Árnyjáték - 4. rész

A sötét selyemkendő lágyan simult rá a szemhéjamra. Talán a hirtelen jött vakságom miatt voltak olyan élesek más érzékeim. Szinte perzselve futottak végig rajtam az idegen ujjak, hallottam a simításaik sercegését, éreztem az apró recék domborulatait. A párás fülledtségben kínzó volt minden lélegzet. A kéjes szagok nehéz masszává váltak, mégis megnyugtatott az a furcsán ismerős illat. A sóhajok betöltötték a szobát, a fülem pedig csengett a visszhangjuktól. 

- Benji! – nyögtem alig hallhatóan a zavaros feketeségbe. A testem remegett, minden pólusomból forróságot pulzált a szenvedély. A hajamba túr. A szálakat erősen tépte a fejbőrömön, mégsem bántam, végighúzta ujjait a hosszú, barnás szálak között, egészen a vállam vonaláig… Éreztem, ahogy a lágy anyag végighullik az arcomon – leoldotta a szememet takaró kendőt – majd két kézzel kezdte szorongatni a nyakamat. A pilláim közül apró könnycseppek törtek utat maguknak, hogy lassan nedves csíkot hagyjanak az arcomon. Nem mertem kinyitni a szemem, de az orromra csepegő nedvesség mégis erre késztetett: Benji halott szemei néztek vissza rám, a fejéből csordogáló vér vörös folyamként torkollt a homlokán össze, hogy onnan cseppenként az én arcomra zúduljon. 

A zajok egyre tompábbak lettek, csak a szívverésem egyenletesen lassuló pulzálását hallottam, ami, mint a filmekben, végül egy hosszan elhúzódó hanggá változott…

- Kapcsold már ki! – kiáltott rám Su Min, majd egy párnát is hozzám vágott, hogy biztosan elérje a kívánt hatást. Szinte leestem az ágyról, ahogy a telefonomért nyúltam, de végül megszabadítottam imádott szobatársamat a kínzó zajtól. 

- Jól aludtál? – kérdeztem bátortalanul, mire csak felvonta az egyik szemöldökét, a hangja vidáman csengett. 

- Mégis mi a fenét álmodtál megint? 

- Most megfojtottak… 

- A nyögéseid nem éppen erről árulkodtak. – nézett rám lenéző vigyorral. Próbáltam természetesen viselkedni, de éreztem, ahogy lassan felkúszik az arcomra egy enyhe pirosos árnyalat. – Sőt a fejed sem! – nevetett fel. 

- Jól van na! 

- Durva, hogy fél év után is rémálmaid vannak… – tette még hozzá, de nem sokat törődött vele, hogy reagálok-e a kijelentésére, csak kimászott az ágyából és elkezdte a napot. 

Valóban… Látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba, mintha sosem jártam volna külföldön. 

Az ösztöndíjam lassan feledésbe merült, már nem voltak érdekesek a szavaim a messzi Ausztráliáról, a megfordított évszakokról, a sosem látott iskoláról, ahol tanultam, a sosem ismert diákokról, akik a barátaim voltak, a sosem élt életről, amit állítólag ott éltem. 

Visszatértek a szürke hétköznapok, ahol csak egy átlagos diák voltam egy óriási bentlakásos lányiskolában, hatalmas követelmény és kemény szigor közepette. Csak én nem változtam vissza azzá, aki voltam. Noha a hajam ismét barna volt és hosszú, a lábamat újra borotváltam, a napjaim nagy részét szoknyában töltöttem – hála az egyenruhának – és még a cipős szekrényem is gazdagodott néhány magas sarkúval; de ez mind kevés volt.

- Szökjünk ki! – ült le mellém kicsit sem nőiesen, törökülésben Su Min húga. Lekapta a hátáról a hatalmas hátizsákot és szinte derékig eltűnt benne, ahogy az ebédjét próbálta kihalászni. 

- Minek? – kérdezte Su Min, kicsit sem tükröződött érdeklődés a hangjában, csak tovább döfködte az előtte lévő ebédnek magasztalt trutyit, amit az étkezőből sikerült beszereznie. – Miért is nem csomagoltam magammal hideg élelmet? 

- Ha-ha! – emelte a magasba Su Yun a szendvicsét, amit hirtelen a nővére kikapott a kezéből. – Hé! Miért nem hoztál magadnak? – dühöngött a kisebb, majd ismét eltűnt a táskájában. 

- Szóval minek akarsz kiszökni? – harapott bele Su Min az ínycsiklandozó zsákmányba.

- Táncolni akarok menni! – morgott a hugica. 

- Megőrültél? Ezért kiszöknél? 

- Jó hogy! Tiszta szívás, hogy még a tavaszi szünetet is itt kell töltenünk! 

- Én valahogy örülök, hogy itt töltöm ezt a pár napot. – szóltam bele a beszélgetésbe, majd elterültem a fűben. Az idő finoman felmelegedett, a tavasz illatosan szállta meg az iskola parkját, kellemes volt a hatalmas épületek üres csengése. Csak néhány diák flangált a kollégium épülete és a könyvtár között. Az apró levelek bolondosan lengedezve engedték át a nap sugarait a lágy szélben, én pedig magam elé helyeztem a kezem, hátha azzal eltüntethetem a pulzáló fénypontokat.

A vakító fényár zavarta a szememet. A sok apró színes pötty őrült sebességgel villódzott körülöttem. Mintha a világ fényképek gyors egymásutánija lenne. Darabosan pergő filmként néztem végig, ahogy a táncteret betöltötték a ritmusra vonagló lányok és menő mozdulatokkal hadonászó fiúk sora. A hangos dübörgés fülsiketítően ömlött a hangfalakból, szinte az egész épületet megrázva ezzel. Nem jutottak el hozzám a szavak pergése, mintha a zajként tomboló zenén kívül más hang nem is szűrődött volna ki a termekből. Annyira más volt ez, mint az utolsó buli, amin részt vettem. Ott a tenger párája hűsítette a ház izzadtságtól nedves hőjét, itt hatalmas ventilátorok hangtalan forgása szárította a levegőt. Ott a dalok szövege érthetetlen masszaként zúdult a táncolókra, itt a szöveg nélküli dübörgés ringatta a sokaságot. Oda azért mentem, hogy feladatot teljesítsek, míg ide, hogy megpihenjek. 

Su Yun nevetgélve próbálta túlkiabálni a hangzavart, ahogy a bárpulthoz tipegtünk némi frissítőért, én pedig igyekeztem leolvasni az ajkairól az információt, amit olyan izgatott hadonászás közepette akart átadni nekem, hogy végül sikeresen fejbekólintott egy srácot. Elfordulva kezdtem el mosolyogni, mikor megcsapta a fülemet, hogy fiatal barátnőm nem csak koreaiul, de angolul is bocsánatot kér… 

Felnéztem, majd nem bírtam megmozdulni. Az arca, a vonásai, a hangja… értetlenül hallgattam, ahogy tökéletes koreai kiejtéssel kezd beszélgetni Su Yun-nal alig néhány méterrel előttem. A lábam remegett, a gyomrom görcsbe rándult, a szemeimet dörzsölgetve próbáltam a pislogáshoz hasonló fényben bizonyosságot szerezni és rájönni, hogy mi a szart keres C.J. Koreában!? 

- Erre semmi szükség! – ütötte meg a fülemet Su Yun hangja – Egy barátnőmmel vagyok. – húzott közelebb magához, mire C.J. rám emelte a tekintetét. A szívem zakatolását még a zene dübörgése sem tudta felülírni, a lábaimon ezer és ezer apró hangya mászott végig, éreztem, ahogy a légzésem egyre bizonytalanabb. – Szóval mi most megyünk. – Csak tompán hallottam Su Yun hangját. Éreztem, ahogy lágyan húzni kezd maga után… nem számítottam a kézre, ami megállít, nem számítottam rá, hogy C.J. maga felé fordít és némán megkérdezi, hogy nem ismerjük-e egymást valahonnan. Én csak megráztam a fejem és igyekeztem Su Yun után, mintha mi sem történt volna. 

Már a bárpultnál álltunk, mikor körbepillantottam. C.J. még mindig ott állt, ahol hagytam, a fejét lebillentve bámult maga elé, majd hirtelen fordult meg. A léptei hatalmasak voltak, a gyorsasága miatt pedig majdnem elveszítettem az alakját. Láttam, ahogy megáll egy kisebb társaságnál, majd ahogy felismertem a mellé lépő férfit… Lehetetlen! Lehetetlen! Kivert a víz. Éreztem, ahogy a hátamról patakokban csordogál az izzadtság. A szívem őrülten dobogott, minden porcikámban éreztem a vér lüktető áramlását. Lehetetlen! Nem kaptam levegőt, egy láthatatlan kéz fájdalmas szorítással tapadt a nyakamra…

Nem tudom, hogy kerültem a szórakozóhely elé. Ott ültem a fal tövében, a pánikrohamom kellős közepette, próbáltam mélyeket lélegezni és visszafojtani a könnyeimet. Hatalmas sóhajjal érkezett meg mellém Su Min, s közben egy barna papírzacskót nyújtott felém. 

- Próbáld ezzel! – utasított. A zacskó hirtelen vált barna lufivá a kezemben, hogy aztán ismét összezsugorodjon. Egyszer, kétszer, míg ki nem tisztultak a gondolataim. 

- Azt hiszem, én most hazamegyek. – suttogtam magam elé. 

- Rendben. – vont vállat Su Min. – Vigyázz, hogy vissza ne csukódjon az ablak! Nekünk is be kell majd lopózni.

- Nem a koleszba… haza… 

- Shin Hae Ran! Most volt pánikrohamod, tényleg azt gondolod, hogy abba a lakásba kéne menned? 

- Muszáj egy kicsit összeszednem a gondolataimat. – válaszoltam – Egyedül kell lennem néhány napot. 

- Jó… - sóhajtott egy nagyot Su Min, majd felsegített a földről és megölelt – Vigyázz magadra. 

Jól esett a hűvös tavaszi éjszaka bódító levegője. A lépteim zaját visszhangozták az üres utcák. Minden olyan nyugodt volt, csak az én szívem zakatolt hangosan. 

Emlékszem még az utolsó pánikrohamomra. Fájdalmas volt, erőteljes és sorsdöntő. Az utolsó csepp a pohárban, az utolsó vércsepp, amit a gyilkosság után a takarítók elfelejtettek feltörölni. Persze én egyből kiszúrtam a tiszta fehér csempe szélén, a szürkés fugákban elvesző alvadt vér barnás színét. Az agyamba tódultak az emlékek. A vacsora, amit anya mosolyogva tálalt; a csengő hangja, ami beleordított a csendbe; a férfi, aki sötét kesztyűt húzott magára, amint belépett; a pisztoly, ami olyan fekete volt, mint a fickó lelke; a golyó, ami süvítve szállt a célpontja felé; anyám teste, ahogy a földre esett; a vér, ami beborította a konyhát… 

Ordítottam. A házak csendben hallgatták a fel-feltörő zokogásom, képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Hogy lehet ilyen igazságtalan az élet? Hogy lehet, hogy az anyám egy fekete urnában fekszik virágok között, míg Benji szemmel láthatóan továbbra is élvezi az életet, világosabb hajjal és kevésbé elégedett vigyorral… de élőn. 

Sanghaj ugyanolyan nyüzsgő volt, mint máskor. Furcsa volt ismét álruhába bújni: a bőrömhöz tapadt megannyi személyiség közül, már csak a magamét éreztem kellemesnek. Akkor mégis ott álltam fekete parókában, sötét keretes szemüveggel, egy bokáig érő szoknyában, amit sosem aggatnék magamra önszántamból és egy fehér, buggyos ujjú blúzban, ami talán az előző évszázadban lehetett divat. Képtelen voltam megmagyarázni még magamnak is, hogy miért igyekszem ennyire másnak látszani, vagy hogy minek utazok 5 órát azért, hogy telefonáljak… úgy éreztem, muszáj némi óvintézkedést tennem. 

- Haló? – a telefon furcsán torzította el Shinji hangját. 

- Én vagyok! – szóltam bele angolul. Tudtam, hogy túlságosan hadarok, de nem akartam sokáig beszélni. 

- Azt hittem, egy darabig most majd nem keresel… - hallottam, hogy mosolyog.

- Minden rendben? – tértem a tárgyra. Fogalmam sem volt, hogy Benji mennyit tudhat, hogy keres-e egyáltalán engem, mint Shin-t, vagy mint a támadóját. Minden olyan bizonytalan volt. Egy valamiben mégis biztos voltam: ha Shinji biztonságban van, akkor nincs miért aggódnom. 

- Benji itt járt. – mondta, nagy levegőt vett, majd folytatta – Nem történt semmi, csak elment mellettem az utcán. Szerintem rájött, hogy nem te vagyok, és továbbállt. 

- Mikor történt ez? 

- Hu~ már legalább 4 hónapja. 

- Nem történt semmi furcsa azóta? – kérdeztem. 

- Bevallom – kezdte komoly hangnemben –, amikor láttam azt a fickót, kicsit beszartam. – nevette el magát – Egyből felkerestem egy rendőr haveromat, aki aztán utána nézett az ellenem elkövetett személyiség lopási ügyének… meg megkérdeztem, hogy ezeket az információkat kiadhatják-e másoknak. Néhány nap múlva közölte, hogy egy új „szemtanú” jelentkezett a zsaruknál azt állítva, hogy ő bizony találkozott velem Amerikában. Mivel a fickó gazdag volt és befolyásos – ezt mondta a haverom, szerinted? Azt hittem, összecsinálom magam újfent. – átadtak neki néhány iratot. – Már éppen beleszóltam volna, hogy miért nem ezzel kezdte a meséjét, amikor még hozzátette – De Shin-ah! A haverom szerint, ha tényleg nyomozni akart volna, akkor hozzám fordul először, viszont nem tette… Később kiderítette, hogy továbbutazott Koreába, így azt gondoltam, hogy végleg békén fog hagyni minket. Szerinted, nem vagyunk biztonságban? 

- Én azt hiszem, hogy Benji, mivel megbizonyosodott róla, hogy más vagy, mint akit keres, nem fog zaklatni. – feleltem magabiztosan. Bárcsak olyan határozott lehettem volna a saját biztonságomat illetően is, mégis valahogy a napok múlásával ismét visszatért minden a normális kerékvágásba. 

Fáradtan feküdtem végig az étkezőasztalon. A konyhába kellemesen szűrődött be a fény, megakadályozva ezzel, hogy végleg eleget tegyek az álmok hívásának. Már legalább két órája próbáltam Su Min-t rávezetni a szöveges feladatok megoldásának módjára, de valahogy a számok világa mindig is messze állt tőle. 

- Te! – piszkálta meg a felkaromat a ceruzájával – Miért nem csinálod meg helyettem? Akkor már régen végeztünk volna. 

- Ennyi erővel, akár az én leckémet is lemásolhattad volna! – morogtam magam elé. 

- Így van! – csapott a karomra – Miért nem adod oda simán, lemásolom… vagy – nyújtotta meg az utolsó szót – akár le is írhatnád nekem. Elfáradtam! – nyújtózott végig az asztalon nagy ásítások közepette, akár csak én. 

A csengő megtörte a közénk beálló csendet. Mindketten felkaptuk a fejünket. Su Min kissé álmos tekintete arról árulkodott, hogy nem csak én, ő is elszundított arra az öt percre. Csak bámult rám kérdőn a hatalmas szemeivel, majd hangot is adott az értetlenkedésének: 

- Nem mész ki a pizzánkért? 

- De. – suttogtam magam elé, majd nagy nehezen feltápászkodtam a székről. A zsibbadás szinte azonnal végigszáguldott a lábaimon, én pedig bukdácsolva igyekeztem a pénztárcám felé. 

- Igyekezz már! – kiabált a konyhából Su Min.

- Jó, jó! – dörmögtem vissza neki, majd kitártam az ajtót. 

Néhány másodpercig olyan világosnak tűnt a kinti napsütéses fényár, majd lassan kirajzolódott előttem a sötét alak, és a hang is a fülembe csengett, amiről azt gondoltam, soha többé nem fogom hallani: 

- Helló, Shin! 

A kezem remegni kezdett, igazán szerencsésnek éreztem magam, amiért a tárcám szorongatása miatt nem tűnt annyira nyilvánvalónak az ujjaim ideges játéka. Próbáltam odafigyelni a mimikámra: egy pillanatra lehunytam a szemem, nehogy kikerekedjenek a csodálkozástól; a számat összeszorítottam, habár legszívesebben feszült rágcsálásba kezdtem volna. Fogalmam sincs mennyire sikerült eltüntetnem a hangomból a remegést, de végül csak megszólaltam. 

- Üdv, ahjussi! És a pizza? – minden önuralmamra szükségem volt, hogy a szemébe tudjak nézni, Benji szemébe, ami ugyanolyan huncutul mosolygott, mint régen. 

- Ejj! – csóválta a fejét, majd az egyik tenyerét az ajtófélfára simította. Kissé ijesztőnek tűnt a magabiztos fellépésével és a vigyorral átitatott hangjával. A hátamon felállt a szőr tőle… - Nem elég, hogy fél éven át átvágsz, szinte kirabolsz, megpróbálsz megölni és most még le is ahjussi-zol? – a tekintete sötétebbé vált. – Van vér a pucádban, nem mondom! 

- Na, mi van a pizzánkkal? – jött közelebb Su Min, majd ahogy meglátta Benjit végigmérte azután hozzám fordult: - Nem is mondtad, hogy egy oppát vársz. 

Benji elégedetten elvigyorodott, majd egy kevésbé fenyegető pózba vágta magát. 

- Tetszik a lány, nem mutatod be? – kérdezte felém sandítva. Su Min majdnem ugyanolyan sunyi képpel bámult rám, mint Benji: 

- Shin Hae Ran, te tényleg ismered ezt a srácot? – mutogatott az ajtóban álló férfi felé. Lefagytam. Fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak. Su Min nagyot sóhajtva visszament a cuccaiért, majd, mielőtt lelépett volna még odavetette, hogy elcsórta a matek füzetemet. 

Nyeltem egy hatalmasat, még néhány pillanatig Su Min távolodó alakjával voltam elfoglalva, majd a tekintetem visszatért Benji-re. Olyan fürkésző szemekkel nézett, mintha egy rég elveszett személyt próbált volna a vonásaimból kihámozni. Tulajdonképpen azt is tette. 

- Mindig is azt gondoltam, hogy túl nőiesek a vonásaid. – kezdte. 

- Mit akarsz? – kérdeztem határozottan, nem túl kedvesen. 

- Be sem invitálsz? – mosolyodott el lágyan. 

- Ugyan miért kéne beinvitálnom? – löktem meg kissé, hogy rácsaphassam az ajtót, de ő gyorsabb volt. 

- Elég ellenséges vagy – fogta meg a csuklómat és rántott magához, hogy a fülembe suttoghassa –, pedig biztosan tisztában vagy vele, hogy az életed az én kezemben van! 

A pénztárca kiesett a kezemből, a gyomrom hirtelen rándult össze, a dühöm pedig olyan erővel tört fel, hogy képtelen voltam türtőztetni magam. 

- Rendben! – csattantam fel, majd minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól, és beviharoztam a lakásba. A konyhapult előtt álltam meg, noha már eltűnt a fehér kréta fájdalmasan éles vonala a padlóról, de én akkor is pontosan láttam magam előtt. Benji illedelmesen levette a cipőjét, ahogy belépett a lakásba, a leejtett tárcámat pedig az egyik fotelba dobta. Hallottam a lépteit magam mögött, majd azt is, ahogy megtorpan. Megfordultam, belefúrtam a tekintetem az értetlen pillantásába, majd szinte suttogva kezdtem magabiztosan: 

- Akkor, ha lehet, itt lőj le! Ahol az apád lelövette az anyámat! 

Benji arca elkomorult, a léptei hangosak voltak, ahogy megindult felém, fájdalmasan túrt a fürtjeim közé, hogy közelebb húzhasson magához, a szuszogását az arcomon éreztem, majd az ajkait az ajkaimon. A csókja fullasztó volt, képtelen voltam eltolni magamtól, ahogy végül eltávolodott tőlem a kezeit a nyakamra szorította. 

- Tényleg azt hiszed, hogy a haláloddal elégedett lennék? – kérdezte, majd az ujjai lassan végigsiklottak a testemen, mintha csak a lenge pólóm alatti domborulataimat vizsgálta volna.

- Mégis mit akarsz tőlem? – kérdeztem lehunyt szemekkel. 

- Már mondtam… az életed az enyém. – suttogta az ajkaimra, én pedig a karjai közé olvadtam. Nem érdekelt, hogy mi lesz velem ezek után. Az életem úgyis Benji kezei között volt…