Gyere, játssz velem!

☆☆☆

Gyere, játssz velem!

Melegem volt. Ezen a tényen az sem segített, hogy erőteljesen próbáltam hűvös áradatot csiholni a kezembe nyomott brutális színösszeállításban pompázó legyezővel. Kifejezetten örültem, hogy nem nekem kellett a színpadon állnom, amit kegyetlenül behálóztak a napsugarak még a némi, árnyékot adó fa levelein keresztül is. A kezemben lévő tárgyakat a hónom alá csaptam, hogy megigazíthassam a hajam, amit reggel csak egy bozontos copfba sikerült felgumiznom, mielőtt elindultam a Cukorházba. Akkoriban legalábbis így neveztem a munkahelyemet.

Cukorház… vagyis az édibédi, tüncimünci, tizenéves fruskák fellegvára! Mindenki táncolni és énekelni akart, no meg szépre szabott szemekkel csábítgatni az öreg cukros-bácsikat. Mert biztosan állíthatom, hogy azokat a dalokat, amiket sikerült nyávogva eltátogniuk egy-egy fellépés során – miniszoknyánál is rövidebb szerelésekben, bugyi villantós koreográfiával, mű-ártatlan képpel – épeszű ember nem hallgatta volna meg.

Egy hét után két dologban voltam biztos! Az egyik, hogy senkit sem rühellek jobban a nyávogó, magát szépnek és tehetségesnek tartó, sipítozó lánybanda tagoknál; a másik pedig, hogy a szerződésemet – ami három hónapra szólt – még kétszerannyi fizetésért sem vagyok hajlandó meghosszabbítani. 

Pedig nem kerestem rosszul. Sőt! Kifejezetten előnyösnek tartottam a megállapodást, ami ugyan kikötötte, hogy nem öltözhetek túl lengén – így még nyárvíz idején is megszabták, hogy mennyire lehet rövid a sortom, vagy mennyire lehet kivágott a felsőm –, nem kerülhetek közelebbi kapcsolatba az előadókkal – nem mintha vágytam volna barátkozni a hülye picsákkal, akik túl sok mindent megtettek a népszerűségért –, viszont nagyon jól fizetett. Gondolom a titoktartási kötelezettség aláírásán túl, kellett valami ösztönzés a személyzetiseknek, hogy befogják a szájukat. 

Elvégre a cukormáz alatt ott rejlett a fertő. Amikor először találkoztam a banda tagjaival, akiknek a pesztrálására kijelöltek, azt gondoltam, hogy ártatlan gyerekek csupán, akik majd gondoskodnak az apró dolgokról maguk – olyan jól nevelten hajlongtak, és olyan tisztelettudóan beszéltek, amikor kiderült, hogy a legtöbbjüknél idősebb vagyok –, nekem meg csak néha segítő kezet kell nyújtanom feléjük… Meg ahogy én azt elképzeltem! Hamar kiderült számomra, hogy az a négy boszorka csak azért él, hogy az én életemet megkeserítse, nekem pedig minden óhajukat teljesíteni kellett. Egy hét után elegem lett a csipogásukból, és nagyon szerettem volna találni egy hatalmas medencét, amibe belefojthatom mindet egyenként, persze előtte az ujjaikról letépkedtem volna a körmöket és egy-két helyen beleszúrtam volna egy jó nagy kést úgy húsbavágóan… 

Nagyot sóhajtottam, ahogy figyeltem a négy alakot a színpadon bolondozni. Hihetetlenül unalmasnak tartottam a fantalálkozókat, ahol a lányok minden egyes alkalommal ugyanazon forgatókönyv szerint bohóckodtak. Az egész annyira mű volt. A szavaik, a gesztusaik, a mozdulataik. Nem beszélve az értelmetlenül színezett hajvégeikre: kék, sárga, rózsaszín, zöld. Borzalmas volt! Képtelen voltam sokáig rajtuk tartani a szemem. Úgy éreztem, beleszédülök a szín kavalkádba… 

Éppen nagyot kortyoltam volna az ízesített vízből, amiért az egyik boszi küldött el, de persze nem olyan márkát hoztam, amit ő iszik, ezért úgy gondoltam, jogom van kicsit lehűteni magam vele, mikor hangos nyávogás ütötte meg a fülem: 

- Ye Seo!

Érdeklődve kaptam fel a fejem a tipegve érkező lány felé, aki hercegnős gesztusokkal seperte le a székre helyezett ruhákat, majd, mint aki jól végezte dolgát, helyet foglalt rajta és várakozóan felém nyújtotta a kezét.

- Igen? – kérdeztem felvont szemöldökkel. 

- Mondtam, hogy hozz nekem vizet! – dobbantott a lábával. 

- Én pedig mondtam, hogy ha nem tetszik, amit hozok, akkor meg kell várnod, míg hazamegyünk! – kontráztam. – Nem fogok átmetrózni fél Szöulon, csak mert neked limitált kiadású cucc kell!

- Olyan bosszantó vagy! – ugrott fel a székről és indult el a menedzserük irányába. 

- Én ettől a libától agyvérzést fogok kapni! – morogtam az orrom alá, mire a sztájliszt rosszalló pillantásokat vetett rám, a mellettem álló másik segéd pedig kacarászni kezdett magában. 

- Az a feladatod, hogy a legjobb tudásod szerint kiszolgáld őket! Jobb lenne, ha erre koncentrálnál, Ye Seo, mert ha nem, hamarosan az utcán találod magad! – vetette még felém a lesajnáló szavait a színes hajvégek megálmodója.

- Nyugi – legyintett Shin Hye –, csak három hónapot kell kibírnod, aztán úgyis lelépsz még Koreából is!

- Szerinted, az utolsó napomon behúztatok egyet a libáknak… vagy legalább valamelyiknek? – kérdeztem reménykedve.

- Nem hiszem! – nevetett. 

- Francba! 

Kellemes volt a koraesti hűvös szellő, ami bejárta a park minden szegletét. A nap még fel-felpislákolt egy-egy fa mögött narancsos szürkületbe vonva a tájat. A fantalálkozó helyszíne lassan elnéptelenedett, a banda elszállítását követően, szállingózni kezdtek a rajongók is. Csak néhány elvetemült fan maradt, akik abban reménykedtek, hogy a helyszín megnyitása után találhatnak valamilyen elhagyott apróságot, amit a kedvencük egészen véletlenül hátrahagyott. Bár még a gondolatot sem értettem soha, elvégre a személyzet mindig alapos munkát végzett a takarítás során, így kizártnak tartottam, hogy bármilyen személyes tárgy elkallódhatott volna a helyszíneken. 

Egy hosszú szemétgyűjtő bottal jártam a környéket, próbáltam kivadászni a fűből a piszkot, s közben a mellettem haladó Shin Hye-vel csacsogtam. 

- Azt mondják, hogy fiúkkal jobb együtt dolgozni. – osztotta meg velem a mester a titkot, hogy miért gürizik olyan keményen. – Meg azért ez nem egy megterhelő fizikai munka, és nem is unalmas irodai! – tette még hozzá. 

- És mikor kerülhetsz át fiúkhoz? – kérdeztem. 

- Amilyen lendülettel haladok… hamarosan. – vigyorgott, majd a kérdő tekintetem láttán folytatta – Még felszedek úgy 10 kilót és egyből odadobnak az EXO-nak! 

Hangos nevetésben törtünk ki mind a ketten. Vihogva szúrtam a pálcámra egy felismerhetetlenségig olvadt csoki darabot, amit sikerült kiszúrnom a földön: 

- Akkor talán ezt is meg kéne enned! – röhögtem – Lásd, kivel van dolgod, segítek elérni a célod! 

- Ahelyett, hogy inkább kajálni hívnál meg!? – háborgott Shin Hye. 

- Na jó! – vontam vállat. – Akkor meghívlak a menzára, ha visszaértünk és még nyitva lesz! – veregettem hátba és belehelyeztem az édességet a szemetesbe. 

- De hát az ingyen van! 

- Épp azért! 

- Te aztán! 

- Hé! Csóró vagyok! – vihogtam továbbra is – Azért gürizek a bosziknak, hogy legyen pénzem az ösztöndíjamhoz. – Shin Hye megtorpant, kikerekedett szemekkel nézett rám. – Ez elég bizarrul hangzott.

- Eléggé! 

Persze az ember azt gondolja, mikor megnyer egy ösztöndíj pályázatot, hogy onnantól sínen vannak a külföldi tanulmányai. Legalábbis én így gondoltam. Mikor megkaptam az értesítést, vaskos, barnás borítékban, már magam elé képzeltem a Felkelő Nap Országát, minden szépségével és bolondságával. A színek ott ugráltak a szemem előtt, s képzeletben már akkor beleszédültem a rengeteg látnivalóba, a fesztiválok forgatagába, a kimonós lányok táncába, a kusza hangfoszlányú zajokba… no meg a költségvetésbe, amit a boríték legalján találtam. Mert, noha az oktatás és a szállás valóban ingyenes volt, de az utazásért már fizetni kellett, ahogy a tankönyvekért is – amit mellékelve listáztak néhány A/4-es oldalon keresztül –, az étkezés becsült értékéről nem is beszélve. Elterveztem ugyan, hogy inkább átúszok a Kelet-kínai- és a Japán-tenger találkozásánál pusztán pénzspórolás céljából, és néhány felesleges kiló ledobása sem tűnt túl nagy árnak azért, hogy utazásra, városnézésre és szórakozásra is kiterjedjen a keretem. Összeadtam, kivontam, szoroztam, osztottam, készítettem néhány mérleget és rá kellett jönnöm, hogy a büdzsém igen szegényes a vágyaimhoz képest, így fejvesztve kezdtem részmunkaidős állás után nézni, míg meg nem jelent a harmincas évei közepén járó, enyhén pufók, lenőtt hajú nagynéném, Ye Rang és hahotázva nem közölte, hogy de hát a cégnél, ahol dolgozik, éppen kisegítőket keresnek. Ő gurgulázva nevetett, mikor bemutatott a fejeseknek, azok pedig – miután tetőtől-talpig végigmértek, utána néztek a családi hátteremnek, a lelkemre kötötték, hogy festessem át a hajam – Ye Rang-ra való tekintettel beengedtek az akkor debütáló Red Velvet berkeibe. Én hálám jeléül készítettem egy gyümölcskosarat a nagynénémnek, aki természetesen éppen diétázott, bár néhány nap elteltével inkább egy csoki szökőkutat adtam volna neki… Lassan értelmet nyertek a furcsa kacagások, a szájrángások és a kézdörzsölgetés. Épeszű ember talán sosem vállalkozott volna erre a munkára… 

Az épület óriási volt. Egy hét után sem tudtam tökéletesen kiigazodni benne, viszont a menzát már csukott szemmel is megtaláltam volna. A nem túl nagy helyiség néhány asztalt foglalt csak magában, no meg a hozzájuk tologatott kényelmetlen, vasszékek sorát. Pár staffossal már több elméletet gyártottunk az étkezde stílusának megfejtésére, de végül az egyik szakácsnő megszánt minket: csak azért volt olyan kopár és semmitmondó a helyiség, mert a személyzet tagjai számára volt fenntartva. Az idoloknak rendelték a kaját – már ha ehettek normális ételt és nem vagdosott zöldségekkel tömték a fejüket, mint a boszik közül néhányan –, mi, a kiszolgáló személyzet pedig dúskáltunk az ennivalóban, ingyen és bérmentve. 

A helyiség kongott az ürességtől. Kissé csalódott voltam, hogy nem tudom még aznap teljesíteni a Shin Hye-nek tett ígéretemet, de úgy gondoltam, ha már az épületnek azon részében járok, az automaták valamelyikéből szerzek némi édességet. Mert a staffosok még édességet is ehettek! 

Éppen nyugodtan válogattam a csokik között, mikor léptek zaját hallottam meg. Feszengve kezdtem szortírozni. A hosszú, sötét folyosók, az alig-alig pislákoló lámpák, a tompa koppanások sora jutott eszembe valamelyik horrorfilmből, hiába vakított a fény, hiába álltam a vidáman színezett falak között és hiába szaladt nekem az érkező személy nagy lendülettel. 

- Ne haragudj! – szólalt meg – Tök nem vettelek észre! – magyarázkodott tovább, bár némiképp idegesített, hogy még mindig felkenődve tapogattam a csoki automatát, miközben egy fickó lihegett a nyakamba, teljesen hozzám préselődve. A kezei végigtapiztak, mintha csak az egyensúlyát próbálta volna visszaszerezni, de nekem nagyon gyanúsak voltak a mozdulatok. – Ilyenkor már üres szokott lenni az étkezde – folytatta anélkül, hogy eltávolodott volna tőlem –, én meg benne voltam a futásba… 

- Király, de lassan nem kapok levegőt! – morogtam. 

- Te jó ég! Bocsi! – vigyorgott rám egy jólfésült fiúcska macskás kunkorral a szája szegletében, helyes, hullámos fürtökkel, elkenődött szemekkel. Ahogy eltávolodott tőlem, ijesztően gyors söprő mozdulatokkal végigseperte a ruhámat, mintha csak attól tartott volna, hogy poros lettem a kipucsításól. A szemei végigkísérték az ujjait. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban gyanúsan sokáig időzött a mancsa a mellemen, vagy a fejemben elinduló horrorfilm váltott félúton pornóba. – A csoki jó! – biccentett a kezemben tartott néhány, széttöredezett csoki szeletre vágyakozóan, de hiába! Én ugyan nem fogom megsajnálni!

- Ne kunyizz! – pillantottam rá szigorúan – Gazdag EXO tag vagy! Vegyél magadnak! 

- Kegyetlen! – csücsörített, mint egy kisgyerek, de éjfél tájékán, éhesen, több órás boszitámadás után, nem voltam elvarázsolható hangulatomban. 

- További jó munkát! Dolgozz keményen! – szalutáltam és elhagytam az étkezőt. 

- Szóval mi is tartott ilyen sokáig? – kérdezte unottan Shin Hye a próbateremben, ahol a boszik kemény táncpróbát tartottak. A hozzádobott édesség láttán némileg felélénkült, s vidáman kezdte kihámozni a csomagolásból a csokoládét. 

- EXO Chen felkent az automatára, aztán még a csokidra is fájt a foga.

- Chen? – nézett rám, majd az arcára kiült valami megmagyarázhatatlan vigyor – Felkent? Ha már az idol-szüzességedet elvette, a csokit is igazán odaadhattad volna neki! 

- Hogy mi van? – pislogtam rá értetlenül. – Ez a kifejezés valóban létezik? – röhögtem. – Idol-szüzesség? – ízlelgettem a szót. 

- Ye Seo, staffosként potenciális jelölt vagy… Ezért nem szeretik a csinos lányokat felvenni erre a posztra! Félnek az esetleges botrányoktól, meg szerelmi szálaktól. Nem is értem, hogy kerültél be! – tette hozzá, miután végigpillantott rajtam. – És Chen… 

- Ugyan már! – szóltam bele – Annak a fickónak olyan ártatlan képe van! Nem hiszem, hogy valaha nézett bárkire is potenciális jelöltként. Rám meg aztán végképp nem! 

- Te tudod!

- Ha még egyszer meg kell hallgatnom ezt a dalt, felfordul a gyomrom! – temettem az arcomat a kezembe. 

- Most miért mondod? Lalala lalala lalalala… happiness!

Álmosan néztem végig, ahogy a piszkosszürke kisbusz kifordult a mélygarázsból magában rejtve a Red Velvet boszorkányait. Vigyorogva integettem, amíg el nem tűntek az utca sarkán, s nagyot nyújtózva indultam el az ellenkező irányba… 

Hihetetlenkedve bámultam a hatalmas szabadtéri színpadot. A háttérben már elkezdték felépíteni a kivetítők tömkelegét, a színes sugarak pedig arról tanúskodtak, hogy a fénytechnika is készülőben volt. Mindenki úgy szorgoskodott, mintha egy nagy boly aprócska hangyája lenne. Ide-oda rohangálva, ordítozva készültek kielégíteni a királynő étvágyát, ami az SM-et ismerve nem volt kis feladat. 

Amennyire tudtam a pólóm ujját felhajtottam, a hajam lófarokban omlott a vállaimra, a rövidnadrágom pedig éppen csak a megengedett határvonal alatt súrolta a lábam. A kis övtáskában – amit a derekamra kapcsoztam – benne volt minden, ami egy hirtelen baleset során szükséges lehet: sebtapasz, fásli, tű és cérna, körömreszelő… Az egyik percben itt voltam, a másikban már ott, mintha megtanultam volna a teleportálás művészetét, de a vigyor a képemről levakarhatatlan maradt. Tetszett a pörgés, a kiáltásokat el-elnyomó hangos dübörgés, ami a hangszórókból jött. Megbabonázva bámultam, ahogy az együttesek sorra felállnak a színpadra és izzadva előadják a dalaikat, amit a Nyárvégi Fesztiválra tartogattak. Az egész olyan volt, akár egy monumentális műalkotás, aminek mindenki a részesévé akart válni. 

Fogalmam sincs, hogy kerültem a színpadra. Csak az utasításoknak megfelelően, hajlongva kezdtem ráragasztgatni az emelvényekre néhány információs cetlit, amikor furcsa érzésem támadt. A nap perzselő forróságán túl, mintha valami más is égette volna bőrömet. Ahogy megfordultam, észleltem, hogy néhány szempár rám szegeződött, s zavartan kapták el rólam a tekintetüket, de csak váll rántva tovább igyekeztem a rendezők kéréseinek megfelelően kialakítani a színpadot. 

- Szia, Ye Seo! – ordított a fülembe egy ismerős hang, mire összerezzenve bámultam a cica mosolyúra.

- Szia! – Enyhén meghajoltam és vártam, hogy tovább is álljon, egyáltalán nem számítottam rá, hogy a hűvös ujjait – amik valószínűleg a kezében tartogatott vizes palacktól maradtak hidegek abban a dög melegben is – végigsimítja az arcomon. 

- Nagyon meleged lehet. – kiabált tovább, mire én kikerekedetett szemekkel bámultam rá. – Tessék! – nyomta a karomhoz a palack alját. Csak akkor vettem észre, hogy a vízben egy hatalmas jégkocka táncol. A műanyagflakonról lepergő cseppek végignyalták a bőrömet, s ahogy Chen a vállamra, majd a nyakamra gurította a hűsítő eszközt, fázósan remegtem meg. A hűvös vízcseppek kutakodva másztak be a pólóm alá, de mikor a dekoltázsomon is végigszaladtak, egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Ez talán egy kicsit lehűt.

- Köszönöm… - tátogtam s reménykedtem benne, hogy nem vette észre mennyire zavarban vagyok.

- Csak, hogy lásd! Mivel én úgyis a gazdag EXO tagja vagyok, még nagyvonalúan a vizemet is odaadom!

Értetlenül bámultam rá. Nem igazán kapizsgáltam, hogy miért lenne ezzel olyan bőkezű, hiszen a palackról ordított, hogy a staff által, a cég kontójára beszerzett italról van szó. 

- Elfelejtetted az első találkozásunkat? – kérdezte meglepve. 

- Ja… 

- Legközelebb – ordított – keményebben tollak rá a csoki automatára. – Nem tudom, mikor halkultak el teljesen a hangfalak dübörgése… talán valahol a mondat közepén. Néhány sunyi pillantáson túl viszont semmi feltűnőt nem tapasztaltam, mégis vörösödve kaptam le a szemem Chen arcáról, s ahogy a szívverésem visszaállt a normális ütemére, ismét felpislákoltam, de ő csak ártatlan képpel figyelte a reakciómat, aztán megkérdezte: – Valami rosszat mondtam? 

Rázkódott a testem, sőt a könnyeim is lassan utat törtek maguknak. Legszívesebben eldobtam volna minden kezem ügyében tartott eszközt, csak, hogy átadhassam magam az érzéseimnek, de, azt hiszem, elég rendesen leszidtak volna, főleg, ha a drágának tűnő bigyókra gondolok, amiknek A pontból B pontba való szállításáról gondoskodtam. A boszik ott álltak a színpadon, idióta, piros öltözékben, a hajuk végén még mindig ott virított az oda nem illő festék rikító színe… Próbáltam én rendes staffosként figyelembe sem venni, hogy éppen sokadszorra csúszik ki Joy egyik cipője és vágódik el a tükörsima színpadon, de képtelen voltam visszafogni magam. Teljesen megbabonázva cövekelt le a lábam és a szememet képtelen voltam elvonni a látványtól. 

- Mi van? – kérdezte Shin Hye unottan, mikor belém botlott. 

- Ez valami fenomenális! – röhögtem továbbra is, de akkor már a hasam is fájt. – Hogy lehetnek ilyen bénák? Már én is tudom a táncot. 

- Biztos nagyon csúszik a színpad. 

- Nem tudom, ki nyalta fényesre a darabjait, de hálás vagyok neki! 

- Ne sokáig bámészkodj azért! – nevetett Shin Hye is, sétált tovább, én pedig kacagva szaladtam utána. Ahogy beértünk az öltözőként felállított sátrak egyikébe, néhány leányzó éppen valamilyen műsort nézett egy laptopon keresztül. Éppen csak rápillantottam, amikor megláttam a nevetséges feliratokat, az odavetített piros foltokat és a kiírást, ami rikító jelekkel hirdette, hogy EXO Chen-nek korhatáros gondolatai vannak… Megálltam. Néhány percig csak bámultam a monitort, az agyamban pedig száguldozni kezdtek a gondolatok. A furcsa helyzetek, ahogy Chen nekem vágódott az étkezőben, ahogy végigtapizott, mialatt lesöpörte a ruhámat, a gyanúsan zavarodott szempárok, amiket olyan gyorsan kaptak el rólam az EXO tagjai, Shin Hye sokatmondó vigyorai.

- Ye Seo! Gyere már! – kiáltott rám a Red Velvet menedzsere, én pedig pirultan indultam el felé…

Az éttermet betöltötték a harsány hangok. Kissé már a fejembe szállt az alkohol, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy képtelen voltam abbahagyni a vihogást. Legalább két perce készültem a mosdóba, de az asztaltól való felállás még mindig lehetetlen küldetésnek tűnt, végül csak sikerült feltápászkodnom és elindulnom a megfelelő irányba. Már alig volt néhány lépésnyire az áhított cél, mikor véletlenül nekiütköztem valakinek. 

- Jaj! Ne haragudj! Tiszta sör lettél. – sopánkodott Chen. Valahogy akkor fel sem merült bennem a kérdés, hogy mi a frászt keres egy személyzetis bulin. A pólóm teljesen rám tapadt, mire én csak szórakozottan figyeltem azokat az állandóan mosolygó ajkakat. 

- Szerintem, a macskák mindig nevetnek. – adtam hangot a gondolataimnak, mire ő csak furcsán nézett rám. – Te egy macska vagy, Chen! – veregettem vállba és indultam tovább. 

Éppen a pólómat rángattam le magamról, amikor nyílt az ajtó. Egyáltalán nem foglalkoztam vele, s mire sikeresen leszedtem magamról a felsőrészt, hogy felpillanthassak, csak egy elégedett cicamosolyt láttam magam előtt. 

- Mi a? – kaptam a pólómat magam elé. – Ez a női WC. – Tudattam a titkot Chen-nel. 

- Csak egy tiszta pólót hoztam neked! – nyújtotta felém az említett fehér ruhadarabot ártatlanul. 

- Néha nem tudom eldönteni, hogy a kisfiús külsőd mögé akarod rejteni a perverz éned, vagy egyszerűen tényleg annyira ártatlan vagy… 

- És ha azt mondom, hogy csak arra voltam kíváncsi, hogy tényleg olyan formásak-e a melleid, mint amilyennek ruhában tűntek? – kérdezte sunyi vigyorral. Megdöbbentem. – Bár a fenekedet is szeretném jól megtapogatni… igaz, amikor neked rohantam egész jól feltérképeztem, de azért nem volt az igazi. – nyelnem kellett. Fogalmam sem volt, hogy mikor került olyan közel hozzám. A kezében tartott felsőt már régen a csap mellé helyzete, a mozdulatai pedig arra engedtek következtetni, hogy a mellkasomra szorított pólónak is hasonló sorsot szán. 

- Mit akarsz? 

- Én már kiterítettem a kártyáimat. Most rajtad van a sor. – simított végig az arcomon.

Az elmémből teljesen elpárolgott az alkohol. Ahogy megéreztem Chen leheletét a nyakamnál, a testéből áradó hőt, a pulzusom a kétszeresére szökött. Valahogy tetszett a gondolat, hogy az előttem álló fickó megédesítse a hátralévő napjaimat a cégnél. Leeresztettem a kezem, a sörtől csöpögő pólóm pedig a padlón landolt. Chen elégedetten nyomta a homlokát a vállamnak. Biztos voltam benne, hogy éppen a melleimet bámulja a fehér neműm fogságában. Megnyalta az ajkait. Igaz nem láttam, de szinte hallottam, ahogy a nyelve végigsiklik a kiszáradt felületen, majd az ujjait végigvezette a hasfalamon. 

- Úgy tűnik, neked sincs ellenedre a játék. – csúsztatta feljebb a kezét. 

- Tényleg olyan vagy, mint egy macska. – túrtam a hajába. – Itt cigánykodsz nekem… Dorombolni is tudsz? – kérdeztem sóhajtva. 

- Szeretnéd? – nézett rám kéjesen, de nem hagyta, hogy válaszoljak, csak megcsókolt. 

Borzasztóan gyorsnak éreztem mindent: a csókját, amibe beleszédültem; az ujjait, amik próbáltak befurakodni a melltartóm alá; a lépteit, amikkel hozzápréselt a csempézett falhoz. Kapkodtam a levegőt, megbabonázott a tekintete, érinteni akartam, de sem a hely, sem az idő nem volt megfelelő arra, hogy ezt neki is kifejtsem. 

Hűvösen ölelt körül a kinti sötétség. A hangzavar teljesen megnyugtatott, ahogy az emberek sokasága is az utcán. A bőröm pezsgett, mintha csak apró hangyák másztak volna végig rajta. Az ajkaim remegtek, vágyták, hogy Chen ismét érintse őket. Mégsem voltam képes ott maradni tovább, úgy téptem ki magam a karjai közül, mintha menekülnék… Úgy éreztem, lealacsonyít a helyszín: egy étterem női mosdójában? Annyira azért mégsem voltam részeg! 

Vigyorogva megráztam a fejem: érdekes heteknek néztem elébe. 

Néhány törölközővel álltam a színpad szélén. Vártam, hogy véget érjen a boszik előadása, akik vidáman ugráltak a közönség előtt. Vakított a bolondos csillogás: a színes, kavargó fénycsíkok néha még engem is bevilágítottak, bár próbáltam kitérni a táncuk elől. Meglepett, mikor egy kéz a karomra mart és még inkább az, hogy árnyak közé húzott. Csak egy-egy eltévedt fénycsóvának köszönhetően tudtam kivenni a körvonalait. Chen már talpig díszben állt: a fellépő ruhája tökéletesen állt rajta, a haja profin belőve kunkorodott, az arcán pedig látszott, hogy a bőre csaknem megfullad a sminkréteg alatt. Nem szólt hozzám. Bár a szavak hiábavalóak is lettek volna, hiszen a mellettünk dübörgő hangszórók miatt semmit sem hallottam volna a csilingelő hangjából. Ráérősen elkezdett játszani az ujjaimmal, végigsimította a karom egészen a nyakamig, majd beletúrt a hajamba. Somolyogva bámultam a szemeibe, amik hol az ujjai útját figyelte, hol a pillantásomat. Közelebb húzott magához, én pedig engedelmesen léptem egyet előre. A szívem már a nyakamban dobogott, s ezen nem segített az sem, hogy a hangfalak erősen verték az ütemet mögöttem. Képtelen voltam levenni Chen ajkairól a szemem, amit ő csak a szokásos cica-mosolyával hálált meg. Megbabonázott, ahogy kidugta a nyelvét, hogy végignyalja az ajkait. Szerettem volna közelebb hajolni hozzá, hogy én is nyerhessek néhány, nedves simítást. Lehunytam a szemeimet. Addigra már beleszédültem a látványába, a dübörgésbe, a vágyba, hogy hozzám érjen… Remegve sóhajtottam fel, mikor megéreztem, ahogy a nyelve végigtáncol a felsőajkamon. Szerettem volna, ha megcsókol, mélyen, olyan szenvedéllyel hogy összerogyjon a térdem is. De ő nem így gondolta. Végighúzta az orrát az arcom vonalán, a beleszagolt a nyakamba, s a fülembe suttogott valamit. Legalábbis biztosra vettem, hogy a forró leheletébe szavakat is csempészett, noha a hangzavartól semmit sem hallottam. 

Erőssé váltak a fények, a zene elhalkult s lassan a közönség üdvrivalgása töltötte be a teret. Észrevétlenül próbáltam beállni az eredeti helyemre, noha az elvarázsolt tekintetem valószínűleg a bosziknak is feltűnt volna, ha foglalkoznak velem. De ők csak fáradtan elvették tőlem a nekik cipelt törölközőket, ahogy lesétáltak a színpadról. Talán még taszítottak is rajtam egyet, amolyan ne-állj-az-utunkba jelleggel, de képtelen voltam az engem ért sérelmeket felfogni. Még mindig ott pislákoltak a szemem előtt Chen mozdulatai, a cica-vigyora, a csillogó tekintete… A hangos sóhaj, ami elhagyta az ajkaimat, még engem is meglepett. Borzasztóan vágytam a folytatásra. 

Én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy a Red Velvetet visszakísérjem az SM épületébe, ami csak annyit jelentett, hogy a hajnali óráknál előbb nem esek haza. Hallgattam a boszik elégedett csipogását: a gondolatmeneteik nekem kicsit meredekek voltak, viszont nagyon jókat mosolyogtam az elbeszéléseiken egy-egy témáról. Mire visszaértünk a Cukorházba a négyből, kettő már az igazak álmát aludta, a maradék pedig a telefonjával babrált, így fel sem tűnt, hogy az én mobilom is csipákolva jelzi, hogy bizony üzenetem érkezett. „Gyere, játssz velem!” ennyi állt a virtuális gondolatfelhőben, no meg egy teremszám, amiről rögtön sejtettem, hogy a Cukorház berkein belül kell keresnem…

A tárgyalóban félhomály honolt. Csak az előadó pódiumra helyezett olvasólámpa világított. Ahogy beléptem, egyből oda kaptam a tekintetem, de az asztal magányosan állt. Nagy levegőt véve fordultam meg, kissé meglepett, ahogy Chen a hátát az ajtónak vetve bámult rám. 

- A frászt hoztad rám! – kaptam a szívemhez. 

- Eljöttél. 

- Miért ne jöttem volna?

Az eszeveszett vigyor kiült a képére és lassan kezdett el felém lépkedni. 

- Chen? – kérdeztem bizalmatlanul méregetve őt. 

- Inkább szólíts Jong Dae-nek. 

- Oké, de… - nem tudtam befejezni a gondolatomat. Igazából azt is elfejtettem, hogy mit akartam. A közelségétől megborzongtam, csak egy lélegzetvételnyi hely maradt a teste és az enyém között. Ráérősen tapasztotta a tenyerét a mögöttem elterülő tárgyalóasztal sötét faburkolatára és vigyorogva nézett rám. 

- Tényleg nincs ellenedre ez a játék. – állapította meg, mire ráemeltem a szemeimet. 

- Miért lenne? – suttogtam az ajkaira. 

Szenvedéllyel markolt a fenekembe és húzott közelebb magához. Hirtelen halványult el a külvilág körülöttem, már nem voltam képes a félhomály zavaró sötétségét észlelni, vagy az asztal hűvös burkolatát. Csak Jong Dae érintését éreztem, amik végigszántották a testem, a lehelete forróságát, ami meg-megperzselte a bőröm. A nyögéseim betöltötték a tárgyalót, a bútorok mégsem fordultak el pironkodva. Minden annyira természetes volt. Az, hogy lerángatja rólam a felsőmet, hogy végigcsókolja a nyakamat, hogy meg-megszívja a bőrömet. Én pedig megbabonázva bámultam, a hófehér bőrét, amit nagy nehezen sikerült a póló fogságából kiszabadítanom. Érezni és ízlelni szerettem volna. Vajon csak a színe tejszínhab vagy az íze is? 

Fogalmam sincs, mikor ültetett fel az asztalra, vagy hogy mikor lépett a lábaim közé. Nem tudom, mikor rángatta le rólam a nadrágomat, ahogy azt sem, hogy mikor kezdtem el az alsójában turkálni… Mindketten a fülsiketítő hangra kaptuk fel a tekintetünket: Jong Dae farmerja ijesztő módon rezgett, mintha életre kelt volna, ő pedig bocsánatkérően hajolt felé, ahogy kilépett az intimszférámból. 

- Mondd! – szólt bele rekedtes hangon, s közben a combomat cirógatta. Minden szót hallottam: Suho dühösen felszólította Jong Dae-t, hogy azonnal tolja haza a seggét a dormba, mert ha nem, bajok lesznek. Mosolyognom kellett. – Adj még egy órát… vagy kettőt! – erősködött Jong Dae, de a válasz ugyanolyan lekezelő volt, és ugyanolyan határozott. – Nem jössz fel hozzánk? – döntötte a fejét a vállamnak, miután letette a telefont. Látszott, hogy éppen a gondolatait rendezi és próbálja lecsillapítani a testét. 

- Dehogy megyek! – motyogtam. – Semmi kedvem egy büdös, piszkos lakásban ténferegni, ahol egy rakat pasi lakik. 

- Ténferegni? – nevetett fel Jong Dae – Érdekes szinonima a szexre. 

Egyre-másra teltek a napok. Mintha a képzeletbeli három hónapos homokórámban egyre gyorsabban peregtek volna a homokszemek. Már a boszik sem tűntek olyan elviselhetetlennek, sőt, kiderült, hogy egészen normálisan is tudnak viselkedni. S ahogy az ő karrierjük ívelt felfelé, az én munkám mennyisége is emelkedett. Már nem csak próbák voltak, bolondos botladozások egy-egy találkozó alkalmával, hanem TV-s fellépések, fotózások sora… Mégis leginkább azokat a tiltott, titkos pillanatokat élveztem, mikor Jong Dae egy-egy üzenettel csábított a karjaiba. Gyere, játssz velem! Én pedig rohamléptekkel szaladtam, hogy érezhessem az érintését, a sóhajait, a borzongást, amit minden alkalommal okozott nekem. 

A padló kényelmetlen volt, én mégis elégedetten terültem el rajta. Egyik lábamat lazán felhúztam, a testem még mindig furcsa extázisban sodródott, a kusza fürtjeim pedig bolondosan hálózták be a világos követ. Jong Dae mellettem ült és figyelte minden rezdülésem. Az ujjaival lágyan simogatta a hasfalam, a térdemre hintett egy-egy csókot. Ő is kócos volt, a macskás vigyorát pedig, ha akartam volna, sem tudtam volna eltűntetni a képéről. 

- Holnap elutazunk. – törte meg a varázsos, incselkedő csendet halkan, komolyan. 

- Tudom. – bólintottam kissé. Meg akartam kérdezni, hogy ezért a szeretkezés a szenvedélyes szex, az erőszakos dugás és a gyorsmenetben lerendezett kefélés helyett, de nem valamiért nem mertem. 

Nagyot sóhajtott. Lágyan figyeltem, ahogy magára kapkodta a ruháit, én csak ráérősen felültem és neki támaszkodtam a falnak. Mikor végzett hozzám sétált, elém guggolt, végigsimított a hajamon, a nyakamon egy hihetetlen édes mosollyal az arcán, majd lágyan megcsókolt. Magamhoz húztam még jobban, annyira mélyítettem az érintést, amennyire csak lehetett. Szinte rám esett a nem várt lendületességem miatt, de nem érdekelt. Az ő búcsúja egy finom, lágy szeretkezés volt, az enyém pedig az a csók. Hiszen én tudtam, amit ő nem, hogy mire visszaér Kínából, én már Japánban leszek. 

Erőtlenül húztam magam után a táskámat, amiben ott pihent legalább 8 könyv, amit szerettem volna visszaszolgáltatni a könyvtár számára. Téliesre fordult az idő, így fázósan burkolóztam bele a kabátomba, a sapkám esetlenül takarta a világos tincseimet, gyanakodva néztem fel a szürke égboltra: biztosra vettem, hogy hamarosan esni fog, néhány fohászt eldörmögtem az orrom alatt, hátha valamilyen istenség megszán és megvárja, míg belépek a könyvtár modern, forgó ajtaján át a biztonságot adó épületbe. Már csak néhány lépésnyire volt a cél, megkettőztem a lépteimet, mikor földbe gyökerezett a lábam. A hatalmas plakát ott terpeszkedett az ablakon, elfoglalva szinte az egész üvegfal felületét. Sötét színeivel, kacskaringós betűivel hirdette, hogy az EXO Japánba látogat. A menő pózok alatt pedig ott virítottak a koncert dátumok is. 

Nagyot nyeltem. Végigvezettem a tekintetem a szépen sminkelt, megcsinált és utómunkálatokkal tökéletesített arcokon, s mikor megláttam Jong Dae vonásait, valami furcsa érzés ébredt bennem. Látni akartam. Látni, noha nem voltam EXO fan, nem érdekelt maga a koncert, és azt sem zavart, hogy valószínű nem fogok találkozni vele szemtől-szembe. Amint megfogalmazódott bennem, hogy habár a koncertre valószínű nem lesz pénzem, a fansignre akkor is elmegyek, leszakadt az ég. 

A felhők sűrű cseppekkel szórták ki magukból a vizet. A járda gyorsan elszíneződött az esőcseppek nyaldosása miatt. A diákok halk sikoltások közepette rohamozták meg a könyvtár épületét, míg én csak álltam és élveztem a hűsítő levegőt. A szürke eget hirtelen takarta el egy halványrózsaszín esernyő, sötét pettyekkel, s végül egy kellemes csacsogó hang szólított meg. 

- Szia, Ye Seo! – köszöntött. Még mindig nem tudtam nem mosolyogni a japánokon, mikor a nevemet ejtették ki.

- Szia, Risa! – bólintottam felé, de továbbra is hol az eget kémleltem, hol pedig a plakátot. 

- Bemegyünk? – kérdezte bátortalanul a csoporttársam, majd lassan elindultunk a bejárat felé. 

Nem gondoltam volna, hogy ennyi ember össze fog gyűlni. Plakátokkal, zászlókkal, mindenféle kiírással ácsorogtak a rajongók, többségükben persze lányok, akik csak arra vártak, hogy találkozhassanak az EXO tagjaival személyesen egy-egy aláírás erejéig. 

Egyáltalán nem estem pánikba, kellemesen csacsogtam a mellettem állókkal, bolondoztam a tömeggel. Amikor a stáb tagjai néhány perces kisfilmet akartak forgatni, szívesen lefordítottam a mellettem állók nyáladzását. 

- Ye Seo? – araszolt felém egy bilétás lány. – Tényleg, te vagy az! – vált vidámmá a hangja. 

- Szia, Deok Hee! – köszöntöttem én is. – Szóval még mindig a fiúkkal utazol?

- Igen, de kész káosz van odabent! – karolt belém, és próbált elvonni a japán rajongóktól, még a hangját is elhalkította. – A tolmács, akit kirendeltek mellénk, az első nap közölte, hogy neki bejön a Yoda. Persze pont mindenki előtt. Érted MINDENKI előtt. – Az értetlen fejem láttán még hozzátette: – Bébi is hallotta… – Felszisszentem és még közelebb hajoltam a lányhoz. – Szóval most erősen kerüljük a tolmácslányt, mert, ha csak csevegni kezdünk vele, már az is baj. Kéne valaki, aki tud rendesen japánul. Még kaját sem tudunk hozatni nekik, mert a legtöbben csak köpködjük a nyelvet. 

- De hiszen a személyi kartonján mindenkinek rajta van, hogy milyen idegen nyelvet beszél. Miért nem azokat küldték, akik japánul beszélnek? – érdeklődtem. 

- Ugyan, Ye Seo! Én is azt írtam be, hogy beszélek japánul… pedig nem. – röhögött fel. – Most már kicsit bánom, hogy kamuztam, de nem vészes. Tudod! Kézzel-lábbal azért elmagyarázok mindent.

Ahogy beléptem az épületbe a nyüzsgés még kézzelfoghatóbb lett. A sorok megteltek rajongókkal, mindenki próbálta minél gyorsabban elfoglalni a helyét, mintha azt remélték volna, hogy ha a nézőtér benépesedik, automatikusan elindul a műsor is. Csak megcsóváltam a fejem a gondolatra, és társalogni kezdtem a mellém telepedőkkel.

Idegesített a várakozás. Szerettem volna túlesni az egészen gyorsan és fájdalommentesen, mintha csak egy fogászati kezelésre mentem volna, nem is egy kellemes eseményre. Ahogy a műsorvezető megjelent, izzadni kezdett a tenyerem, csak zavartan kapkodtam a fejem ide-oda. Amint megláttam a belépő Jong Dae-t már semmi más nem érdekelt, csak hogy végre közelebbről is szemügyre vehessem a vonásait: a komoly arcát, amit lágyan beszínez az az apró kis kunkor. Teljesen elmerültem a tanulmányozásában. Az őrült közönség kérdések és a színpadi bolondozások teljesen kiestek, csak akkor eszméltem fel, mikor a mellettem ülő megérintett, mondván, ideje elindulni az aláírásokért. 

A sor gyorsan haladt, gyorsabban, mint ahogy szerettem volna. Mégis, amint az első taghoz értem, lassúnak éreztem az idő pergését. Csevegni kezdtem, hülyeségeket magyaráztam a tagoknak, akik elé sodort az aláírásgyűjtés, de a legtöbb csak mosolyogva fogadta a szavaimat és tovább tolta az albumot, amit megtöltöttek a szignójukkal. 

- Ye Seo? – lepődött meg Suho, ahogy elé került a firkálnivaló, majd kissé aggodalmasan Jong Dae-re nézett. – Mit keresel te itt? – halkult el a hangja. 

- Japánban vagy a fansignen? – kérdeztem vissza. 

- Haladjunk, fiatalok! Haladjunk! – jött valahonnan az utasítás, így csak tovább csúsztam. 

Jong Dae először fel sem pillantott rám, s mikor végre mégis felemelte a csoki színű szemeit – csak mert nem válaszoltam a japánul feltett kérdésére –, elállt a szava.

- Ye Seo… – Olyan halkan ejtette ki a nevem, hogy nem voltam biztos benne, hogy valóban hallottam, vagy csak az ajkainak mozgásából tudtam, hogy megszólított. Oda sem pillantva írta bele a nevét a kis könyvbe, de mielőtt tovább csúsztathatta volna, a kezemre mart. Az érintése forró volt, a szemében pedig kedves melankólia gyúlt, mint mikor az ember régi fényképeket nézeget és eszébe jutnak a szép emlékek.

- Örülök, hogy láttalak! – suttogta felém, mire én is valami hasonlót nyögtem ki, bár a fülemben dobogott a szívem, és hirtelen kiszáradt a szám. 

Jól esett kinyújtani a lábam, egészen elzsibbadt a térdelés miatt. Már éppen indulni akartam, amikor Deok Hee elkapta a karom.

- Csak ne olyan hevesen! – kiáltott rám, és a nyakamba akasztott egy staffos kártyát. 

- Ez most mégis mi? – értetlenkedtem. 

- Te beszélsz japánul, ráadásul az SM-mel is szerződésben álltál, így a titoktartás meg minden továbbra is érvényes rád. – magyarázta – Nekünk nem kell új embert találnunk, neked pedig lesz egy kis zsebpénzed! 

- Hát nem is tudom… 

- Ez már el van döntve, Ye Seo! Törődj bele! 

Éppen néhány papírpoharas kávéval egyensúlyoztam Deok Hee mögött, és hallgattam a lány csacsogását, amikor rájöttem, hogy bizony az öltöző felé tartunk… Pánikba estem, próbáltam mindenféle kifogást találni, hogy miért is nem jó ötlet, hogy én oda betegyem a lábam, mire Deok Hee csak röhögve közölte, hogy már tuti láttam az összes fiút lenge öltözetben, szóval ne próbáljak kibújni a feladat alól. Csukott szemekkel léptem be, végül pedig az egyiket résnyire nyitottam, hogy lássam, tiszta-e a levegő, de semmi olyasmit nem láttam, amitől tartottam, így nyugalmat erőltetve magamra haladtam tovább. 

Az EXO-nak kijelölt öltözőben nem volt ott minden tag, és ami kifejezetten megnyugtatott, hogy Jong Dae sem tartózkodott bent. Éppen jól nevelten meghajoltam és köszöntem, amikor valaki hátulról jól meglökött, így a kávé egy része a pólómon landolt. 

- Sebaj! – veregetett hátba Chan Yeol – Elrendezheted magad a fürdőben! – tolt egy ajtó felé, majd szinte bedobott a szobába. – Jó szórakozást! 

Értetlenül bámultam a fehér falapot, a barna foltot a pólómon és azt a semmivel össze nem keverhető hangot, ami jelezte, hogy valaki éppen zuhanyozik. Erősen reménykedtem benne, hogy Chan Yeol ezt amolyan viccnek szánta, gyermeki ártatlanságával és nem arról van szó, hogy pontosan tudta mi történt köztem és Jong Dae között… ezért a kilincsre helyzetem a kezem, de az ajtó zárva volt. Nagy levegőt vettem és eldöntöttem, hogy most aztán szembe nézek a végzetemmel. 

A vízcseppek hangja elhalkult, a zuhanykabin ajtaja pedig kitárult. Jong Dae egy férfiasnak nem mondható sikollyal üdvözölte a jelenlétemet, mire én kissé elmosolyodtam. 

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte, de még véletlenül sem takarta el magát a keze mellett lógó törölközővel.

- Chan Yeol bezárt. – tettem szét a kezem tanácstalanul. 

- Biztos ez a bosszúja, amiért Baek Hyun-nal összezártuk tegnap este… 

- Miért kéne akkor bosszút állnia? Volt egy jó éjszakája! 

- Elolvastad az üzenetem? – hagyta figyelmen kívül a szavaimat. 

- Milyen üzenetet? – húztam fel az egyik szemöldököm. 

- Azt hittem, azért maradtál itt, mert láttad… - vált csalódottá a hangja. 

- Akkor talán most elmondhatnád, ha már úgyis itt leszünk, ki tudja meddig…

- Ye Seo! Gyere, játssz velem! – nyújtotta felém a kezét. Én pedig, mint egy megbabonázott bolond indultam el felé. Ott álltam előtte ködös tekintettel, kérdő szemekkel, reszkető kezekkel. 

- Szó nélkül eltűntél. – mondta ki a tényeket, s közben végigsimított az arcomon. 

- Nem gondoltam, hogy nagyon meg fog hatni. – kezdtem és az értetlen képét látva még hozzátettem – Elvégre csak játszottál velem. 

- Nem kerülhetek komolyabb kapcsolatba egy staffossal. – suttogta bele a minket körülölelő párára. 

- Már nem vagyok a staff tagja.

- Akkor talán ideje lenne, hogy komolyabban vegyük a dolgokat. 

Magához húzott, azt hittem, hogy át fogok esni a zuhanykabin küszöbén, de ő erősen szorított. A hátamon éreztem a csempék hűsítő nedvességét, amik se perc alatt átáztatták a pólómat. Jong Dae pedig az ajkamra hajolt: ugyanolyan szenvedéllyel csókolt, mint máskor, ugyanolyan lágyan kezdte el lefejteni a ruháimat, mégis sokkal jobban megborzongtam tőle. 

- Jó! – suttogtam a szájába – Vegyük mostantól komolyabban… – húztam még közelebb magamhoz, hogy ismét elmerülhessek abba a mámoros érzésbe, amit minden alkalommal nyújtott nekem.