Jéggé fagyott emlék

Jéggé fagyott emlék

Hűvös volt. A tavaszi szellőt még nem járta át a nap, így csak szárazon, bolondosan csapkodott az arcomba. Az emberek sebesen szaladtak a járdákon, kerülgetve a tegnapi eső maradványait, vagy éppen egymás szövetbe burkolózott alakját. A hangzavar csípte a fülem, végtelen morajlásával zavarta össze kavargó gondolataimat. Csendre vágytam. Arra a melankolikus hangtalanságra, amit otthagytam fél éve. Az utca lelassult a szemben és a vonatok egymás után indultak el a peron mellől… nélkülem. Míg én képzeletben újra és újra végigtáncoltattam a billentyűkön az ujjaimat, hogy a hangos kiabálást, és a zúgó morajlást átvegye egy lágy dallam, egy csilingelő szonáta, ami kitakarította a fejemben lévő káoszt, ami bátorságot adott, hogy ismét fellépjek a mozgó kazánra, ami ordítva tépi fel a pillanatnyi hangtalanságot.

Lassan hagytam magam mögött az utcákat, a város pedig egyre tisztább lett a lépteim nyomán. Eltűnt a rám ragadt ködös szmog-pára, gépek zaját felváltotta valami sokkal szelídebb morajlás. Csak suttogás volt a szélben, ami csípőn mart a bőrömbe, de nem bántam. Jól esett a frissesség, a hűvös tavasz… emlékeket idézett.

Akkor is ilyen volt a szél. Hűvös, és érces, virágillat, és madárcsengés mentes. Nem volt fűszeres, vagy hó illatú… olyan semmilyen volt. A szürke hétköznapok pedig zokszó nélkül peregtek, nem kértek színt, fényt, illatot, csak tették egyik lábukat a másik után. Talán fel sem ismerték volna a csodát, ha én is velük rohantam volna. Fehér bőrét megcsípte a szél, rózsásan húzta be a nyakát a hatalmas sálba. Bújt a puhaságba. Természetellenes színt vett fel az arca, amilyen a festőnek is nehezére esik kikeverni, de a természet… a természet megoldja, ha olyan fehér vászon kerül a kezébe. S a szél ecsete bolondozva húzta a rózsaszín csíkokat. A kezét lehelgette. Az ujjai dermedve dörzsölték egymást, egy kis melegséget próbáltak kicsalni a másikból, de csak jegesen csúszkáltak.

Gyermek volt még. Törékeny, formálható anyag, és engem kért meg, hogy csiszoljam ki a gyémántot a hatalmas kőtömbből. Szobrásznak éreztem magam, aki bármelyik pattintással mesterművet alkothat, vagy elkoptathatja a tiszta márványt. Rettegtem a kezeimen merengő felelősségtől, hogy elrontom. Hogy eltöröm a lelkét, és ugyanolyan megtörten fogja járni a világot, mint én. Hogy őt is elragadják a szürke hétköznapok, hogy a szél már őt sem vászonnak fogja tekinteni, csak akadálynak, hogy a világa felborul, és rájön… Ő viszont bizalomtól csillogó szemekkel lépett be a szobába.

Egyből a letakart zongorához sétált. A súlyos anyag rátapadt a sötét fára, és redőzve borult végig vörös zuhatagként egészen a padlóig. Az ablakokon ömlött a narancsos fény, végigsimogatott a hangszeren, az előtte álló gyermeken… mielőtt az előttem kirajzolódó festményt eltárolhattam volna a képzeletem albumába, egy hirtelen mozdulattal csupaszította le a lakktól csillogó fekete monstrumot.

Éreztem a sóhajt, ami elhagyja az ajkaimat. Nem is sóhaj volt ez, inkább hangtalan sikoly. Ott állt sötéten, fénylőn a múltam egy darabja, és ismét hallottam a tapsot, az elején még elismert, majd követelt, rám zúdította az elvárásait, ordította, hogy nem vagyok elég jó. Elfelejtettem a zenét, már csak a tapsnak éltem, elfelejtettem a tisztaságot, csak a mások szemében látott bűnös indulat határozott meg, elmúlt az életem, mert mások ellopták, hogy belőlem élhessenek, eltéptek, szétmarcangoltak, hogy egy darabot se lássak már önmagamból, és mikor lázasan ordítottam, hogy ELÉG! Bántó volt a csend. Kínozott. Egyedül voltam. Egymagam álltam a fekete démon előtt. A lakk még mindig ragyogott, a hangok még mindig tisztán csengtek, csak én változtam. Csak én nem éreztem magadban az erőt, hogy elnyomjam a hatalmát.

Azt gondoltam, talán majd Ő… talán elég lesz a varázsa, hogy élősködhessek rajta…

Szinte már bántóan világos volt a haja, az a néhány kék tincs pedig olyan jegességet adott neki, amivel még tisztábbnak éreztem. Azelőtt sem a természetes színében tündökölt, de ez… még tisztábbá tette. Kék kontaktlencsét tett be. Nem volt rossz a szeme, de ehhez a hajhoz, az illett. Én pedig csak bólogattam, és leolvastam az ajkairól a mondatokat. Hűvössé tette a tekintetét az a kék. És bármennyire is természetellenes volt, hozzá illett.

Észrevettem, hogy változik. Takargatta magát… ugyanúgy, ahogy én lefedtem a zongorát a súlyos vörös anyaggal az ablak előtt, Ő ugyanúgy elrejtette a tekintetét a kék lencse mögé. Ahogy én ügyeltem rá, hogy senki se érjen hozzá a hangszeremhez, ahhoz, ami kikezdte a lelkem, ami belém véste a hangokat, és megtanította, hogy még a gyémánt fénye is elfakulhat, ha túl sokat csiszolgatják. Ő pedig ügyelt rá, hogy senki se vegye észre rajta a változást. Már nem volt ártatlan, már nem volt gyermeki, nem volt naiv, vagy éppen álmodozó. Az az apró pimasz mosoly mindent elárult.

Gyűlöltem érte! Gyűlöltem, hogy elveszítette a gyermeki csillogást, de sokkal jobban gyűlöltem azért, mert azt hitte, hogy előlem is el tudja rejteni azzal a jeges lencsével, a jeges hajával, és azzal, hogy elmegy…

A sötét alak megrezzent, mikor a kapu nyikorogva engedett be a kertbe, és egy apró biccentéssel köszöntött. Fázósan burkolózott a kabátjába, a barna szövet pedig óvón vonta körbe, sálat nem viselt, csak egy kalapot, amolyan imidzs-kalapnak sejtettem, arra nem volt jó, hogy meleget adjon, de, aki észreveszi a szürkeségben, amibe burkolózott, az biztosan rájön a foglalkozására.

A vonásai megöregedtek, a szeme megkomolyodott, az ajkain pedig látszott, hányszor motyoghatta el, egy-egy szülőnek a tényt, hogy a gyermeke sosem fog előkerülni többé. Fél év alatt többet öregedett, mint más 10 év alatt. Akkor még fiatal volt, alig negyedévszázados, boldog friss diplomás, aki modern Sherlock Holmes-nak képzelve magát temetkezett bele a bűnügyekbe.

Egyszerű eltűnési ügynek sejtette. Egy bolondos kamasz, nyakába vette a világot, és felutazott a nagyvárosba egy szál gitárral szerencsét próbálni. A szülők persze biztosan ellenezték az egészet, ezért ment el búcsú nélkül. De amikor kiderült, hogy a banda többi tagja otthon maradt… talán már sejtette, hogy a jeges lencse, a szinte fehérre szívott haj, a törékeny alkat, valami egészen mást rejt.

Sokkal inkább tűnt Doktor Watson-nak, aki bizony Holmes híján csak tapogatózik a sötétben, és hiába próbálja követni a lángelme tanácsait, valahogy mindig eltéved. Szinte már sajnáltam. De a gyűlölet, ami a szemében égett irántam, megakadályozta, hogy a sajnálatom utat törjön, így maradt a szánakozás, és az álca…

Szótlanul követett a nappali felé, miközben én ugyanazokkal a kérdésekkel bombáztam, mint fél évvel ezelőtt, és pontosan azokat a válaszokat kaptam, mint akkor. Teát készítettem, és miközben a vízmelegítő lassan elkezdte forralni a vizet, lejátszódtak az emlékeimben az első találkozásunk képkockái. A vízmelegítő sípolása, a víz pedig lassan végigfolyt a kancsó száján, a filter átnedvesedett, majd a súlytól lesüllyedt a csésze aljára, ahol lassan adta ki magából a festékként libbenő aromát. Ugyanazt a csészét nyújtottam át, ugyanazokkal a gesztusokkal kínáltam cukorral, citrommal, tejjel, mint akkor, habár tudtam, hogy egyiket sem fog kérni. Visszaszaladtam a konyhába a mézért… sűrűn elnézést kérve hajlongtam. Emlékezhettem volna. Ahogy emlékeztem is. Minden pontra, minden részletre, mindenre. Muszáj volt belevernem a mondatokat, gesztusokat a fejembe, hogy tudjam, legközelebb is ugyanúgy adom-e elő.

A szavai tiszták voltak, lényegre törőek, semmi gyengédség nem volt bennük. Elfelejtette már, hogy kell köntörfalazni, hogy kell a szavakat úgy igazítani, hogy ne vájjon a másik szívébe. Már túl sok borzalmat látott ahhoz, hogy ő ne váljon áldozattá. A kedvessége, a figyelmessége elhalványult a tapasztalattal.

Fáradt volt. Láttam a szemén, hogy belefáradt abba, hogy megtegye ugyanazokat a köröket. Egy fényképet vett elő. Letette az asztalra, majd elém tolta. Eltűnt. A hangja görcsös volt, mint a beszédhibásoké, akik újra és újra neki gyürkőznek egy-egy szónak. A nyomozó hangját is megviselte, hogy ezek a szavak járják át a hangszalagjait napról napra. Amíg a képet néztem, ő elmondta, hogy az ügy nagyon hasonlít ahhoz az esethez, hogy a körülmények egészen olyanok, és ezért megpróbál kapcsolatot találni a két fiú között. Hálás voltam neki, hogy nem mondja ki a nevét. Talán tapintatból, talán, már nem is emlékszik rá, hogy hívták a fél évvel ezelőtt eltűnt fiút, vagy talán pontosan emlékszik, hogy én sem neveztem meg soha. A Diákom-ként emlegettem.

„A Diákom hanyagolta az órákat az utóbbi időben. Hiszen tudja, milyenek a fiúk az Ő korában!? A zongora <buzis>, a gitár a menő…”

Így aztán lassan megszűnt a Diákom lenni, nem igaz? De ő nem vette észre az igazságot a hazugság mögött.

A fiú egyáltalán nem volt ismerős. Hiába kutattam a tekintetét, vagy a vonásait, egy cseppet sem hasonlított Rá. Nem takargatta az egykor ártatlan ábrázatát kontaktlencsével. Nem próbálta visszacsempészni a gyerekségét bohókás hajszínnel. Nem akarta a szemembe hazudni a valóságot. Ő csak egy fiú volt, egy szürkeségre ítéltetett látomás. Csak a pimasz mosoly volt ugyanaz. De az a mosoly semmit sem tett, viszont az Övé… megváltoztatott mindent.

A hangja színtelen volt, a szeme jéghideg. Én pedig gyűlöltem őt! Gyűlöltem azért, hogy kitaszítja magát a kezeim közül, amikbe önként szaladt annak idején. Gyűlöltem, hogy ki akarja venni a kezemből a vésőt, és a gondos csiszolgatásomat egyetlen mozdulattal elsöpri. Azt gondoltam, hogy határozottabban kellett volna belevésnem a gondolatokat… bántott, hogy eltűnik minden mondatom és tettem nyomtalanul.

Majd egy nap megjelent. Végigtrappolt zoknis lábával a nappalin, majd lehúzta a vörös terítőt a zongoráról. Értetlenül álltam az ajtóban, majd ahogy egy buta gyermekdalt kezdett játszani, elmosolyodva közelebb léptem. Nem faggattam, csak csendesen mellé telepedtem és egy négykezest indítottam útjára, amihez csatlakozva már a beszélgetés is megindult. Én kérdeztem, hogy mi bántja, Ő pedig elmondta, hogy szakított a barátnőjével. A mosolyom szélesebb lett, a szemem sarkából rápillantottam, Ő pedig folytatta: „Nem izgatta fel a fantáziámat.” Próbáltam nem kuncogni, összeharaptam az ajkaimat, és minden erőmet összeszedve a billentyűkre koncentráltam. „Nem, mintha azzal lett volna baj.” Még erősebben az ajkaimba haraptam… Teljes testével felém fordult, és dühöngött. Dühös volt, hogy kinevetem, hogy emberszámba sem veszem, akkor hogyan nőhetne ő az én szememben férfivá. Mérges volt rám, amiért nem veszem észre a nyilvánvalót. Mikor pedig értetlenül fordultam felé, a hajamba túrt, magához vont, és megcsókolt.

A döbbenet nem fejezi ki azt az érzést, amit akkor éreztem. Hirtelen én lettem Pügmalión, akinek a szeme láttára, életre kelt a szobra, és most szerelmével csábítja. Csak bámultam a jeges szemekbe, és fogalmam sem volt, mint kéne mondanom. Nem vettem észre, hogy lassan eltűnik a remény a szeméből, ahogy azt sem, hogy az ajtó felé sétál. Akkor ébredtem, mikor már tornacipőjét felvéve az előszobában ácsorgott. „Az ujjaid görcsösek, már nem játszol olyan jól…- láttam az arcán, hogy fogalma sincs, miről beszélek - Talán ismét el kéne járnod gyakorolni hozzám.” A szeme felcsillant, közölte, hogy ő már nem a Diákom többé, és nem fogja közölni az anyjával. Nem kell, hogy ellenőrizgesse, és hogy érdeklődjön a játékával kapcsolatban.

Ahogy elment a zongorához fordultam, és játszottam… de a fekete lakk homorú tükörként torzította a történteket. S a billentyűk fehér fogakként nevettek rajtam, és minden hang csak egyre inkább a fejemhez vágta, hogy bolond vagyok, hogy elment az eszem, hogy nem képzelhetem, hogy egy taknyos kölyök fog kirángatni az eltemetett életemből, hogy a valóság be fog fogadni, amikor már megrágva kiköpött magából, hogy a világ el fogja fogadni, hogy élek, és újra boldog akarok lenni. Ordított a fülembe minden egyes vádja, hogy ez nem egészséges, hogy ő túl gyerek még, azt sem tudja, mit akar… szét akarom törni? Darabokra akarom szedni, ahogy engem cincált szét annak idején az élet? Most ugyanolyan sebeket akarok belévájni? Miért? Hogy érezze, hogy hozzám tartozik? Hogy az én beteges képzeletem alkotta Őt? És én dühöngve vágtam hozzá mindent, hogy minden a csillogóra lakkozott fateste miatt van, hogy miatta lettem én kifosztott borsóhéj, hogy gyűlölöm, és mérgemben elővettem az ollót, őrült módjára akartam tönkretenni azt a makulátlan, karcmentes lakkozást, csak hogy érezze milyen érzés az, ha beléd vájnak…

Nem tettem. Az ujjaim elfehéredtek az olló markolatán, a könnyeim végigázatták az arcomat, az olló a padlón végezte, a vörös szövet pedig a zongorán.

A pianínó hangja szinte örömtáncot járt a szobában. Ő nem vádolt. Nem kínzott, neki nem jutott semmi gonoszság, amit a zongora birtokolt. Ő hálás volt nekem, hiszen a diákok ujjai meg-megbotlottak a billentyűin, én viszont magabiztosan daloltam a Gyászindulót…

Az ajtó hangosan csapódott a nyomozó után. A fejem tele volt… csendre vágytam, olyan csendre, ami mellett eltörpül a külső hangzavar, a nyomozó monoton tényközlése, vagy a zongora bántó vádjai… csendet, ami annyira távolinak tűnt. Fagyos, mély csendet. Változatlanságot.

Néha betoppant, váratlanul, anélkül, hogy szólt volna. Nem bántam. A monoton szürkeségekbe hozott némi színt. A bolondos történetekkel, a mosolyával, a puha érintésével. Magába akart olvasztani, eggyé válni velem. Én pedig bölcs öregként tudtam, hogy ez sem tarthat örökké. Nyomot akartam hagyni benne, valamit, ami még évek múltán is emlékezteti arra, hogy én is formáltam őt. Beleégetni a testébe, a lelkébe a védjegyem, alakítani őt… nem elégedtem volna meg el-eltűnő jegyekkel, mint ő, mikor kiszívott a testemen egy-két pontot. Nem lett volna elég egy billog, vagy tetoválás. Én sokkal többre vágytam ennél. A csontjaiba kívántam írni a nevem, hogy ezer év múlva, amikor megtalálják a rothadó maradványait egy ásatás közben, le tudják játszani a dalt, amit beleégettem a szívébe.

Bolond voltam! És a bolondságom közepette merésszé váltam. Az állandóság illúzióját kergettem, hittem, hogy örökre boldog lehetek, de a letakart zongora egyre idegesítőbben röhögött rajtam, hogy már nem volt elég a vörös anyag, hogy ne halljam. Zavart lettem, hittem a hangszernek és bántani akartam Őt, bántani, hogy lássam tényleg szeret-e. Látni akartam, hogy reagál rá, ha én bántom. Kínozni akartam, fájdalmat okozni neki, bosszúból, azért a fájdalomért, amit nekem kell majd kiállnom, mikor elmegy, mert el fog menni…

Sosem mertem elmondani Neki, hogy én képtelen vagyok szeretni, ezért bántottam. Mert azt ismertem, tudtam, hogy maradandó nyomot hagy, olyat, ami nem halványul el az évek során, mint egy tetoválás, mert azt a legtartósabb bőr is kidobja egyszer; nem tűnik el, mint egy egyszerű bőrpirosság, mert a bőr megnyugszik, és visszasápad. Hát bántottam!

Az ember olyan kreatív, ha kegyetlenségről van szó. És én olyan érzékkel találtam meg azokat a szavakat, amit a lelkébe szúrnak. Olyan ügyesen tudtam semmibe venni, fintorogni rá… olyan keményen tudtam a körmeimet belévájni.

Az ember nagyon kreatív. A csillogás lassan eltűnt a szeméből. Sóhajtva hajtotta a fejét az ölembe, én pedig lágyan simogattam a tincseket: a töve egészen fekete volt. „Újra kell festeni!” Ő elintézte egy legyintéssel. Én pedig rájöttem: változik, megváltozik, átváltozik. És én gyűlöltem a változást. Meg akartam állítani a pillanatot, ahogy a fénykép is teszi. Ellopni egy kis darabkát belőle, ahogy tudatlan népek hitték… a fénykép elveszi a lelket. Pedig semmi volt az csupán. A lélek maradt a kék lencse mögött. A kép, ami a pillanat emlékéért lett elkattintva, pedig megsárgult, és a lélek híján üres váz maradt.

Egyre önzőbb lettem. Féltem az időtől, az emberektől, féltem, hogy rájön csak egy lelketlen báb vagyok, aki képtelen kitörni egy fekete zongora szorongató hangjából, aki semmi másra nem vágyik, csak a megváltásra, de, aki talán képes lenne kieszközölni a megbocsátást nem is tudja, hogy milyen erő lakozik a kezében… csak hagyja, hogy az én kezem alakítsa át, hogy olyan üres hüvely legyen, mint amilyen én is vagyok. Azt akartam, hogy csak nekem éljen, hogy miattam keljen fel reggel, hogy miattam akarjon szebb, okosabb, tisztább lenni. Irányítani akartam, akár egy játékszert, és ennek ellenére, azt vártam, hogy az asztalra csapjon, hogy dühös erővel vesse rám magát, és ordítson rám: „Ember vagyok, nem egy tárgy!”

De nem tette…

Kényem, kedvem szerint csavarhattam ki a lényét. És Ő nem szólt rám. Bántottam, ráncigáltam, téptem, de Ő nem ellenkezett. Azért a néhány nyugodt percért mindent elviselt, én pedig csak suttogtam magam elé a szavakat: „Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan / Halott és akarattalan: / (…) Addig énhozzám nincs közöd.”

Nem tudom, melyik volt az a pillanat, amikor eldöntöttem…

Nem volt eldugott helyen, mégsem találta meg senki. Bár ki kereste volna pont nálam? A nyomozó? Biztosan sejtette, hogy őrült vagyok. Talán még képesnek is tartott volna egy fiatal fiút kikötözni, és szex rabszolgaként tartani a házban… talán még kettőt is kinézett volna belőlem. Nem tudom. Sosem kérdezte meg, valószínűleg azt gondolta, hogy nem mondanám meg az igazat. Pedig hányszor utaltam rá. Hány elejtett szavammal közöltem a tettem. Azt akartam, hogy rájöjjön, hogy rám nézzen azokkal a sötét szemekkel, és emberi nyelven szavakba öntse a zongora hangnyelvét. De nem tette…

A puha vörös szőnyegen elnyújtózva feküdtem végig, pontosan a jégágy mellett. Így neveztem. A padló egy részét ki kellett vájni a hűtőkamrának. Az üvegtető pedig örökké láthatóvá tette azt, ami benne van. Ott feküdt örök álomba szenderülve a Fény, ami beragyogta a szürkeséget. Mert én voltam, aki gaz módon ellopta a fényt, és én zártam üveg kalitkába a vázát. Valahogy úgy sejtettem, hogy maradt benne valami apró szikra, amit a lélek maga után hagyott, és amit a jégágy majd megóv.

„Talán majd holnap. - suttogtam az üvegfedélnek – Talán majd holnap elérem, hogy <a világ lássa kincsemet>!”