elintéznie, és jelenti 5 (!!!) évre megkapta a vízumot. Én pedig vele izgultam.

Néhány hét próbaidő után pedig már nagyobb bandákhoz is be merték engedni – bár, őszintén szólva, én nagyon csodálkoztam ezen, nagyon korainak éreztem az időpontot, ismerve a húgomat – akkor derült ki végleg, hogy kikkel fog együtt dolgozni.

Melody pedig csillogó szemekkel mesélte nekem az első találkozást, hogy milyen kedvesek voltak vele a bandatagok, és hogy kérdezgették mindenféléről, és megdicsérték, hogy milyen szépen beszél japánul… Melody akkor már egy éve legalább Japánban élt, azt hiszem, ennyi idő után még szép, hogy jól beszéli a nyelvet. Dőltek belőle a szavak, én pedig vele mosolyogtam, hiszen látszott, hogy mennyire örül.

Természetes volt, hogy a nagy koncertkörútra is el kell kísérnie a bandát, és számára természetes volt, hogy ha fél évig nincs Tokióban, akkor fölösleges egy lakást fenntartania. Amikor elém állt a dologgal, hogy Ő bizony vándorcirkusz életre készül, és találjuk ki, hogy mi lesz a lakással, meglepődtem. Igazat adtam neki! Fölösleges a fizetése egy részét egy olyan helyre költenie, amiben nem lakik, igazából az lepett meg, hogy mennyire nem akartam nélküle lakni abban a lakásban.

Szerettük azt a lakást. Körülbelül ugyanannyira volt Melody munkahelye, mint az egyetem. Kicsit forgalmas volt, kicsit túl nyüzsgő, de mi nagyon jól megvoltunk ketten. Elemi erővel tört rám a költözés vágya, így aztán elkezdtem keresgélni az egyetem környékén lakásokat.

Már egy ideje küzdöttem a lakásproblémákkal – akkorra Melody már elindult a nagy Japán turnéra, ki tudja mennyi állomással, de közölte, hogy fél évig színét sem fogom látni, viszont Ő nagyon boldog, hiszen mindenfelé járhat, és megnézheti milyen az élet Tokión kívül. – Viszont még mindig nem találtam megfelelő fedelet a fejem fölé. Persze az anyagi keretem nem volt kimeríthetetlen, olyan lakásra volt szükségem, amire nem megy rá a fizetésem 95%-a, mert valljuk be nőiesen, hogy azért enni még csak kell! Persze a környék sem volt mindegy, mert bizony az jó, ha a közelben mindenféle tömegközlekedési eszközök leparkolnak, amolyan utas szállítás gyanánt. Viszont kinek van kedve arra kelni hajnalban, hogy elindul az első busz? Tegyük hozzá azt is, hogy én bizony szeretem a fényt, és szükségem van arra, hogy az ablakokon beszűrődjön a szmog fátylon keresztül némi D vitamint adagoló napocska is. Hime persze a segítségemre sietett és mondott még legalább 8 dolgot, hogy milyen lakásba NE költözzek, aztán egy laza mozdulattal átnyújtott egy névjegykártyát, aki segített neki is megtalálnia álmai lakását – amiben akkor már néhány éve tengette mindennapjait – és vigyorogva közölte, hogy a nő egy zseni, és ha Ő nem talál nekem lakást, akkor vége.

A hölgy pedig negyed órás ecsetelésem után közölte, hogy – habár az anyagi helyeztem nem reménytelen – azért gondoljam át a feltételeimet, ha a jövő karácsonyt már az új lakásban szeretném tölteni. Éreztem a szarkazmust a hangjában, ami teljesen meglepett, lévén japán hölgyről volt szó, viszont én nem tudtam melyik pontban vérzik el az elméletem a tökéletes lakásról, így aztán megköszöntem a kedvességét, az idejét, a tanácsait, és folytattam a kutatást… egymagam.

Az egészben az volt a legviccesebb, hogy utáltam a procedúrát. Utáltam lakásokat keresgélni az interneten, vagy az újságokban; utáltam, hogy fel kellett hívnom a tulajokat; utáltam velük találkozni, és utáltam azt a túláradó alázatot, amit tanúsítottak egy-egy találkozás alkalmával; utáltam, hogy minden lakásról ugyanazt mondták el, ki tudja, mit elhallgatva; és utáltam, hogy képtelen voltam egyet találni, amiben el tudtam volna képzelni az életemet.

Éppen Takánál voltam. Ő valami sportközvetítést nézett a tv-ben, én pedig továbbra is a szemem ellenségeként bámultam a laptopom képernyőjét, nem foglalkozva a ténnyel, hogy a könnyeimtől már semmit sem láttam igazából. Tudtam, hogy Taka már egy ideje engem bámul, aztán – mivel nem emeltem rá a szemem – felállt és elkezdett járkálni a szobában. Nagyon üdítő lehetett, mert vagy tíz percig mászkált egyik faltól a másikig, amikor végül megunta, és megszólított:

- Figyelj, Hana!

- Hm? – a japán nyelv csodája, hogy ki sem kell nyitni a szánkat, és beszélünk, vagy néhány betűvel sok-sok mindent ki lehet fejezni. Aaaa, eeee?, hmmm, csak hogy a legáltalánosabbakat említsem. Taka nem kezdett bele a monológjába, hanem tovább sétált a nappaliban, négy lépés tv állvány, négy lépés kanapé… valahol a kanapé és a negyedik lépés között ücsörögtem én a földön egy párnán, ölemben a laptoppal, és egészen visszalendült a figyelmem a képernyőre, ugyanis fel sem tűnt, hogy nem folytatódott az alig megkezdett beszélgetésünk. Aztán hirtelen csúszás, huppanás, és egy Taka a képemben, aki összecsukta a laptopomat, az asztalra helyezte, ezzel teljes mértékben megkapva a figyelem.

- Az eszedbe sem jutott… - Taka hatásszünetet tartott, vagy csak próbálta összeszedni a gondolatait, vagy annyira meglepődött a lustán felvont szemöldökömet látva, hogy az ajkaira forrott a szó… Nem tudtam melyik játszódik le a fejében, végül csak folytatta: – Az eszedbe sem jutott, hogy hozzám is költözhetnél?

Őszintén szólva, addig tényleg nem jutott eszembe. A kapcsolatunkat még túl frissnek tartottam, noha sokkal tovább tartott, mint az utóbbi időben bármilyen kapcsolatom. Nagyokat pislogtam rá, és próbáltam kitalálni, hogy most viccelődik-e, vagy komolyan gondolja, mire, gondolom az arcomat láva folytatta:

- Csak gondold végig! – kezdett bele – Először is, közel van az egyetem! – igaz volt, alig 30 perc sétára volt a lakásától az egyetem, gondolatban, már beszereztem egy biciklit, azzal mégis előbb beértem volna. – Kettő: a lakás világos, tágas, modern, kicsit nyugati, kicsit keleti, az ágyat már megszoktad, mindent megtalálsz…

- Mennyiért bérled? – valahogy túl jó ajánlat volt ez.

Taka kérdőn nézett rám, aztán szégyenlősen hozzátette, hogy Ő nem bérli a lakást, mert hát megvette. Komolyan én éreztem magam kényelmetlenül, hogy azt feltételeztem, hogy egy jól menő együttes gitárosának nincs saját lakása Japánban, ráadásul a fővárosban, Tokióban, ahol köztudottan magasak az ingatlan árak.

- Nem is tudom, Taka. Szerinted jó ötlet ez? Mióta is élsz már egyedül?

- Már vagy 10 éve biztos… Jó, tudom, hogy megvannak a magam rossz szokásai, de egy próbát megér, nem?

Megérte. Másnap beköltöztem Takához…