Doll☆s - 14. fejezet [3/1]

Sziasztok!

Hihetetlen, hogy eljutottunk idáig!

Kifejezetten örülök, hogy ezt a fejezetet pakolhatom fel Nektek, noha kicsit megvagdosva, mert nagyon hosszú lett.

Remélem, elnyeri a tetszéseteket~

~Chiru

☆☆☆

Please, don’t wake me up! 

Sun Hee némi habozás után, körültekintő figyelemmel szállt ki az autó anyósüléséről. Minden sötét sarkot, szürke oszlopot, pislákoló lámpát éber tekintettel vizsgálgatott. Egyáltalán nem tetszett neki a fénytelen parkoló, ami a vakító oszlopként szikrázó épület alatt terült el, ahova a TV műsor felvétele miatt kellett volna igyekeznie. Kellett volna. Ugyanis Sun Hee miután az előtér közepén erőteljes hisztirohamot kapott az egyik kedvenc topánkája elhalálozása miatt, Kang Dae úgy döntött, hogy bizony ő elindul a többi leányzóval a felvétel helyszínére, amíg a leader kitombolja magát, eltemeti a gyönyörű, kövekkel díszített cipőt, majd kiválasztja azt az öltözéket, amihez már tökéletesen fog passzolni a másik kedvenc lábbelije. 

- Menj nyugodtan előre. – csendült fel mellette Eun Ha hangja. – Én még megnézem, hogy minden ruha megérkezett-e. 

Sun Hee még mindig gyanakodva forgatta a fejét ide-oda: a sötét, nyirkosnak tűnő parkoló egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő, Eun Ha eltűnése pedig kifejezetten felpörgette benne az adrenalint. 

- Eonni. – suttogta maga elé – Hát nem tanultad meg a horrorfilmekből, hogy sosem szabad szétválni!? 

A parkoló csendjében semmi más nem hallatszott csak Sun Hee cipőjének egyenletes kopogása. A lány minden addig látott filmet felidézett, ami hasonló környezetben játszódott, és próbált nem tudomást venni arról, hogy mennyire megrémítik a fülébe pattogó visszhangok. Kifejezetten megnyugtatta a lift élénk csilingelése és, ahogy megnyomta a megadott emelet gombját, máris felszabadultabbnak érezte magát. A felvonó hófehér belseje szinte világítva hirdette a tisztaságot, így Sun Hee-nek sem kellett tartania attól, hogy egy nem várt pillanatban póktámadás éri. A táskájában kezdett kutakodni, majd nagy örömére megtalálta a keresett tárgyat: egy doboz kólát húzott ki belőle. Már éppen azon volt, hogy felpattintsa a fémkarikát, mikor a lift ismét megállt és egy fiú lépett be a fehér fémlapok között. Sun Hee nem különösen foglalkozott a napszemüvegbe bújtatott alakkal, azért a tiszteletadás végett biccentett felé, majd tovább folytatta addigi tevékenységét. 

Jól estek neki a pezsgő kortyok, amik végigcsúsztak a nyelőcsövén. Az állát kissé megemelte ezzel egészen hosszúra nyújtva a nyakát, kecses ujjai könnyedén tartották a fémdobozt, az ajkai szinte elnyelték a sötét folyadékot. Kellemes bizsergés rázta meg, ahogy a hideg cseppek lassan lehűtötték. Elmosolyodott. Eszébe jutott, ahogy a boltban állva egy szerencsés pillanatban könnyedén kijátszotta Chung Yeong vigyázó szemeit, akit vásárolni küldtek vele, így most kedvére kortyolgathatta a tiltott italt. Szinte kéjesen nyögött fel, ahogy elszakította az ajkait a doboztól, majd még elégedetten végignézett a kacskaringós jeleken, amiket rávéstek. Szórakozottan pillantott fel a világos kalitkában, szinte megdöbbent az őt bámuló fiú látványától. A napszemüvegét már levette, így Sun Hee tökéletesen láthatta, hogy éhes tekintettel vizsgálja az alakját. A hullámos haja alól ki-kivillanó vállait, a fekete csipkebörtönbe bújtatott kebleit, a rövid, élénk, barackszínű szoknya alól kikandikáló világos bőrfelületet. Hosszú fürtjeit egy hirtelen mozdulattal igazította előre, hogy valamennyire takarja a dekoltázsát, majd a táskáját is a lábai elé tartotta. Nem mintha zavarban lett volna, de kifejezetten idegesítették azok a mély, barna szemek és az a furcsa érzés, ami hatalmába kerítette amiatt a pimasz vigyor miatt, ami a srác ajkait fodrozta. 

- Még 10 emelet. – gondolta magában és próbálta figyelmen kívül hagyni a fiú tekintetét, ami egyre inkább perzselte a bőrét. Dühítette, hogy olyan lassan vánszorog a lift, idegesítette, hogy egyik emeleten sem áll meg a fémkalitka, lehetőséget adva neki arra, hogy elbújjon az izzó pillantások elől. Hiába helyezkedtek el a felvonó két legtávolabbi pontján, Sun Hee-nek mégis olyan érzése volt, hogy a közöttük húzódó méterek egyre inkább zsugorodnak. Elege lett az egész szánalmas helyzetből: 

- Mi a francot bámulsz? – kérdezte kicsit sem kedvesen vagy udvariasan.

- Ismerjük egymást? – kérdezte a srác ugyanazzal a rókavigyorral, amivel eddig is figyelte a lányt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy meglepte volna Sun Hee reakciója. 

- Mi? – esett le Sun Hee álla. A csávó már vagy 10 emelet óta szégyentelenül bámulta, és még neki kellene magyarázkodnia a számonkérés miatt!? 

- Egy tisztességes lány biztos nem szólítana le ilyen nyíltan a liftben. – vigyorodott el a srác még jobban. 

Sun Hee idegesen szívta magába az éltető levegőt. Dühösen a vállára csapta a táskáját, majd kimért léptekkel indult el, hogy azt a néhány métert is megszüntesse, ami kettejük között húzódott. A fekete magas sarkú szinte karcolta a fehér padló borítását, hangos kopogása még a lift lágy zúgását is túlharsogta. A lány felvette ugyanazt az arckifejezést, amivel a srác vizslatta. Végigsiklott a tekintete a szürke pólón, próbálta értelmezni a rajta elterülő mintát, megbámulta a nadrág tintakék vásznán elhelyezett zászlókat, ujjaival lágyan végighúzta a lift számlapját és észrevétlenül nyomta meg a következő emelet gombját, majd egyenesen a fiú szemébe nézett. Egészen közel hajolt hozzá, majd a csilingelés után, amint a világos fémlapok szétcsúsztak, megszólalt: 

- Kocc! – s közben még a fejével is biccentett az ajtó irányába. 

- Mi? - vonta fel a szemöldökét a másik. 

- Szállj ki! – utasította Sun Hee továbbra is magabiztosan. 

- Már miért szállnék ki? – kérdezte pimaszul vigyorogva a srác. 

- Nos…– kezdte Sun Hee megfontoltan – Én nem fogok felgyalogolni még 8 emeletet ebben a cipőben, plusz még késésben is vagyok, így haladnom kéne. – majd egy erőteljes mozdulattal meglökte a srácot. Elégedetten nézte a meglepett tekintetet, ami felváltotta azt a sötét elégedettséget; néhány válogatott szitkot még elsziszegett a fémlapok bezáródása között és megkönnyebbülve folytatta az útját felfelé. 

Ri Rin nagyot ásított, mire a sminkes néhány másodpercre abbahagyta a munkáját, majd, ahogy a vászna ismét nyugodtan terült a keze alá, folytatta. A Doll☆s legidősebb tagja napok óta küzdött az egyre inkább rá nehezedő fáradtságtól. Egészen jól esett neki kiterülni a sminkesszékben, nyugodtan hagyni, hogy a sötét karikákat, felváltsa egy csillogó szempár, hogy a fakó arcbőrét rózsássá tegye a pirosító. Néha még ő maga is elhitte, hogy nem éjszakázik hetek óta, hogy frissen ébred minden nap és hogy nem csak a töménytelen mennyiségű cukor tartja benne az életet, amit csak azért engedélyeztek neki, mert hittek a koncentrációképességre tett jótékony hatásában. Már majdnem elszundított, mikor hangos kopogásra lett figyelmes, ami egyre inkább közelített hozzá. Elmosolyodott. 

- Ideértem! – huppant le Sun Hee a mellette pihenő székre. 

- Késtél! – sóhajtott csukott szemmel Ri Rin. 

- Mintha nem szoktátok volna már meg. – rántotta meg a vállát nemtörődöm módon, majd a kezébe vett telefonnal kezdett játszadozni. Egyáltalán nem zavarta a hangzavar, ami körülötte tombolt. A műsor szereplői ki-berohangáltak az öltözőként szolgáló helyiségbe. A sztájlisztok gurulós ruhaállvánnyal hurcolták végig a folyosókon és a termeken a ruhákat, kiegészítőket. A nyüzsgés kézzelfoghatóvá vált, majd hirtelen az egyenletes forgatagot egy harsány kacagás szelte ketté. 

Sun Hee unottan nézett fel a tükörbe, majd az arca megdermedt, szinte azonnal a mellette pihenő Ri Rin-t kezdte el bökdösni. 

- Mi az? – kérdezte az idősebb kipislákolva egyik szemhéja alól. 

- Kit látnak szemeim? – a lány szavaiból áradt a gúny. – Ri Rin…

- Na Ri!? – suttogott. 

- Most Nicole-nak hívnak! – hencegett, majd hátradobta a haját. – Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk. – nézett rajta végig fintorogva – Ennyi smink nem lesz elég, hogy eltakarja a görbe orrod. 

- Ne izgulj, úgysem én vagyok a csapat arca! – legyintett Ri Rin, majd visszafeküdt a székbe, hogy folytathassák a szépítkezést. 

- Hogy tudtál ilyen nyugodt maradni? – kérdezte néhány perc múlva Sun Hee, mikor elhalkult Nicole sipítozó hangja. 

- Azt mondják, a cukor nem csak a koncentrációt segíti elő, de az önuralmat is erősíti. 

- Te, amúgy hol vannak a többiek? – kérdezte Sun Hee egy kis idő múlva. 

- Hae Woo és So Young kávézni mentek. Min Hee pedig ott... – mutatott az egyik távolabb eső szék felé, de ahogy a tekintete is követte a kezét, megtorpant. – Sun Hee! Min Hee eltűnt! 

A folyosó csendes volt. Hol voltak már a hangosan zörgő ruhaállványok, a kiáltozó sztájlisztok vagy az egyenletes alapzajt adó csacsogó fellépők? A fehér falak ijesztően ragyogtak, a világos padló pedig tükörfényesen csillogott. Min Hee kezdett kételkedni abban, hogy valóban erre az emeletre hozták-e a késve érkezett ruhákat, hiszen minden olyan kihalt volt, mégsem feltételezte egyik szereplőről sem, hogy átvágta volna. 

Dühös volt! Ó de még milyen dühös! Persze pont az ő ruhája maradt véletlenül ott a próbateremben, persze pont az ő holmijára kellett várni! Idegesen dobolt a széke karfáján, míg végignézte a társai átváltozását: Hae Woo haját szorosan feltűzték, az egybe ruha szépen követte a teste vonalát, csak a hasánál oldotta fel a zártságot a leheletfinom necc anyag. Az alsórész aszimmetrikus vonalvezetése pedig vidám külsőt kölcsönzött a viselőjének. 

So Young kicsit hisztizett, hogy nem az ő ruháját segítik fel először, Min Hee pedig észrevétlenül elfintorodott a piperkőc mozdulatokon, bár biztos volt benne, hogy a maknae rövid szoknyája, a necc harisnyával tökéletes dívává fogja varázsolni a lányt. Éppen Ri Rin-t ültették be a sminktükör elé, amikor feladta a harcot, és elindult, hátha találkozik Eun Ha-val és az elveszett ruhadarabokkal, a folyosón viszont csak az egyik Princess tag szólította le és mosolyogva osztotta meg vele a titkot, miszerint a késve érkező jelmezeket először egy másik emeletre viszik. Min Hee örömmel vette a segítséget és igyekezett a megadott emelet felé… 

Legalább tíz percet sétálgatott a kihalt folyosón, hiába. Egyre inkább kezdett körvonalazódni a fejében egy sötét gondolat, miszerint jól rászedte az a negédes mosolyú nőszemély. Dühösen szorította meg apró, türkizkék kézitáskáját, majd megpördülve a tengelye körül, elindult ismét a lift irányába. Amint a háta mögött furcsa motoszkálásra lett figyelmes, megkétszerezte a lépteit, nem számítva arra, hogy a tükörsima padlón megcsúszik a tűsarkú cipője, ő pedig közelebbi ismeretséget szerezhet a hideg kővel valamint egy fehérre mázolt műanyag székkel. 

- Jól vagy? – szaladt oda egy srác mosolyogva. 

Min Hee ijedten kapott oda a homlokához, érezte, hogy lassan vörös folt keletkezik azon a helyen, ahol nekiverte a folyosó oldalán elhelyezett székek egyikének. Felszisszent. Észrevette, hogy a csuklóját is sikerült nem éppen természetes helyzetben leraknia, ahogy próbálta az esést tompítani. – Hadd nézzem! – szólalt meg újra ellentmondást nem tűrő mégis kedves hangon, és Min Hee kezét kezdte vizsgálni. Lassan forgatta meg ide-oda, majd kicsit megnyomogatta. – Nem tűnik vészesnek, de azért jobb lenne befáslizni. Gyere! – segítette fel a lányt, aki észrevette, hogy a cipője sarkát is sikeresen kitörte. – Egy emelettel lejjebb próbálunk, ott van fásli is. – kacsintott a srác.

- Én – kezdte Min Hee bizonytalanul – nem akarok a terhetekre lenni. – kissé szégyenlősen fejezte be a mondatot, nem akart tiszteletlen lenni, elvégre hol volt ő egy EXO-shoz?

- Chen vagyok! – mutatkozott be mellékesen. 

- Tudom… - vigyorodott el Min Hee is. 

Min Hee kicsit furcsán érezte magát mezítláb, pirosodó homlokkal; a kezét maga előtt tartotta – nehogy beleverje valamibe –, szandálját a karjaira fűzte fel, hogy ne kelljen tartogatnia, mégis izgatott mosollyal az arcán követte Chen-t. Ahogy megálltak egy ajtó előtt a fiú még visszanézett rá a vállai felett: 

- Készen állsz? – kérdezte Chen angyali mosollyal az arcán, mire Min Hee csak bólintott. 

A teremben egészen sötét volt a kinti fényárhoz képest. Min Hee érdeklődve nézett végig a téglahatású vöröses falakon, a hatalmas tükrökön, a néhány padon, amit bútorzatként a szobába helyeztek… és azon a három emberen, akik szinte elvesztek a hatalmas térben. 

- Srácok! Hozzatok légyszi egy fáslit! – kiáltotta el magát Chen, noha a csend szinte kézzelfogható volt. 

- Hello! – köszönt Min Hee illedelmesen meghajolva, majd kínaiul is megismételte az üdvözlést, mire a három alak felfigyelt az érkezőre: Lay elmosolyodott és viszonozta, majd gyakorolta tovább az egyik táncmozdulatot; Kai ücsörögve, nemtörődöm módon a fülébe helyezte az apró hangszórókat, hogy még véletlenül se szólíthassák meg; Sehun pedig fapofával nézte az előtte állókat. 

- Sehun, lennél kedves? – szólt erélyesen Chen, majd Min Hee felé fordult és lágyabban hozzátette – Én elszaladok egy kis jégért, nem lenne szerencsés, ha belilulna a homlokod. 

- Köszönöm! – mosolyodott el a lány. 

Sehun unottan indult el a falhoz hányt táskák irányába, majd kiszedve belőle az egyik fásliját, a lány felé lépkedett. Egyáltalán nem tűnt boldognak, hogy segítségére lehet egy idegennek, kifejezetten nem tetszett neki a gondolat, hogy meg kell szakítania a csendes semmittevést, amit csak Lay néha-néha megcsusszanó cipője csikorgása vert fel. Min Hee viszont továbbra is csak vigyorgott, sosem gondolta volna, hogy majd pont egy EXO-s fogja felkarolni, még hálás is volt gondolatban annak a hülye picsának. Magában csak így emlegette Nicole-t az esése óta. Elkönyvelte, hogy bizony direkt próbálta eltüntetni és ezért küldte egy használaton kívüli emeletre, amit – mint megtudta Chen-től – éppen aznap vaxoltak fel. 

- Mutasd! – Sehun parancsoló hangja azonnal felzavarta Min Hee-t a gondolataiból, automatikusan nyújtotta felé a sérült kezét. A fiú csak nézte, majd ugyanolyan mozdulatokkal próbálta forgatgatni, mint Chen a balesetet követően, az ujjai mégis sokkal lágyabban cirógatták a bőrét. Lassú, precíz mozdulatokkal kezdte el feltekerni a fehér anyagot Min Hee csuklójára. A lány már csak azt vette észre, hogy Sehun egyre közelebb kerül hozzá. Fogalma sem volt, hogy ő próbálja visszahúzni a kezét a fájdalom miatt, ezért hallja a fülében a fiú lélegzetvételeit; vagy az hajolt egészen az arcához, mindenesetre kezdett melege lenni a hirtelen felismeréstől. 

- Hadd lássam a homlokod! – szólt ismét Sehun, mire Min Hee felemelte a fejét. Addig észre sem vette, hogy a csuklóját elfedő anyagdarabot bámulta; fel sem tűnt neki, hogy Sehun mennyivel magasabb, mint ő; nem vette észre az elbájoló sötét szemeket, vagy azt, hogy mennyire hangosan kalapál a szíve. 

- Srácok! Meg is jöttem! – csapódott ki az ajtó és száguldott be Chen egy kis jéggel. – Ülj csak le! – terelgette el Min Hee-t Sehun közeléből, majd lágyan a fejéhez nyomta a hűsítő anyagot. 

- Köszönöm! – nézett a lány hálásan Chen-re. Már éppen kezdett nevetségessé válni a helyzet. Min Hee-nek fogalma sem volt, hogy tartsa vissza a vigyorát: az anyáskodó fiú szinte másodpercenként nézte a homlokát, kommentárt adva a bőre színeváltozásáról. Min Hee nem bírta tovább, felnevetett, majd elvette a jeges zacskót Chen kezéből és maga helyezte a fájó pontra. A próbaterem megtelt hangokkal és vidám csevejjel. Min Hee és Chen vigyorogva beszélgettek, bár a lány néha-néha a másik három tag felé pillantott, mintha attól tartana, hogy zavarja őket, de a kép alig változott a belépése óta. 

- Te csörögsz? – kérdezte Chen egy nem várt pillanatban. 

- Hogy? – lepődött meg Min Hee, majd kihúzta a táskájából a telefont. – Igen? – szólt bele. 

- Hol a francban vagy? 

- Hát, történt egy kis baleset és… - kezdett magyarázkodni Min Hee a leader-nek. 

- Te jó ég! Mit csináltál? 

- Mi ez a hangnem? Aggódnod kéne! – háborodott fel Min Hee nevetve. 

- Jah, persze, majd ha ráérek, aggódok. Öt perc múlva színpadi próba! 

- Oké, ott leszek! – bólintott a lány. – Ja! Sun Hee! Hozz púdert meg egy cipőt nekem! 

- Kezdek félni! – hallotta még Sun Hee hangját, majd a leader letette a telefont. 

- Most mennem kell! – állt fel Min Hee a padról, majd Chen kezébe nyomta a jeges zacskót. – Köszönök mindent! – hajolt meg. – Sziasztok! – búcsúzott, majd, mielőtt még bárki is reagálhatott volna, futva elhagyta a termet.